Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Egy keresztre feszített birka áll a faluhatárban. A patás lábakon átvert szegeken megalvadt már a vér. Lassan pereg le, akár a rozsda. A fején drótkoszorú: a fémtüskék mélyen a bárány homlokába fúródva, kifordult szemei visszatükrözik a felhőket. Alatta a hó vértől és vizelettől piszkos.
Egyszer csak megpuffad az állat hasa, és fojtott csiripelés hangját hallani. Seb nyílik a birkában, a piros vájatból tarka madarak raja száll elő. Elhullajtott tollaik konfettiként kavarognak körülöttük. A szürke égnek rugaszkodnak, csőreikkel felsebzik a felhőket, a kereszt szálkáit ültetik a bodrok közé, majd irányt vesznek a falu felé.
Ott láncra vert disznókat ostoroz egy fiú. A kacsintás ketté töri a tájat, döglött darazsakat szór ki az ablakán egy öregasszony. A hóba hullt sárgás-fekete rovarok eltűnnek a malacok turcsi orra alatt.
– Egyetek csak, egyetek! – így kiabál a kondásfiú, egyszer-kétszer alaposan végighúzva a sertések hátán lóbőrből készült ostorával, mintha ugyan biztatni kéne a vaskos állatokat. – Vacsorára matrózruhát kaptok, és citerát darálok! Hízzatok szép kövérre, hogy minél nagyobb tort ülhessünk!
Fel és leszaladnak a ráncok az öregasszony homlokán, ahogy elnézi a kondáslegényt. A malacok heréinek kongása beköltözik a templomi harangba. A harangzúgás leüti a falu felett átrepülő színes madarakat az égről. Kőként csapódnak a hóba, felszálló tollaikat a falubeliek szedegetik össze. Egy fiatal lány lepkehálóval a kezében rohan azok után, amiket már felkapott a februári szél.
– Milyen csodás álmok fognak meglepni engem, ha ezekkel a pompás tollakkal tömöm meg a párnámat! – kacag a lány. – A rigolya messzi elkerül majd, reggelre szőke herceg fog ácsorogni az ágyamnál, hogy távoli tájakra cipeljen, és aranyból készült bilincset kattintson csuklómra!
A kondáslegény rácsap a disznókra.
– Legeljétek a tollakat, a kurva úristenit neki!
A horizont eldől a házak mögött. A gyerekek dobókockákat köhögnek fel. Van, aki egyből két hatost, de akad olyan is, akinek csupán két egyesre futja. Azoknak rögtön gyógyteát főznek a kampószegből.
– Tenyeremben a holdhónap! – sikongat az öregasszony, azzal kiszalad a házából, a tollakat a kabátujjaiba szurkálja, és karját csapkodva rohangál a kis kondás körül. – Én vagyok a tavasz szelleme! – köpi a legény felé, nyála jéggé dermed, és apró kavicsokként koppannak a fiú homlokának. – Bódultsággal maszatolom össze a világot, feloldozom ezeket a disznókat varázslatod alól, te gonosz, gonosz kondásfiú!
– Na, álljon félre, öreganyám, mielőtt előveszem a szurokkal teli kádat! – kacag a kondás. A fogai között csirkecsontok villannak, a szemében ide-oda gurul egy kipeckelt gránát. – Még megtalálom etetni őnagyságát a disznóimmal!
Az öregasszony erre bosszúsan néz a legényre.
– Micsoda modorod van! – dicséri. – Körülmetélhetnéd vele a csigákat. Talán hulladékégetéssel gargalizáltál? Figyellek már egy ideje, te kondáslegény! Pántlikaféreg jár ki és be a szíveden!
A szentjánosbogarakba vert szegek felizzanak. A távolban lepkehálóval a lány tovább bukdácsol. Éles hangon megszólalnak a trombiták, a falubeliek elföldelik őket, hogy ne kelljen tovább ezt a szörnyű zajt hallgatniuk, de azok még a föld alatt is fújják és fújják az angyali harsonamuzsikát.
– Hallom… Hallom a mennyei sereget! – motyogja az idős asszony, fogai a földre potyognak. – A te nevedet ugatják, kondásfiú. Kondás, kondás! Felfalatnád az egész falut, hogy neked egy kövér torod legyen! Az írógépszalag reszkírozzon téged! Heréljen ki a szószék önzőségedért!
– No, malacok! – Füttyent a kondás, azzal alaposan rácsap az állatok hátára ostorával. – Nem éppen mai moslék, de azért uzsonnának megteszi!
Azzal a hízók lerohanják az öregasszonyt, aki élesen sikongat a harapásuk alatt. A malacok sörtéi csiklandozzák a szemét, orrába fészket rak a bűz.
A legény ettől teljesen fellelkesül: végigcsörteti állatait a falun. Betér a templomba, megeteti velük az összes bibliát, lelegelteti a falra akasztott Krisztus szakállát. A házak tetejét szórja a malacok elé, vályúba csorgatja a menstruáló lányok vérét. Meztelenül maradnak a gyermekek, eltűnnek a mosdószivacsok.
A betonkeverőben keringő csontok szörnyű jövőt jósolnak. Kigyulladnak a csizmák, a vájdlingban kiáztatják a szirénát.
A kondásfiú már az égen hajtja keresztül a csordáját: a röfögő malacok befalják a napot, feltúrják a holdat. A láncaik csörögnek, az ostor csattogásától recsegve dőlnek ki a felhők tetején álló keresztek.
– Csuromvíz, csuromvíz! – Tapsikol a legény. – Gerjed a tor! Ha majd felvágom a hasatokat egy rozsdás pénzérmével, kidől belőletek a félig megemésztett világ, és én végre ízletes hurkát sütök belőle! Hízzatok szépen, tűnjenek el szájatokban az óraszíjak!
Folttisztítás költözik az imákba. Az éjszaka lehorzsolja a takaró alól kicsüngő könyököket. Egy lány most legszebb álmaiban kódorog, miközben fejét a színes tollakkal megtöltött párnán nyugtatja. Szemsarkában szivárványszín cseppek száradnak, lelkén ott maradnak a boldogság cipőtalpnyomai, hogy szép sorban felfeszegesse őket, és vitorlát varrjon belőlük.
– Vár a végtelen víz! – így kiabál. Hosszú haja a sirályok hasát csiklandozza, kilopja a tollak közül a megtapadt sót. Vonalak az égen: feszítővas lebeg minden fölött, amely végül feltépi a valóságot.
A visszhangok, akár a fehérneműk. A szépség elgáncsolja az elalvás előtt megszámlált bárányokat.
De az álom egyszer csak véget ér. A lány óvatosan nyitja ki a szemét, a reggeli fény szurkálódására számít. Ám azt kell látnia, hogy a hajnal hullámverése még meg sem kezdődött. Ekkor megpillantja az ágyánál várakozó fiút. Szőke haja, akár a glória, beragyogja a szobát. Egy hatalmas, kövérre hízott malac hátán ül, délcegen, ragyogón.
– Hercegem… – szakad ki a lány szájából a lepkeszárnyú sóhaj. – Hát tudtam én, hogy eljössz értem, ha megérzed az új párnámon kélt álmok bódító illatát! Gyönyörű vagy, hercegem, paripád orrában angyalok sürgölődnek! Szíved a párkány, amiről végre rálátásom nyílhat a kézfogásokban keringőző szellemekre!
A fiú savanyú képpel néz vissza rá. Láthatóan nem hatja meg a lány csicsergése. A kezében lévő ostorral hatalmasat csap a lába között röfögő állatra.
– Fald fel az álmait! – kong a szigorú parancs. – Fald fel ezt a lányt!
A sertés pedig nyomban beugrik a lány ágyába, és kezdetét veszi a tor.
Reggel a párnára száradt vér akár a rozsda.
A felkelő nap sugarai kicsorbult nyílvesszőként pattannak le a faluról.
Egy bárány lépked bégetve a hóban. A hátára drótozott fakereszt jobbra-balra ring megtett lépéseitől.