Komor Zoltán Blog

Olykor aprócska repülőgép érkezik a semmiből, akkora mint egy gyufa feje, és körberöpködi a koponyámat, mint valami idegesítő légy, hogy aztán egyenest berepüljön a fülemen. Ott leszáll dobogó szívemre. Egy izgatott turistacsoport kiszáll a járműből, és már kattogtatják is a fényképezőgépeiket, mutogatva egymásnak a szívemben képződött szakadékokat.
Egy idő után a pilóta figyelmezteti őket, hogy szálljanak vissza a gépbe, mert kiszámíthatatlanok a viharok errefelé. A repülőgép kirepül a fülemen, és én arra gondolok, jó lenne, ha velük tarthatnék. De tudom, hogy ez lehetetlen.
A tériszonyom lent tart a szakadékok mélyén.

különös éjszakát feszítettél közénk.
szemedbe nézek, létra göndörödik elő a pupilládból,
körömnyi tűzoltók másznak le rajta, mögöttük fáradt füst,
akár a novemberi köd. most olthatták el a lelked.

egy fiú halott galambokat dobál a tetőről. 
egy lány fehér krétával rajzolja körbe alvó párját. 
gyertyát hozol, azt kéred, űzzem el végleg az éjszakát, 
de csak használt gyufákat tudok felköhögni. 
lemondó tekintettel válogatom a sötétre égett szálakat. 
te közben lélekkerámiázol. óvatos kézzel formálgatsz, 
sokáig nem tudod, mi lesz majd belőlem, 
de miután minden anyag a kezedre tapadt, 
észreveszed, hogy váza lett. 
szerelmemben kiégeted, és amikor szétrobban, összeillesztett 
darabjai közé virágokat teszel, 
hogy megfigyelhesd hervadásukat. 
cserébe, ha meghalsz, elhamvasztalak, hamvad ebbe a vázába öntöm, és várni fogom 
a feltámadásod, 
mondom. 
ülsz itt mellettem, nevetsz rajta, 
és feszegeted a papírra írt betűket, 
hogy ezekkel etesd a fiú halott galambjait. 
az elszenesedett gyufaszálakkal csak a holdat tudom meggyújtani.

olvadt viaszként csepeg a városra 
a madarak elé szórt versem.

A rövid próza megjelent az amerikai Caliban Online 13. számában.

_______________________________

A fényből veszik a levegőt a holtak. Ha lekapcsolod a villanyt, csörömpölni kezdenek a kísértetek, vagy kiokádják torkukban őrzött emlékeiket meleg kis tócsákba.

A metró állomáson történt, hogy egy fickó – megunván az ugatást – a sínek közé rúgott egy csivavát, épp mikor berobbant a földalatti. A metrón azóta fojtott nyüszítés hangját hallani két állomás között. Olykor manifesztálódik is a kutya, és olvadt viasz-szerű plazma-csóvát húzva ellebeg a kapaszkodók kopott-aprópénz tekintete előtt.

Guberálni az anyaméhben; a falakról leszaggatott plakátok sáros szárnyak, amivel néhány hajléktalan próbál a nap felé törni, de homlokuk újra és újra pokol plafonjának ütközik.

A városban most mindenki kísértet plazmát keres. Üvegből vedelik, vagy gőzként tüdőzik; csivavákat rugdosnak a sínek közé, és titkos szeánszokat ülnek a metrón. Láng fölött olvasztják a megidézett kutyákat, majd kiszabadulnak, és ugatnak egymásra az utcán a járókelők, miközben a magasból a fejükre szarnak a plakátszárnyú angyalok.

A becsapódó ablakok morzéi. Csillagtalan itt minden éj. A város láncait csörgeti, és saját sarkaiba okádja emlékeit. Elfolyt magzatvíz.

egy ideje már a csipkebokrokat
is nekünk kell felgyújtanunk és belekiabálni
a tűzbe a próféciát
alkotószabadság díszkoporsóban – a jószomszédság
alapja hogy nem pletykálunk a felettünk lakóról
még dicshimnuszokban sem

partra vetett delfineket mosunk
kirúzsozzuk őket és némi parfümöt löttyintünk rájuk
hogyha a szív kopoltyút kapott volna
nem kellene folyton a felszínre bukkannia levegőért
mindig csak azt látni hogy türemkedik ki valami
a bordarácsok közül és alig van idő kimérni
valami házilag barkácsolt randidrogot

jönnek-mennek a szigetek ezen a bolygón
a felgyújtott kórista fiúk mindig más dalokat énekelnek
a főbérlőt pedig sohasem láttuk még
olykor-olykor lehúzza a vécét a felhők között
délután bezúzzuk a zuhanyfülkéket amikben valaha szeretkeztünk
darabjai majd pont azokba a résekbe illenek
ahol lepotyogott az ég vakolata

a híradások szerint egy csipkebokor felgyújtotta magát
a bevásárlóközpontban és ocsmányságokat kiabált a bamba
tekintetű vásárlóknak mielőtt hamukupaccá vált
a híradások szerint a magukat partra kivető olajjal lelocsolt
delfinek öngyilkos merénylők és celebek
a híradások szerint minden elhangolt zongora merénylő a rosszul
játszott beethoven rákot okoz az agyban
a híradások szerint minden híradás merénylő
a verseny hogy ki látja jobban kívülről magát
még mindig csupán néhány négyzetcentiméteren zajlik

lángba borult buszok rohannak az utakon a próféták kísérteteivel
folyton csak turnéznak haláluk után írt könyveikkel
persze egy bestsellerhez több kell mint kínhalált halni és
rózsaillatot eregetni a máglyán
hallod
az elásott hangverseny zongorák még a föld alatt is muzsikálnak
pedig a kottalapok már szelektívbe kerültek és rányomtatták
a tűzvédelmi szabályt amely bemutatja hogyan kerüljük ki a megfelelő
pillanatban
néhány egyszerű tánclépéssel a poklot

– valamiért azt hiszik az emberek, hogy miután meghalnak,
minden normálisan kezd működni – rázzák a fejüket ezek a kísértetek
– pedig halál után még nagyobb a káosz a túlvilágon sincs igazság!
lesújtó hír ez
az ember nem is kaphat rosszabbat vidéken
talán csak azt hogy még meg sem született és ami ezidáig történt vele
csupán valami előjáték volt ahhoz hogy döglött halként reinkarnálódjon
talán nem is rossz döglött halnak lenni
végülis szépen el vannak az asztalon
nem háborognak pedig sok igazságtalanság történik velük

partra vetett delfineket mosunk benzinnel
kirúzsozzuk őket és némi parfümöt löttyintünk rájuk
majd várakozunk talán most már baszni fognak
vagy csinálnak valami érdekeset
a national geographic izzítja is kameráját
néhány ökobuzi izgalmában a tengerbe fojtja magát
kivéve amelyiknek túl olajfoltos most a víz
ez is fentről csoroghatott ide – kurva egy főbérlő
lakik fölöttünk de legalább nem csöngetett még a lakbérért
bezúzzuk a zuhanyfülkéket amikben valaha szeretkeztünk
darabjai majd pont azokba a résekbe illenek…
persze semmit sem lehet rendesen eltervezni
itt ezen a szinten – a darabkák túlságosan aprók lettek
láthatod micsoda kis puzzle-t gyártottunk
ha még egyszer összeállnának
kirakhatnánk belőle egy ablakot amin átnézve
végre megpillanthatnánk a szelektívgyűjtőt
amibe szívünket dobhatjuk aztán henteregnénk csak az égen
fanszőrzetünkben megülne a felhők tusfürdőhabja

állunk tehát a parton és várjuk a holnapi jóslatot
felgyújtjuk az olajba pácolt delfineket és rázoomolunk tátogó szájukra
fejtegetjük mit is mondhatnak épp nekünk az égő hús bűzében
amikor valaki elkiáltja magát és a horizont felé mutat
egy hatalmas szív emelkedik ki a tenger habjaiból
egyetlen pillanatra – dobban egyet
majd visszasüllyed a mélybe

Szerző: Komor Zoltán | Előadja: Virág Gergely
Megjelenés: Magánkiadás, Pécs, 2013 | ISBN 978-963-89901-6-7
A felvételt az Irodalmi Rádió készítette

A novella megjelent a theNewerYork-ban, angolul olvasható az Electric Encyclopedia of Experimental Literature (theEEEL) oldalán.
_______________________________

A parton hálóba akadt kagylók csattogásaitól reszket a levegő. Bennük gyöngyök helyett kíváncsi szemek kémlelik a halászfiúkat. Odébb a mólón egy kapitány a vitorlását nyúzza késével. Cápák úsznak a kikötőbe követve a vérszagot.
Később sirályok sebzik vörösre az eget. A sebekből kiforduló alkony a nyílt vízre csalogatja a halászlegényeket. Elkötik hát a megkínzott hajót, miközben a kapitány még mindig a lenyúzott bőrt tisztogatja. (Ha elkészül, menyasszonyi ruhát varr majd ebből jegyesének, aki folyton csak a fejéhez vágja: jobban szereted azt az átkozott bárkát, mint engem, őt kellene feleségül venned egyszer.)

A megnyúzott vitorlás húsát marja a sós víz, ahogy szeli a gyöngyöző habokat, alulról cápák harapnak ki belőle falatokat, a csillagok közé tülköli minden gyötrelmét, miközben fedélzetén a matrózfiúk már boroshordókat gurítanak elő. Mámoros éj után sirályok kaparják elő a napot a felhők közül. A tengerészek sorfalat állnak a fedélzeten, merev péniszük a hajnal előtt tiszteleg, olykor a korallzátonyok felé kurjantanak: – Ezt múld felül! – kacagva kidüllesztik csípőjüket.

A vízbe hullt spermacseppek gyöngyökké válnak, amit egy sellőlány gyűjtöget, és fűz bele hajába. A fiúk végül kifogják ezt a sellőt és a hajó orrához kötözik. A tűző nap lassan szárítja testét, lehulló pikkelyei ezüst érmekké változnak, és elnyeli őket egy tengerfenéken éhesen tátogó kincsesláda. A sellő olykor szomorú dalokat énekel a szerelemről, hangjától elharapják nyelvüket a szirének, és magukat ölelik át csípős karjaikkal a medúzák. Hallgatják a fedélzeten henyélők is, majd meghúzzák a borosüveget, és távoli szigetekről fantáziálnak, elásott kincsekről és kalandokról, lagúnákról, ahol hatalmas mellű, vörös rákasszonyok ollóikat csattogtatják, a matrózok a sziklák mögül lesik őket, aztán elbődülnek és rájuk rontanak hálóikkal.

– Csak az kap este vacsorát, aki meghág egyet! – rikkantják, a rákasszonyok azonban nem hagyják magukat: forgatják éles ollóikat, néhány szerencsétlenül járt fiúnak véres csíkot húz az égen lenyesett pénisze. (Vijjogó sirályok kapják el őket röptükben.)

A sellő dala megakad, amikor végül hatalmas zátonyra fut a hajó. A tajtékokba fúlt kismatrózok homlokán egy megszabadult lány csókjának nyoma piroslik. Zsebükbe utolsó levált ezüst-pikkelyeit dugta, hogy legyen mivel lefizetniük az alvilág révészét, ha csak el nem kötik az ő csónakját is a kis csibészek. A sellő nézi, ahogy kihűlt testük most a fenékre süllyed, ahol koporsóként fekszenek tátogó kincsesládákba.

Távol a part menti forró sziklák körül ködként kavarog a hullámpermet. Itt a kapitány esküvőjén a vitorlás-bőrbe csavart ara összeesik mielőtt még kimondhatná az igent. Tengervizet köhög a markába, azzal együtt néhány pislogó kagylót, amiből gyöngyök helyett a halott matrózfiúk bánatos, bűnbánó szemei szegeződnek egyenest a kapitányra.

A fiú észre sem vette, hogy kilincs nőtt a mellkasába, csak mikor lányok kezdtek bejárkálni rajta, tudatosult benne, hogy van rajta egy ajtó. Olykor maga is kitárta, de nem látott semmit, csupán lányok fiatal kacaja visszhangzott a belső sötétségben. Ahogy öregedett, nehezebben nyílt már az ajtó, végül elrozsdásodott a kilincs, az öregember pedig éjszakánként a paplan alatt fekve hallgatja, hogyan dörömböl megannyi lány belülről. Hangjuk fiatalon cseng: egyetlen pillanatot sem öregedtek odabenn.

A lány - miközben alvó párját nézi egy éjszaka - aprócska ajtót fedez fel a fiú homlokán. Kíváncsian nyitja ki, s ahogy beles rajta, kicsi meztelenül futkározó lányokat pillant meg. Őrült féltékenység keríti hatalmába s rázni kezdi a párját. Ahogy így rázza a fiút, az ajtón sorra potyognak ki az aprócska meztelen nők az ágyra, onnan le a padlóra, ahol a lány sorra eltapossa őket.

Végül persze kibékülnek, s hosszan szeretkeznek az ágyban, miközben vörös tócsák száradnak a kárpiton.

A kertben ülsz és a felhőket figyeled. Egyszer csak egy lakatlan sziget úszik át az égen, egy hajótöröttel, aki egy pálma fa alatt gubbaszt, és a szakállát simogatja. Kiáltasz neki, hogy ugorjon csak, majd te elkapod, és végre valahára szabad lehet. Meglepetésedre a hajótörött ugyanezt kiabálja vissza neked.

A sziget végül elúszik. Marad mindenki a helyén.

Sétálsz az utcán, és hirtelen jó kedved támad. Valósággal megrészegít a szabadság tudat, fel is ugrasz a levegőbe, hogy pördülj magad körül néhányat. Ezzel persze teljesen összegubancolod a kezedből és a lábadból kiinduló zsinórokat, feletted a marionett bábus keserű sóhaja; mint valami hideg szellő.