Komor Zoltán Blog

éhes murénák leselkednek az utcai telefonkagylókból
szemük a masinába dobott pénzérme unottságával csillan
olykor tátott szájjal nekiiramodnak és elnyelik a
telefonba suttogott szerelmes szavakat
így megy minden szeretlek veszendőbe itt s végül széthordják
a lélek lim-lomjait a mennyguberálók akik még a glóriát
is képesek beolvasztani valahogy sőt
a kidőlt villanyoszlopot is megfésülik
a bordáim jégcsapok amiket sok éve szívem melege olvaszt
ha majd végre tócsa leszek mossátok meg bennem a varjak tollait
hátha nem kárognak többé ítéletet hátha kiderül róluk
hogy rekedt galambok csupán amiket egy esküvön eresztettek útjukra
a menyasszony persze igent akar rebegni de éhes muréna ugrik elő
a vőlegény slicce mögül és röptében kapja el a szót
rizsben forgatott felhők vánszorognak az égen
sírásba kezdenek a gyerekek amikor megpillantják hogy az egyikre
egy angyal akasztotta fel magát
telefonzsinórral
pedig ennél szebb véget elképzelni sem lehetne
ha belehallgatnál abba a kagylóba a füleddel kitapogathatnád
a túloldalon Isten izgatott szívdobbanásait
egyre csak azt várja hogy közöld vele szeretlek
de hát a varjak azok csak varjak
a tó pedig igazán meztelen ha nincs rajta jégpáncél
talán
fel kellene hívni végre a telefonszámot amit születésünk előtt
a belső szemhéjunkra tetováltak de mindig csak halogatjuk az efféle
hívásokat mondván hogy most dél van most pedig reggel máskor meg
este
olykor oltásra visszük ugyan a nappaliban csörgő telefont máskor
kipucoljuk a vackát
gondozgatjuk meg simogatjuk
de mihelyst gombjaihoz ér a kezünk megolvad az egész testünk
s csak a forró szív dobog ott a padlószőnyegen a víztócsa közepén
ami sehogy sem tud tárcsázni és még a szemhéját is elhagyta valahol
vagy az is megolvadt vagy valaki bélyegnek nézte és rányalta
egy illatos borítékra
amiben feladott valakinek egy szerelmes levelet

a jövő csak kicsöng kicsöng és kicsöng
Isten készülne felvenni de a
kezét elvitték már s beolvasztották a mennyguberálók
kidőlt villanyoszlop készült belőlük
körmeit az utcai telefonokba dobálták

A novella a Kulter.hu -n jelent meg először.

_______________________________

Juhok kaparják a zöldellő mezőt patás lábaikkal. Mint a kutyák, úgy ássák a földet. Szimatolnak, láthatóan bűvöletben tartja őket valamiféle illat. Hamarosan előtűnik az egyik gödörből egy arc. Rég nem látott pásztoruk fáradt, beesett tekintete, lefelé biggyedő cserepes ajka.
 – Báránykáim, báránykáim – mondja egészen monoton hangon, mint aki már semmi kedvét nem leli az állataiban, sem a viszont látott napfényben, amely most újra melegíti kihűlt arcát. – Hagytatok volna a föld alatt, hogy tovább kínozzanak a giliszták. Menjetek szépen haza! Engem megtámadott egy betegség, jobb nekem, ha idelenn maradok.

A birkák összenéznek, buta szemeikben némi értelem csillan, ugyanakkor harag is. Elindulnak. Ahogy sorban lépnek át a gödör fölött, egyszer-kétszer meg is tapossák gazdájuk felszínre került, holtsápadt arcát.

*

Odahaza a faluban ünnepség zajlik. Bárányokat sütnek nyárson, mindenki a főtéren áll, és nézi a karóba húzott testeket. A sülő hús illata belengi a poros utcákat.
A birkák a határ felől érkeznek. Egy kislány végzi a piszkos munkát, a kezében hatalmas böllér kés villan, éle hosszabb még az arcánál is. A falu öregjei lefogják neki a jószágokat, a lány pedig szótlanul nyesi el a torkukat. A vér csöndesen áztatja sárosra a szikes földet, vörös pocsolyák keletkeznek a gyermek aprócska lábai előtt.
Újabb bégető juhok érkeznek a faluba. A falusiak tehát újabb tüzeket gyújtanak, újabb nyársakat kerítenek. Hatalmas lakoma készül, már be sem tudnák falni azt a rengeteg húst, ami a tűz fölött barnul.
– Mennyit kell még megölnöm, nagyapa? – kérdezi vékonyka hangos a kislány az egyik öregtől. A lányka ruhája tiszta vér, még a szempilláiról is az csöpög.
– Ahány érkezik – feleli az idős férfi. – Ahány csak a faluba téved.
Az érkező állatok sora pedig valósággal a végtelenbe nyúl.

*

Egy juhász a botjával kaparja a határban a mezőt. Mint ásót próbálja használni ezt a hatalmas pásztorbotot, görbe végével taszigálja ki a földrögöket. Lassú és nehéz ez a munka. De végül eléri az egy láb mélységet, a gödör aljáról pedig egy bárányfej bámul vissza rá. Az állat szánalmasan béget. A juhász nagyon megörül a viszontlátásnak. Tovább ás, megpróbálja kiszabadítani a föld fogságából a birkát, közben akaratlanul is meg-megüti hosszú pofáját a botjával.
Hamarosan esteledik. A horizont széle baljósan vörös. Sietnie kell. Tudja, egy egész nyáj várakozik még a mező alatt.

*

A falubeliek most koporsókat ülnek körül. Mindegyik koporsóban nagy kupac hús gőzölög. Falatokat tépnek ki belőle ujjaikkal, és esznek, anélkül, hogy akár csak egy szót is szólnának egymáshoz. Egyedül egy tíz éves forma kislány guggol sírva az egyik nyitott láda előtt. Az előtte lévő koporsóban nincs sült hús. Halott nagyapja fekszik benne. Szemei csukva, arca békés, úgy fest, mint aki csak alszik. A gyermek könnyei végigfolynak arcán, és vérré változva hullnak a szikes földre.

*

A faluban ünnepség zajlik. Szüreti felvonulás lépked végig a házak között vezető poros úton. Végtelen birka-menet, az első hátán kislány ül, a kezében hatalmas juhászbot, azzal vezényli a sort. A falubeliek katonaként sorakoznak az út mellett. Zsebkendőikkel integetnek, így üdvözlik az érkezőket. Hamarosan kezdetét veszi a szüret és előkerül a hatalmas taposó kád.
A falu legerősebb legényei felkapják a bárányokat, és sorra belehajigálják őket. Majd felsegítik az asszonyokat és megkezdődik a taposás. Az állatok fájdalmasan bőgnek, ahogy csontjaik recsegnek a falubeliek keményre kérgesedett talpa alatt. Hamarosan vérpatak kezd folydogálni a taposókádból kinyúló csőből, bele egy hordóba.
A kislány elborzad. Már csak az ő kis báránykája nincs a taposóban, amin ül. De nyomban érkeznek a legények, hogy lesegítsék a kislányt a patás hátáról, és azt is a többi közé dobják.
A lány eldönti, hogy megmenti a falubeliektől ezt a birkát. Meztelen talpával megsarkantyúzza az állatot, és a kezében lévő hatalmas juhászbottal próbálja elgáncsolni az őket üldöző férfiakat.
– Ne félj, kicsi báránykám, elbújtatlak a föld alá! – suttogja vágtatás közben.

*

Temetés a faluban. Az öreg juhászt kísérik most utolsó útjára. Könnyekkel a szemében lépked a koporsó mögött a falu apraja és nagyja. Legelöl az unokája, egy tíz év körüli kislány, a kezében nagyapja hatalmas botjával vezeti a sort a temető felé. Leghátul pedig a juhász árván maradt nyája lépked, patás lábuk körül sok kicsi porvihar kavarog.

A koporsót leeresztik a gödörbe. A birkák előre lépkednek, és lezuhognak a mélybe. Röggé váltan temetik be az öreg juhász koporsóját.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

_______________________________

Méhkaptárt tojnak a tyúkok. A gyászmise vésztartalékát osztogatják egymás között a virrasztók: a küllőkulcs megkínozza a köhögő krumplikat.

A régi pókhálókba akadt lisztszemek, akár a hó. A ma-lomőr óvatosan rázogatja a sarokban ezeket a szálakat, figyeli a kipergő fehér port. Ujjaival köröket rajzol a földre, máskor a tenyerébe köp, galuskákat gyúr a lisztből, amik életre kelnek, és kövér férgekként tekeregnek a padlón.

Kanyarulatok az emlékezetben. A malom csöndes téli álmot alszik. Az őrlőkövek mozdulatlansága: akár a szobrok, csak a rég megtört búza kísértete recseg irdatlan súlyuk alatt. A fiatal legény rácsap a térdére, mire köd gomolyog elő a nadrágjából.

A percek, az órák jégszege: a fiú nem is emlékszik már, hány hónapja ücsörög egyedül ebben a malomban. Figyelmeztették, hogy hosszú és mozdulatlan tél vár rá, amíg az ott felejtett zsákokat őrzi. A kínzó csöndben megedződött fül még a hópihék kristályainak egymáshoz koccanását is hallani véli az ablak alatt. Apró pohárköszöntők. A szív reggeli gyakorlatai: egy fejjel lefelé csüngő kakas a keresztgerendán megkezdi énekét.

– Drága barátom! – rikkant felé a legény, miközben felseper némi lisztport a markába, és konfettiként a levegőbe szórja. – Nincs is más örömöm és társam, egyedül te! – dicséri a madarat. – Hangszálaidtól rezeg a boldogság huzala! Micsoda létszámban lep meg a libabőr, amikor hallhatlak!

Tiszteleg a madár előtt. Az pedig abbahagyja a kukorékolást, csüng tovább denevérként, előre-hátra dülöngél, hatalmas karmai mélyen a fába fúrva.

Ismét kibetűzi magát a szótlanság. A legény megint a földre hullt lisztet sepregeti. Beszórja vele az arcát, és bolondozni kezd: – Nem gondolod, hogy egészen beteg vagyok már itt? – szegezi a kérdést a kakasnak. – Kulisszatologató bolhahímzés költözött az ereimbe! Nem feketébb a szemem a szokásosnál? Örömmel kerítek egy létrát, felmászom hozzád, hogy alaposan megvizsgálhass, csodadoktor!

Majd szalad is érte. Hatalmas a lator: a fokok helyén kígyók vannak kifeszítve, azokon lépked a legény. Hamarosan felér a kakas mellé. Az izgatottan kezdi forgatni a fejét.

– Attól félek, belém másztak a lisztkukacok! – suttogja a madárnak, ami riadtan kezdi csapkodni szárnyát.
– Na, jól van, jól! – csitítja a malomőr. – Majd én megszabadítalak.

Azzal kihúzza a madár lábaiba vert hosszú szegeket, és a karjaiban viszi le a sebesült állatot.

– Bocsáss meg, amiért felszögeztelek a tetőre – sajnálkozik a legény. – De borzalmas álmot láttam az éjjel, emiatt cselekedtem így. Jaj, hát hogyan is kezdjek bele… Biztosan a lisztkukacok kúsztak be az agyamba, ők ültették el a fejembe ezeket a szörnyű gondolatokat. Azt álmodtam, hogy végre asszony állt a házhoz, és te, pont te üldözted el innét. Nem kockáztathattam meg! Hiszen már a módját is kiötlöttem, miképp varázsoljak lányt ide, közénk! Egy igazi kis hercegnőt, akire oly nagyon szükségem van! Ugye nem fogod bántani, amikor megérkezik?

A kakas fojtott kotyogást görget el-vissza a torkában. Emellett szöszmötölés hangját hallani. A legény összeszorítja a fáradt madár csőrét két ujjával.

– Hallgasd, pacsirtám! – suttogja az állat fülébe. – Ezek a randa patkányok lesznek, örök ellenfeleink! Azt hiszik, megebédelnek a lelkemből, hogy feltéphetik szívem liszteszsákját. De nem ám, nem, amíg ki nem csorog a virágcsokrokból a döglött méhek könnye!

A surrogás elül, a fiú pedig máris szalad a kakasával hátra. Ott egy fehér színű bábu ücsörög egy régi ládán, szétvetett lábakkal, melle két tenyérnyi gombóc, a fejéből drótszálak meredeznek elő.

– Most aztán meglepődtél rendesen, mi, Kukori? – nevet a legény. – Én magam gyúrtam ezt a lányt hó áztatta lisztből! Csinos lett, nem gondolod? Szereted, ugye? Sose bántanád a gazdád választottját? Gyönyörű, gyönyörű lányka, csak várd ki, amikor a malom oldaltégláiból épített sütőkemencébe rakom!
A kakas szárnyát csapkodva kiugrik a fiú kezéből, és fel-alá járkál. Felcsippent néhány a földön vonagló lisztférget, valahányszor kemény csőre a padlóhoz koppan, apró szikrák gyulladnak.

– Látom a szemedben a jóságot, kakas! – Mosolyog a fiú. – Máris megszeretted a malom úrnőjét, le sem tagadhatod! De minek is tovább vesztegetni az időt holmi szegekkel, eleget ráncoltuk már a csecsemők homlokát! Sürögjünk! Süssük készre a hercegnőt!

Azzal felkapja a csirizbábut, elindul. A madár utána totyog, a fejét közben izgatottan forgatja, újabb földön kúszó kukacok reményében.

Kimásznak a vadászkürtből a kullancsok. Meghámozni a poháralátétet: a szegőszalag fennakad a halászhorgon. Felcsapnak a lángok a kemencében: a fiú hatalmas péklapáttal tessékeli be a vájaton szíve választottját.

– Égessen barnára fellobbant szívszerelmem! – suttogja neki, és a malmot hamarosan betölti a sülő kenyér illata. A tetőgerendából kihullnak a rég bevert rozsdás szögek, csilingelve érkeznek a földre, s vonaglani kezdenek, mintha férgek lennének. Koppannak a kakas körmei a padlón, ahogy felcsipegeti őket.

Péktömjén: az őrlőkövekbe költöző illat. Elgurul egy lisztes zsák, majd seb nyílik az oldalán, kifordul belőle egy adag fehér patkány. A legény utánuk szalad, és agyonvágja őket a lapáttal.

– Lőtávolság, lőtávolság! – kurjantja; a falat vérrel pöttyözik a szétrobbanó rágcsálófejek. – Maradjatok távol, semmi keresnivalótok itt! Hamarosan kilép a kemencéből egy hercegnő, még csak az kéne, hogy egyből a ti gyászmisével átmosott pofátokat pillantsa meg!

Eldől az oldalára a kakas. Piszka lába egy ideig a levegőt rugdossa, majd kimerevedik. Szalad hozzá a legény, előhalászik egy apró kulcsot a zsebéből, és a madár hátán lévő lyukba illeszti. Megtekeri, az állat ettől újra mozgásba kezd.

– Szedd össze magad te is! Elég már ebből a felfordulásból! – korholja a fiú.

Galambdúcok a vizeletben. A sebek mosolya: szakadt receptek hullnak ki egy szívből.

A fiú kihúzza a kenyérhercegnőt a kemencéből. A felszálló illatgőz bekúszik az orrán, le a tüdejébe, ettől könnyek szöknek a szemébe.

– Már csak egy csók kell, és felébred a Csipkerózsikám! – mondja, azzal puszit lehel a barnára sült kenyérbábu ajkára. A csók nyomban megsüti a legény ajkát, ijedten kapja hátra a fejét. – Hú! Perzselsz, édes szerelmem, akár a paprikás hálószoba!

A kenyérlány kinyitja a szemét, felül. Csodálkozva néz ébresztőjére, vonal szája lassan szétnyílik, ahogy első falatokat tör a levegőből.

A fiú térdre veti magát, combjai körül a padlóról felvert liszt száraz füstje kavarog: – Hercegnőm! Drága hercegnőm!

Még a kakas is megáll, lemerevedik egy pillanatra. Piros szeme kíváncsian csillan, a csőréről nyálcseppekként hullnak az elfojtott kotyogás hangjai.

– Micsoda förtelmes rumli van itt! – kezdi kárálását a lány, amikor szétnéz, majd felpattan a péklapátról, kinyújtóztatja formás lábait. Pikkelyként hullnak róla a ropogós kenyérhéj darabkák. Néhány patkány elősurran a zsákok rejtekéből, hogy felkapja a szertehagyott héjfalatkákat. – És még patkányok is vannak! Ez lenne a palota, amit nekem szántál?

A legény elszégyelli magát a kemény szavak hallatán. Lesütött tekintete lisztet söpröget a sarokba. Majd így szól: – Drága hercegnőm! Kérlek, nézd el a mostoha körülményeket. Amit meg tudok tenni, megteszek, hogy nagyobb legyen a kényelmed! Tekints rám úgy, mint a lovagodra, aki az imádott hölgyért a kádfestékbe fojtaná magát!

Ez a beszéd kellemesen csiklandozza a lány pisze kenyér-orrát. Tapsikolni kezd, és utasítja a fiút: – Gyorsan! Emelj nekem trónt a zsákokból, lovagom! Mégsem ülhetek a malomkövön omlós fenekemmel!

– Parancs! – Vágja haptákba magát a fiú, majd hordani kezdi a tér közepére a hatalmas liszteszsákokat.

– Nem oda! – ugráltatja közben a lány. – Kicsit odébb! Nem… Mégis jobb volt amott. Bár ha meggondolom, ott sok a búzaszem, amely szúrná a tekintetem.

El-vissza rohangál a fiú terhével. A lánynak közben az is eszébe jut, hogy hintót kér, ami elé a patkányokat fogatja a legénnyel. A kocsi hamar elkészül: egy régi dagasztóteknőbe ülteti a hercegnőt a fiú, és ostorral a patkányok közé csap.

– Gyí, semmirekellők! – kiált a rágcsálókra. – A királykisasszony világot akar látni!

Azok nekifeszülnek, de sehogy sem tudnak megindulni.

– Fogd be szépen a kakast is! – mondja a kenyérlány, a fiú erre megrökönyödik.

– De hát ő… – kezdené, de leinti a hercegnő: – Azt mondtam, hozd őt is! Ne feleselj!

A legény mi mást tehetne: megrántja a vállát, és magához csalogatja a madarat.

– Sajnálom, Kukori, de egy kis pacizástól még nem lesz semmi bajod – suttogja neki, a fejét simogatva, s őt is beállítja a sorba.

– Gyí, gyí! – kurjant, azzal végre elindul a fogat: körbesuhan, fehér szelet kavar, ahogy befordul a sarkokon, átrepül a malomkő felett, majd kitör az ajtón, és odakinn, a lapátkerekek körül röpköd. A kakas szárnycsapásai a résekbe űzik a férgeket.

– Nullszéria, bazaltburkolat! – Tapsikol a hercegnő, kenyérmorzsák repülnek ki a tenyeréből. – Gyerünk, fiú, hajtsál gyorsan vissza a malomba, aztán fektess a zsákra, teljesen fellelkesültem ettől a száguldástól!

A legénynek ezt nem kell kétszer mondani: máris besurran a kocsi az ajtón.

Mandzsetták a vállcsontban: a szerelem fölé vert híd re-csegése, ahogy a legény szorosan magához öleli a lányt. Döfködései elültetik a kenyérforgácsot a zsákok közé, fehér ködként gomolyog a liszt a két szeretkező körül.

Egyszer csak letaszítja magáról lovagját a lány, és felpattan a zsákról.

– Na, hát én végeztem! – mondja a lihegő legénynek, akinek izzadt arcán összecsomósodtak már a lisztdarabok.

– De… – kezdi a fiú. – Hercegnőm! Kérlek… Én még nem…

– Szavadat sem akarom hallani, te fiú! – kiált rá a lány, azzal otthagyja. A legény feje elvörösödik. Szétesik darabjaira: fogaskerekek és rugók gurulnak elő belőle. Érkezik nyomban a kakas, hogy a csőrével visszadugdossa a fiúba a kihullt fémketyeréket.

Kidülleszti a vitorláját a délután. A legény seprűvel rohangál fel és alá a malomban, miközben pattognak a kenyérkirálylány szavai: – Gyorsabban, lovagom! Amott egy megfagyott pókhálót láttam, benne vérző vattadarabok vergődtek! Orcám pirosan izzik a szégyentől, ha arra gondolok, ilyen ürülékkel vakolt kastélyban kell laknom! Miért nem dugtál rögtön a disznóólba, te sóskatolvaj? Még annak is szebb kupolája lehet, még ott is ízesebb borokat izzadhatnak a falak!

Jár a seprű a fiú izzadt markában, belülről még mindig a terpeszkedő vágy feszíti. Így hát félre vonul a sarokba, hogy könnyítsen magán, de valahányszor robbanna, ismét szókövet vág a lány a fejéhez.

– Hol leledzel, lovagom? Biztos henyélsz valamerre, jól ismerlek!

– Itt vagyok, itt! – nyögi a legény, és folytatja a takarítást. Rátör a szédülés, a torkán akadt hév ismét a sarokba űzi, míg végre könnyíteni tud magán.

Kigyullad a sárkaparó. A spermától összeragadt liszt gubacsait körömnyi lányok görgetik a zsákok mögé, hogy kenyeret süssenek belőle egy gyufa lángja fölött. A trónján terpeszkedő kenyérlány magához rendeli a fiút.

– Dobd el azt a seprűt, mert egészen röhejesen mutatsz vele! – közli. – Keresd elő inkább a fakanalat, és főzz nekem húslevest!

A legény homlokráncaiból kiugrálnak a halszálkák.

– Húslevest? – nyög. – De… Mégis miből?

– Amott kapirgál az a megtermett kakas! – Bök száradt ujjaival a sarokban forgolódó madárra a lány. – Igazán jól mutatna egy gőzölgő kondérban, nem gondolod? Más haszna amúgy sincs neki! Néhány rozsdás szeget ha még mellé dobsz, egész finom főzet kerekedik belőle!

Kifordulnak a hálóköntösök, kibontja magát a halászháló. A fiú így szól: – Kérlek, hercegnőm, had főzzek neked valami mást! Ez a kakas a barátom, alighanem az egyetlen, képtelen lennék tűzforró vízbe fojtani!

– És én nem vagyok eléggé a barátod? – Tátja el a száját a lány. – Mi több, az úrnőd is egyben? Csupán egy ostoba madár! Ennyit sem tennél meg értem? Soha semmit sem teszel! Szép kis levente!

– Te pedig szép kis hercegnő! – kiált rá magából kikelve a malomőr. – Amióta itt vagy, mást se hallani, csak azt, hogy utasítgatsz! Neked semmi se jó, semmi se szép! Miért nem tudsz megülni egy pillanatra a fenekeden?

– Ostoba! – morog rá a lány. – Ilyenek a hercegnők, hát nem tudtad? Majd megtanulod! Sokat nem tehetsz ellene, mert én innen el nem megyek most már!

A fiú mondana erre valamit, de egyszer csak felröppen a kakas a földről, és nekiugrik a kenyérkirálykisasszonynak. Szélesre tátja a csőrét, elkezdi a lány arcába okádni az előzőleg lenyelt lisztférgeket.

– Ne! – sikolt a lány. – Lázadás! Lovagom! Leventém! Gyorsan, hozd a péklapátot, csapd agyon a szárnyast! Teljesen megkergült!

Ámul-bámul a lelkekből kicsavart kobratömlöc. A fiú mozdulatlanul áll, ökölbe szorított kézzel figyeli a jelenetet.

– Vagy a seprű! – esedezik a hercegnő. – Vágd agyon a seprűvel, te ostoba! Mozdulj már!

A kakas tovább ontja magából a kukacokat, amik befúrják magukat a lány testébe. Éhes szájuk elrágja a tésztakötéseket, hosszú alagutakat túrnak a fejében. A lány tehetetlenül csapkod, fetreng a trónján, majd magába csuklik, közben lisztporként kiszáll belőle a lélek.

Elcsöndesedik a malom. A kakas egy ugrással ismét a földön terem, és folytatja a kapirgálást. A padlónak koppanó csőr szikrái feketére pörkölik a rángatózó férgeket.

Színeit felejti a szivárvány. Elindulnak a tűk, hogy pókhálóval bevarrják a zsákokba nyílt sok-sok reszkető sebet. Kifordul a háncskosár, a patkányokból előguruló dobókockák hangja: az angyalok tollai a malomkő szigorú prése alatt fekszenek. A tollak végül porrá válva kiszöknek az ablakillesztések résein, még fehérebbre festik a kinn szállingózó havat.

Egy felakasztott kenyérbábu lóg a tetőgerendáról, mint valami hatalmas, fakó denevér. A lábain átvert rozsdás szegek. Az élettelen test el-vissza dülöngél, néha kiszakad belőle egy darab, és a száradt kenyérkupac a földre pottyan, ott a patkányok hordják szét morzsáit. A kakas csipkedi csőrével a darabokból kikandikáló férgeket.

Távolabb, a zsákoknak dőlve ül a fiú. A nadrágján csirizfolt. Egy apró kulcsot tekerget a szívében. Fordulnak a fogaskerekek. Nyújtózkodnak a rugók.

olykor zárlatos lesz a szív
és kiég benne a villanykörte
persze hiába is cseréled
az újban is rögtön szétpukkan az izzószál

egyedül a gondolatok fénylenek
rendületlenül a sötét szobákban
és ahogy hamvadnak
a padlóra potyog az ember füléből a hamu

az alvajárók talpa mélyen a szőnyegbe keni
fekete lábnyomaik az ablakig vezetnek és vissza

néha arra ébredsz hogy dörömböl valaki
belülről a homlokodon
menekülne a kigyulladt koponyádból
de nem tudsz neki segíteni
hagyod beleégni az agytekervényeidbe

elalszol
füst száll ki a füleden

rád pergeti az éj az álmok
szürke porát

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.

A novella megjelent az amerikai Gone Lawn magazinban.

_______________________________

A hold meglocsolja a házakat. Az asszonyok a faluban egyszerre nyitják ki a szemüket a sötét szobákban, férjük horkolása felhorzsolja a bőrt homlokukon. Mintha egyedül az éj parancsszavai hatnának mindegyikre, kimásznak a paplan közül, felöltöznek, és a falu főterén gyülekeznek: kezeikben a konyhából kicsent hatalmas kések éle villan, a csillagok keringőznek a pengéken.

– Le kell vágni a baromfikat, még mielőtt beköszönt a hajnal! – adja ki az utasítást az egyik asszony, az inga jobbra-balra leng mosószer szárította kezében.

Hamarosan összeterelik a tyúkokat, akik körbe adogatják egymás között a riadt kotkodácsolást. A nők füttyentésére lavórok másznak ki az ablakon, egy kislány hatalmas kosárral érkezik közéjük, ami színültig van a lámpákból kicsavarozott villanykörtékkel. Tüzet raknak a párnákból kirángatott tollakból, a reszkető vörös fénynél végre kezdetét veszi a tyúkvágás: combjaik közé szorítják a riadt madarakat, majd egyetlen határozott mozdulattal nyesik le a fejüket. Mint a gőz, száll a recsegés a levegőben, ahogy férjeik jobb oldalukról a balra fordulnak ágyukban, koponyájukat még mindig nem ereszti az álom forgókampója.

– Serényen, asszonyok, csak serényen! – biztatja őket az ingás. – Koronázzuk meg fényekkel a házakat!

A nők egymás után nyúlnak a kosárba, és a kivett villanykörtéket a levágott fejű tyúkok még mindig vért spriccelő nyakába csavarozzák. A körték tökéletesen illeszkednek a nyakakba, ahogy elfoglalják húsfogatukat, izzásba kezdenek. A madarak, mintha meg se rázta volna őket, hogy elveszítették a fejüket, peckesen lépkednek fel és alá a főtéren, a nyakukból kiálló üvegbuborékok fényének glóriájában.

– Irány haza! – suttogják a nők a csirkéknek. – Ébresszétek fel férjuramat, mert ma nem fog felkelni a nap.
A tyúkok elindulnak a házak felé. Az asszonyok pedig tovább nyakazzák a baromfikat. Az egyik nő talicskát hoz, abba hajigálják a lekapott fejeket. Egy másik aprócska giotint állít fel, hogy meggyorsítsa a munkát. Fekete maszkot húz a fejére, és így kiabál: – Másvilág nő a bögyötökben! Mint a cukormáz, olyan a halál! Több benne a tűz, mint a sötétség!

Erre kotkodácsolni kezdenek a levágott fejek. Muslicák köröznek a kifordult szemek körül. Égett tollak szálldosnak az ég felé.
Miután már az összes tyúkot lenyakazták, elindulnak haza. Egy kislány eltolja a talicskát, tartalmát az ébredező disznók elé borítja: a malacok habos-nyálas szájában sorra tűnnek el a még mindig kotkodácsoló koponyák.

Hintókon a gabonaférgek: a szobrok gerincgörbületén egyensúlyozó parázs, az elhamvadt potyautas.

Odahaza az asszonyok visszabújnak az ágyba. Lassan kinyílnak a férfiak szemei. Az ágy körül éles fényt doromboló villanykörték sétafikálnak fel és alá tyúklábakon. Pirosítóállvány. A hagyományok csővezetője.

– Férjemuram! – suttogják a feleségek. – Árkot ástak a lovak az égen, ami csatornaként elvezeti a napfényt. Nem kel ma fel a nap, így jobb, ha te is itthon maradsz ma velem! Ha már ilyen hosszú éjszakát kaptunk, töltsük azt az ágyban!

A férfiak indítópedálja: rögvest levetkeznek, a sarokba hajítják a csíkos pizsamákat, és rámásznak asszonyaikra. Azok széles terpeszben lebegnek a csirkék fényudvarában.
– Gyere, te ördög! – szűrik sárga fogaik között, hamarosan a régi ágydeszkák recsegéseitől lesz hangos a falu. A fenekeken csorgó sós izzadtságcseppek a villanykörtékre csöppennek, sisteregve válnak füstté egyetlen pillanat alatt. Krétasíp. Fogasrúd. Odakinn a disznók feneketlen bendőjéből kotkodácsolás hangja kél. Az égen szavazófülkét rugdosnak át az égparipák.

Kilincs nő egy kislány szájába: hatalmasra tátja a száját, hogy az öccse megnézhesse. Óvatosan nyitja ki a fiú ezt az ajtót, majd kuncogni kezd, amikor megpillantja a keletkezett rés mögött meztelen szüleit egymáson fetrengeni.

Még mindig lihegnek az asszonyok, amikor egyszer csak rájuk jön a tojásrakás. Fészket építenek a lepedőből, egy-egy fehér gömböt pottyantanak a közepébe.
– Mától ez adja fényünket! – Veregetik meg a férjük vállát, aki máris szalad, és becsavarozza a tojást a lámpába. A házat megtöltő fény ezúttal sokkal erősebb, a tyúkkörték pislogása nem is mérhető ehhez a ragyogáshoz.
– Napsütésnek megteszi – hahotázik az apa. Eközben problémák adódnak a magasban: a lovak mély tógödröt kapartak a patáikkal az elvezetett napfénynek, de az már kezd megtelni a lávaként reszkető világossággal. Végül kiönt a széleken, és elkezd hatalmas cseppekben a falura csöpögni: megérkezik a reggel.
Ez hozzáadódva a tojások és a tyúkok fényéhez akkora villanásokat szül, amitől nyomban vakon kezd botorkálni az egész falu. Négykézláb tapogatják a küszöböt, hajtincseik a havat simítják.

Szempaprika. Totemoszlopok dőlnek, és horpasztják be a házak oldalát.

– Túl sok fényt hoztál, asszony! – kárálják a férfiak, kórusban, énekük fűrészfogként állnak a palába. – Ennyit a hétköznapi életben edzett vakond nem bír elviselni!
– Hát kinek mutassuk meg igazi fényünket, ha ti nem vagytok képesek beléje nézni? – zokognak a nők.
A férfiak rá se hederítnek a panaszra, ásókkal gyülekeznek az utcákon. Árkot ásnak, feltörik a közeli tó jegét, a vízbe vezetik az áradó napfényt. Ahogy megtelik vele a víz, a halak hirtelen szerelembe esnek a falu asszonyaival, és csókokat dobálva jönnek a felszínre. A férfiak féltékenyen csapkodják lapáttal a kopoltyúsok fejét. A víz teli felfordult hasú, fehér pikkelyesekkel.

Érkezik egy talicskás kislány. Összegyűjti a felszínen lebegő halakat, kupacba dobálja őket a taligára. Végül a malacok elé szórja mindet, amik röfögve falják be az uszonyosokat.
A kislány álmodozó tekintettel figyeli a zabáló sertéseket, amint turcsi orruk a szagos halbelső között turkál. Nyelvével mindegyre a szájába nőtt kilincset piszkálja, mintha lötyögő fog lenne.

– Egy nap a tükör elé állok, kitárom majd ezt a kis ajtót, és magamat pillantom meg egy szerelmes fiú karjaiban – döngicséli a kocáknak. – Olyan fényt gyújtok annak a fiúnak, amitől megrészegült molylepkeként hull a földre a falu! De az a fiú még ebben a fényben sem fog megvakulni! Épp csak akkora világosság lesz ez neki, hogy tökéletesen lásson engemet…
Légycsapókat éget egy közeli kémény. Az égi lovak fáradtan az árokásástól a felhők lovaglóösvényén pihennek. Hatalmas oldaluk fel-lejár, ahogy tépkedik a levegő szirmait.
Odalenn ebédhez hívják a kislányt, aki futva hagyja hátul a halszagú disznóólat. Az asztalhoz ül, elé teszik a tányért, amin az egyik megsütött villanyfejű tyúk combja gőzölög. Csöndben, egyetlen szó nélkül eszik a család. Az apa ugyan szóra nyitja néha a száját, mintha mondani készülne valamit a feleségének, kiengesztelni, megdicsérni az asszonyt a reggeli ragyogás miatt, de végül nem szól semmit, lesütött tekintettel rág tovább.

szövegvágatok Antalovics Péter, Apagyi Ferenc, Komor Zoltán, Nagy Dániel, Szakállas Zsolt, Tépő Donát és Zsuponyó Gábor szavainak a felhasználásával

EGYMÁSBA GYÜMÖLCSÖZ

bemagolt tintamarcang számcímek a stégen
ötletcsordáim eltévednek a szeméttelepen – valahol ott gubbaszt lelkem is
elképzelem hogy versem vagyok és nem írom tovább a sorokat – arcom fedlapja
mögött tágul egy könyv – átsorolt közléskényszer a hiányérzetek spórái a
tányérokon – ma sincs más vacsora csak a bánatcukor
asztal itt az isten de ki az alárendelt? arcom szárnyhasadás?
– összekuszált város – súlyosulni magunktól: celluloid parittya hajít
képeket a vászonra – aszfaltban véredények
imágókon dülöngél saját elheverészhessünk
mottóim ápolnak fájdalomért
mesében csont Krisztus
ismerjünk
lány létra KORTÁRS
létezik szekta amely befogad majd engem is? bemagolt tintamarcang számcímek a stégen
barlangrajzok fénynyalábos cilinderek a sosem robotosaként faképnél
hagyom magam itt
hajlamom vermében

KÖTELEZŐ GERINCCEL

a falon csüngő tükörben felgyűrődik most az adásszünet
felhőikrák bóklásznak az égen s a fürdőszobában megreped
a kád egy hattyú súlya alatt – kigombol a nyugalom
hiteles tükörképeinket madárszárnyak viszik műtétre
a kioperált tapsgép piromkodása nyomokban istent tartalmazhat
a szívdobbanások koccintása – az életem egy búval baszogatott részeg
sokrétű mise – villamos alá lökött létöröm
a textilsuttogás mólószeánsza – a szaros vödrök a horizont felé
masíroznak – archalmazunkat szopogatják az idő habjai
szempilláinkon halak vergődnek – fiókom teli gramofon felköhögte
hegedűhúrokkal
fejünk sötét ellenesség – az álomágyúk csak a halottakat lövik
a pesszimisták
megtarthatnák maguknak a holnap titkait
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
figyelem! a tenger nem fut többé homokszínű toldalékba
az élményingovány összegabalyodott tévéantennái
pedig leszakítják a szárnyakat

MAGAM NARANCSHÉJA

a kavicsok birsalmapuhasága – micsoda látlelet vagyok magamnak
szilánkokon térdepeltetnek egy súgólyukban és füstfonalban illan
az ujjlenyomatom
napraforgók vonaglanak az űrben – isten pillantását keresik
s elhervadnak a lámpák forogva az idő spiráljában – egy közönyös klaviatúra
lehorgonyoz bennem is és gondolataimba tűzdeli betű-méregfogait
mától mindenki leszek – napzavaró tejfodrozó krémes-alkony
telefonbeszélgetésekben elmerült emberek rám boruló rezgéshulláma
vagy begyekben eltévedt busz – a lélekbe porló futószalag
az elme selymébe akadt felhők olvadó bánatcukorkái
naponta
epizódszerepben mosakszom hiszen a psziché sárhányója
folyton csak piszkos
röptetett papírsárkányok karcolják ezt a reggelt

a bútorboltban rozsdás lámpát vesz a semmittevés
s használt csillagszórók jelzik egyszerű határaim

FELEJTETT LÉPCSŐT SZÓRTOK

megkötözött bokával robbantunk ki az anyaméhből
a szobám ismét csak panaszt tesz amiért benne lakom
a szembeszél a fűrészfogak közé szorult
mi is csak a beszűrődő istenek kibicsaklott hátsókapuja vagyunk
a villanykörte lefürdi magáról a fényt s krétaport köhögnek
koponyavarrataink közé az óramutatók – micsoda spórák!
megkopnak tőle a gyöngyök – a rovarszárnyakból
ragasztott arc folyamatos kisajátítása folyik a pokolban
ott ott a sorsvektor szilánkja markodban
parazita vonás – a túl idegmetszése
szemedben a szokásos felesleg-keringő hízik
küszködnek és egymásba kapaszkodnak az örökbefogadott
javak – tudod te is hogy nézésünkkel egyszerűen meglopjuk a világot
----------------------------------------------------------
a lyukgyárak fekete számlapokat ragasztottak szemgolyónkra
egy fiókban ahol megfogantunk
egy fiókban ahol megfogantunk
mi dacos kis fekvő nyolcasok
táguló kökörcsinek – a megváltás csak paranoia
késő lenne már levágni a saját arcomat – a fénybe fordítva
látszik hogy úgyis csak egy számlap telis teli lőrésekkel

VEZEKELJEN MESSZIRE

a mosolyba mártott bilincs egy olcsókurvaszagú szobában
és egy zsebben őrzött régi sétány ahol még birtokoltuk egymást
mottóink bélbolyhain fennakadtak ismét az igazmondó szavak
a kitüntetések ürüléke veszi el étvágyunkat a vacsorától - pedig a
tányéron olvadó fényképek zamatukat vesztik hamar – talpunk már
nem is olvassa a földet – a linóleumpadlón vezetett expedíció
megszokásból téved el
------------
a rongyosbált olykor magammal azonosítom – aszfalton a barlangrajzok
az ajtók testszagával teli a nappali – ki hogy ki hogy –
bemagolt cilinderek a misztikum örökkéből – mindannyian világítunk
mindannyian auramagzatburkot világítanak
------------
szétutálva a szavakat – magányod pucér – elfolyik maradékrészed
s beléd fáradnak
az ablakok is – kedvem elpattanása – túlképzettek az árnyékok s
valaki a súgólyukban csak sikoltozik – a szavak mártott misztikum misztikum ürüléke
zamatukba fáradtak
- - csak világítunk mindannyian

A szöveg megjelent az amerikai Thrice Fiction Magazine-ban.

_______________________________

A fogorvos mindig a zsebébe csúsztatta a kihúzott fogakat. A szóbeszéd szerint volt egy kiskertje, ahol elültette őket, és műanyag paripák keltek ki belőlük, amiket aztán jó pénzért adott el a vidámparkoknak. Láttam, hogyan nyargaltak a gyermekek ezeken a körhintákon. Minden megtett fordulattal tovább szuvasodott a foguk, s pálcikákra húzott véres vattát rágtak, miközben szüleik csúszdákat kacagtak az égre, amin gyermekeik álmába csúsztak a mesekönyv szárnyú angyalok.

Apám nem engedte, hogy lovacskák nőjenek az én kihúzott fogaimból. Parancsára haza kellett hoznom őket, hogy aztán ő vágja zsebre – a sarki kocsmában pálinkát kapott értük, amitől szédelegve csúszdázott saját álmaiba.

Apám egyszer eltévedhetett, mert véletlenül az én álmomba csúszdázott. Ott rögtön fogorvosi székbe ültették, és máris dolgozni kezdett rajta a harapófogó. A gyöngyöző homlokú fogorvos átnyújtott nekem egy kirángatott lyukas őrlőfogat, s azt mondta, szaladjak, vegyek belőle vattacukrot magamnak. De nem tettem.
Helyette elültettem a kertben. Sebesült ló nőtt belőle. Egy körhinta rúd – akár a lándzsa – fúródott át testén. Kitépett mesekönyv-lapokkal itattam sebét. Sörényét fésülgettem, miközben az inas nyakát nyújtogatta az ég felé, szélesre tátva száját, mintha csak a felhőkből akart volna falatot harapni.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
A novella megjelent az amerikai Caliban Online irodalmi folyóiratban.

_______________________________

A kéményeknek támaszkodó hideg. Recsegnek a házak, kormot perget a szél.

Az udvaron végre kezdetét veszi a tor: kövér malacot ráncigál egy fiatal lány. Hosszú, sötét haját az állat nyaka köré kötötték, láncként ezzel húzza a disznót. A lány feje hátracsuklik, torka csöve kidagad, ahogy vezeti maga mögött. Szőrös arcú férfiak érkeznek. Az ujjaik közt pengék csillannak, és máris a serték közé szúrnak késeikkel. A disznó bugyogva okádja ki sebeiből fekete lucskát, a felszálló sivítást röptében kapja el egy felettük elröppenő madár.

– Kínozzátok csak, akkor adja ki a titkait! – figyelmezteti őket a lány, szavai az arca körül gőzölögnek. – Netörőggyetekvele' ha sikongat, pirosra kell festeni ezt az udvart, feketére a szobát. A feje… A feje teli lehet finom szurokkal, a jövő ragacsos kóstolójával! De vigyázzatok, a hajamhoz ne érjetek pengéitekkel!

Teknő tartó asszonyok vergődése egy távoli térben. A kiömlő vérforrás vörös pocsolyákká fagy. Gyermekek érkeznek, és kacagva csúszkálnak rajtuk. Cipőjük aztán piros lábnyomokat hagy a hóban és a konyhában. Megperzselt szőr illata tapossa az orrokat. Vázába öntött belekből rugaszkodnak elő a gőzkísértetek.

– A vértől olyan fényes a hajam – vallja be a lány. Hajszálai végén már egy teljesen kikapart malac fekszik. Négy lába más-más égtáj felé mutat. – Ha még tovább fényesítem, talán végre körbeöleli fejemet a glória. Szőlőfürtökben csüngenek majd hajamról a legszebb gondolatok. Fiúk fognak érkezni talán, körbejárnak, és szemezgetnek belőlük. A kis mohók! Micsoda borok készülnek akkor!
Véres csigaként kúsznak végig az udvaron a leölt állat belszervei. Szökni próbálnak. De vasvillahegyre tűzik őket a fickók, mielőtt még kibújnának a kerítés lécei között.

A tort ülők ekkor plédbe csavart ősz hajú asszonyt vezetnek elő a házból, akinek sovány kezében egy óriási kalapács villan. A szerszámot átadja a férfiaknak, akik kiverik vele a halott disznó fogait. Felmutatják őket a vénasszonynak, aki tenyerébe véve, mint a dobókockákat, összerázza őket, hogy aztán a hóra hajítva kiolvassa belőlük a szörnyű jóslatot: – Még idén leszáradnak az aurák testetekről! – köpi a szavakat összeszáradt szája. – Síneket fognak teremni a fák, és vonatokon érkeznek a kellemetlen vendégek, akik megtapossák szobáitok gyöngéd arcát. Fenyőóriások! Befelé nőnek mától a tüskéitek! Madarak a fákon! Leperegnek színes tollaitok! Emberek, emberek! Idén sem lesz tavasz!
Erre tótágast áll az epegörcs. A gyermekek arcába robbannak a pálinkásüvegek, a szilánkok ejtette sebekből pedig szőrszálak hajtanak ki. A falubeliek megfogják egymás kérges kezét, és fájdalmasan így óbégatnak: – Kössétek csokorba a fűrészeket, és keverjetek fűrészport a véres hurkába! Öntsetek lavórból forró vizet a tájra, elég már az örökös hóból! A felszálló kísérteteket verjétek láncra, és szárítsátok ki őket a padláson! Ha már puszta kézzel törni lehet a végtagjaikat, végre vacsorázhatunk! Főzzétek puhára a hőmérőket! A jégcsapokból micsoda remek kolbász lesz!

Az indulat végül megakasztja a szavakat.

Tehetetlen mérgükben tehát szurkálni kezdik a kiterített disznó testét, miközben a lány, akinek még mindig a fejéhez van kötve a négylábú, felsikolt: – A hajam! Ti ostobák! Szétvágjátok tündöklő hajkoronámat!

És a pengék már valóban a fekete tincseket aprítják. A lenyesett végeket messzire fújja a szél, és ahogy póklábakként összekapaszkodnak a levegőben, varjak születnek belőlük. Károgásuk az ég torkának szegezett csontvázujj.

Az idős asszony hátat fordít az őrült gyülekezetnek. Szélesre tátja fogatlan száját, és titkon elkezdi belé pakolni a véres disznófogakat. A falubeliek észre sem veszik ezt, csak amikor már négykézlábra ereszkedik a boszorkány, és röfögve körbeügeti az udvart, akkor kapnak észhez: – Már megint nem halt meg ez az átkozott malac, most szállt át a lelke! Kapjátok el! Menekül a Varázsló, ott menekül! Szájában szökteti az érkező tavasz ki nem mondott jóslatát!

A disznóasszony fújtatva kerülgeti a felé közelítő férfiakat. Riadtan szökdécsel a kések élén, a vasvillák hegyén egyensúlyozó fények közt, majd átcsúszik a lábterpeszek alatt. Az orra egyre tömzsibb. Az arca már egy sertés habtól csillogó pofája.

Ekkor elébe áll a megkopasztott lány: – Nincs már hajam, hogy lasszót dobjak rád… Egészen beleborzongok ebbe a kopaszságba. Bűnös gyermek ez mind! Bicskákkal a körmük alatt születtek. Fájdalmas, fájdalmas velük a kézfogás. Persze ki tudhatná ezt jobban nálad?

A disznó meleg tekintettel néz a lányra, szeme könnycseppekké olvasztja a lány arcára hullt hópihéket.

– Szabadíts ki innen, hogy láthassam én is a jövőt! – kéri az állatot. – Hadd üljek fel rád! Hagyjuk itt a csillagtalan udvarokat, ahol sziklákon térdepeltetnek minket, és sót hintenek a szemünkbe! Pedig a lélek sosem olvad… Ó! Vigyél innen Varázsló! Vigyél engem akárhová!

A malac lehajtja a fejét, és felengedi a hátára. Így vágtatnak el, messzire ettől az udvartól, ahol belsőségek korcsolyáznak a jégen. Ahol a pecsenye illatból bokorba költöznek a babonák. Ahol kristálygömböket főznek ki egy hatalmas üstben. Ahol a falubeliek végül bajszaikra tűzik a kutyákat. A döglődők szőrös lábai soká rángatóznak még, karmaikkal jeleket vésve a levegőbe.

A havas mezőt disznó háton átlovagoló kopasz lány. Combját sörték csiklandozzák, kacagása sárga glóriát rajzol csupasz fejbőre köré.

– Talán azt hiszed, téged vert láncra a hajam, de most már látom, végig én voltam rab! – kiáltja nevetve a malacnak. – Többé nem húzza semmi hátra a homlokom!

A glóriából kicsöppenő bor, akár a vér, de az íze mámorítóan édes.

Odafen varjak csipegetik az égről a megpörkölt hús illatú felhőket.

üres füzetlapok fogócskáznak egy kihalt sikátorban,
egy hajléktalan kukák mögül figyeli a különös keringőt.
rég feledett írások, soha be nem fejezett novellák kísértetei
az alkonyatban. halottak mind.
egy firkász golyóstollával egyenes vonalat vés a csuklójára,
s most vörös tintát okád a karja.
egy rendező felakasztja magát a kamerából kitépett celluloid szalagra,
torkán képkockából szőtt filmcsillag fénylő mosolya,
aki egy ócska forgatókönyvről lefeszegetett betűket nyel le,
drága borral öblítve minden nyeletet (az a,r,s,f kampóihoz két korty is kell),
kádjában fekve az arcát melegítő reflektorfényre koncentrál,
mit még itthon is érez,
míg hatni nem kezd a betűkbe zárt keserű méreg:
egy magányos forgatókönyvíró szétdúlt családi élete.

egy tenyérről lefeszített élet-vonal.
stabil kis zsineg.
volt, aki erre akasztotta fel magát.
vásznon végigcsorgó lélek az ablakon rázuhogó fényben,
egy festő, aki önarcképet fest, majd tűzre veti a képet, és maga is vele porlad.
keramikus formálgatja a szívét, kiégeti, majd darabokra zúzza egy kövön.
a grafikus aktot rajzol: ceruzával feszegeti le a modellről a ruhát, majd a bőrt és a húst.
kottalapokról lemászó fekete bogarak falják fel a zenészt,
sikolya egyetlen hangjegy, műértők őrült serege rohan a nyomába,
szájukból varangy ragadós, hosszú nyelve lóg (és van aki erre akasztotta fel magát).
az építész egyetlen ceruzavonással összedönti a várost.
az író épp felismeri, hogy csak a kampós betűkkel foghat múzsát
…r, a, s, f, j, á, c…
a kifogott múzsák a sarokban vergődnek; testükről ezüst pikkelyek válnak le,
ez lesz a költők mindenkori fizetsége.
minden művész boldogsága elfért a tenyeremben! - kiált fel a levágott karú hajléktalan,
- amikor voltak még kezeim, csodaszép verseket írtam! a versek a körmeim alatt laktak, csak csettintenem kellett, és máris voltak rímek.

amott egy csepp tinta a sarokban,
egy költő sebéből cseppenhetett ki.
vers formálódik a cseppből,
s nekiindul megkeresni a művészet halálát.

nem tudja miért.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
A novella megjelent az amerikai Exit Strata c. irodalmi folyóiratban.

_______________________________

Lefesti a falut az álom. Lakatlan taktus sistereg a földutak felett, az Égi istállóban pedig kiengedik magukat a lovak a karámból. Az éjszaka gyapja: defektet kapott szívek dobogása peckeli az óramutatót, a szerelmesek összebújnak, és másolatot készítenek a holdról.

A gyermekeket már mindenhol paplan közé dugták. Egy szobában, ahonnan már kimazsolázták a fényeket, két kisfiú fekszik az ágyban. Az egyikük fejében álomképek pislákolnak, a másik még az ébrenlét felszínén imbolyog, akár egy kivilágított bója.

Néha kipillant az ablakon: az éj zománcát kiégették a csillagok. Távoli nyerítések gomolyognak a kéményekből szálló füstfelhők között. A falu horkolásától recsegnek-ropognak a falnak támasztott magányos létrák.

Telnek a percek, hurkot kötnek az órák – ez a fiú még mindig ébren számolja a távoli kutyavonyításokat. Lábujjait dörzsölgeti, félholdakat rág a körméből – gondolatai szüntelen galoppoznak a homloka mögötti színpadon.

Egyszer csak szörnyű nyikorgás hűti le a szobát, ahogy lassan kinyílik a ruhásszekrény ajtaja. A méretes faláda, amelyről banánfürtként csüng mindig a dohszag, feltárul, mintha egy éhes vámpír koporsójának a fedele nyílna ki az éjben. Micsoda dögvirág. A nyikorgó hangot leszámítva teljes a csönd: egyedül a fiú bordarácsai között verdeső szív hullajtja tollait. Az ifjú tekintetben rettegés hízik, a takarót magasan az arca elé húzza, és majdnem fel is köhögi a torkát szorító éles sikolyt, amikor azt látja, két hatalmas fekete szem bámul vissza rá a korommal kimeszelt szekrényből. Egy ló irdatlan pofáját pillantja meg a felakasztott ruhák sorakozó kísértetei közt, izgatottan emelgeti óriási fejét. Fújtat, majd patái máris a padlón koppannak, amikor előlép rejtekéből.

Több se kell a fiúnak, teljesen magára húzza a pokrócot. Hallgatja, ahogy az állat lábai az ő és az öccse ágya között kocognak. Olykor halkan prüszköl, ilyenkor habos nyál csöppen mindkét takaróra. Mit akarhat ez a paripa? Mintha vacillálna. A fiúnak pedig már rég segítségért kellett volna rikoltania, kizökkenteni hangjával az éjszakát, mégis képtelen a síráson túl bármi másra. Amikor némi erőt vesz magán, akkor is csak annyi telik tőle, hogy kilessen a takaró alól, és attól, amit ezután lát, rögtön összenedvesíti a pizsamáját.

Istállószag derengése. A ló – hatalmas, mogyorószín telivér, izmai betonból, szemei csillogó bogártojások – a kistestvére ágya előtt áll, és tócsába csöpögteti a nyálát. Majd szélesre tátja a száját, a szélesebbnél is szélesebbre, akár valami anakonda, úgy akasztja ki állkapcsát, amely máris akkora, hogy elférne benne egy ember feje. De még ennyivel se éri be, tovább tágítja azt a szörnyű, habos pofát; benne a fogak élesen meredeznek, akár a kagylók. Csontrecsegés, mintha ágakat törne valahol a szél, egy hatalmas gyomor korgása, majd zsupsz, akár kígyó a malacot, máris nyeli el az ágyban fekvő gyermeket. Idáig tartott a csönd, a másik fiú kidobja szájából a megérlelt kiáltást, a paripa pedig nagyot nyel, és a gyerek felé fordítja hosszúkás fejét. Szemeiben arcok olvadoznak, az egyik ilyen arc az elnyelt kisgyermeké. Ezt látva a kisfiút oldalba billenti végre a bátorság. Felpattan az ágyból, a párnáját nyeregként a megtermett patás hátára dobja, és maga is felugrik rá, hogy szavaival vakolja ki a kegyetlen éji kísértet fülét: – Gyí, te görény! Addig csörtetem csontjaidat, míg fel nem okádod a kisöcsémet! Kifullasztlak, te szerencsétlen, behorpasztom az oldalad sarokcsontommal!

Deszkákat rázó nyerítés a válasz, a paripa felágaskodik, de levetni szigorú lovasát nem tudja, így hát nekirugaszkodik a szoba ajtajának, és áttöri azt. A hátán szorosan kapaszkodó gyermek felperzseli dühös tekintetével a sötétséget.

– Gyí, gyí, te őrült! Soha nem eresztelek! – sikongat, a ló pedig máris a konyha felé tereli magát, átugorja a szekrényeket, sörényébe kanalak és villák akadnak, majd áttör egy újabb ajtót, máris a hold-meszelt udvaron kavarog. Orrából pára szökken, az arcokat felemésztő gyilkos láng füstje.

Erre a felfordulásra aztán álomjárásba kezd a falu. Sárga négyzetek gyúlnak a havon, ahogy kitárulnak mindenhol az ajtók, és máris felsorakoznak a hálóingek. Hátrafelé járva gyülekeznek a főtéren, ahol hatalmas tüzet raknak a párnáikból. Szemeik csukott ablakok, hajukból borítékokat fúj ki az éjszakai szél.

– Ma éjjel veszett a csönd! – kárálják. – Világítótornyok mögött bujkál a hold, és a félelmek tartanak házkutatást! Hozzatok számszeríjat! Lelőjük a fényes borsókat az égről!
A fiú átugrat a párnákból nyíló lángszirmok fölött, oda-vissza röpköd az alvajárók sorakozója felett. Olykor túl magasra száll, ilyenkor kezét végighúzza az égen, és ahogy ujjbegyeit csiklandozzák a pihék, rájön: egymás mellé fektetett varjútollakból áll az éjszaka. A rések közül világító nap pedig maguk a csillagok.

A falubeliek most ágyakat vontatnak a hóban. Bicskákkal bábukat faragnak belőlük, és sorra a máglyára dobálják őket.

– Csiklandozza fületeket az elmúlt éjszakák megannyi álma! – kiabálnak. – Ültessen hamut fejetekbe a mindennapi felejtés!

A bábuk erre életre kelnek, és jajongásaiktól messzire szaladnak az ágy alól az éjjeliedények. Kalapácsok veszik üldözőbe a macskákat a padláson, fejükből kiütött fénylő szemeik szentjánosbogarakká változnak, és körbe dongják a kifeszített ruhaszárító-köteleket.

A villanyvezetéken kötéltáncos járja a csárdást: sarka szikrákat ver, a fényzuhatag alá lányok állnak lemosni magukról a fekete hajszínt. Szőkén futnak aztán szét az éjszakába, a fejüket övező fény, akár a glória. Ragyogó hajszálaik összecsipegetik a szívszerelmet, szempilláikon fennakadnak a hálószobában visszhangzó buja nyögések.
Sok-sok rovarlábat növeszt egy udvaron fekvő vasvilla, és elindul, akár valami százlábú, hogy lábikrán szurkálja az egyhelyben ácsorgókat. Eközben a nyargaló fiú már a ló lobogó sörényét tépkedi, aki fáradtan kiokádja végre az elnyelt, szendergő kistestvért, egyenest a falubeliek lábai elé.

– Tűzre a bábukat! – zsongnak az alvajárók, azzal magasra emelik a még mindig álomban kalimpáló gyermeket.
– Ti őrültek! – kiabál odafentről a ló hátán ülő fiú. – Nem bábu az, hanem az egy szem kisöcsém!
De már vetik is a tűzre. Füleikben gyertyák fészkelnek, amiket nem gyújt meg a szó.
– Ne! – sikolt a lovagló, és próbálna lekecmeregni a paripáról, próbálná zabolázni az állatot, de az tovább gyorsít, egyre feljebb és feljebb repül, suhan, csíkokba olvadnak mellettük a csillagok. Kiborul az éjjeliedényekből a vitriol. Behorpadnak a bölcsők. Szarkalábak fojtogatnak egy gulyát.

– Soha nem eresztelek! – szólal meg váratlanul emberi hangon két nyerítés között a paripa, azzal hatalmasat prüszköl, és még tovább emelkedik. – Majd elviszlek én az Égi istállóba! Ott szépen kifőzzük belőled a kányát! Szivárványokkal verjük hurkásra a segged, kipeckeljük a szemed varázspálcákkal!

Azzal eltűnnek a falu fölött gomolygó sötét füstben. A gyereksírás permetként hull a falubeliekre, eloltja a tüzet, felgyújtja a villanyokat a fejekben. A korom még egy ideig masszírozza a vályogépületek hátát, majd páncélt képez a csönd.

Valaki vontatókötelet dob végül a hajnalra, a legények sorba állnak, úgy húzzák. Kakas téblábol a tetőn. Lecsípi az égről a holdat.