Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Felröppennek az almafa ágaira a zoknik. A háztetőn strázsáló kakas átszúrja csőrével a felhőket. Kihulló vérében mossák meg hajukat a kislányok, a kukorékoló madár csőrét a szél feszegeti a fejéről.
Helyzetvígjáték vergődik az egyik udvaron: a férj és a feleség kötelekkel vontatják ki a házból a hatalmas franciaágyat, majd leakasztják a falról az ostort, és ütlegelni kezdik a fekhelyet.
Sebek születnek a paplanon, amiből a levegőbe ugrálnak a tollak. Közben így kárál az asszony: – Ezt azért kapod, amiért ismét részegen tántorogtál haza az este! – fortyog, a kezében kígyóként tekereg a csattanós. – A májadat már a húslegyek dongják, hamarosan beájulsz egy koporsóba, te szerencsétlen, és én nem is tudom, örüljek-e ennek, vagy átkozzam érte az eget!
De a férfi sem rest; végighúz az ostorral a párnán, a felszálló madártollak viharán keresztül így kiált nejére: – Hogy is ne gargalizálnék a pálinkával, amikor ez a savanyú pofa fogad minden este itthon! Tőled ráncos az uborka, ha te egyszer kinyitod a szádat, alaposan nyakon öntöd a világot a bosszúsággal! Szurkot okádsz a hóba, a tekinteted szögeket ver a cipóba! A fene essen beléd, asszony!
Azzal akkorát csap a paplanra, hogy tenyérnyi vágat keletkezik rajta, amin keresztül kikandikál a dunnából egy tyúk. A férfi még egyszer odavág, le is veri a madár fejét a nyakáról, a kifröccsenő vér cseppjei összepettyezik a párnát.
– Na! Ezt is én mossam, mi? – Fogja a homlokát a feleség. Kattog az óra, ostorozzák még egy ideig a hitvesi ágyat, majd elfáradnak, lihegve dőlnek neki a kerítésnek. Erre megérkeznek a kecskék az udvarra: elkezdik legelni a hóról az ágyból kihullt tollakat.
– Remélem, örülsz! – mutat a férfi a szétcsapott hálóhelyre. – Csinálhatok újat! Te könnyen ütögeted, nem neked kell kifaragni a fekhelyünket, hanem énnekem.
– Na, és a lepedőt azt ki a fene varja, mi? Ki fogja vajon tollal megtömni ismét a pihe-puha párnád, te fenéklap? Tán úgy gondoltad, legel magának tollat a huzat! Vagy belé fújja az északi szél? Egyszer fújná már ki a fejedből a tébolyt!
Ettől persze ismét kezdőrúgást kap a vita. Előrángatják a pincéből a mákdarálót, beledobálják egymás szavait. Ami végül kijön abból, annak már a szagától felfordul néhány disznó. Az ég felé emelt kövér lábaikra fekete zászlókat húznak a gyerekek. Csizmák indulnak megcsócsálni a csülkeiket.
A férfi nem szól többet. Feltápászkodik, és megindul a kocsma irányába. Az asszony is feláll, és körül járja a szétdúrt ágyat, kezével söprögeti a kifordult tollakat a hóra, amik aztán ropogva eltűnnek a kecskék fogai között.
– Fények és fellegek – motyogja maga elé. – Majd megvarrlak szépen, fogunk még benned forgolódni álmatlanul. Szegény, szegény ágy. Hát szeretem én ezt a marhát, csak nem forog már köztünk a vízikerék.
A bámészkodó kecskék mekegései gyalulják simára a nő homlokát. Patás lábaik körül kavarognak a tollak: amiket nem esznek meg, tovapörgeti őket a szél, kibéleli velük a tornácon hagyott cipőket. Fehér pihéik suhannak be a bánatos feleség fülén, aki ettől messzire hajítja az ostorokat. Azok kígyókká változnak, és eltűnnek a hóban.
– Kialkudni a boldogságot lehetetlen – mondja csakúgy magának a nő, kötényével megtörli az arcát. – Régen persze mennyit fickándoztunk a lepedőn… Utánam a vízözön. Csábfürtjeimet levágtuk, és megtömtük vele a pipát. Befogtuk a libákat az ágy elé, közéjük csaptunk, azok pedig az égig emelkedtek ágyunkkal. Ott szeretkeztünk, fenekünk forgása pödörte a felhőket. Rég volt, rég. Amikor felszántottuk az eget. Amikor kikeltek az ég ágyásában magjaink.
Ahogy így kesereg, és fogdossa télcsípte ujjaival a dunnát, egyszer csak egy fekete korong gurul ki az ágy egyik nyitott sebéből. A nő felemeli, lefújja róla a tollat: egy régi bakelitlemez az, fekete sávjain korcsolyázik a februári nap fénye.
A nő az egyik kecske szarvára helyezi a lemezt, és alaposan megpörgeti. A kakasnak sem kell több, lerepül a tetőről, a szárnyait csapkodva megáll a négylábú fején, és csőrét az egyik sávra hajtja. Alighogy hozzáér, andalító muzsika tölti be az udvart, egy régi keringő recsegő foszlányai.
– Micsoda csók ez a lelkemre! – Tapsikol az asszony, a körmei le is repülnek a kezeiről, beleállnak a hóba. – Emlékszem, ez szólt, amikor táncba vittek a fiúkák a tavaszi bálon! Micsoda lángok táncoltak a hegedűkön, és mennyi, mennyi legény pörgött a tűz körül! Nekem meg pont ezt a marhát kellett akkor és ott megfognom! Ó, ha visszahajtogathatnám az időt! Ha még egyszer peckes fiúkák dörzsölnék hozzám magukat!
Több se kell a kecskéknek: felöklendeznek néhány csokornyakkendőt, felkötik, két lábra állnak, és táncba hívják az asszonyt. Az pedig kuncogva szórja az igeneket közöttük, hol az egyiket pörgi körül, hol a másik patás karjaiba omlik. Néhányan a fenekére csapnak.
– Ti kis hevesek! – sziszegi nekik, de közben persze kacsint. Fordul a boka, egymás köré tekerednek a kapák a szerszámos kamrában. A kecskék dallamos mekegéseitől gyűrődik a tér: hangosodik a vérpezsdítő zene, a hegedűszó kipukkasztja az állóképeket.
– Fiúkák, fiúkák! – sikongat a nő. – Micsoda aranyrögök domborodnak a gatyáitokban, mondjátok! Pelyhes állatok kicsiklandozza az angyalokat is belőlem. Napsztratoszféra! Stikli! Itt és most megállítom az időt!
Ekkor különös dolog történik: az egyik kecske mekegés helyett megereszt egy nyihogást. Az asszony elengedi a füle mellett, de hirtelen a többi is nekikezd.
– Ó, hát mit bolondoztok, fiúkák? – kérdezi kuncogva, majd sikolyra nyílik a szája, amikor meglátja, hogy lóvá változnak táncpartnerei, de még a lemezt tartó kecske is.
– Táncot akar! – mutogatnak patákkal a feleségre. – Hát megtáncoltatjuk mi, az anyja úristenit neki! Zacskóba rázzuk a velőjét!
Vörösen felizzanak a szemeik, és gyorsabban kezdik pörgetni az asszonyt. Az búgócsigaként jár egyik patáról a másikra.
– Gyorsabban, gyorsabban! – biztatják egymást. – Csak úgy csavarinthatjuk vele vissza az időt!
Bilincsek kattannak a tyúkokra. Egy kislány ül a tornácon, az ölében egy gőzölgő pecsenyét cirógat. Tátott szájjal figyeli, ahogy ide-oda lökdösik a nőt a lovak.
– Lassítsatok, lassítsatok! – sipítozik. – Nem bírom én ezt az iramot!
De a könyörgéseit messzire fújja a szél. Füstölni kezd a lába. De még tovább ropatják vele.
– Nehogy már egy tizenhat éves lyány ne bírja! – kacag az egyik paripa, majd jól hátba vágja a lovat, amelyik a patáin pörgeti a lemezt. A zene kétszeres sebességre kapcsol, a kakas csőre alól szikrák pattannak ki. – Húzzad cigány, robbanjon a csillár!
Átugrálják az ágyat. Kigyulladnak az asszony lábai, amitől még nagyobb ugrálásba kezd. Minden egyes tánclépéssel jobban felizzik a lába, mint a megszívott cigaretta. A lábujjai hamvadni kezdenek. Szürke hamut potyogtat az udvaron, ahogy körül pörgi a nyakkendős lovakat. Odakozmál a harangzúgás: kígyóröppentyű csattog a dalban. Emlőbimbókból csöppen ki az olaj, cserepes virág feszíti a torkokat.
– Igazán ügyesen járja nagysága! – dicséri az egyik ló. – Na, ezt nevezem én tüzes lyánykának! Örömére válik majd valamelyik tökfilkónak, aki az oltár elé rángatja ezt a mosórongyot, és papírgyűrűt húz az ujjára!
A nő már a térdén táncol, de lassan az is hamuvá változik. A tűz halad felfelé a testén. Kiáltásától leszédül a kakas a lemezről.
Kötélvég. Könyökben a légkör. Elnémul az udvar. Az asszony már csak egy nagy kupac szürke por, amit a februári szél kóstolgat. A lovak a tornácon ülő tátott szájú kislány felé fordulnak, földig hajolnak előtte – sörényük a havat csiklandozza.
– Köszönjük, köszönjük! – köpik felé. – Aztán el ne felejtsd megmosni a füled mögött is! A legközelebb téged hívunk táncba, kisanyám, ezt azért ne feledd! Ugyan melyik lány kerülheti el ezt a sorsot? És ugyan melyik lány akarná elkerülni? Végül mindegyik az ágyat ostorozza! Végül mindegyiknek a keserű porát széthordja a szél!
Azzal felugranak a levegőbe, és eltűnnek a felhők között.
Egy széttört fekete lemezt piszkál a macska körme. Tésztanyújtó deszkák mocorognak a padláson. Egy lapát dalol a saroknak.
Hamarosan hazakecmereg a kocsmából a férj. Keresi a feleségét, de sehol sem találja.
Alighanem besokkalt – gondolja, majd a szomszéd tornácon üldögélő, sápadt arcú kislány felé kurjant: – Hé, te! Nem láttad, merre ment a feleségem?
A kislány némán néz vissza rá. Egészen úgy fest, mint egy viaszbaba, tekintetében egy feketére falt kanóc tekereg.
– Nem hallod? – szegezi neki a kérdést a férfi. A bajszáról pálinka csöppen a földre.
A lány gyönge keze ekkor az ég felé mutat. A férj összehúzza a szemöldökét, árkokat ráncol a homlokába, aztán legyint.
– Hát… A fene egye meg, akárhol is van! Megyek, ledőlök kicsit – morogja, majd elkezdi befelé taszítani az ágyat vissza a házba. Az ágy recsegve indul meg a férfi előtt: lábai mély árkokat húznak a hóba, úgy fest, mint aki felszántani készül az udvart. Nehezen boldogul vele, öklével mérgesen csap a paplanra, amitől szürke port ver fel belőle.
– Atyaég! – morog. – Mikor mosta vajon utoljára a lepedőt ez a lusta némber? Mintha évszázados kosz költözött volna belé!
Majd szörnyű köhögésbe kezd. Előre dől a mellkasát szorongatva. Az ágyra esik, amitől egy újabb adag por száll fel, és kúszik be a tüdejébe. Fél kézzel a kislány felé int, de az tejfehér arccal néz vissza rá, olyan akár egy szobor, meg se mozdul. Valamiféle szomorú csillogás pislákol most a tekintetében. A jósgömbből kifolyt holnapi bánat.
Felszántani a felhőket egy ággyal. Szerelemmagokat ültetni az árkokba.
A száradó növények hiábavalóságával élni le az éveket.
Hamuba suttogni az imákat.