Komor Zoltán Blog

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Aznap reggel egy gonosz varázsló érkezett a faluba. Sötét felhőként lógott egy ideig a házak fölött, majd alászállva befurakodott az ablakok résein, és mindenféle kellemetlenséget hintett szét a házakban. Az egyik helyen kifeszegette a még szendergő család testéből a csontokat, és az udvaron magát bolhászó, parányi kutya tányérjába hajigálta őket. Az állat persze éhesen vetette magát a jó falatokra, miközben a házban az ébredezők sehogy sem tudtak belső vázuk nélkül kikecmeregni az ágyból. Hiányzó állkapcsuktól teljesen beesett a szájuk, így alig bírták kipréselni magukból a szavakat: – Milyen csepűrágás mennydörgött végig ezen a házon? Bőrünk szegélye akár asztalokat is fedhetne, és a gyerekek, ó, a gyerekek, hogy hurcolják ma el a testüket az oskolába?

Hamar híre szállt a faluban a dolognak. Az érzékenyebbek egyből fegyverekkel mosták fel a konyhát. De az igazi károk még csak ezután következtek: a varázsló, akár a gépjárműfüst, mindenhová bekúszott, és kiverte a ritmust. Térdeket varázsolt a templomban imádkozók könyöke helyére, epét lopott ki a kesergők májából, és mind a pincében csoportosuló boroshordókba csöpögtette azt. Szűzhártyát feszített a terhes anyák csatornáiba, és kibogozhatatlan csomót kötött a fiúk fitymájára, akik ettől valósággal megbokrosodtak. A fejében duzzadó fondorlatok mellbe vágták a kislányokat, nekik attól kezdve befelé nő a keblük.

Zsongta hát egész délig ezt a tréfát. Förtelmes daganatokat ültetett a kimondott szavakba. Az alvó férfiak spermájával termékenyített meg egy tehenet, ami ettől pár perc alatt meg is ellette csúfondáros kölykét: délebédre már a főtéren totyogott egy patás kisfiú. Szarvai az eget szurkálták, és emiatt mindenki ördögnek nézte, ezért seprűvel ütötték, vasvillával csikolták, ahol érték. Az hiába könyörgött: – Pattintsák ki szemükből a hülyeséget, hiszen tejet öntök a kamillateájukba, ne tessék engem ütögetni tovább! Ha kell, estig fejem magam! Vezessenek mán' egy istállóba!

Délutánra hátráltak az agarak. A fülekbe ültetett festőfa meghozta palettatermését, így már mindenkinek világos lett a tényállás: vaskos szellem paráználkodik a faluban.

– Majd én ráfektetem a lőgyakorlatra! – ajánlkozott egyből egy fiatal férfi, bajsza helyett kétcsövű puska meredezett az orra fölött. – Az ezüstgolyó alaposan kimosolyogja a belét!

– Ugyan már! – kárált erre egy idősebb férfi. – Hiszen tudhatnád, Belzebub fasza még a harangzúgásra is áll! Hálót kell feszítenünk, hogy abba nyargaljon a szolgalelkű!

– Micsoda, micsoda remek ötlet! – Tapsikolt rögvest az egész falu, örömük megköszörülte a szökőkutakat. – Hát de miből tákoljuk?

– Tán a tündérek lelke megfogja ezt a járókelőt! – mondta a legidősebb asszony, aki olyan öreg volt már, hogy halottégetés világította hátulról a fejét. – Fogjátok meg a tündérkéket, nyessétek le a hajukat, abból fonjatok hálót!

Hamarosan előállították hát a legifjabb lányokat, és kupacba nyisszantották ilyen-olyan szőrüket. Drótszálak meredeztek a hóból, a háló hamar el is készült, gyorsan kifeszítették az ásítozó házak között. Csaliként kiállítottak egy nőt, aki így óbégatott: – Milyen remek, hogy így rögzítve vannak bennem a kábelek! Semmiféle sérelem nem fütyül a szaruhártyámon, mosolyom íze olyan, akár a lepkeszárnyas mártásé!

A varázslónak nem kellett több, száguldott összegabalyítani a bélcsöveit, de azonnal beleakadt a hálóba. Az megfeszült, és nem ismert irgalmat. Alighogy a falubeliek kezei közé került az átkozott, máris feltűzték egy hosszú rúdra, és körbevitték az utcákon, úgy lobogott azon a kegyetlen szellem, akár az agyondicsért zászló.

– Na, most rajtunk a sor, hogy csúfolódó játékokba kezdjünk! – kacagtak a rúd körül táncolók, majd összeszedték mind a tyúkszart, és megdobálták vele a varázslót. Végül a megkopasztott állatok tollaiba forgatták a nagyhatalmút, és tűz fölött kezdték sütögetni, csak úgy csöpögött belőle a bálnazsír.

Lovaglócsizmák érkeztek fenékbe billenteni. Fogcementet öntöttek a fülébe, és többször is a lelkébe tüsszentettek a kérlelhetetlen orrok.

Konfettit szórt minden utcalámpa. Kulcskarikákra tűzték a csikókat. A falu tanítója pedig úgy-ahogy sínbe rakta az eltört verslábakat, és az ujjongók közé ciripelte kicsorbult atlaszfényét:

táguljon most a korátlag

kábulatban dudorodik a korom

levest szülnek mind a tálak

szerszám!

semmit se veszek tőled zokon

Csapkodó ablaktáblák zaja a lelkekben. A karokba költöző fekvőtámasz azóta idomítja a cserepeket.

– Egészen kevés hamut szórtam az eleségre! – mentegetőzött a varázsló, szemeiből vádlói felé dobálva a csillagokat. – És gépkocsivezetésre tanítottam az állatokat. Olyan nagy bűn lenne ez? Fekete éjszaka a világ, ha nincsen benne teátrum!

– Szép segget nem csipkednek a méhek! – zárták le a témát a falubeliek, azzal estére, mint valami madárijesztőt, kitűzték a varázslót a falu főterére. Bár a telet még ez sem üldözte el, messzire elkerülték a települést ezután a döglött kutyák, és a szárítókötélen is csak úgy röpködtek a rongyok. Filter nélkül is megfőtt a tea, mosakodni pedig zsákokban is lehetett bármikor. Akkora jólét költözött a padlásokra, hogy meg is feledkeztek a varázsló etetéséről és itatásáról, aki ettől szép lassan gyufaszálra fogyott, és lecsúszott a rúdról. Elindult hát gyújtogatni, és még hetekig hallani lehetett a titokzatos, tűzbe borult szobákról, ahol egyedül a fiatal lányok haját falták fel a cikornyás lángok, örök kopaszságra ítélve a rózsás arcúakat. A párnák ezután nem őrizték meg a fejformájukat, testkörvonalaikat pedig libabőrök recézték.

– Ezt is a varázsló kopasztotta ilyenre – mondják még most is rájuk, ahogy éjfélkor kilesnek az ablakukon, és megpillantják őket meztelenül táncolni a holdfényben. Fenekük forog az éjszakában, az esztendők kavarognak kerek csípőik körül, tekintetüktől tüzet fognak az istállók, énekük dallamára hunyorognak odafenn a csillagok.

– A varázsló lányai – így nevezik őket.

Suttogásaik messzire repítik a lovakat. Mosolyuktól kinyílnak a skatulyák, egyenest az ember szívébe taposnak gyönyörű lábujjaik.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

A februári hideg beleharap a vadászok homlokába. Egy fiú és egy apa szemvillanásai a szürke délutánt puhítják a határban. Zsibbadó kezüket lehúzza a puska súlya, mozdulatlan ujjaik a ravaszon fekve álmodnak a körmökön játszó színekről.

– Az érzék a kulcsa! – motyogja az apa a fiú fülébe, állára ősz borostát söpört az idő. A fiú bajsza ezzel szemben épp csak dereng. Pihék, amivel incselkedik a szél. – A jó vadász közreműködik a peremmel! Mindennek a peremével, fiú! Még ha épp távol van is otthonától, árnyékként bújik meg lelke mögött a háza! A puskagolyó rovarhad, ha kiengeded, elindulnak megkeresni a mézet!

A távolban fekete fák ágai hajladoznak, kopasz antennáik jeleket vésnek az égre. A fiú álmodozva nézi távoli táncukat, és arra a lányra gondol, aki tegnap este felmelegítette a testét a paplan alatt. Éjszaka surrant be az ablakon, hajában üveggé változott könnyek csilingeltek - az örömé, a bánaté egyaránt -, és közölte, mielőtt szokásához híven az ágyába bújt meztelenül: – Lángok keltek ki a tetőcserepekből, és lelkem reggelre kincseket szórt az éjjeliedénybe. Azt hiszem, végül csak terhes lettem. Gyermekünk megfogant, hiszen olyan elővigyázatlanok voltunk mi ketten.

– Az érzék a kulcsa mindennek! – ismétli meg az apa, deres tekintetéből bölcsességfogak hullnak a hóba, tavasszal majd virágok hajtanak elő belőle. – Ha madárra vadászol, érdemes tollakkal megtölteni a puskát, mert csak az hatol át rögtön csöppnyi szívükön. A hegedűt is egyedül a húrokkal lehetséges megfojtani. A disznó is mindig megfullad a vályúban, de fölösleges ezt ecsetelni. Ha kellően megalázkodsz egy vadállat előtt, azonnal elpusztítja a szánalom, amit irántad érez. Hej, sok módszer van fiú, ideje megtanulnod ezeket, ha igazi vadász akarsz lenni!

Ez már jóvátehetetlen – gondolja a fiú, érzi, fején belül egy magzat növekedik. – Apa leszek ilyen fiatalon, ez az én titkom. Meg kell tanulnom vadászni, különben megszöknek kezeim elől az állatok. A halál szagát lefeszíteni a dögökről, hogy kibéleljek vele egy barlangot szeretteim számára. Csakis így fűthetem gyönge testüket. De elfogadná-e valaha is választottamat apám és anyám? Hiszen a röntgengép rég kimutatta a két család közti pörlekedést. Szüleim negyven körme a harag koszos kikötője.

– Jönnek! – csattan fel az öreg, puskáját máris az égnek szegezi, a fák fölött sötét raj kavarog.

– Kár, kár! – rikoltanak a könyvek, ahogy átsuhannak felettük, csapkodva. – Húzd meg a ravasz, kölök!

A dörrenések szögekként állnak a terpeszkedő csönd testébe. Villanások, megannyi penge, és a kemény földbe csapódó, átlőtt kötetek. Sebek a lapon, a betűk vért csorgatnak a hóra. Az apa késsel szalad hozzájuk, hogy kivágja az oldalakat. A fiú is átlyukasztott vagy hármat, büszkén rugdossa lábával a szétrepült papírokat.

A költészet átvág egy torkot a távolban. Megfagyott pásztorok állnak ki a földből kaktuszhegyként, és átszúrják az eget. Hóban felejtett lábnyomok repülnek át a fák között. Fegyverdörrenések csiklandozzák a világ hasát.

– Tyúhaj! – így az apa, miközben lő felfelé. – Esküszöm eltaláltam egy nyulat a holdon! Nyöszörgése most elhozza az éjszakát, és legyalulja a bolygóról a nappalt! Hozd a könyveket, hatalmas tüzet rakunk, amely felforrósítja a huzalkapcsokat szívünkben!

Hiába. Lehetetlen a fákról amputálni a madarakat, vagy kiöblíteni a költőkből a betűket.

És a lángok már az indigót nyaldossák. Madárnyomok a füstön.

– El kell mondanom neked valamit, apa – kezdi a fiú, hangja reszket. Az idős férfi rá emeli szürke szemét, és hirtelen egy kisbabát lát kicsusszanni a fiú fülén. Először a kopasz fej tűnik elő, ahogy kilóg a hallójáratból, majd megszületik a gyermek, és ott lebeg a fia feje fölött. A köldökzsinór, ami összeköti a gyereket a fiúval, megfeszül. Az apa felsikolt, és a vállához kapja a puskát döbbenetében. A kisbabára céloz, és meghúzza a ravaszt, de a töltény csak a zsinórt üti át. A gyermek léggömbként repül felfelé, a fiú pedig így kiállt: – Mit tettél, ó apám?

Egy újszülött lebeg a távoli fák ágai között. A távolban tüskék szúrják át a rózsát, és tükrök lőnek nyílhegyeket a hervadó tekintetekbe. Egy énekesmadár felöklendezi a saját gerincét. Gyapjúfonalak gyóntatják az iszonyt: a függönyök libbenésében lakó tündérek messzire szállnak keblükre venni a repülő gyermeket.

– A legszívesebben lefűrészelném a fejed! – korholja az apa saját fiát, az idegsokk bemázolja monokliját. – Hányszor hallottad tilalmam? Hogyan csinálhattad fel azt a lányt, pont azt? Hiszen te is tudod, dörzspapírral a kezében született! Az apja nem éppen érdemrend, az anyja pedig feketére festi a mosdótálat! Minden reggel fojtogatásnyomot mosakszik le a nyakáról, az örege soha sem borotválja a fejéről a hülyeséget! Alighanem a lány koponyájában is ott lappang némi förtelem! Úgy hallottam, rénszarvas fosik a padlásukon, és hajítóberendezéssel lövik a világba a trágyát! A sebek prímása hangjegyeket szúr a bőrbe! A tűpárnában nevelkedők maguk is szúrnak, ezt nem tudtad?

A fiú nem bírja tovább hallgatni ezt a gyalázkodást. A jó vadász közreműködik a peremmel, jut eszébe. Végül felkapja a fegyvert, és tollakat lő édesapja hajába. Az öreg ettől megtántorodik. A könyveket faló tűz beköltözik oldalbordái közé, és szavakat visszhangzanak: – A betűrágók szétszabdalják a papírcsákót! Felzabáltad gyermeked töredékeit! Az építés álom. A világ rácssűrűsége a szülő szigorból és az ostobaságból fakad. Ebből a kisfiúból már nem lesz főszereplő, milyen haragos most az író rád! Véged, te mocsárlakó!

Rögtön hullaszemle virrad. Keresztszellő támad a lelken. A pihés állú fiú szárnyakat hajtogat a puskacsőből, és felszáll magasra, utolérni saját gyermekét. Messze a faluban egy lány varrógépet szül, amely tollakat tűz a madarakra, a madarakat pedig fel az égre, hogy az eget végül a szerelmesek lelkéhez varrja örökre.

A távolban egy édesapa kísértete guggol puskával a kezében. Láthatatlan golyókat dobál távolodó fia felé. Hóba hullt tehetetlen töltényeit varjak csipegetik fel, és elviszik az írónak, aki kicseréli rájuk tolla hegyét. Egyedül ő látja, hogy nem is puskagolyók ezek, hanem bölcsességfogak. Egytől-egyig lyuk tátong rajtuk, fekete vonalakat vés velük a lapra.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

A szobát megsebesítő nyavalya. Felhőket kanalaznak az ágyban fekvő beteg kisfiú szájába, a váratlan köhögéstől ijedten rezzen össze a koszos ablaküveg.

– Szegény, szegény gyermek – mondják a látogatók. Délibábokat akasztanak a szoba falaira, azzal kifarolnak a konyhába, kifaggatni a szülőket, hogy ők mit gondolnak, bele fog-e halni a csöppség a lázba, amitől már a párna is izzad.

– Az istenért! – csattog az apa. – Ez a kérdés még nem érett meg! Majd ha tenyerébe nő a szórórózsa! Majd ha ásónyom szúrását érzi a sarkán! Majd ha az emlékezetére akasztott posztó a földön hancúrozik! Majd ha, majd ha…

– Fényes édesapám! – hallatszódik a fiú motyogása a szobából. – Engem a lovakból kimászott sok-sok zsizsik betegített így meg… Éjszaka csúsztak be az ágyamba, a fülembe hányták a fekete-lelkekből kicsavart meséket.Ezután ismét köhögés rázza az egész házat, recsegnek tőle a deszkák.

A látogatók sajnálkozóan rázzák a fejüket, a szülők egymás keblére borulnak, úgy sírnak. Még csak tizenegy éves a fiú, hogyan sebezhette meg ilyen fiatalon ez a tövis?

– Biztosan kicsike megfázás! – fogják derűsebbre a dolgot a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedését. – Némi csukamájolajat kell beléje csepegtetni, a párna alá dugott Biblia is segíthet… Ruhaszárító kötélre akasztani, és kiporolni kicsit a lelkét, az kell ide, attól máris meggyógyul ez a legény!

– Kenjenek cipőkenőcsöt a nyelvére! – tanácsolja egy öregasszony. – De a tetőre is ügyeljenek! Ha elég csúszós a cserép, lehullnak róla a fiúért érkező angyalok. Szegeljenek rá jeget! És ha földre hullnak a halál angyalai… Nagy késsel kell elvágni a szárnyasok nyakát, akkor aztán békin' hagyják a kisfiút!

A lovak – gondolja szomorúan az édesapa, miközben ezeket a népi gyógymódokat hallgatja. – Mennyi bajt hoznak még a falura az ég lovai? És miért pont az ő fiát lepték meg ragállyal?

– Gargalizáljon a vacsorával, mielőtt lenyeli!

– Masszírozzátok a bőrét bazalttufával!

– Dörzsöljétek a szemébe az ökörnyálat!

Szakadnak a szavak. Persze hol is találni februárban ökörnyálat?

– Zsizsikes… zsizsik… – ismételgeti a fiú, majd felköhög egy maréknyi férget.

Gyufákkal vajúdik egy skatulya. Nyögései lángba borítják a kerti fát. A határban ménesek ténferegnek: gonosz szemek pislognak patanyomaikban.

Különös vándor lépked végig a kietlen tájon. A lovak utána settenkednek, de valahányszor megfordul, és rájuk néz, messzire szalad a sok négylábú.

Varázsigéket mormol feléjük: – Tüzérüteg, tüzérüteg, porció és kazuárfa!

Ettől aztán a paripák egyből maguk alá rondítanak. Nyerítésük kettétörik a művégtagokat, a trágyából kiszálló gőz befészkeli magát a falubeliek álmaiba.

A vándor a beteg fiúhoz siet. Gyógyszert visz, ami megmentheti a gyermeket, de az út mintha hosszabb lenne minden egyes megtett lépéssel.

– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb, egyre messzebbről érinti, simítja a kis beteg sápatag arcát. – Tegnap este meglátogatott egy hegedűs! Az ágyam fölé hajolt, és muzsikával ébresztett! Gyönyörű zeneszóval gereblyézte ki a szememből az álmot! Majd kitépte, és átnyújtotta nekem világító hegedűhúrjait! Egyenest hozzád küldött velük, azt mondta, ha ezeket lenyeletem veled, olyan dínomdánom kezdődik a testedben, amitől a benned nőtt táncos lábak kirugdalják a férgeket! Varázsszavakat tanított, majd búcsúzott. Bárcsak egyből neked adta volna a húrokat, ahelyett, hogy rám bízza őket! A lovak hatalma végtelen, csupán néhány varázsszót tudok a torkuknak szegezni.

A kisfiú mintha meghallaná a távoli szavakat, felül, és gyönge lábain az ablakhoz siet.

– Hamarosan itt a gyógyító, édesapám! – krákogja. Szemével letörli az üvegre tapadt koszt.

Fémketrecet lökdös végig az udvaron egy tyúk. Néha ceruzát kotkodácsol fel, ami gilisztaként tekereg a havon. Egy lefűrészelt kéz settenkedik a bokorban. A konyhában a látogatók taposnak egy földre dobott tálat.

– Jövök, fiú! Jövök! – kurjongat a vándor, aki már az út háromnegyedénél jár. A lovak eközben legelik az időt, amitől újra benövi a por az ablaküveget, a kisfiú pedig visszahátrál az átizzadt dunyha közé.

A vándor most jár félúton. Kiáltásait az égen röpködő varjak csipegetik. Fél óra múlva egy tyúk fog végiglökdösni egy fémketrecet az udvaron. A begyét már nyomja a sok-sok grafitceruza. Portrékat rajzolnak belül a madárra, majd amikor levágják, meglepődnek a háziasszonyok a megannyi pingált arcképen.

– Kész a leves! – biztatják a háziak a látogatókat, mintha ez máris fél egészséget hozna a fiúnak, de amikor a tányérba pillantanak, meglátják a férgeket. Kövérre hízott fehér kukacok úszkálnak benne csigatészta helyett, izgatottan evickélnek oda-vissza-oda-vissza. A tányért az anya rögtön kiejti a kezéből, és a látogatók elkezdik taposni a szilánkok között ficánkoló férgeket. Oda-vissza-oda-vissza.

– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb, egyre messzebbről érinti, simítja a gyermek sápatag arcát. Az ég lovai a perceket legelik, nyerítésüktől hátrálnak a mutatók. A vándor még csak negyedúton jár, messzi, borzasztó messzi még a fiú háza.

– Biztosan egy kicsike megfázás! – fogják derűsebbre a dolgot a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedését.

Egy favágó véletlenül lefűrészeli a távolban a kezét. Az ól oldalához szegezett libákból kicsöppenő vért nyalogató pulikutyába villám csap. Zsákokba zárt kisasszonyok csiripelnek a padláson.

Soha nem érek oda, amíg ezek az átkozott lovak folyton visszapörgetik az időt! – Látja be a vándor, majd könnyekre fakad. A fejére húzza a párnát, és elalszik az ágyában. Simogató hegedűmuzsika ébreszti. A távolban egy gyermek köhögése vés rovátkákat a gerendába.

– Vidd el a húrokat magad a fiúnak! – szólítja fel a muzsikust. – Hiába is indulok útra, ismét az ágyamban kötök ki. A varázsszavak annyit sem érnek, mint a szőrtelenített seprű. Hátrálnak ugyan tőle a paripák, de a nyerítésük ellen nem véd!

A hegedűs szomorúan csóválja a fejét: – Hiába vágnék neki, én se jutnék messzebbre. Próbáltam már ezerszer, de a lovak ezerszer is visszatekerték az időt.

– Mi értelme hát újra és újra nekiindulni az útnak? – kérdezi az ágyban fekvő, ökölbe szorítva reszkető kezét.

– Amíg is úton vagyunk, nem hal meg a fiú – magyarázza a hegedűs. – Ennyivel is meghosszabbítjuk az életét. Ha ágyban maradnál, holnap már koporsóba fektetnék a gyermeket, hogy a föld alatt tovább kínozzák a nyüvek.

A vándor ezt átgondolja, majd feláll, átveszi a világító hegedűhúrokat, és ezredjére is útnak indul. Órakattogás üli meg a tájat: lovak settenkednek a férfi után.

– Tüzérüteg, tüzérüteg, porció és kazuárfa! – riogatja őket.

És persze meg is ijednek. De valójában annyit ér ez, mint a varjakról lefeszegetett károgás. Annyit, mint az udvaron kergetett vízibicikli. Annyit, mint felszegezni a libákat az ólra, hogy fájdalmas gágogásuk messzire űzze a kísérteteket.

– Édesapám! – szól az ágyban fekvő kisfiú. – Bárcsak láthatnám gyógyítóm érkezését. De tiszta por ez az ablak.

Koszorúk fekszenek a tetőn. Ceruzává változnak egy félig kivágott fa ágai: ahogy a szél rázza őket, a soha fel nem zendülő, gyógyító dallam kottáját vésik az égre. Károgó gyászmadarak feszegetik le a hangjegyeket a felhőkről.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Galambokba mosolyogni a fehérséget. Törött csirkecsontok koccannak egymáshoz a fiókban. A nap kiteríti lapjait a háztetőre, a padláson levágott baromfik kísértetei sürgölődnek. Egy asszonyt most ráz ki épp a kukorékolás az ágyából.

– Ó, az a hülye kakas… – ásít, majd ahogy kinyitja a szemét, látja, hogy a tarka madár fel és lesüllyedő mellein áll, kapirgálja őket, mint valami szemétdombot. Piros szeme az asszony fáradt tekintetébe fonódik. Ahogy jobbra-balra forgatja a fejét az állat, az ágyban fekvőben azonnal felbugyog a düh, és kimondja a szigorú ítéletet: – Húsleves!Ettől megrészegül a madár. Kitüntetéseket tűz a begyére a halál, amitől a konyhába röppen – mintha valami bűvölet fojtogatná belülről ezt a bolond állatot – és a fejét mélyen lehajtva csőrével már a mellkasában matat. Feje eltűnik a nyíló sebben, majd mikor előbukkan, a saját dobogó szívét emeli a magasba. Egy hatalmas dézsához repül, körmei a zománcon koppannak, ahogy megáll a szélén, és a bödön fenekére pottyantja a még lüktető véres csomót. Az nedves plattyanással ütközik a kondér aljával, majd utolsót készül kukorékolni a madár, de nem futja már az erejéből, összecsuklik, maga is a fazékba huppan, rá egyenest a szívére. Piszkos lábai antennákként meredeznek elő a lábasból.

Érkezik hálóingben az asszony. Unottan a csap alá tartja a fazekat, rázubogtatja a hideg vizet, hogy teljesen ellepje az állatot, majd szikrákat csettint az ujjaiból, és felrakja főni a dézsát.

– Vasárnap, vasárnap… – így morog közben. – Mindig ugyanaz a nóta. Húslevest kíván a ház ura. Ide hallom gyomorkorgását, amely hamarosan kipeckeli a saját álmából. Akkor aztán megindul… Körbe szimatolja a konyhát, fő-e már és hogyan ez a szögekkel vert szárnyas. Benne van-e a zúzája, a mája?

Smirglipapíron másznak a csigák. Muskétatűzbe keverednek a templomi búcsúk, a kukoricacsutka kövér féregként tekereg a spájzban.

– Mintha csak hús kéne a lébe! Persze zöldség? Mégis miféle zöldséget hajigáljak én itt ebbe? – morgolódik az asszony. – Hónapok óta tart már ez a rohadt tél! A krumpli ráncaiba beköltözött a tapasztalat, a fonnyadt répák mióta a hangyákat üldözik. Hogy lesz ebből takaros máglyarakás? Még fokhagyma sincs itthon… Talán ha felsepregetek, a lapáton akad majd némi száraz petrezselyem.

Halkan rágicsálja a húst a fazék, a kopott szélű zománcszáj mozog, miközben a gőzben lakó szellemek ostoraikkal ütik le a plafonról a vakolatot. A lehulló lemezkék a gyöngyöző vízbe pottyannak.

Betetőzik a jóslat: az asszony férje ágyastul lebeg be a konyhába, és tüstént szaglászni kezdi a régi tüzektől koromfoltos kondért. A fazékban foszló kakasnak kiugranak a körmei a szimatoló férfi bajszának érintésétől, beleállnak a gőz fölé hajló homlokba. A fickó unottan húzza ki a bőrébe fúródott karmokat, és a szájába dobva rágcsálni kezd.

– Ej, asszony! – Patakzik máris a ház urának könnye. – Gyenge ez a leves így! Mint a hálóinged érintése, csapjál még bele valamit! Ez így sehogy sem dugaszolja be a lélek sikoltó lyukait!

Az asszony keze ökölbe szorul, recsegnek benne az inak, majd sziszegve így szól: – Ez most gyenge leves lesz! Nem muszáj minden vasárnap vízbe fojtani a világot! Minek folyton felszabadítani a poklot a kopott fedő alatt?

– Minek, minek? – Kerekedik szélesre a bajszos szeme, majd tapsolni kezd, mire felsorakoznak a konyhában a tyúkok, és énekelni kezdenek:

Búval terített asztal

Bánattal teli pohara.

Én azt éjjel-nappal iszom,

Soha ki nem fogyaszthatom.

Erre csirkelábakat növeszt a sarokba állított szenesvödör, és táncolni kezd. Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.

– Jól van, hogy a fene álljon beléd! – Üt az asszony az asztalra. – Kapsz erősebb húslevest, de ne panaszoltasd tovább a tyúkokat! Azt mondd inkább, miből főzzem! Üres a kamra, mint a fejed! Már a zongorahúrokat is felaprítottam a múlthéten!

Erre persze azt feleli a férfi: – Az mán nem az én gondom! – majd ágyastul visszasuhan a hálószobába, hogy telihorkolja a függönyt.

Elröppennek az ablakszárnyak: csapkodásaik szelet kavarnak, ami szőkeséget ültet a szemöldökökbe. Rogyadoznak az ólomkatonák, korcsolyázik a hozsanna. A fazék oldalát veri a fakanál. Az asszony álmodozva ácsorog a hideg konyhakövön. Egyszer csak kopogtatást hall az ablak felől.

– Na, ez hiányzott, vendég, hogy horpadnának be a homlokok! – nyög, majd kitárja az ablakot. Egy fehér paripa néz vissza rá az udvarról: sörényét a szellő cibálja, körvonalai valósággal beleolvadnak a hóba.

– Szép napot, anyámasszony! – így köszönti a ló, majd meghajol előtte a hosszú fej. – Úgy hallottam gondjai támadtak egy bizonyos főzettel!

A nő hatalmasra tátja a száját. A torkából kiszáll egy molylepke, amit a telivér röptében kap el, és ropogtat szét hatalmas fogaival. A kihullt szárnyak a hóra hullnak.

– No, nem kell rögtön kifordítani a matrózsapkát – inti le a látogató. – Azért jöttem, hogy segítsek megrottyantani azt a bűzlét. Ha rám hallgat, érdemes odafigyelni az Égi istállóból szabadult receptekre, abból még sosem sült ki semmi rossz!

– Ó! Hát receptem az van! – panaszolja a nő, a kötényébe törölgetve hatalmas markát. – Egyébként meg minek is a recept? Harminc éve kotyvasztom, a tenyerembe van már írva minden összetevő. Az összetevők, no igen… Az, ami hiányos itten…

– Kár tüzes szekerekre ültetni az újtestamentumból kivert pókokat! – nyihorászik a paripa. – Az Égi istállóban megterem minden. Másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy ha alaposan szétnézünk, itt is megtaláljuk a forrásba valókat. Adjon egy esélyt, és olyat főzök, amitől felrobbannak a kutyaólak!

A fakanál vége bemászik az asszony szájába. Dallamokat kocogtat a fogán. A ló pedig rákontráz: – Az Égi leves két hónapra jól lakatja a ház éhes urát. Megszépülnek tőle a nők, megdagad tőle a legények fasza. Egy szálig sem tévedek, nagyság! Bekábulnak tőle a boszorkányok, az már egyszer biztos!

– Két hónapra jól lakatja? – ismétli ámuldozva az asszony. – Nohát, azt én nem hiszem! Ez a nejszomorító ítéletnapig is rágicsálná a csirkecsontot! A sírját is abból fogjuk emelni. Hogy még a föld alatt is érezze az elpusztult szárnyasok szagát.

– Férfi ez akkor a javából! – Biccent a paripa. – De majd az én levesem alaposan kifog rajta!

– Hát legyen – egyezik bele az asszony, azzal nyújtaná ki az ablakon a fakanalat, de a ló sértetten nyihogni kezd: – Oszt mégis hogy gondolta? Majd a patáim közé veszem és kavargatom? Én egyedül az összetevőket adom, a levest magának kell megcsinálnia, buta asszony!

– Jó, jó – sóhajt a nő, azzal kifújja az orrából az ökörnyálat.

– Látja, azt már csaphatja is bele! – biztatja az állat, az asszony pedig megrántja széles vállát, és engedelmeskedik neki.

Kifeszíteni egy légy húrjait. A cipőszár bemászik a hortyogó férj ágyába. Az égi paripa ugráltatni kezdi a szakácsot: – Látom ám, hogy van a kamrájában minden jó! Farkaskuvasz, törött mankó! Hozza gyorsan az üstbe! Főjön bele ereje!

A nőnek nagyon megtetszik a rigmus, egyből ütögetni kezdi a kanalat. Táncra perdül csirkelábain a szenesvödör, ütemre rázogatja sötét tartalmát. Hopp, Juliska, hopp, Mariska. A nő közben szalad, összegyűjti a hozzávalókat.

– Padláson a bőregér szárnya, a fekete haj ősz halála, keresse meg a veszekedésben az ürügyet, mossa át forró vízzel a szaros ülepet!

Micsoda elégia! Alvadt tinta a sebtapaszon. Lassan kifő a vízbe dobált fényképből a sok-sok emlék, a gereblye fogai megpuhulnak a buborékok gömbjei között.

– Mi van még a padon? Sok-sok lyuk a sajton! Repedés a falon! Száraz seb a kezén. Nem, nem azon, a balon!

Lapozgatja magát a receptkönyv, majd tanácstalanul a vízbe ugrik, és eltűnik a kavargó moslékban. A nadrágszíjat fojtják most a vízbe: egy ideig riadtan csapkod, majd kimerevedik.

– Jól haladunk! – Nyitogatja hatalmas orrlyukait az ablakon behajolt paripa, azzal még egy alaposat a fazékba köp, és bogarat ráz a sörényéből a barna vízbe. – Micsoda zsírja van, lássa? Ez a halott dolgokból kifőtt életerő, én mondom!

Az asszony készülne megkóstolni az iszapot, de a csődör a kezére koppint az orrával.

– Majd az ura nyalogatja, maga ne kotnyeleskedjen! – figyelmezteti.

– Hát meg kell kóstolnom… Máskülönben honnét tudjam, mi hiányzik belőle?

– Nem hiányzik ebből semmi! Talán csak a Megváltó bokacsontja. De minden fölösleget a maga kamrája sem rejt. Kőtheti' lassan a férjét. Azonnal kész a jó, jó lóleves!

A férfit nem kell kiforgatni a paplanból. Ezek a szavak egyből a konyhába vonzzák. Fel és alá röpköd a hálóingében, mint egy tébolyult kísértet. A bajsza pörög az orra alatt.

A feleség kimer neki egy tányérral a sötét léből.

– Egyél hát, hogy a fene essen beléd! – vágja az urához a tálat. Az pedig röptében issza ki belőle a levest.

– Asszony! A kutya úristenit! – kezdi trilláját a férfi. – Ez ám kurva erős, jó féle! Még! Szedjél még nekem!

Megérkeznek a tyúkok, sorba állnak az asztalon, és dalolni kezdenek:

Ej-haj, laboda,

Lábad ide, nem oda,

Törjön ki a nyavalya!

Az ablakban lévő hatalmas lófej le-fel jár erre az ütemre. A szenesvödör forogni kezd. A férfi pedig leszáll a kőre, és díszruhát növeszt a teste köré.

– Lássa, hogy megvitézesedett! – kezd kiabálni a paripa, az orrával bökdösve a hús szagú levegőt. – Lássa, lássa! Hol van már az a kopasz csirkefogó? Ez ám a katona!

Az asszony ki is ejti a kezéből a merőkanalat nagy csodálkozásában. Rá se ismer már az urára: fekete huszárruha feszül rajta, görbe dereka most akár a karó, bajszából menekülnek a poloskák. A tekintetében fényes lángok ficánkolnak.

– Kurva jó leves ez, asszony! – dicséri a feleségét a huszár, hangja akár ezer ördögé. – Kész vagyok tőle elgáncsolni a macskákat! Babérlevelet tépkedi a molylepkékből! Kizsaluzni a koporsót!

Fekete vitézruha: rajta koponyaalakú ezüstgombok csillannak. A válláról madarak belsőségei lógnak.

– Ezennel felfokozlak az égi lovak huszárának! – közli a délceg férfival a patás, majd egy hatalmas lóköpetet küld felé, ami telibe találja a szíve fölött. A fickó tisztelegni kezd.

A tyúkok pedig rákezdenek:

Nincs okosabb, mint a ló

nem kell neki víganó,

hanem kantár a fejibe,

szép huszár a tetejibe.

– Alaposan befaltad a fazekat. Főzzél egy új adag levest! – utasítja a fickót a paripa. – Nemsokára a nagy rangú lovak érkeznek ebédre ebbe a finggal kibélelt konyhába. Olyan erős lé kell ide, amitől kifordul a támaszpont!

A vitéz ismét tiszteleg. Közbeszól az asszony: – De hát üres már a kamra! Semmi nincs már, ami mehetne a vízbe!

– Egy rigolyás feleség még csak akad! – prüszköl a paripa, majd a vitéz felé int fejével. – Hozzad a fejszét, vágjál alá szépen az asszonykádnak!

Karfában a kórusegylet. Mandzsettagombokat csipegetnek a cinegék az udvaron, rőzsék indulnak az erdőbe kiverni a szimbolikát a fákból. A lélek leszedőfésűje: egy pásztorsíp jégbe fagyva, fojtott dallam hangját hallani.

Kibéleli a házat a forró gőz. Átitatja a függönyöket, leforrázza a beléjük szőtt esti horkolást. Régi, elsuttogott szavak a fal repedéseibe állva. Pergő vakolatként hullnak a földre.

Az asztalnál hatalmas, délceg lovak ülnek. Alig férnek meg a konyhában: sörényük a plafont söprögetik. Görnyednek, patáikkal a kanalakat rugdossák odébb az asztalon. Néha felnyihognak: – Hol van már az a leves?

– Jelentem, készül! – vágja ilyenkor magát haptákba a fazekat kocogtató fekete ruhás huszár. A lábosban egymást kergetik a húsdarabok. A férj a lé tetején reszkető zsírban önmagát látja, sötét szemeit, amiből hirtelen könnycseppek indulnak meg. Ahogy belehullnak a levesbe, a felszínre úszik egy levágott kéz, rajta karikagyűrűvel, majd visszasüllyed az is a sűrű lé aljára.

Dallamra koppannak a kanalak az asztalon. Recsegnek a szék lábai, ahogy forgolódnak rajta a hatalmas lovak. A fekete ruhás huszár az asztal közepére helyezi a levest, a telivérek pedig kidugják hosszú nyelvüket, s belelógatják a gőzölgő edénybe.

– Nem elég erős! Nem elég erős! – verik máris a replikát, néhányuk pedig így kiált: – Túl sós! Túl sós!

A bajszos katona félelmében az asztal alá búj, és összekucorodik. A bútor táncol fölötte, ahogy kemény patáikkal csapkodják a démonok.

– Túl sós! Túl édes! Túl sós! Túl édes! – kántálnak, az orrukból kicsapó tűztől felrobbannak a tányérok. Szilánkjaik repeszként repülnek szét, beleállnak a falba, szétszaggatják a függönyöket.

– Kegyelem! – esedezik a huszár.

– Túl sós, túl édes, túl ízetlen, túl ízes! – tapsikolnak a paripák. – Micsoda kétbalkezes szakács vagy te! Mindjárt le is fokozunk! Mától csak kígyócsomó lehetsz! Vagy kúpfogaskerék! Szűrőpapír, esetleg temetőbogár!

Félrehajítják az asztalt, és körbe állják a férfit. Az egyiknek a patái között ott füstöl a nagy kondér forró leves.

– Mától csak kopasz farkas lehetsz, az biza! – mondja neki a két lábon álló, fénylő szemű ló, azzal ráborítja az egész húslét a férfira. – Nesze, itt a tüzes menyecskéd. Amíg a halál el nem választ!

Ásítoznak az ajtósarkok.

Ceruzák másznak ki a vödörből, majd a furulyalyukakba bújnak

A csirkecsontból tákolt ágyon a huszár és felesége repül át a falu fölött. Az ágy lábai fehér szántást húznak az égen. A férfi és a nő között a szenesvödör áll, amiből szórják, egyre szórják a falura a feketére égett gyufaszálakat. Fejüknél a tyúkok serege áll a kereten, és így dalolnak:

Boldog, ki láthatja maradékait,

Kik majd könnyekkel áztatják hamvait.

Az ilyen nyugodva száll a sírba,

Tudván, hogy élni fog még azokba.

Egy ideig megbabonázva nézik lentről őket a falubeliek. Majd a lebegő ágy eltűnik a horizonton. Nem marad utána más, csupán a falu deszkáit átitató levesszag, amitől megkordul az emberek gyomra. Félre üti magát a harang. Székek sikoltanak fel, ahogy rájuk telepednek a háziak, és enni kezdik a déli levest.

– Sós – mondják az egyik házban.

– Édes – kifogásolják egy másik konyhában.

– Nem elég erős – panaszolják egy harmadik helyen.

Tollak lebegnek a zsíron.

A feltámadó szél megszárítja a forró gőztől átitatott függönyöket. Mintha a kísértetekből száradna ki végre a keserv.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Mesékből a kérész, a hullócsillag boszorkánypróbája.

A lány végül az ablakba áll, csúzlival a kezében, kikaparja a szemgolyóit, és egymás után lövi ki őket a felhők közé.

– Induljatok világot látni! – így sikkant utánuk, a szemek pedig magasan átrepülnek a hóval fedett háztetők felett. Madarak állnak félre, hogy utat engedjenek. A szemgolyók végül egy határban őgyelgő tehén oldalába csapódnak, mélyen a bőr alá, a húsba fúródva, a fájdalmas bőgés megritkítja az égen a felhőket. A törekvés kitöri a lábát cigánykerekezés közben a sarkon. Bánat tömíti az ereszeket, sót hordanak a csipkébe a hangyák.

– Micsoda fogoly vagyok én ebben a házban. – Ül le végül a földre a világát vesztett lány, és bosszúsan csap az öklével a padlódeszkára, hiszen a szemei nélkül már könnyezni is képtelen. – Kalickám ez a falu, a kulcsát talán magasan odafenn őrzik.

Ezek a szavak bevonszolják a szobába görbe hátú anyját, aki riadtan a szája elé kapja a kezét, és félrenyel egy sikolyt, amikor megpillantja a lány arcába nyílt mély gödröket, amelyekben egykor csodaszép kék szemeit őrizte. – Milyen ostoba vagy, édes lányom! Ó, azok a gyönyörű gyöngyök! No kelj fel gyorsan a földről, még beléd költözik a tüdőgyulladás, aztán evezőlapáttal kell fésülgetnünk a melledet! Látom, a nyelved mögött már a torokgyík hahotázik, a fogaidat egészen megritkítja a kihűlés!

– Elég már ebből a folytonos féltésből, anyám! – csattan fel a lány, de túl gyenge a valódi tiltakozáshoz, hamarosan felkapják a kezek, és az ágyába fektetik. Bekenik szurokkal, majd rádobják a paplant.

– Innen bizony ki nem mozdulsz, kis hölgy! – figyelmezteti az apja, a szeme sarkába tapasztott gittbe ragadt legyek döngicsélésétől hangos a szoba. – Tudod, hogy milyen gyönge kis teremtés vagy! Ha a konyhába mennél, egyből beléd másznának a kanalak! Ha rálépsz a küszöbre, a lábkörmöd alá szorulnak a férgek. Mindenféle csúnya bacilus futkos benned, ezeket csak mi látjuk, az arcod összetörik még a párás levegőtől is!

– Egyedül a fejetekben létezik az én nagy gyöngeségem! – bizonygatja a lány, de máris levest főznek neki a biliből, és a forró lé beforrasztja száját. Az ég kanócát gyújtogatja a nap. A szívekbe nyílt kapukat eladják a falubeliek, a szelekbe dobálja horgát egy pecabot. Sátorverés tüdőben; a hullámok közé szorult pipafüstből surran a sopánkodás.

Délután van, csöndben kávézik a család. Épp a kockacukrokat potyogtatják a legyekből főtt fekete lébe, amikor az apa ráismer az egyik cukor édességében lánya tekintetére. Ez nyomban ötletet ad neki. Odalép hát az ágyhoz, és két szem kockacukrot ejt a lány fejébe nyílt vörös kráterekbe – egy-egy kockát mindegyikbe.

– Odasüss kis szűcs! Micsoda szépség az én lányom! – bizonygatja a férfi a lány új cukor-szemeire mutogatva. Az meg nagyokat pislog velük, de továbbra is csak egy tehén mozgolódó belsőségeit látja. – A legszívesebben vitrinbe tenném, és nézegetném reggeltől estig. Néha ugyan leporolnám róla a pókpiszkot, vagy átmosnám a kaszapengével, de ennyi. A legszebb madarakat kalitkában kell tartani, szó se róla!

Az égből hulló nyeregtáskákat felgyújtják a falusi gyerekek. A főzőfazékba hajított patkókból kifő a balszerencse. Hol volt, hol nem volt, beköszönt az éjszaka: az apa az ágyában fekszik, hosszú szakállát átnedvesíti az álom. A homlokán apró balerinaként pörög a lánya, hófehér ruhában. Lábujjbegyei alig érintik az öreg bőr vájatait, valósággal lebeg a lehunyt szemek között. A kockacukrok felragyognak szemgödreiben.

– Ó, apám, drága apám, én drága apám! – így sóhajtozik az apró táncos. – Kérem, egyre csak kérem azt a csúnya tehenet, hogy adja vissza szemeimet, és rúgja őket messzire. De ostoba, gonosz állat az, ő sem akarja, hogy bármit is megpillantsak a világból. Kalitkában élek, elfogadom. Mégis, a legszívesebben elrágnám a torkotokat, és a véretekben fürdenék ilyenkor éjszaka. Hát nem ezt tenné minden ketrecben őrzött állat a gazdájával? A madarászokat leginkább a madarak gyűlölik.

Mágnespatkók az égen. Zöld fullánkok, padlódeszka, deszkapadló. Édes mézet pityeregnek a cukorkaszemek az apa szájába. A száj megtelik a folyékony arannyal, amitől a férfi fuldokolni kezd.

– Ó, apám, ó szépséges apám! – siránkozik a lány, miközben az öreg vergődik a paplan között, összegyűri lábával a lepedőt. A lányt felkapja valamiféle szél, körbe repíti a házon, közben teli sírja mézzel a horkolással kipeckelt szájakat, míg aztán ki nem huny a fény az összes családtag szívében.

A zárókilincseket eszik a hangyák. Lúdtollak nőnek a kalaptartókra, a húsklopfoló kiveri az üdvözlégyet a padlásra akasztott húsokból.

A lány kifelé mászik az ablakon, majd futásnak ered: meztelen talpa keskeny lyukakat hagy a hóban, amiben halott hangyák fekszenek.

– Milyen édes a levegő, milyen kerek a világ! – kiáltozik a lány az éjszakába, szőke haja az égig száll, megcsiklandozza a holdat takaró felhők hasát. Az éj erre felkacag néhány repülő lovat, akik a magasban ügetve követik a szökevényt.

– Nyihaha, hogy fut ez a zsoltárporoló! – kacag az egyik paripa, a szemeiből villámok cikáznak, majd köhögésbe kezd, a pofájából előugró férgek egyenest a lány hajába potyognak.

– Hogy szalad bizony a csirkefürdető! – kontráz rá a másik, és az is krákogni kezd: a szájából kihulló csótányok a lányra potyognak, bemásznak lobogó hálóingébe.

– No, nem sokáig lesz ilyen serény – nyihog a harmadik, majd megállnak egy felhőn, és nézik, ahogy egyre lassul odalenn a szökevény. Végül már tipeg, majd a mellét markolva összeesik.

– Vésheti ez is a sírját a sziklakertben! – Biccentenek a ménesek, azzal eltűnnek az egyik felhő mögött. A combokba fúrják magukat a lovaglóostorok, a vizesárok megtelik nyomdafestékkel.

– Ó, apám, ó, anyám! – köhög a lány, arcát világító penész pöttyözi. – Miféle férgesség költözött hirtelen belém? Érzem, ahogy fellegel belülről a láz! A torkomat mintha csalánnal csapkodnák! Bárcsak maradtam volna a jó meleg szobában, ahogy mondtátok! Bárcsak itt lennétek, hogy kimossátok belőlem a bajokat…

Azzal lefekszik, hagyja, hogy betakarja a hó. Talán azt képzeli, otthon van, és a paplan ereszkedik ilyen finoman rá. Reggelre már csupán egy hatalmas dudor, egy gyűrődés ő a téli föld lepedőjén. Tehénbe zárt szemei áttetsző üveggolyók. Az állat nyakában ritmusosan jár a kolomp. Mintha temetésre hívná össze a falut. De a falubeliek ki sem mozdulnak a meleg szobákból.

Egyedül a padlódeszkák nyikorognak fájdalmasan, akárha bosszús ököl ütögetné őket. Talán bebocsátásra váró kísértet, aki azt képzeli, megtalálta a túlvilág ajtaját.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Felröppennek az almafa ágaira a zoknik. A háztetőn strázsáló kakas átszúrja csőrével a felhőket. Kihulló vérében mossák meg hajukat a kislányok, a kukorékoló madár csőrét a szél feszegeti a fejéről.

Helyzetvígjáték vergődik az egyik udvaron: a férj és a feleség kötelekkel vontatják ki a házból a hatalmas franciaágyat, majd leakasztják a falról az ostort, és ütlegelni kezdik a fekhelyet.Sebek születnek a paplanon, amiből a levegőbe ugrálnak a tollak. Közben így kárál az asszony: – Ezt azért kapod, amiért ismét részegen tántorogtál haza az este! – fortyog, a kezében kígyóként tekereg a csattanós. – A májadat már a húslegyek dongják, hamarosan beájulsz egy koporsóba, te szerencsétlen, és én nem is tudom, örüljek-e ennek, vagy átkozzam érte az eget!

De a férfi sem rest; végighúz az ostorral a párnán, a felszálló madártollak viharán keresztül így kiált nejére: – Hogy is ne gargalizálnék a pálinkával, amikor ez a savanyú pofa fogad minden este itthon! Tőled ráncos az uborka, ha te egyszer kinyitod a szádat, alaposan nyakon öntöd a világot a bosszúsággal! Szurkot okádsz a hóba, a tekinteted szögeket ver a cipóba! A fene essen beléd, asszony!

Azzal akkorát csap a paplanra, hogy tenyérnyi vágat keletkezik rajta, amin keresztül kikandikál a dunnából egy tyúk. A férfi még egyszer odavág, le is veri a madár fejét a nyakáról, a kifröccsenő vér cseppjei összepettyezik a párnát.

– Na! Ezt is én mossam, mi? – Fogja a homlokát a feleség. Kattog az óra, ostorozzák még egy ideig a hitvesi ágyat, majd elfáradnak, lihegve dőlnek neki a kerítésnek. Erre megérkeznek a kecskék az udvarra: elkezdik legelni a hóról az ágyból kihullt tollakat.

– Remélem, örülsz! – mutat a férfi a szétcsapott hálóhelyre. – Csinálhatok újat! Te könnyen ütögeted, nem neked kell kifaragni a fekhelyünket, hanem énnekem.

– Na, és a lepedőt azt ki a fene varja, mi? Ki fogja vajon tollal megtömni ismét a pihe-puha párnád, te fenéklap? Tán úgy gondoltad, legel magának tollat a huzat! Vagy belé fújja az északi szél? Egyszer fújná már ki a fejedből a tébolyt!

Ettől persze ismét kezdőrúgást kap a vita. Előrángatják a pincéből a mákdarálót, beledobálják egymás szavait. Ami végül kijön abból, annak már a szagától felfordul néhány disznó. Az ég felé emelt kövér lábaikra fekete zászlókat húznak a gyerekek. Csizmák indulnak megcsócsálni a csülkeiket.

A férfi nem szól többet. Feltápászkodik, és megindul a kocsma irányába. Az asszony is feláll, és körül járja a szétdúrt ágyat, kezével söprögeti a kifordult tollakat a hóra, amik aztán ropogva eltűnnek a kecskék fogai között.

– Fények és fellegek – motyogja maga elé. – Majd megvarrlak szépen, fogunk még benned forgolódni álmatlanul. Szegény, szegény ágy. Hát szeretem én ezt a marhát, csak nem forog már köztünk a vízikerék.

A bámészkodó kecskék mekegései gyalulják simára a nő homlokát. Patás lábaik körül kavarognak a tollak: amiket nem esznek meg, tovapörgeti őket a szél, kibéleli velük a tornácon hagyott cipőket. Fehér pihéik suhannak be a bánatos feleség fülén, aki ettől messzire hajítja az ostorokat. Azok kígyókká változnak, és eltűnnek a hóban.

– Kialkudni a boldogságot lehetetlen – mondja csakúgy magának a nő, kötényével megtörli az arcát. – Régen persze mennyit fickándoztunk a lepedőn… Utánam a vízözön. Csábfürtjeimet levágtuk, és megtömtük vele a pipát. Befogtuk a libákat az ágy elé, közéjük csaptunk, azok pedig az égig emelkedtek ágyunkkal. Ott szeretkeztünk, fenekünk forgása pödörte a felhőket. Rég volt, rég. Amikor felszántottuk az eget. Amikor kikeltek az ég ágyásában magjaink.

Ahogy így kesereg, és fogdossa télcsípte ujjaival a dunnát, egyszer csak egy fekete korong gurul ki az ágy egyik nyitott sebéből. A nő felemeli, lefújja róla a tollat: egy régi bakelitlemez az, fekete sávjain korcsolyázik a februári nap fénye.

A nő az egyik kecske szarvára helyezi a lemezt, és alaposan megpörgeti. A kakasnak sem kell több, lerepül a tetőről, a szárnyait csapkodva megáll a négylábú fején, és csőrét az egyik sávra hajtja. Alighogy hozzáér, andalító muzsika tölti be az udvart, egy régi keringő recsegő foszlányai.

– Micsoda csók ez a lelkemre! – Tapsikol az asszony, a körmei le is repülnek a kezeiről, beleállnak a hóba. – Emlékszem, ez szólt, amikor táncba vittek a fiúkák a tavaszi bálon! Micsoda lángok táncoltak a hegedűkön, és mennyi, mennyi legény pörgött a tűz körül! Nekem meg pont ezt a marhát kellett akkor és ott megfognom! Ó, ha visszahajtogathatnám az időt! Ha még egyszer peckes fiúkák dörzsölnék hozzám magukat!

Több se kell a kecskéknek: felöklendeznek néhány csokornyakkendőt, felkötik, két lábra állnak, és táncba hívják az asszonyt. Az pedig kuncogva szórja az igeneket közöttük, hol az egyiket pörgi körül, hol a másik patás karjaiba omlik. Néhányan a fenekére csapnak.

– Ti kis hevesek! – sziszegi nekik, de közben persze kacsint. Fordul a boka, egymás köré tekerednek a kapák a szerszámos kamrában. A kecskék dallamos mekegéseitől gyűrődik a tér: hangosodik a vérpezsdítő zene, a hegedűszó kipukkasztja az állóképeket.

– Fiúkák, fiúkák! – sikongat a nő. – Micsoda aranyrögök domborodnak a gatyáitokban, mondjátok! Pelyhes állatok kicsiklandozza az angyalokat is belőlem. Napsztratoszféra! Stikli! Itt és most megállítom az időt!

Ekkor különös dolog történik: az egyik kecske mekegés helyett megereszt egy nyihogást. Az asszony elengedi a füle mellett, de hirtelen a többi is nekikezd.

– Ó, hát mit bolondoztok, fiúkák? – kérdezi kuncogva, majd sikolyra nyílik a szája, amikor meglátja, hogy lóvá változnak táncpartnerei, de még a lemezt tartó kecske is.

– Táncot akar! – mutogatnak patákkal a feleségre. – Hát megtáncoltatjuk mi, az anyja úristenit neki! Zacskóba rázzuk a velőjét!

Vörösen felizzanak a szemeik, és gyorsabban kezdik pörgetni az asszonyt. Az búgócsigaként jár egyik patáról a másikra.

– Gyorsabban, gyorsabban! – biztatják egymást. – Csak úgy csavarinthatjuk vele vissza az időt!

Bilincsek kattannak a tyúkokra. Egy kislány ül a tornácon, az ölében egy gőzölgő pecsenyét cirógat. Tátott szájjal figyeli, ahogy ide-oda lökdösik a nőt a lovak.

– Lassítsatok, lassítsatok! – sipítozik. – Nem bírom én ezt az iramot!

De a könyörgéseit messzire fújja a szél. Füstölni kezd a lába. De még tovább ropatják vele.

– Nehogy már egy tizenhat éves lyány ne bírja! – kacag az egyik paripa, majd jól hátba vágja a lovat, amelyik a patáin pörgeti a lemezt. A zene kétszeres sebességre kapcsol, a kakas csőre alól szikrák pattannak ki. – Húzzad cigány, robbanjon a csillár!

Átugrálják az ágyat. Kigyulladnak az asszony lábai, amitől még nagyobb ugrálásba kezd. Minden egyes tánclépéssel jobban felizzik a lába, mint a megszívott cigaretta. A lábujjai hamvadni kezdenek. Szürke hamut potyogtat az udvaron, ahogy körül pörgi a nyakkendős lovakat. Odakozmál a harangzúgás: kígyóröppentyű csattog a dalban. Emlőbimbókból csöppen ki az olaj, cserepes virág feszíti a torkokat.

– Igazán ügyesen járja nagysága! – dicséri az egyik ló. – Na, ezt nevezem én tüzes lyánykának! Örömére válik majd valamelyik tökfilkónak, aki az oltár elé rángatja ezt a mosórongyot, és papírgyűrűt húz az ujjára!

A nő már a térdén táncol, de lassan az is hamuvá változik. A tűz halad felfelé a testén. Kiáltásától leszédül a kakas a lemezről.

Kötélvég. Könyökben a légkör. Elnémul az udvar. Az asszony már csak egy nagy kupac szürke por, amit a februári szél kóstolgat. A lovak a tornácon ülő tátott szájú kislány felé fordulnak, földig hajolnak előtte – sörényük a havat csiklandozza.

– Köszönjük, köszönjük! – köpik felé. – Aztán el ne felejtsd megmosni a füled mögött is! A legközelebb téged hívunk táncba, kisanyám, ezt azért ne feledd! Ugyan melyik lány kerülheti el ezt a sorsot? És ugyan melyik lány akarná elkerülni? Végül mindegyik az ágyat ostorozza! Végül mindegyiknek a keserű porát széthordja a szél!

Azzal felugranak a levegőbe, és eltűnnek a felhők között.

Egy széttört fekete lemezt piszkál a macska körme. Tésztanyújtó deszkák mocorognak a padláson. Egy lapát dalol a saroknak.

Hamarosan hazakecmereg a kocsmából a férj. Keresi a feleségét, de sehol sem találja.

Alighanem besokkalt – gondolja, majd a szomszéd tornácon üldögélő, sápadt arcú kislány felé kurjant: – Hé, te! Nem láttad, merre ment a feleségem?

A kislány némán néz vissza rá. Egészen úgy fest, mint egy viaszbaba, tekintetében egy feketére falt kanóc tekereg.

– Nem hallod? – szegezi neki a kérdést a férfi. A bajszáról pálinka csöppen a földre.

A lány gyönge keze ekkor az ég felé mutat. A férj összehúzza a szemöldökét, árkokat ráncol a homlokába, aztán legyint.

– Hát… A fene egye meg, akárhol is van! Megyek, ledőlök kicsit – morogja, majd elkezdi befelé taszítani az ágyat vissza a házba. Az ágy recsegve indul meg a férfi előtt: lábai mély árkokat húznak a hóba, úgy fest, mint aki felszántani készül az udvart. Nehezen boldogul vele, öklével mérgesen csap a paplanra, amitől szürke port ver fel belőle.

– Atyaég! – morog. – Mikor mosta vajon utoljára a lepedőt ez a lusta némber? Mintha évszázados kosz költözött volna belé!

Majd szörnyű köhögésbe kezd. Előre dől a mellkasát szorongatva. Az ágyra esik, amitől egy újabb adag por száll fel, és kúszik be a tüdejébe. Fél kézzel a kislány felé int, de az tejfehér arccal néz vissza rá, olyan akár egy szobor, meg se mozdul. Valamiféle szomorú csillogás pislákol most a tekintetében. A jósgömbből kifolyt holnapi bánat.

Felszántani a felhőket egy ággyal. Szerelemmagokat ültetni az árkokba.

A száradó növények hiábavalóságával élni le az éveket.

Hamuba suttogni az imákat.

Miután elromlott a költő tolla kulcsmásolóhoz vitte. Azt mondta, egyedül ez a toll nyit ajtókat a papíron, de az elkészült másolatok semmit sem értek. Másolatverseket írt csupán velük, a régi sokszor ismételt szavakat kevergette, mint egy sarkon álló unott kártyatrükkös, aki a szakadozott szélű régi lapokat forgatja sárgult körmei körül.
Ezután kizárólag gyufaszálakkal írta verseit a skatulya oldalára. Ujjai rendre hólyagosak voltak.
Piromániás - efféléket mondtak rá a háta mögött, az ember nem szívesen fogott vele kezet, de azért néha megkérdezték, visszatért-e már hozzá a múzsája.
Ilyenkor bólintott és az íróasztal felé bökött, az ott heverő hamutálba dobott fekete szálakra, melyek aprócska összeégett csontvázzá álltak össze.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Az éj barlangtestét duzzasztják az álmok. Zsákvászonban vergődik egy csapdába esett háromszög, száraz koszorúk fogócskáznak egy keverőgépben. Üveghintó rázogatja a holdat: az éjszaka palástjából kifordítja a tejszopót, akinek tekintetétől nyomban kihűl a tehénistálló.

Fogatlan öregasszony ő: hosszú nyelve kicsüng a szájából, nyálcseppeket potyogtat a szalmára, ahogy körbe-körbe poroszkál a bőgicsélő állatok körül. A szarvasmarhák meleg bogárszemeiben visszatükröződik aszott arca. Póklábujjai görbülnek és egyenesednek, amint játékosan megpöcköli velük a nyakakban fityegő rozsdás kolompot.

– Nohát! Micsoda svédasztal ez! – dicséri a helyet a vénasszony, a mellei rongyokkal kitömött zsákok, amik ingaként lengnek jobbra-balra. – Most aztán rendesen kibélelhetem sikoltozó bendőmet! Krisztus vére pocsolyavíz lesz ehhez képest! Ó, ó! Mint a csók, olyan a dagadó tőgyek érintése nekem!

Tapsikol még egy darabig örömében, rigmusokat ver szempilláival, miközben körmei alá befészkelik magukat a tehénbőgések. Majd a szájába veszi az egyik csecset, és éhesen nyelni kezdi a friss tejet. A meleg, szőke ital lecsorog a torkán, ajkáról a földre is fröcsög, de azonnal felissza a száraz szalma.

Ettől persze elájul a gabona. Feldarabolt herceget löknek a tűzre a kinyíló tekintetek.

– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és folytatja barangolását megkezdett álmában. A feleség sem nyüstöli tovább a dolgot: szigorú hortyogásba kezd, amitől megfordul a konyhában a csap csepegése. Háborgó vizeken eveznek a falubeliek a házak fölött. Távcsöveikkel pásztázzák az álom reszkető hullámait.

Eközben a tehénistállóban kövér kullancsként hízik az öreg tejszopó. Hatalmas hasából gombként dudorodik ki a köldök, átszúrja vele egy arra őgyelgő macska villanó szemét.

– Micsoda csárdakirályság! – szörcsög az öregasszony, fonnyadt ajkain fehér buborékok pukkannak, csecsemőkísértetek kelnek ezekből a tojásokból. – Mintha ismét édesanyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét arcomba! Ó, az ifjúság forrása ez!

Ahogy így motyog, fiatalodni kezd: szürke hajába beköltöznek a varjak, hályogos szemébe a csillogás. Fogak bújnak elő az ínyéből, a bőre megfeszül a koponyán, a tünedező ráncárkokból ijedten ugrálnak ki az idő katonái – percmutató szuronyaik nekikoccannak a tehenek kemény patáinak.

Törött evezők hullnak a falura. A hóba állnak, úgy lepik el az utcákat, mintha kerítés épülne. Meredező feszületek, alvajárásba kezd tőlük a pap, és gondos kertészként locsolgatja őket a szenteltvízzel.

– Nőjetek szépre, nagyra! – így biztatja az evezőket, majd töviskoszorút ver a kacsák fejébe, hogy aztán a tetejére dobálja a szárnyasokat. A tehénistállóból eközben kilép a megfiatalodott lányka: fehér bőre világít az éjben, és táncolni kezd az udvaron. Torkából így szöknek a szavak:

Hosszú szárú laboda,
nem termettem dologra.
Lábam termett a táncra,
szemem a kacsintásra.

A bronzköntös zátonya. Ráfordítja magára sírfedelét a tükörkép. Ruhapróbát tartanak a sebek. A felöltött üszkökből hangyák sora mászik elő, lyukakba hordják a havat.

A tejszopó lány körbekeringőzik az utcákon, beszökik a fiatal fiúk szobájába, bebújik a takarók alá. Ajkával alaposan megfeji a legényeket, majd egyből megcsapolja az álmaikat is. Ettől még tovább fiatalodik, már egy kis fruska, akinek blúzából a padlóra gurulnak az almák.

– Mellecskéim! Hova-hova? Ó! Hát bennetek az ördög! Csúszó-mászó, csúszó-mászó sátán! – tapsikol a lány, kirugdossa a gyümölcsökbe bújt férgeket. Zörrennek a szekrénybe zárt fazekak. A hold megcsúszik az égen, és leesik a földre, ahol szilánkokra törik.

– A fiatalság hamvas páholya ez! – Fetreng a guruló tejesbödönökön a lány. – Csak innen látni a világ igazi szépségét! Ha fekete a haj, nem fogja a bőrt a hamuzsír! Ruhaakasztókra a ráncokat! Tőgyből jön az élet, én mondom!

– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és folytatja barangolását megkezdett álmában. Döglődő halak vergődnek egymáson a vitrinben. Kihulló pikkelyeik a családi ékszerek közé potyognak. Odakinn a felállított lapátokról a hóra hullnak a rájuk hajított kacsák.

Az istállóban esküvői ceremónia zajlik: mennyasszonyi pompában ragyog lány. Izzadtsága megannyi édes tejcsöpp, amik tovább fehérítik ünnepi ruháját. Mellette egy bánatos tehén ácsorog, a nyakában jobbra-balra kolompol a fekete csokornyakkendő. Érkezik a pap, még mindig alvajárva, a torkoknak szegezi a szent szavakat.

– Akarod-e feleségedül a tejhercegnőt? – kérdezi a tehenet, az pedig nagyot bőg feleletképp.

– Nohát, hát hogy ne akarná! – Csapja össze tenyerét a lány, azzal máris kutatni kezdi a száraz szalma közé gurult gyűrűket. Rá is akad a porladó trágyában.

Az ágyrecsegések lecsiszolják a koporsókat. Egy törött, kerek tükör hever az udvaron, amit a tyúkok csipkednek. Az apró szilánkok eltűnnek a begyekben.

– Csuhajja! Micsoda nászéjszaka! – örömködik a lány, ahogy már szopja ki a tejet a nyakkendős tehénből, majd gargalizálva éneklésbe kezd: – Addig iszom, míg az erszényem bírja, ha nem bírja csaplárosné felírja.

Erre a marha bőgicsélései hirtelen megváltoznak: akárha nyihogás lenne. A lány fel is kapja rá a fejét, próbálná kituszkolni nyelvével a szájából a rózsaszín csecset, mivel csalafintaságra gyanakszik, de mintha köré forrt volna a szája. Ezután megpróbálja leharapni, de mintha gumit rágna. Kétségbeesve próbálja eltolni az arcától az állatot, de az nem hagyja magát. És micsoda erő lakozik benne!

– Na, ne kapálózz, hitveském! – röhög fölötte a ló. Fekete színű paripa, a homlokán fehér villám cikázik végig. – Nehéz ám a zsákom, legalább egy picit könnyíts még rajtam, csárdakirálynő!

A pap szétesik darabokra. Nem is volt más, csupán egy seprűnyélre tűzött fekete reverenda. Felparázslanak a gombok. Póklábakat növeszt a dísztök, hálót sző az ágyban fekvők köré.

A lány bendője hízik, egyre csak hízik a lótejtől. Íze akár a penészé, csomós darabjai a fogai közé szorulnak.

– Mmhhmmmh… – így sopánkodik a tejszopó, de a csődör rá se hederít, csak zubogtatja magából a fehér lét, már szívni sem kell. A lány pedig ráncosodni kezd: haját mintha ellepné a dér, tekintetéből kihull a csillogás, és meggyújtja körülöttük a száraz szalmát.

– Ez a kislány tehenet fej, lába közé csöpög a tej! – kezdi vidám trilláját a paripa, a felcsapó lángok pedig belekóstolnak a megvénült menyecske bodros ruhájába. A csecs ekkor végre elereszti az asszony száját, annak se kell több, szalad ki a tehénistállóból. A ló még utána nyerít: – Oszt ne felejtsd, ki itatott meg ilyen jól, te tarantula! A legjobb, legfrissebb tejet mindig az Égi istállóban kapni!

Nyílhegyek a molylepkék szárnyában. A hangszalagba csavart petárda hirtelen felrobban: – Megin' bőg az a kurva, kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban. Az egyik férfi nyög, majd megpróbál visszaaludni, de ekkor tűzropogás hangja kúszik be a félálomba, mintha denevér csapdosna eres szárnyaival a padláson. És már érezni is véli a füst baljós szagát. Felül az ágyban, az ablakhoz siet. Ahogy kinéz, meglátja a lángokban álló istállót.

– Kigyulladt a tehénlak, a jó úristenit! – szakad belőle a kiáltás, és már szalad is ki a házból, meztelen talpa alatt deszkaként recseg a hó. Visszafordulnak a lélegzetek, megtelik kíváncsi emberekkel az udvar. Nézik az égő istállót. Egyszer csak megpillantják a csecsszopót, ahogy ott áll az épület előtt, menyasszonyi ruháján táncot járnak a fényes lángok. Ősz haja parázslik, hályogos tekintetéből dől a szürke füst. Lassan lépked, a falusiak tátott szájjal állnak félre, hogy szabad utat engedjenek neki. Közben hallják, ahogy így motyog maga elé a fogatlan vénasszony: – Ó, a fiatalság parazsa… az… az fűt most engemet! Az lehet, csakis az, az áldott szerelem fénye. Hogy… hogy ég tőle az arcom! A boldogság láza… az lehet… Mintha ismét édesanyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét beléje!

Valaki azt kiáltja, hogy feküdjön a hóba, de a kigyulladt asszony fülébe már nem jutnak el ezek a szavak. Összeesik, hamvadó kupac már csak, amiből fekete pernyék ugrálnak az égre.

Az anyák a mellükre húzzák gyermekeik ijedt arcát. A férfiak kitépik a földbe állt evezőket, azzal górják a havat az asszonyra és az összeroskadó istállóra, amiből kiszaladnak a tehenek tüzes csontvázai, hogy lidércfényeket ültessenek a házak közé. A hátukon az idő apró katonái ülnek, szigonyaikkal hosszú sebet szakítanak a téli éjszakába.

Elülnek a zajok. Halott tyúkok vergődnek a saját vérükben: a begyükből kiálló tükördarabokon megcsillan a hajnal első fénye. Egy elsüllyedt csónak lebeg a felhők bodrai között.

Deszkáit fekete lovak legelik.

Ez a lány olyan mint egy égő cigaretta. Valahányszor megcsókolják, felizzik a sötétben, és egy kis része elhamvad. Végül már csak szürke hamukupac marad belőle, míg nem érkezik egy új fiú, aki lány alakot formál belőle, s a csókjával életre kelti őt.
Végre megtaláltam az igazit! - gondolja a lány. Hosszan csókolja életrekeltőjét, aki felizzik a sötétben, s rögtön szürke hamuvá porlad az egyik kisujja.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Egy keresztre feszített birka áll a faluhatárban. A patás lábakon átvert szegeken megalvadt már a vér. Lassan pereg le, akár a rozsda. A fején drótkoszorú: a fémtüskék mélyen a bárány homlokába fúródva, kifordult szemei visszatükrözik a felhőket. Alatta a hó vértől és vizelettől piszkos.

Egyszer csak megpuffad az állat hasa, és fojtott csiripelés hangját hallani. Seb nyílik a birkában, a piros vájatból tarka madarak raja száll elő. Elhullajtott tollaik konfettiként kavarognak körülöttük. A szürke égnek rugaszkodnak, csőreikkel felsebzik a felhőket, a kereszt szálkáit ültetik a bodrok közé, majd irányt vesznek a falu felé.Ott láncra vert disznókat ostoroz egy fiú. A kacsintás ketté töri a tájat, döglött darazsakat szór ki az ablakán egy öregasszony. A hóba hullt sárgás-fekete rovarok eltűnnek a malacok turcsi orra alatt.

– Egyetek csak, egyetek! – így kiabál a kondásfiú, egyszer-kétszer alaposan végighúzva a sertések hátán lóbőrből készült ostorával, mintha ugyan biztatni kéne a vaskos állatokat. – Vacsorára matrózruhát kaptok, és citerát darálok! Hízzatok szép kövérre, hogy minél nagyobb tort ülhessünk!

Fel és leszaladnak a ráncok az öregasszony homlokán, ahogy elnézi a kondáslegényt. A malacok heréinek kongása beköltözik a templomi harangba. A harangzúgás leüti a falu felett átrepülő színes madarakat az égről. Kőként csapódnak a hóba, felszálló tollaikat a falubeliek szedegetik össze. Egy fiatal lány lepkehálóval a kezében rohan azok után, amiket már felkapott a februári szél.

– Milyen csodás álmok fognak meglepni engem, ha ezekkel a pompás tollakkal tömöm meg a párnámat! – kacag a lány. – A rigolya messzi elkerül majd, reggelre szőke herceg fog ácsorogni az ágyamnál, hogy távoli tájakra cipeljen, és aranyból készült bilincset kattintson csuklómra!

A kondáslegény rácsap a disznókra.
– Legeljétek a tollakat, a kurva úristenit neki!

A horizont eldől a házak mögött. A gyerekek dobókockákat köhögnek fel. Van, aki egyből két hatost, de akad olyan is, akinek csupán két egyesre futja. Azoknak rögtön gyógyteát főznek a kampószegből.

– Tenyeremben a holdhónap! – sikongat az öregasszony, azzal kiszalad a házából, a tollakat a kabátujjaiba szurkálja, és karját csapkodva rohangál a kis kondás körül. – Én vagyok a tavasz szelleme! – köpi a legény felé, nyála jéggé dermed, és apró kavicsokként koppannak a fiú homlokának. – Bódultsággal maszatolom össze a világot, feloldozom ezeket a disznókat varázslatod alól, te gonosz, gonosz kondásfiú!

– Na, álljon félre, öreganyám, mielőtt előveszem a szurokkal teli kádat! – kacag a kondás. A fogai között csirkecsontok villannak, a szemében ide-oda gurul egy kipeckelt gránát. – Még megtalálom etetni őnagyságát a disznóimmal!

Az öregasszony erre bosszúsan néz a legényre.

– Micsoda modorod van! – dicséri. – Körülmetélhetnéd vele a csigákat. Talán hulladékégetéssel gargalizáltál? Figyellek már egy ideje, te kondáslegény! Pántlikaféreg jár ki és be a szíveden!

A szentjánosbogarakba vert szegek felizzanak. A távolban lepkehálóval a lány tovább bukdácsol. Éles hangon megszólalnak a trombiták, a falubeliek elföldelik őket, hogy ne kelljen tovább ezt a szörnyű zajt hallgatniuk, de azok még a föld alatt is fújják és fújják az angyali harsonamuzsikát.

– Hallom… Hallom a mennyei sereget! – motyogja az idős asszony, fogai a földre potyognak. – A te nevedet ugatják, kondásfiú. Kondás, kondás! Felfalatnád az egész falut, hogy neked egy kövér torod legyen! Az írógépszalag reszkírozzon téged! Heréljen ki a szószék önzőségedért!

– No, malacok! – Füttyent a kondás, azzal alaposan rácsap az állatok hátára ostorával. – Nem éppen mai moslék, de azért uzsonnának megteszi!

Azzal a hízók lerohanják az öregasszonyt, aki élesen sikongat a harapásuk alatt. A malacok sörtéi csiklandozzák a szemét, orrába fészket rak a bűz.

A legény ettől teljesen fellelkesül: végigcsörteti állatait a falun. Betér a templomba, megeteti velük az összes bibliát, lelegelteti a falra akasztott Krisztus szakállát. A házak tetejét szórja a malacok elé, vályúba csorgatja a menstruáló lányok vérét. Meztelenül maradnak a gyermekek, eltűnnek a mosdószivacsok.

A betonkeverőben keringő csontok szörnyű jövőt jósolnak. Kigyulladnak a csizmák, a vájdlingban kiáztatják a szirénát.

A kondásfiú már az égen hajtja keresztül a csordáját: a röfögő malacok befalják a napot, feltúrják a holdat. A láncaik csörögnek, az ostor csattogásától recsegve dőlnek ki a felhők tetején álló keresztek.

– Csuromvíz, csuromvíz! – Tapsikol a legény. – Gerjed a tor! Ha majd felvágom a hasatokat egy rozsdás pénzérmével, kidől belőletek a félig megemésztett világ, és én végre ízletes hurkát sütök belőle! Hízzatok szépen, tűnjenek el szájatokban az óraszíjak!

Folttisztítás költözik az imákba. Az éjszaka lehorzsolja a takaró alól kicsüngő könyököket. Egy lány most legszebb álmaiban kódorog, miközben fejét a színes tollakkal megtöltött párnán nyugtatja. Szemsarkában szivárványszín cseppek száradnak, lelkén ott maradnak a boldogság cipőtalpnyomai, hogy szép sorban felfeszegesse őket, és vitorlát varrjon belőlük.

– Vár a végtelen víz! – így kiabál. Hosszú haja a sirályok hasát csiklandozza, kilopja a tollak közül a megtapadt sót. Vonalak az égen: feszítővas lebeg minden fölött, amely végül feltépi a valóságot.

A visszhangok, akár a fehérneműk. A szépség elgáncsolja az elalvás előtt megszámlált bárányokat.

De az álom egyszer csak véget ér. A lány óvatosan nyitja ki a szemét, a reggeli fény szurkálódására számít. Ám azt kell látnia, hogy a hajnal hullámverése még meg sem kezdődött. Ekkor megpillantja az ágyánál várakozó fiút. Szőke haja, akár a glória, beragyogja a szobát. Egy hatalmas, kövérre hízott malac hátán ül, délcegen, ragyogón.

– Hercegem… – szakad ki a lány szájából a lepkeszárnyú sóhaj. – Hát tudtam én, hogy eljössz értem, ha megérzed az új párnámon kélt álmok bódító illatát! Gyönyörű vagy, hercegem, paripád orrában angyalok sürgölődnek! Szíved a párkány, amiről végre rálátásom nyílhat a kézfogásokban keringőző szellemekre!

A fiú savanyú képpel néz vissza rá. Láthatóan nem hatja meg a lány csicsergése. A kezében lévő ostorral hatalmasat csap a lába között röfögő állatra.

– Fald fel az álmait! – kong a szigorú parancs. – Fald fel ezt a lányt!
A sertés pedig nyomban beugrik a lány ágyába, és kezdetét veszi a tor.
Reggel a párnára száradt vér akár a rozsda.

A felkelő nap sugarai kicsorbult nyílvesszőként pattannak le a faluról.
Egy bárány lépked bégetve a hóban. A hátára drótozott fakereszt jobbra-balra ring megtett lépéseitől.