Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Az éj barlangtestét duzzasztják az álmok. Zsákvászonban vergődik egy csapdába esett háromszög, száraz koszorúk fogócskáznak egy keverőgépben. Üveghintó rázogatja a holdat: az éjszaka palástjából kifordítja a tejszopót, akinek tekintetétől nyomban kihűl a tehénistálló.
Fogatlan öregasszony ő: hosszú nyelve kicsüng a szájából, nyálcseppeket potyogtat a szalmára, ahogy körbe-körbe poroszkál a bőgicsélő állatok körül. A szarvasmarhák meleg bogárszemeiben visszatükröződik aszott arca. Póklábujjai görbülnek és egyenesednek, amint játékosan megpöcköli velük a nyakakban fityegő rozsdás kolompot.
– Nohát! Micsoda svédasztal ez! – dicséri a helyet a vénasszony, a mellei rongyokkal kitömött zsákok, amik ingaként lengnek jobbra-balra. – Most aztán rendesen kibélelhetem sikoltozó bendőmet! Krisztus vére pocsolyavíz lesz ehhez képest! Ó, ó! Mint a csók, olyan a dagadó tőgyek érintése nekem!
Tapsikol még egy darabig örömében, rigmusokat ver szempilláival, miközben körmei alá befészkelik magukat a tehénbőgések. Majd a szájába veszi az egyik csecset, és éhesen nyelni kezdi a friss tejet. A meleg, szőke ital lecsorog a torkán, ajkáról a földre is fröcsög, de azonnal felissza a száraz szalma.
Ettől persze elájul a gabona. Feldarabolt herceget löknek a tűzre a kinyíló tekintetek.
– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és folytatja barangolását megkezdett álmában. A feleség sem nyüstöli tovább a dolgot: szigorú hortyogásba kezd, amitől megfordul a konyhában a csap csepegése. Háborgó vizeken eveznek a falubeliek a házak fölött. Távcsöveikkel pásztázzák az álom reszkető hullámait.
Eközben a tehénistállóban kövér kullancsként hízik az öreg tejszopó. Hatalmas hasából gombként dudorodik ki a köldök, átszúrja vele egy arra őgyelgő macska villanó szemét.
– Micsoda csárdakirályság! – szörcsög az öregasszony, fonnyadt ajkain fehér buborékok pukkannak, csecsemőkísértetek kelnek ezekből a tojásokból. – Mintha ismét édesanyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét arcomba! Ó, az ifjúság forrása ez!
Ahogy így motyog, fiatalodni kezd: szürke hajába beköltöznek a varjak, hályogos szemébe a csillogás. Fogak bújnak elő az ínyéből, a bőre megfeszül a koponyán, a tünedező ráncárkokból ijedten ugrálnak ki az idő katonái – percmutató szuronyaik nekikoccannak a tehenek kemény patáinak.
Törött evezők hullnak a falura. A hóba állnak, úgy lepik el az utcákat, mintha kerítés épülne. Meredező feszületek, alvajárásba kezd tőlük a pap, és gondos kertészként locsolgatja őket a szenteltvízzel.
– Nőjetek szépre, nagyra! – így biztatja az evezőket, majd töviskoszorút ver a kacsák fejébe, hogy aztán a tetejére dobálja a szárnyasokat. A tehénistállóból eközben kilép a megfiatalodott lányka: fehér bőre világít az éjben, és táncolni kezd az udvaron. Torkából így szöknek a szavak:
Hosszú szárú laboda,
nem termettem dologra.
Lábam termett a táncra,
szemem a kacsintásra.
A bronzköntös zátonya. Ráfordítja magára sírfedelét a tükörkép. Ruhapróbát tartanak a sebek. A felöltött üszkökből hangyák sora mászik elő, lyukakba hordják a havat.
A tejszopó lány körbekeringőzik az utcákon, beszökik a fiatal fiúk szobájába, bebújik a takarók alá. Ajkával alaposan megfeji a legényeket, majd egyből megcsapolja az álmaikat is. Ettől még tovább fiatalodik, már egy kis fruska, akinek blúzából a padlóra gurulnak az almák.
– Mellecskéim! Hova-hova? Ó! Hát bennetek az ördög! Csúszó-mászó, csúszó-mászó sátán! – tapsikol a lány, kirugdossa a gyümölcsökbe bújt férgeket. Zörrennek a szekrénybe zárt fazekak. A hold megcsúszik az égen, és leesik a földre, ahol szilánkokra törik.
– A fiatalság hamvas páholya ez! – Fetreng a guruló tejesbödönökön a lány. – Csak innen látni a világ igazi szépségét! Ha fekete a haj, nem fogja a bőrt a hamuzsír! Ruhaakasztókra a ráncokat! Tőgyből jön az élet, én mondom!
– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és folytatja barangolását megkezdett álmában. Döglődő halak vergődnek egymáson a vitrinben. Kihulló pikkelyeik a családi ékszerek közé potyognak. Odakinn a felállított lapátokról a hóra hullnak a rájuk hajított kacsák.
Az istállóban esküvői ceremónia zajlik: mennyasszonyi pompában ragyog lány. Izzadtsága megannyi édes tejcsöpp, amik tovább fehérítik ünnepi ruháját. Mellette egy bánatos tehén ácsorog, a nyakában jobbra-balra kolompol a fekete csokornyakkendő. Érkezik a pap, még mindig alvajárva, a torkoknak szegezi a szent szavakat.
– Akarod-e feleségedül a tejhercegnőt? – kérdezi a tehenet, az pedig nagyot bőg feleletképp.
– Nohát, hát hogy ne akarná! – Csapja össze tenyerét a lány, azzal máris kutatni kezdi a száraz szalma közé gurult gyűrűket. Rá is akad a porladó trágyában.
Az ágyrecsegések lecsiszolják a koporsókat. Egy törött, kerek tükör hever az udvaron, amit a tyúkok csipkednek. Az apró szilánkok eltűnnek a begyekben.
– Csuhajja! Micsoda nászéjszaka! – örömködik a lány, ahogy már szopja ki a tejet a nyakkendős tehénből, majd gargalizálva éneklésbe kezd: – Addig iszom, míg az erszényem bírja, ha nem bírja csaplárosné felírja.
Erre a marha bőgicsélései hirtelen megváltoznak: akárha nyihogás lenne. A lány fel is kapja rá a fejét, próbálná kituszkolni nyelvével a szájából a rózsaszín csecset, mivel csalafintaságra gyanakszik, de mintha köré forrt volna a szája. Ezután megpróbálja leharapni, de mintha gumit rágna. Kétségbeesve próbálja eltolni az arcától az állatot, de az nem hagyja magát. És micsoda erő lakozik benne!
– Na, ne kapálózz, hitveském! – röhög fölötte a ló. Fekete színű paripa, a homlokán fehér villám cikázik végig. – Nehéz ám a zsákom, legalább egy picit könnyíts még rajtam, csárdakirálynő!
A pap szétesik darabokra. Nem is volt más, csupán egy seprűnyélre tűzött fekete reverenda. Felparázslanak a gombok. Póklábakat növeszt a dísztök, hálót sző az ágyban fekvők köré.
A lány bendője hízik, egyre csak hízik a lótejtől. Íze akár a penészé, csomós darabjai a fogai közé szorulnak.
– Mmhhmmmh… – így sopánkodik a tejszopó, de a csődör rá se hederít, csak zubogtatja magából a fehér lét, már szívni sem kell. A lány pedig ráncosodni kezd: haját mintha ellepné a dér, tekintetéből kihull a csillogás, és meggyújtja körülöttük a száraz szalmát.
– Ez a kislány tehenet fej, lába közé csöpög a tej! – kezdi vidám trilláját a paripa, a felcsapó lángok pedig belekóstolnak a megvénült menyecske bodros ruhájába. A csecs ekkor végre elereszti az asszony száját, annak se kell több, szalad ki a tehénistállóból. A ló még utána nyerít: – Oszt ne felejtsd, ki itatott meg ilyen jól, te tarantula! A legjobb, legfrissebb tejet mindig az Égi istállóban kapni!
Nyílhegyek a molylepkék szárnyában. A hangszalagba csavart petárda hirtelen felrobban: – Megin' bőg az a kurva, kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket az ágyban. Az egyik férfi nyög, majd megpróbál visszaaludni, de ekkor tűzropogás hangja kúszik be a félálomba, mintha denevér csapdosna eres szárnyaival a padláson. És már érezni is véli a füst baljós szagát. Felül az ágyban, az ablakhoz siet. Ahogy kinéz, meglátja a lángokban álló istállót.
– Kigyulladt a tehénlak, a jó úristenit! – szakad belőle a kiáltás, és már szalad is ki a házból, meztelen talpa alatt deszkaként recseg a hó. Visszafordulnak a lélegzetek, megtelik kíváncsi emberekkel az udvar. Nézik az égő istállót. Egyszer csak megpillantják a csecsszopót, ahogy ott áll az épület előtt, menyasszonyi ruháján táncot járnak a fényes lángok. Ősz haja parázslik, hályogos tekintetéből dől a szürke füst. Lassan lépked, a falusiak tátott szájjal állnak félre, hogy szabad utat engedjenek neki. Közben hallják, ahogy így motyog maga elé a fogatlan vénasszony: – Ó, a fiatalság parazsa… az… az fűt most engemet! Az lehet, csakis az, az áldott szerelem fénye. Hogy… hogy ég tőle az arcom! A boldogság láza… az lehet… Mintha ismét édesanyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét beléje!
Valaki azt kiáltja, hogy feküdjön a hóba, de a kigyulladt asszony fülébe már nem jutnak el ezek a szavak. Összeesik, hamvadó kupac már csak, amiből fekete pernyék ugrálnak az égre.
Az anyák a mellükre húzzák gyermekeik ijedt arcát. A férfiak kitépik a földbe állt evezőket, azzal górják a havat az asszonyra és az összeroskadó istállóra, amiből kiszaladnak a tehenek tüzes csontvázai, hogy lidércfényeket ültessenek a házak közé. A hátukon az idő apró katonái ülnek, szigonyaikkal hosszú sebet szakítanak a téli éjszakába.
Elülnek a zajok. Halott tyúkok vergődnek a saját vérükben: a begyükből kiálló tükördarabokon megcsillan a hajnal első fénye. Egy elsüllyedt csónak lebeg a felhők bodrai között.
Deszkáit fekete lovak legelik.