Komor Zoltán Blog

A lány észre sem vette, hogy a párja feje mikrofonná változott, így amikor fülébe suttogta titkos szavait, azok végig visszhangozták az egész várost.
Szégyenében kiszaladt hát a házból, hogy elbujdosson, s látta, mikrofon fejű emberek andalognak mindenhol az utcán, kéz a kézben.
Micsoda új világ, ahol mindenkinek meg kell tanulnia visszanyelni mondandóját: csak a becsapott ajtók hangja visszhangzik a városban, ezt leszámítva teljes a csend.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

Aznap reggel ismét szüléshez riasztják az ifjú szabót. A község legidősebbjei szerint az Égi istállót lakó gonosz szellemek patája lehet a dologban, az ördögök újabb tréfája, hogy a falu asszonyai egy varázslatos estén – függetlenül attól, hozzábújtak-e szerelmesükhöz, vagy sem – egyszerre estek teherbe, és alig két hét alatt mindenki ki is hordta méhének gyümölcsét.A falura szórt fekete mágia része volt az is, hogy az összes bába, aki ezeknél a szüléseknél máskor segédkezni szokott, egy házról házra ugráló égő csipkebokor miatt rögtön elporladt, szürke hamuvá vált, amit aztán messzire fújt az északi szél, hogy sötétre fesse vele az eget. Így maradt tehát a szülés levezetése a falu szabójára, aki értett is némiképp ehhez a dologhoz.

Persze micsoda meglepetések érték ezt az embert! Az égből szórt terhesség sosem hasonló a megszokotthoz: a legkülönfélébb dolgokat kezdték el szülni az asszonyok. Az egyik varrógépet hozott a világra, a másik ettől szerencsétlenebbül járt, mert belső kelyhében egy méretes konyhakés növekedett, ami persze a döntő pillanatban hosszában vágta ketté a szülőcsatornát. Szerencsére a szabólegénynek mindig volt cérnája, de egy idő után belátta, hogy könnyebb lesz mindenkinek, ha ezután azonnal császármetszéssel indítja a dolgot. Az egyik nőből, miután felvágta a hasát, héliummal töltött lufik emelkedtek ki, egy másikban méretes harcsát talált, amit sehogy sem tudott kiszedni belőle. Az állat nyálkás teste folyton kicsúszott ujjai közül, és visszaplattyant a nő nyitott méhébe. Pecahorgot kellett kötnie cérnára, és úgy kifogni az asszonyból a bajszos halat, miközben a nő megállás nélkül kárált: – Nézze, tiszta apja, aúú, tiszta apja, én mondom! Áú! Persze a csuda érti, hogyan is lehetne az övé, hiszen… áúú!… félévente egyszer tárom szét a lábamat neki, azt is csak akkor… áú… amikor már a plafonon galoppozik kínjában. Előtte persze teli hordatom a szobát tükrökkel! Áúúú! Hogy minden porcikámat megnézze a legkülönbözőbb szögekben, és sorra dicsérje őket. Áú! Ezután egyesével számoltatom meg vele a hajam, így az egész hűhó eltart vagy négy napig. Áú, áú, áú! Nem, ez mégsem lehet az övé. Hiszi a piszi!
– Ne mocorogjon már annyit, különben még magába varrom az ollót, vagy netán tűket fog pisálni! – mordul rá a szabólegény, majd oldalra pillant, és a tekintetétől darabokra robban egy teáskészlet.

Aznap vacsorára megsütik a halat, a falubeliek pedig összedugják fölötte a fejüket, mit tehetnének a közéjük merészkedő gonosz szellemek bűbájai ellen.

Légikatasztrófa! – mondják, a riadalom pedig a szemgödrökbe hány. Forgógyűrű. Kicsavart kecskelábak kupacba dobálva a kertben.

– Az Égi istálló – rebegi egy idős asszony a beavatottaknak. – Ahonnan a gonosz szellemek, a kegyetlen varázslók érkeznek lóalakban ebbe a faluba. Külsőre olyanok, mint akármelyik más paripa, csak ha mélyen a szemükbe nézel, akkor ismerhetsz rájuk! Ha valakire rápillantanak, megpróbálják ellopni a lelkét. Akiét sikerül elnyelnie egy ilyen lónak, vagy akár lecsippentenie egy keveset belőle, annak örökre megjegyzi hatalmas sötét szeme az arcát, és ha ennek a táltosnak a szemébe néztek – bizony, mondom néktek – sikoltó arcokat láttok keringeni a szemgolyójában! Ha pedig késsel sebet vágtok az oldalába, sikolyok szállnak elő a megnyílt bőr alól! Az ég lovai!

A libabőr fűrészfogai, az ijedősebbekkel most akár fát is lehetne vágni. Varjak feszegetik a lépcsőfokokat, majd messzire szállnak velük. A falubeliek félelmükben elűznek minden lovat a környékről. Kiengedik őket a karámokból, nem is nézegetik már a szemüket, szellemek-e vagy sem, egyszerűen botokkal ütnek jó nagyokat a hátukra, és figyelik, ahogy eltűnnek a horizont vonalán. A falu határa teli van már a háztól elűzött csikókkal. Bánatosan túrják a havat, a szájukból kilógó könyvlapokkal játszik a februári szél. Az orrukból kélt párában szellemek incselkednek.
Másnap reggel ismét szüléshez riasztják a falu szabóját.

Bevezetik a szobába, ahol már verejtékben fürdik egy tizenöt éves lány. Mellette állnak a szülei, tanácstalanul tördelik kérges kezüket. Törött lepkeszárnyak hullnak a padlóra. A patak összevérzett függönyt cipel. A kavicsok lesúrolnak róla egy régi ablakon át rávetült látképet. Olajfoltként lebeg a vízfelszínen.

– A művelet olyan egyszerű, mint leszüretelni az ingujjakat! – kezdi a szabó, és ezzel a magabiztossággal már meg is nyeri magának a háziakat. Az anya vizet forral, az apa előveszi a pálinkásüveget.

A szabólegény ránéz a vajúdó lány domborodó hasára, és azt mondja: – Aki akarja, tegye meg tétjeit, én magam egy kavicsokkal teli vödörre tippelek! Vagy ketrecre, benne kakassal!
Elég a viccekből, ideje munkához látni: a legény ollói kirepülnek a táskájából. Az egyik hatalmasra nő, és felül a hátára, miközben azt kiabálja neki: – Gyí, gyí! Fakassz gyermeket!

Fel és le röpköd a hatalmas ollón a szobában, a hátán a szabólegénnyel, miközben az anya népi rigmust tapsol. Az apa megitatja a pálinkát a lányával, aki ettől így kiált: – Grófnő, grófnő, a szekrényben felejtette múlt nyáron a haját! Megőriztem kegyednek, csak olykor-olykor fújtam belé az orrom! A kedélyállapotom több mint kielégítő! Imakönyvekkel raktam teli a kádat, ha abban megfürdök, eltűnik minden kosz rólam!
– Seperc és megleszünk – biztatja a szabólegény, majd máris feltárul a méh, a vér bibliai jeleneteket spriccel a falra.

– De hiszen üres! – kiált némi turkálás után mérgesen. –Levegő volt benne! Micsoda csalafintaság!

Az apa a térdére csap: – Talán láthatatlan! Ne felejtsük, varázslat ez!

– Igaz, igaz – hagyja rá a szabó, de nem hisz a dologban. – Nem, nem, nem szabad kockáztatni! Neveljék fel, tegyenek úgy, mintha fölnevelnék! Inkább a semmit nevelgessék, mint hogy a végén kiderüljön, felneveletlenül maradt valami szemmel nem látható!

Vattapamacsok, akár a legyek gyülekeznek a szoba sarkában. Felszívják a sok vért. A teáskannák szétrobbannak a konyhában. A szabólegénynek pedig vacsorát ígérnek, amíg az fő, leültetik. Alighogy beleül a felkínált fotelba, valami felsír alatta. Felpattan, és hatalmas dudort fedez fel maga alatt, amiből fojtott sírás hangja szűrődik elő.

Előkapja hát az ollót, és felhasítja élével a bútort, amiben végül rálel egy rózsaszín csecsemőre.

– No, hát itt is van a tékozló fiú! – kiált fel, és kihalássza onnan. Majd a még ágyban fekvő ifjú anyához viszi. – Se nem vödör, se nem kakas, ez bizony fiú a javából!

Azzal átadja a gyermeket. A lány sírva borul rá, könnyei megfürdetik a csecsemőt. A kisfiú felé nyújtja aprócska ujjait, tekintetét az anyjáéba akasztja. A lány elbizonytalanodik egy pillanatra. Alighanem a képzelete játszik vele, de mintha a saját arcát látná kavarogni a gyermek szemében.

Eközben a szabólegény lemond a vacsoráról. Elbúcsúzik, és felül hatalmas ollójára, majd elrepül a házak felett. Hangja a magasból ekképp zeng: – Hiába fetrengtek a röhögéstől a párkányon, kísértetek! Majd én kiszimatolom a magzatokat! Ollómmal megtalálom a kisdedeket, és nyakukba borítom a világot!

Bősz robaj. A szabót vörös vatták raja követi, kavarognak körülötte, mint a bogarak. A belőlük ki-kicsöppenő vér a falu háztetőin kopog.

A határban lovak nyerítése kergeti messzire a varjakat. A madarak a mezőre hullajtják lábaikat.

Az egyik ló erre mérgesen prüszköl, majd felemelkedik a földről, és eltűnik a szürke felhők között.

Haragjától aznap éjjel hatalmas ondósejtek hullnak a falura az égből. Fehér gilisztákként tekeregtek egy ideig a háztetőkön, majd bekúsznak az ablakok résein, és az alvó lányok takarója alá bújnak.

Február. Február.
Távoli paták kopogása szalutál.

A teremin vagy theremin, másik nevén thereminvox, az egyik legkorábbi teljesen elektronikus zenei hangszer.

1919-ben találta fel az Léon Theremin orosz fizikus. Egyedi volt abban a tekintetben, hogy ez volt az első olyan hangszer, amit anélkül lehetett megszólaltatni, hogy az ember megérintené. Felépítése egyszerű: két rádiófrekvenciás oszcillátor és két fémantenna alkotja. A teremin által létrehozott elektromos jelet erősítőn keresztül küldi a hangszórókhoz. A thereminen úgy lehet zenélni, hogy a zenész a kezeit mozgatja a két fémantenna körül, mellyel a hang frekvenciáját (magasság) és amplitudóját (hangerő) szabályozza.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

_______________________________

A falubeliek a harangnyelv helyére szerelnek egy döglött macskát. Amikor kezdetét veszi a déli kongatás, az állat előre-hátra csukló fejét felsebzi az ütőgyűrű, kifolyó agyveleje a deszkákra csöpög. Átkúszik a réseken, és beázik tőle a templom plafonja.

Éles zúgás helyett tompa döngések jelzik most a tizenkét órát: különleges nap a mai, a falusi tanítót várják ebédre a házakban. Havonta egyszer jóllakatják a tanárt, alaposan megtömik, hogy egy újabb hónapra biztosítsák nyugalmukat. Kitárják hát az iskola pincéjének ajtaját, és elővezetnek egy csont sovány, szürke arcú, beesett szemű férfit, akinek haját őszre festette már a krétapor. Lyukas kabátja lebeg piszka teste körül, miközben tekintetével megkaparja a falubeliek sorfalát, kihull néhány megsárgult fog a szájából.

– Jöjjön, csak jöjjön! – biztatják a körülötte állók, messzire rúgva a hóra hullt fogakat, némi haraggal a hangjukban. – Nem érünk ám rá estig itt ácsorogni! Reméljük kellően megéhezett, mert igazán kitettünk magunkért ezúttal.

Majd kuncogni kezdenek, beterelik az első útbaeső konyhába. Leültetik a földre, elé teszik a kutya tányérját, és fazékban főtt szögeket szórnak belé.

– No, egyék! – kurjant egy gömbölyű, sima arcú asszony, a ház ragasztott bajszú ura pedig lehalássza a padlásról a rég látott hegedűt, és kicsavar néhány bicegő nótaszót a kopott húrokból.

– Köszönöm – hálálkodik a tanár, miközben lesegítik róla a kabátját, és kiviszik az udvarra, kiverni belőle az iskola évszázados porát. A felszálló kosztól köhögésbe kezdenek az utca kutyái.

Cédulagyűjtemény, szókimondás. A falusi tanító bordáin kismadarak ülnek, és csicseregnek, miközben az reszkető kézzel tömi a falatokat a szájába. Alighogy végez a megpuhult szögekkel, mintha fogas lenne, ráakasztják a kabátját, és átrugdossák a szemközti házba, ahol újabb tányér várja. Bűzös, kimerevedett szemű halfejek bámulnak rá a koszos tálból.

– Ó… Hát nagyon szeretem a halat – vallja be a tanár, azzal falni kezdi az ebédet. Egy apró termetű nő közben üti a tenyerét, s így énekel a tanító fülébe: – Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri, csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni. Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni, mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.

Csúf bogár – gondolja a tanító. – No igen, ez lenne ő. De emlékszik még a régi délceg időkre, amikor úrként kezelték őt ebben a faluban. Sok-sok éve másképp várták ebédre a köztiszteletben álló Tanító Urat. Peckesen lépkedett végig az utcákon, kezében egy hatalmas pórázzal, amin a meztelen gyermekeket vezette. Néha feléjük rikkantott egy-két parancsszót, szinusz, koszinusz, ilyeneket, majd vigyázzba állította őket, és a falu gyönyörűségére dalokat gyújtott az ajkukon.

– Megengedi, Tanító Úr, hogy kiporoljuk a kabátját? – kérdezték akkor a háziasszonyok, valósággal a földig hajolva előtte, kerekded mellük felsúrolta a padlót.

– Igazán megtisztelnének, asszonyok! – Biccentett nekik a Tanító, azok pedig vörös párnán vitték az udvarra az összehajtogatott kabátot.
Örökölni a hólyagot. Az emlékezet legöngyölve, a véredényekben gőzölgő hús. A régi harangzúgások kísértetei kirúgják a térszerkezet oldalát.

Olykor egészen apróra zsugorodott a tanító a régi időkben: akkorára csak, mint egy ember hüvelykujja, és bemászott éjszaka a szendergő gyermekek ablakán. Lapáttal górta a számtant az alvó csöppségek fülébe, óvatosan egyensúlyozva a párnán, máskor táncot járt csöpp mellkasukon.

– Majd én embert faragok belőletek! – Nyitogatta folyton a bicskát, és nem röstellt kimérni némi nyaklevest a kondérból. Kiszivattyúzni a táblából a betűket, bálra hívni a csontokat. Összeszorozni a levágott macskafejeket.

– Kicsit egyen már gyósabban' tanító úr! – böfögi most felé egy kövér asszonyság, miközben az oldalát bökdösi a légycsapóval. – Egész nap a ceruzát hegyeztem, hogy legyen némi forgács magának! A legkevesebb, hogy befalja íziben!

Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött, míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött. A tanító két marékkal tömi magába a kunkori fadarabkákat, majd mutatja, hogy üres a tányérja.

–Takarodjék akkor a szomszédba, ne is lássam egy hónapig! – Vicsorog rá a kövér asszonyság, azzal füttyent, és a konyhában terem három gyerek. Elhízott koca mindegyik, máris a tanár hátára pattannak, sarkaikkal szurkálják a bordaközét.

– Gyí, az anyád úristenit! – bolondoznak, miközben a tanár átüget velük a szemközti udvarra. Közben élesen prüszköl, a hajából tetvek ugrálnak a hóba.

Kenyérszeletelés vállfákkal. A poggyásztartóból főtt levesben kurjantó kocsisok: Táncba ugrik a majom, megjárja a polkát, híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.

Utcanévtáblán vergődik a délután: a falubeliek a magasba emelik a tanítót, és végigcipelik az utcákon. Így kiabálnak: – Teli zabálta magát a kampec, ettől majd megered a nyelve! Most már trombitálhatja a matematikát! Persze minek? Azzal még senki sem lakott jól!

Hógolyókkal dobálják meg a gyerekek, az apró termetű férfiak pedig felé köpnek: nyáluk egy pillanat alatt kemény tölténnyé fagy, amely felsebzi a tanár szürke bőrét.

– A szellemet is etetni kell! – ellenkezik a tanító, ahogy csak a torkán kifér, úgy sikolt: – Hát nem értitek? A lelket az irodalom eteti, az agyat a matematika!

– Persze, persze – Veregetik az oldalát. – Jó duma! A többi eleséget meg álljuk mi, ugye?
Kicicomázza a tüdőket a nyeregszeg. Harangvirágot izzadnak az asszonyok.

– Kétszer kettő az tíz, húsz meg nyóc az háromhatvan! – röhög az arcába az egyik férfi, azzal a saját fenekét ütve fel-alá galoppozni kezd a főtéren. Kapák settenkednek a horizont vonalán túl. Egy osztályteremben patkányok surrognak az asztal lábai körül, aminek a tetején rothadt alma áll. Kukacként másznak belé az iskolaudvaron elhajigált cigarettacsikkek.

Kölyökmacskák hullnak ki a templomtoronyból. Ellepik a falusi házak tetejét, nyávogásuk végigcsiklandozza az eget.

Kezdetét veszi a bírósági tárgyalás: a bíró egy hatalmas, délceg paripa, a fején régimódi parókával. Patái kalapácsként kopognak a teremben.

– Hallgatom a védőbeszédet, mélyen tisztelt, kedves, áhítatos Tanító Úr! – szólítja fel a pulpitus előtt reszkető sovány férfit, aki belekezd az elbeszélésébe: – Tisztelt falubeliek! Meggyőződésem, hogy önöket most rabságban tartja valamiféle gonosz varázslat. Alighanem az égi lovak fekete mágiája költözött ma a szemükbe, mert a szokásosnál is keserűbb a körmenet. De kérem, legyenek belátóak! A tudás felpezsdít! Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk! A könyv nem flanc! Akinek a feje üres, igazából nehezebb a kobakja, mint azé, aki tudással tömte meg! Lehúzza egyenest a földbe!

A falubeliek bűvöletben vergődnek. Néha felnyihognak, olykor négykézlábra ereszkednek, és körbevágtatják a pulpitust.

– Jó, jó! Csöndet a teremben! – rivall rájuk ilyenkor a bíró, az orrából tűzcsóva szalad ki. Puskavessző, magtalanító gép. A tanár most veszi csak észre, hogy az összes falubeli gyerek, aki felnőtt ruhákban parolázik. Hogy nem szúrták ki a szemét a felragasztott műbajszok, a zoknival kitömött melltartók?

– Te jó ég! Hol vannak a szüleitek? – förmed rájuk. – Hát nem csoda, hogy ekkora itt a fejetlenség!

– Odahaza fekszenek! – nyihognak a pulyák. – Olajteknőbe fektették őket az égi lovak, csak holnap ébrednek fel!

Lépésszámból a penge. Megszületik az ítélet: a bíró saját patáiból olvassa ki.

– Mivel haszontalan dolgokat tanít, ezért úgy kell kezelnem önt, mint egy csavargót – nyihogja. – Az ítélet is ezek alapján fog alakulni!

– Szögmérőt a párnájába! – kántálja a gyülekezet. Az összeverődő tenyerek hangjától kiugranak a bolhák a tanító kabátjából. – Derékszöget a derekába!

Erre persze a kilencven fok bekukucskál az ablakon. Állócsillag a versformában. Egy kislány légycsapóval teli kosarat húz be a terembe, és virágként dobálja szét a lázongók között.

– Jobb ötletem van! Harangba a nagy tudásúval! – Üt a pulpitusra a parókás ménes, amitől megremeg az egész terem. És már cipelik is a templomtoronyba a tanítót. Beszerelik a harangnyelv helyére, mindjárt kezdik a kongatást.

– Lesz nektek még ne mulass! Ha meg kell számolni a koporsóba vert szegeket, visszasírtok engemet! Ágyő, ágyő! Majd szüretelek a mennyei könyvtárban! – búcsúzik a férfi, azzal a homlokába áll az ütőgyűrű.

Hátúszik a tompa puffogás a falu fölött. A parókás ló elsüllyed a felhőkben. Majd kipeckel mindent a csönd. Agyvelő csöpög a templompadláson. Hamarosan a haranghoz surran néhány gyermek, akik reggel elbújtak az ég lovai elől egy dohos ruhásszekrényben. Kis késekkel, karéj kenyerekkel a kezeikben érkeznek. Felfogják a deszkákon csorgó vörös masszát, és szétkenik a kenyéren. Csöndben esznek, majd énekbe kezdenek, amivel messzire kergetik a denevéreket:

Uram, uram, ereszd meg
A te csatornádat!
Zab szaporodjék,
Búza bokrosodjék!
Szinusz, szekáns, tangens
koszinusz és kotangens!

– a ct gépbe puskát bevinni tilos – figyelmeztetik a nővérkék
a vadászt
– ne féljenek angyalkák veszélytelen a golyókat már rég kioperálták – felel
az meg de egyikük sem érti a viccet
a vadásznak a kiműtött herék helyére puskagolyókat ültettek be
de az áttétek miatt vissza kellett járnia
otthon félve ült csak le a székre nehogy felrobbanjon a zacsija
valahányszor elélvezett a kinti fabudiban éles dörrenés hangját
lehetett hallani füst szállt fel
és holtan esett össze az erdőben néhány őz
– rossz híreim vannak – lobogtatta a kezében a doki a leletet
mire a vadász előkapta a puskáját és szó nélkül átlőtte a papírokat
efféle trófeákat gyűjt mostanság

némi gyakorlás után az ember megtanul másokért imádkozni
a tudományos rovat is megírta, hogy az öncélú imák rákot
okoznak a felhőkben
néhány angyal már a saját szárnyát legeli izgalmában
ott a hűvös ct gépben
az örök vadászmezőkre gondolva, ahol oly tehetetlenek lesznek
hisz az életben nem fogtak még a cuki kis kezükben puskát

a magukra hagyott őzek a vadász kőszobrát bálványozzák az erdőben
és szent ereklyeként őrizgetik testükben a kilőtt golyókat
ahogy az utcai telefonok próbálják felidézni a valaha leütött számokat
de már csak a kagylókba suttogott tengerzúgásra emlékeznek
kicsöng kicsöng a végítélet – gyertyák henteregnek a tűzben
hátha lángot fog a kanóc de az apokalipszis a közhiedelemmel
ellentétben hideg – akár a neonfény – akár a kézmeleget felejtő
hitetlen lovaglóostor
ami belefáradt már a lovak állandó ütlegelésébe
a sebek vonalai sehová sem vezető térképek

mentőkocsi a medvecsapdában
vijjog sebesülten az éjben – kórházba készült szállítani a rákos vadászt
ahol a pap végre eljegyzi a halállal de ebből sem lesz már semmi
– most már életben kell maradni nincs mese – biztatja a mentős
és rizs potyog zsebéből a lagzi talán tényleg elmarad
a ct gépbe szorult angyalok puskát ragadnak és rákos heréiket
lődözik az égbe

én istenem jó istenem ha hererákos lennél talán újra feléd fordulnék
de már nem emlékszem a megtanult imákra ahogy a telefon is
elfelejti a számokat ahogy a tokban felejtett hangszer sem emlékszik
a bartók szonátára pedig van még bennem is zene
ha egyszer megérintene a szikék éle úgy szólnék akár a hegedű

a tudományos rovat szerint a herezacskó végtelen és tágul
isten kiműtött heréi por-csóvát húzva robognak át a
galaxisokon készen rá hogy megtermékenyítsenek néhány távoli
bolygót
kicsöng kicsöng az őzekbe lőtt golyó
a kővé vált vadász telefonál a túlvilágról
ahol mozdulatlanok az állatok és már célozni sem kell
puskacsőbe suttogott bocsánatokat lődöz folyton
ha eltalál egy dögöt az életre kel és messzire szalad a fák közé

– hiába
aki szorgos már a holnapi bűneit is megbánta és egy lépéssel a végzete előtt jár
nincs is más dolga aztán csak követni a nyomokat amik a nyitott sírba vezetnek
a koporsó szűzhártyája átszakad s mindenki hagy maga után egy hegyoldalból kivájt követ
hogy legyen mit leszarni a madaraknak – fogynak tehát hegyeink lapossá válik a világ s
egyre távolabb kerül tőlünk az ég
így
senki sem gyógyítgatja már a tumoros felhőket
repülnek szabadon gondtalanul hogy meghaljanak valahol a horizont vonalán túl

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

A szöveg megjelent az amerikai Caliban Online magazinban.

_______________________________

Talicskán érkezik meg az éj a faluba. A rozsdás kerekek nyikorgása felriasztja a templomtoronyban csüngő bőregerek hadát. Hártyás szárnyaik átfésülik a hűs levegőt: a szalma óvatosan kirázza magából a rég halottak szürke hamvát.
Az édesanya kísértetként lebeg be a fiúk szobájába: kikerekedett szeméből legel a hold, fehér arcán az álom gyufasercegésének hosszú, fekete nyomai kanyarognak, mintha harci festékkel lenne kikenve.

Figyeli, ahogy tátott szájjal szendereg a két gyermek: a takaró fel és le jár apró mellkasukkal, miközben édes leheletükkel átöblögetik a szobát. Tejszőke hajuk a párnából csiklandozza ki a tollakat. Az asszony így szól hozzájuk a sötétből: – Drágáim, csöppjeim! Gyorsan, keljetek, fürödnötök kell! Már készítem is a vizet, leszüretelem a szappant a fogasokról, és mind a kádba dobálom nektek. Drágáim! Csöppjeim! Kiverjük az éjből a tisztító habot!

Válaszra nem vár, már cipeli is őket a fürdőszobába. A fiúk csak a kádban térnek magukhoz. A langyos víz átcsap sima hónuk alatt, buborékok ülnek meg a köldökükben.

– De anya… – így kezdik sirámukat. – Hiszen mosakodtunk lefekvés előtt! Igazán átcsutakoltuk magunkat alul-felül. Anyaanyaanya…

– Sss… – Tartja az ujját a nő reszkető ajka elé, majd így szól: – Förtelmes rémálom telepedett az ágykeretre, amitől még most is füstöl a hajam. Azt álmodtam, hogy felnőttetek, és messzi magatok mögött hagytátok ezt a házat. Rablók, gyilkosok váltak belőletek. Ilyesfajta kések forognak lefekvés óta bennem… Szép tisztára, lelkeim, le kell csutakolnunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!

A gyermekek erre nem szólnak egy szót sem. Összenéznek, majd egészen felélénkülnek, és egymást kezdik csapkodni a szappanos vízzel. Lábujjaik közé a kád alján keringő dobókockák szorulnak. Az anya sorra emeli fel a kádból a kis lábikókat, lefújja róluk a szappanhabot, és nézi, hogy mit mutatnak a kockák.

– Sok-sok szép hatos! – dicséri őket. – Most már igazán vár rátok a puha ágy. Lesatíroztam rólatok az ördög árnyékát. Irány hát a párna, gyümölcseim!

A gondolatok javítóműhelye. Aknák surrannak a recsegő deszkák alá, a denevérek karmai közül egyenest a hóba pottyannak a csillagok. Hegedűsök táncolnak most a tél néma traktusára a háztetőn, megannyi magányos sötét sziluett: bedobálják hangszereiket a kéménybe, az abból felszálló füst muzsikát görget az ég abrosz-sarkain.

– Drágáim, csöppjeim! – érkezik az álom függönye mögül egy testetlen hang, amely ismét felriasztja a két fiút.

– Anya… – suttogják. – Olyan, de olyan fáradtak vagyunk.

– Sss… Vizet engedtem nektek a régi kádba – biztatja őket a nő, és már húzza is ki fiait a meleg paplan alól. – Gyertek, kincseim! Elő a skatulyából! Muszáj… Kell most fürödni! A szappant már leszüreteltem a fogasról. Szép tisztára, csinosra…

Elégnek a bocsánatok a pipában. Lekerülnek a ruhák: elővillan a gyerekek sima feneke, a nő pedig megragadja a szappant, és dörzsölni kezdi vele a hátukat.

– Szétpukkant az álombuborék, fekete hangyák masíroztak elő belőle – magyarázza a fiainak. – Itt zizegnek még mindig a hajamban. Szörnyűséges, ronda bogarak! Bolyukat a temető földjéből gyúrják, a koporsókból kihordják az elföldeltek keserű könnyeit. Azt álmodtam, jaj, minek is mesélem el, hogy felnőttetek mind a ketten, egyik napról a másikra, és… és koldusok lettetek, akik megeszik a kutyákat. Eltűntek a torkotokban mind a kis kutyafejecskék, kincseim. Lasszóként pörgettétek a szakadt pórázt hajatok körül. Fogaitok közé ragadt a sok-sok bánatos vakkantás. Gyorsan, gyorsan, szép tisztára, lelkeim, le kell csutakolnunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!

A fiúk erre hatalmasat ásítanak. Kinyújtóznak. Lábujjaik közé másznak a kád alján keringő dobókockák. Az anya sorra emeli fel a kádból a kis lábikókat, lefújja róluk a vergődő hangyákkal teli habot, de a beszorult kockákon már nem látszanak a számok, rég lemosta róluk a szappan.

A fürdőszobában nyughatatlan kísértetként forgolódnak a törülközők. Magukhoz ölelik a fáradt gyermekeket. Azok arcukat a textilbe fúrják.

– Gyorsan, gyorsan, be az ágyba! – pirít rájuk az asszony. Erre felgyullad a lant. Denevérek kezdenek mocorogni a csővezetékben: a szárnyuk szöszmötölésétől hangos az éj. Az anya maga is készülne lefeküdni, de ahogy felemeli a takarót, látja, hogy az ágyában száraz kórók fekszenek egymáson. Bánatosan sóhajt. Végül csak rátelepedik az ágyra, elalszik. Ahogy forgolódik, betölti a házat a recsegő növények hangja. Olyan, mintha papírok szakadnának az imakönyvből.

A gyermekek a másik szobában nehezen alszanak el, de amikor ráhull az álom szemükre, az édesanyjukat látják az égen keresztül lebegni, amint habzó szappanokat dobál rájuk a magasból.

– Drágáim! Csöppjeim! – kiabál. – Ezeket itt az égből törtem, a felhők habja csorog rajtuk! Ettől lesztek igazán tiszták, a mennyei fény költözik tőlük bőrötökbe!

A szappantömbök pedig röptükbe átváltoznak téglává. Kettőt pislantanak, és már egy fürdőkádban fekszenek. A horzsolásaiktól lassan rózsaszínné válik a víz.

A képzelet villámhárítója. Arra ébrednek végül, hogy a párna nyomja a fejüket. Egyszerre nyitják ki a szemüket a sötétben, benyúlnak a tarkójuk alá, sorra húzzák ki alóla az éles téglákat. A szoba közepére hajigálják őket, azok pedig rovarlábakat növesztenek, és felmásznak a falra. A fiúk álmosan figyelik a jelenetet, közben már hallják a távoli zubogást, az ezer eső hangját, a nagy vízesést, ahogy anyjuk a fürdőszobában folyatja a régi kádba a vizet. Lehunyják a szemüket, és látják maguk előtt, ahogy habot ver a csobogás. Látják a megannyi keringőző buborékot, érzik az orrukban a szappan illatát, elképzelik a víz langyos érintését. Egyetlen porcikájuk sem kívánja a fürdést.

„Drágáim. Csöppjeim. Álmomban felnőttetek és megöregedtetek. A koporsóba feküdtetek mindketten, én akkor már sehol sem voltam. Álmomban körbevett titeket egy gyászoló család, akit én nem ismertem, és virágokat ültettek a mellkasotokba. Azok a virágok rögvest kihajtottak, szirmaik úgy hulltak, mint az én könnyeim. A szalmába ültette őket az északi szél.”

– A fütyiteket is meg kell mosni!

A sok szappantól már egészen fehér a víz. Anyatej fodrozódik a kádban. A fogasra akasztott cipők maguktól hullnak le, és tapossák agyon a szőnyegen sürgölődő téglabogarak hadát. A vízben feloldódnak a kisfiúk árnyékai; fekete tintaként kavarognak még egy ideig, majd eltűnnek, és érkeznek a smirglitörülközők.

– Ne fürössz minket többet! – kérik a fiúk, a bőrük száraz a szappanlétől, a szemük is egészen piros, a textil vörösre dörzsölte papírtestüket.

Belesimulni az éjszakai szobába. Kikaparni a lélekből a maradékot, és megetetni a kutyákkal. A kulcslyukakba szorult csupa hatos oldalú dobókockáktól nem fordul a zár az ajtókban. A pillákra fagyott könnyeket az anya pohárba teszi, rázogatja: koccanásuk, mint a fiúk lábkörmei, amikor a kádzománccal ütköznek. Egy talicska denevér az ablak alatt. Vergődnek benne, bőrszárnyaik szétszakadnak társaik karmolászásától.

Bóklásznak a percek. Az anya megágyaz a fürdőkádban fiainak. Párnát tesz a két meztelen gyerek feje alá, takarót terít rájuk, és csókot lehel a homlokukra. A csóknyom a fejükön egy pillanatra felizzik, majd az asszony megnyitja a két betakart fiúra a vizet, és indul kifelé a fürdőszobából.

– Jó éjt drágáim! Csöppjeim! A zuhatag tisztán tart majd titeket álló este, reggelig. A legcsúnyább álmok mindig eltűnnek a lefolyóban, meglátjátok!

Azzal ujjával kihessenti a fényt a szobából. A két gyerek lehunyja pilláit, és a víz egyenletes csorgását hallgatja. A félálom panírja. Egyszer csak nyihogás zendül a sötétben. Érzik, ahogy rázkódik alattuk a kád. Kiabálni kezdenek, miként a torkukon kifér. De az anya ezt már nem hallja. Mélyen alszik a másik szobában, a szemei mozognak, miközben lapozgatja álmait.

A kád megemelkedik. Kinyújtóztatja hosszú lólábait, és körbe-körbe kezd ügetni az árnyakkal kibélelt fürdőszobában két reszkető lovasával. Egy ideig járja őrült köreit a csempén, majd kiugrik velük az ablakon, egyenest a sötétségbe, már az udvaron szalad a kádban ülő meztelen fiúkkal. A fürdőzőket megcsapja a februári hideg. A tél bekúszik csontjaikon, deret ültet a hajukba.

– Gyertek, vitézek! Szépre, tisztára mossuk a fütyiteket is! – nyeríti alattuk az őrült kád, majd átugrat velük a rozoga kerítés deszkái fölött, és messzire vágtat foglyaival az éjszakába.

Élesen recsegnek az ágyra terített száraz kórók, ahogy a szobában fekvő asszony a bal oldaláról a jobbra fordul. A melle fel és le jár, az ajkán titkos mosoly dereng. Álmában két délceg katonának látja a gyermekeit, amint egy hatalmas paripa hátán törtetnek ismeretlen országok, királykisasszonyok felé.

– Kis vitézek! – rebegi, majd hagyja, hogy tovább ringassák a képzetek habjai. A lába lelóg az ágyról, kemény sarka a padlót súrolja. A lábujjai közé szorult dobókockákon az egyes szám villan.

Tollszakadás. A hímzőcérna, amely az iránytűkbe szövi északot. Valahol a széles határban áll egy kád: jégcsapok lógnak a pereméről, ezeken korcsolyázik a hold sápatag fénye. Benne már megfagyott mind a víz, a vízzel együtt jégszoborrá vált a két fürdőző is. Bőrük fehéren dereng az éjszakában, olyan fehéren, mint akikről minden piszkot, minden színt lemosott már a szappanos víz.

Nyitott, fénytelen szemeik egymásra merednek.

A faluban a tűbe fektetett madarak éneke átmossa a falakat. Az elhamvadt hegedűk parazsától meggyulladnak a poros komódokban őrizgetett kendők. Az angyalok törött zsírkrétái a tetőkre potyognak.

a szobádban gyökereket ereszt az ágy
apró pihék keringőznek a beszűrődő fényben egy megkorbácsolt angyal szárnyaiból
a talpunkkal feszegetett padlódeszkák alatt kagylók
a kagylók belsejében gyöngy helyett szívbe illeszthető kulcsok
kipróbálom
minden kulcs a te szívedbe illik
kanócot fonunk a hajadból
meggyújtott lángján kagylóhúst sütünk
száraz csillárpor hull ránk
a fiókodban letépett madárcsőrök
fióknyitáskor madárdallal telik meg a szobád
krokodilok az ágyad alatt
fogaik között repedező villanykörtékben régi álmaid izzanak
filctollak másznak be a polcodon felejtett almába
indigópapírral tapétáztad ki a szobád
ha nekidőlök a falnak
több példányban jelenek meg a túloldalon
ahonnan titokban hordom át a meleget
fehér tollakkal és kökörcsinekkel sakkozunk
a vászon mögött indigókékre másolt magamra bukkanunk
talpig leégett gyertyáinkat bőröndben őrizzük
ha villámlik csókolózunk és fekete esernyőkön röptetett angyalainkat
számolgatjuk
indigókék kagylók tapadnak mellbimbódra
rózsaszirmokat tömsz a számba és könnycseppel ragasztasz
rovarszárnyakat a szememre
apró pihék keringőznek az átszűrődő fényben
fojtott nyögéseket szeletel a percmutató
a szobádban
amely anyaméh és koporsó
kínzókamra
ahol csontjainkból építünk lépcsőt
hogy megpróbáljunk kijutni egymáshoz

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

A szöveg megjelent az amerikai Lucid Play Publishing kiadványában.

_______________________________

A határban egy felborult szekér kitört kerekein acsarkodnak a kutyák. Kilőtt nyílvesszők a szívvirág szirmaiban: az ég behorpad a falusiak kiabálásaitól.

– Nagymosás! – így rikkant sok száj, a talicskák hosszú, egyenes vonalat húznak a hóba, ahogy házról házra járnak a mosóasszonyok, elkérni a szennyest a háziaktól. Hatalmas keblük jobbra-balra leng, feldöntik a falaknak támasztott létrákat, mosószer illatú deres hajuk néhány tincse kiszabadul a kötény alól, és táncot jár a februári szélben. – Háziak! Ne csüggedjetek, szappanunkat az égből gyúrtuk, még a keresztcsontból is kimossuk az imát! Adjátok hát elő mind a mosnivalót, kiűzzük belőlük a por szagú démonokat!

Skandálva járnak-kelnek talicskáikkal, fogaik között jéggé fagy a lehelet. A háziak pedig egyből kihordják nekik a szennyest:

– Ezt a gyászruhát mossátok ki! – ajánlgatja egy idős asszony, a háztetőn forogva. – Mossátok ki belőle férjem bánatos kísértetét, aki évek óta minden nap felveteti velem! Sikáljátok fehér menyasszonyi ruhává! Vakuljak meg fényétől!

– No, ezt is suvickolhatjátok! – Érkezik egy fiatal lány a fehér lepedőjével, amin hatalmas rozsdás vérfolt barnállik. – Múlt héten veszítettem el rajta szüzességem! Mossátok ki alaposan, hogy visszakaphassam végre, ami miatt rózsával verte el a fenekem apám!

– Előbb talán ezt! Itt a férjem vadászmellénye, na ezzel kezdjetek valamit! – így egy termetes asszony. – Csavarni lehet belőle az átlőtt őzek fájdalmas sipítását!

– Dobókockából a szerencsét!

– A dalokból a fájdalmat!

– A szavakból a bántást! Az öklökből az ütést! A naptárból a telet! Mossátok ki mind!

Kupacok a talicskákon. Halottak szoptatják a koszorúkat. Pintyek nőnek a fák ágaira. Néhány eltéveszti az irányt, és befelé nő, a fa belsejéből dereng elő fojtott csicsergésük. A mosóasszonyok nem tétlenek: gyökerestül tépik ki ezeket a fákat, hogy kimossák belőlük a szárnyasokat.

Hatalmas mosódézsát építenek a templom deszkáiból. Pipákkal olvasztják fel a havat, a felforrt vízből kiszálló gőztől reszket a falu látképe. Hókusz-pókusz. Szappanhab csorog a házakra, a hab eloltja az égő csipkebokrokat.

Dolgoznak a mosóasszonyok: verítékük illata akár a krétáé. Valahányszor egy csepp a földre csöppen, varjú érkezik, hogy felcsipegesse. Széles ujjaik között kavarognak a buborékok. Néhány szappangömb felszáll és kiűzi a harangtoronyban csüngő denevéreket. Az asszonyok rögtön nyakon csípik a bőregereket, és belevágják őket is a dézsába. Alaposan átöblítik őket, míg aztán nem fehér galambokat vesznek ki a vízből.

– Sziszegjen a huzalvég! – lépked szappankoronával a fején a leghatalmasabb mosóasszony, a királynő. Kezében lovaglóostor, ezzel idomítja a buborékokat. – Gyorsan, gyorsan, vízsugarat az alvókra! Mossuk ki a lidérceket álmaikból! Mossuk ki a bőrökből az öregséget!

Szögletasztalka. Muskátli. Gyerekek rohangálnak a hatalmas dézsa körül, beledobálják a vízbe a villámhárítókat. Azokból kiáznak a régi villámok, a papucsokból a lábak, a lábakból a megtett út.

Fiatal szerelmespárokból mossák ki leendő gyermekeiket. A fenékvájatokban gyöngyöző hab akár a csiganyál.

Sátort ver a tisztaság a faluba: eltűnik a rozsda, ahogy a talicskák forognak, még a nap is fényesebben ragyog. Áttetszővé válnak a családi fényképeken a halottak, a dézsában kavarog már az egész falu, és a határ látképe ráncosra gyűrődik a széles asszonymarkok között.

Hamarosan megneszelik a frissességet az Ég lovai is. Nyihogva ereszkednek alá a felhőkön, hogy bajt szabadítsanak a népre. Felhőiken állva belerondítanak a hatalmas dézsába. A vízbe zuhogó bűzös lótrágya egyből feketévé változtatja a vizet és a percmutatókba ülteti a fájdalmat. Bajok mossák át a koponyákat.

– Hogy nem takarodtok innen! – csattint feléjük ostorával a mosókirálynő, mellei haragosan kolompolnak, de végül ő is kap egy adag lópiszkot az arcára, amitől egyből szakálla nő.

– Ezt mossátok ki! – nyihognak a paripák, majd tovább piszkolják a vizet. A talicskák rögtön életre kelnek és átgázolnak a mosónőkön. Végül felkapják kövér testüket és a vízbe hajítják őket. A bőrük alá költöző piszok lidércfényt gyújt a szemükben, és egyből a lovak szolgáivá válnak.

– Árulók! – rikkant a mosókirálynő, amikor ellene fordulnak alattvalói: máris viszik talicskán le egy pincébe, hogy bedörzsöljék szénnel. Amikor már olyan fekete, mint az ördög, lenyomnak a torkán egy maréknyi szenet, amitől az fulladozni kezd.

– Ááuuóók… – motyogja, de szavai fekete varjakká változnak. Hamarosan vasvillát kerítenek a lovak alattvalói és üldözőbe veszik a királynőt, aki oszlopszerű lábain szalad ki a faluból, hátul hagyva óriási lábnyomait.

– Mossunk hát, a kutya úristenit neki! – Nyargal végig az égen egy fekete csikó, azzal a mosóasszonyok széttépik a birkákat és a belsőségeikkel dörzsölik át az ablakokat. Villámokat szegeznek a háztetőkre, amitől egyből kigyullad a ház. Kifacsarják a macskákat, rémálmokat varrnak a hajakba.

A terelőgyűrű vezette agyrázkódás. Sav keringőzik a gyomrokban. Az uniformisokba ivódott tűzparancs elsüti a puskákat. Ki mossa ki a testekbe lőtt golyót?

Hókusz-pókusz. Megkötözött kosár fekszik az ágyban. A kosárban egy halom szappan, a szappanok alatt kivágott emberi szemgolyók, amiket csíp a hab. A pupillákból kimosódó fény kicsorog a kosárból, ragyogásba kezd tőle a lepedő.

Délutánra már az egész falu egy hatalmas szárítókötélen lóg. Pofozza őket a februári szél, miközben kápóként lépked le és fel előttük a hatalmas, fekete ló.

– Jaj… jaj… – jajonganak a falusiak, a hajuknál fogva csipeszelték őket a kötélhez.

– Száradjatok csak! – nyihog a csikó, majd az égnek rugaszkodik és eltűnik a felhők között.

Félreveri magát a templom harangja, de hangja az nincs, mert már kimosták belőle a harangzúgást. Némán leng jobbra-balra, az éjszaka az égen nyílt cipzáron keresztül nyomul be a faluba.

A határban a mosóasszonyok királynője félig átfagyva a hátán fekszik. Hatalmas mellei le és fel járnak, ahogy kapkodja a csípős levegőt, ami lassan megfagyasztja belülről a tüdejét. A fején lévő szappankoronát habosra dörzsöli a hó, amin nyugtatja a fejét.

– Hol van már az öblítő királyságom? – szegezi utolsó sóhaját az égnek az asszony, frissen szőtt szakálla táncol az arca előtt. – Szappanbuborékként pukkant ki, a világot most már a lovak mocska masszírozza. Álmaim gurulópályája! Süllyedő mosóteknőm! Én vagyok a kapitány, veled süllyedek, a víz majd kimossa testemből a lelket és eggyé válik a hullámok folyamával. A kövekről dörzsölöm ezután a zöld üledéket, tisztára, csinosra mind a sziklákat. Ragyogni fognak sírköveim. Piszok soha nem fog majd rajtuk.

Azzal kiszökken fogai közül az élet. Kavarog még egy darabig a hatalmas holttest fölött. Figyeli, hogy szinte azonnal felfedezik a határban kódorgó éhes kutyák a kiterült húst, és rögtön neki is esnek. Ugató pofájukból szappanhab csorog, ahogy marcangolják az asszonyt. Teljesen megvesznek a mosószertől, félőrülten kódorognak eztán a pusztában, szétszaggatva a juhászok piszkos rongyait.

A kiszállt lélek ezt már nem várja meg, magasra száll, elindul megkeresni a tengert, a hullámot, amibe ezután beköltözhet.

Alighogy a felhők fölé száll, egy hatalmas pata – mintha csak bogarat nyomna agyon – eltapossa.

Halk pukkanás hangja kél, egy pillanatra megáll a csillagok fénye, majd tovább ragyognak, és folytatódik a csönd, amit egyedül a kutyák szörnyű acsarkodása piszkít.

Egy erdőben alvó lánnyal közösül a vadász. A lány azt álmodja közben, hogy őzsuta, akit vadász üldöz, a lába között hatalmas füstölgő mordállyal.
A lány döbbenten figyeli hónapokig növekvő hasát, senki nem tudja, mi lehet a baj.

 Tíz hónap múlva életet ad egy őzgidának, golyókkal a testében.

– Furcsa tumorok – mondja rájuk az orvos, miután alig néhány nap alatt újra nőnek az őzben az eltávolított lövedékek. Néhány műtét után már ki sem operálja őket. A golyók a vitrinbe kerülnek.

A sebesült őz csak nézte hatalmas fekete szemeivel az anyját, aki könnyes szemmel szoptatta, folyton arra az erdei rémálomra gondolva, amikor a vadász megerőszakolta.
A gida néha felsírt, a sebek elfertőződtek.

A lány szülei gondolták, megölik az őzet, és feldarabolva, a romlott részeket gondosan kivágva, konyhakész adagokba porciózva, alaposan befűszerezve mélyhűtőbe rakják.
Mozdulatlan éjszakában a lány hátulról öleli az őzet, figyeli a hold becsorgó fényében a haldokló állat ziháló lélegzését. A konyhában késeket fennek. Az erdő távolából idehallatszik egy vadászkürt hangja.
A lány felsír. Hónapok óta először. Sírásától felrobbannak az őz testében a puskagolyók. A vitrinben lévők gránátként csapódnak ki, halálra sebezve az anyát. A nyomukban keletkezett tűz beleolvasztja a késeket a fenő kezekbe.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

_______________________________

Egy kibelezett zongora fekszik a határban. Kitört lábait a varjak piszkálják csőrükkel, billentyűit néhány tehén legeli le, ahogy hajolgatnak, nyakukban ritmusra jár a kolomp. Harisnyákat teker a szél a fák kopasz ágaira, egy ifjú legény vasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fekteti a sárga szálakat.Lassú, nehéz munka ez, a tél hidege szorongatja torkát. Telnek a percek, s egyszer csak feljajdul a boglya, ahogy belé fúrja a hegyes vasvillát. A fiú ijedten ugrik hátra. Rögtön a kupacnak szegezi a kérdést: – Miféle férgesség pattog ebben a tarisznyában?

Pelyhedző arcára kiül a döbbenet, amikor a boglyából egy csinos, fiatal lány mászik elő. Fekete hajából madárfészkek hullnak a földre.

– Csak hogy rám akadtál, édes szerelmem! – kezdi trilláját a lány, miközben lesöpri magáról a jeges szalmát. – Mintha az idők kezdete óta tartana bújócskám. Már-már attól féltem, előbb találnak rám a környéken ténfergő lovak, és szigorú fogaik lelegelik a húst csontjaimról. De végre itt vagy, ó, hercegem! Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden. Ragyogni fog, akár a glória!

A legény alaposan szemügyre veszi a fruskát. Formás alakja, tejfehér arca, vadul szikrázó szeme egyből felmelegíti a szerelmet lelkében.

– Hát… Én aztán tényleg nem is tudtam, hogy téged kereslek – habogja. – De ha már így adódott a dolog, bizonyára nem tagadsz meg tőlem egy csókot.

A lánynak kedvére való ez a merész gerjedelem. Huncut kacagásba kezd, amitől kiugrálnak a mákszemek a gubákból.

– Neem – mondja, és rögtön rózsára csücsöríti a száját. A fiú közel hajol hozzá, hogy édes ajkához tapassza száját. Csukott szemmel csókolóznak egy ideig, a távolban harangzúgás csendül fel, de mire a legény kinyitja a szemét, a lány már sehol nincs, és egyedül a kolompok csilingelése mocorog a háta mögött. Ijedten pördül meg, de a bánatosan rágicsáló teheneket és a levegőben ficánkoló gyászmadarakat leszámítva senki sincs ott.

– Hát… Te meg hová lettél? – szakad ki a torkából, de felelet nem érkezik. Mire visszanéz, azt látja, hogy ismét csak egyben van a szénaboglya. Mintha egyetlen szálat sem húzott volna még ki belőle.
– Ó, hogy esnének szét az iránytűk! – sziszegi mérgében.

Kilincs kopog az ajtókon. Liliomok izzanak egy üres szobában. Kártyalapokat csapnak az asztalokra valahol. Sakkbábuk lépkednek maguktól egy kockás ingen.

Egy kibelezett tehén fekszik most a határban. Kitört, leszakadt lábai a tetem körül futkároznak, aminek egy fekete zongora legel tűzpiros húsából. Az ifjú legény vasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fekteti a sárga szálakat.

Szétfolyik az idő. Szikladarabokká változnak az anyák méhében a magzatok. Mire a fiú végez a széna kiterítésével, csalódottan roskad össze. Arra számított, egy lányt talál majd a boglya közepén, de egy doboz gyufát leszámítva nincs ott semmi. Szálkasebezte kezébe veszi a skatulyát, és messzire hajítja. Ekkor hó-ropogást, valakinek a lépéseit hallja maga mögül. Egy pillanatra azt hiszi, a szerelmese készül meglepni őt hátulról, de amikor hátranéz, elkedvetlenedik, hiszen látja, hogy csak az apja az. Lassan lépked, minden megtett lépéssel kicsit nagyobbra nő, deres szakállával a szél incselkedik.

– Hát ezt a munkát rendesen elvégezted – dicséri a fiát, amikor végre odaér. – Magam sem oldottam volna meg ügyesebben a feladatot. Most már hazajöhetsz. Elkészült az ebéd. A kinyújtott halak már a tányérban fekszenek.

A fiú összetört tekintete hamar elbizonytalanítja az öreget. A legény mesélni kezd a szénaboglyában felfedezett lányról. Az öreg figyelmesen végighallgatja, majd öblösen felkacag: – Alighanem a madárijesztővel találkoztál, édes fiam! Az ő szánni való lelke kódorog ebben a határban, olykor lány alakot ölt, és a fiúkat csábítgatja. Jobb, ha nem dőlsz be neki! Csak rászedi a nadrágokat.

De a fiú hajthatatlan. Láthatóan roskadozik a szerelem alatt, és szigorú tekintete hazaküldi az apját.
– Én addig el nem megyek innen, amíg újra nem látom ezt a lányt! Tapodtat sem mozdulok!

Az apa tehát egyedül tér vissza a faluba, hogy kártyalapokat dobáljon az ivókútba. Kavarog a kárhozat: víz tör elő a hajakból, a hónaljakban levágott fejű tyúkok kapirgálnak. Egy kibelezett zongora fekszik a határban. Ebben a zongorában egy lány fekszik, hangja, akár a muzsika, tekereg be a fiú lelkén: – Csakhogy rám akadtál, szerelmem! Már napok óta a lovak kerülgetnek, félelmem már szétszakított egy konyhát. A szétbomló varratok közül óralapok hulltak a csempére, vörös vérem összemocskolta a gyerekbakancsokat álmomban…

A fiú megcsókolni készül a lányt, de az eltakarja két kezével az arcát. Leválnak körmei, és kavicsokká változva koppannak a földön. Kopp. Kopp.

Az égen édesapja hatalmas arca lebeg át. Hangja mennydörgésként rázza a tájat: – Szánni való lélek ez! Csak bolondozik a fiúkkal, hiszen a madarak nem félnek már tőle, láthatod, már a hajába is fészkeltek. Unatkozó boszorkány! Soha nem adja oda magát, jobban teszed, ha elindulsz haza. Az ebéd már az asztalon gőzölög, lassan hidegre korbácsolják a kísértetek!

Macskák fulladnak a tejbe, nyávogásuk beköltözik egy ágyban fekvő öregasszony gerincébe. Ritmusra jár a tehenek kolompja: mintha csak harangzúgás reszketne a levegőben.

Fekete nyüzsgés. A határban egy ifjú legény vasvillával hány szét egy hatalmas kupac angolnát. Az állatok nyálkás, hosszú teste egészen egymásba csomósodott már. Úgy festenek, mint a kígyók, néma szájuk kívánságokat tátog az égre. A fiú átdöfi a vasvilla hegyét a csillogó testeken, véres maradékukat szétteríti a havon. Amikor végre elfogy a kupac, rálel a keresett lányra. Határozott hangon így szól hozzá: – Most aztán nem eresztelek! Hívatom a papot, most rögtön házasodunk!

A kemény szavak rögtön a hátára fektetik a lányt. Mellei átdöfik az égen röpködő madarakat. Ekkor azonban hatalmas szénakupac hull rá az égből, és maga alá temeti.

Zene andalog a felhők alatt. Gombostűk fúródnak a kavicsokba, a kardok felszabdalják a tojások héját. Egy lány nyelve alatt zongorabillentyűk fickándoznak.

Esküvői menet táncol elő a kolompoló állatok mögül. Csokornyakkendőket dobálnak a fiúra, a magasba emelik, majd az egyik tehénen ücsörgő paphoz viszik.

– Hol az ifjú ara? – kérdezi a lelkész, magasra vonva a szemöldökét. Az esküvői menet egy néhány méterre fekvő hatalmas szénaboglyára mutat.

– Nosza, hát hozzátok ide, hogy összeadhassam ezzel a legénnyel! – szólítja fel őket a tiszteletes, a falubeliek pedig máris a boglyához szaladnak és kicibálnak belőle egy magatehetetlen madárijesztőt. A karjai petyhüdten lógnak, feje hátracsuklik, az arca durva szövésű vászonzsák, amire széndarabbal szemet és szájat firkáltak ügyetlen kezek. Szakadt menyasszonyi ruha fityeg rajta.

A fiú ijedten tátog, akár egy partra dobott hal. Ez nem az a lány, akit ő a szénaboglyában talált! De a falusiak máris a fiú mellé, a földbe szúrják a vasvillát, és rákötözik ezt a madárijesztőt, a pap pedig már köhögi is feléjük az áldott szöveget: – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól és be nem táncol sarkatokon a hetente kapált sírkert szaga?

A vőlegényen a sor, hogy ellenkezzen, hogy leállítsa ezt az őrületet, de a szavait túlkiabálja az esküvői menet: – Igen! Igen!

– Nem! Nem! – erőlködik a fiú, de szavai nem jutnak át a gyülekezet őrjöngésén.

– Elfogadod-e a szalmával kitömött gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat? – folytatja a pap.

– Nem! – vágja rá a legény, de a falubeliek ismét túlharsogják: – Persze, hogy elfogadja őket! Nyihaha!

– Ígéred-e, hogy az Égi lovak egyházának törvényei szerint neveled fel őket? – szegezi ezúttal a kérdést a tiszteletes a fiúnak.

– Nem, nem! – mondaná, de a falusiak újfent túlnyerítik. A szemeik fekete bogarakká változnak, négykézláb ereszkednek, és prüszkölve vágtatnak fel és alá az ifjú pár körül.

– Akkor hát száradjon le a csőrötök és peckelje ki a szemeteket a lepra! – kacag fel a pap, a feje már egy szörnyű paripa feje, orrából lángok csapnak elő, fogai között kukacok mocorognak. A fiú ekkor végtelen haragra gerjed: letépi és a földre dobja a madárijesztőt a vasvilláról, majd megindul a pap felé, készen rá, hogy a fegyvert egyenest a gyomrába mélyessze.

– Ugyan, ugyan! – így kuncog a fekete csikó, majd vidáman nyihog, miközben a hasát csiklandozza a villa. A bőrében nyílt sebekből döglégyként repülnek elő a sikolyok, de rögtön, egyetlen szempillantás alatt be is forrnak ezek az árkok. – Rajtunk nem fognak az efféle barbár-mágiák! Tartogasd heves döfködéseidet a feleségednek!

Erre aztán minden ló felnyihog, a pap fogaival kikapja a legény kezéből a vasvillát és mélyen a földön fekvő madárijesztőbe fúrja. Éles kiáltás robbantja szét a hó alatt fekvő kavicsokat. A vászonbábuból kicsorgó vér felmelegíti a havat.

– Nos hát, boldog nászéjszakát nektek! – köpik a fiú felé a paripák, majd magasra szállnak és lerúgnak az egyik felhőről egy zongorát.

Lépés. Lépés. Tarisznyákban száradó angolnák, a bőrükhöz kártyalapok tapadnak. Lábharisnyák szenderegnek egy csónakban. Az égen légballonként repül keresztül egy édesapa arca, s amit odalenn lát, attól megindulnak hatalmas könnyei.

Egy kibelezett lány fekszik a határban. Bőre akár a viasz, belsőségei pirosan világítanak. Távolabb szénaboglya, amibe most egy fiú mászik be, hogy örökre elbujdosson halott menyasszonya látványa elől. Bánata feketére festi a tanyákon a függönyöket, ollókat ültet a párnákba.

Az ara testéből fáradt gőzként szállnak ki utolsó szavai: – Hercegem, hercegem… Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden… Ragyogni fog, akár a glória!

Kolompolás ringatja álomba a tájat.

A fiú magára gyújtja a szénaboglyát.