Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
A februári hideg beleharap a vadászok homlokába. Egy fiú és egy apa szemvillanásai a szürke délutánt puhítják a határban. Zsibbadó kezüket lehúzza a puska súlya, mozdulatlan ujjaik a ravaszon fekve álmodnak a körmökön játszó színekről.
– Az érzék a kulcsa! – motyogja az apa a fiú fülébe, állára ősz borostát söpört az idő. A fiú bajsza ezzel szemben épp csak dereng. Pihék, amivel incselkedik a szél. – A jó vadász közreműködik a peremmel! Mindennek a peremével, fiú! Még ha épp távol van is otthonától, árnyékként bújik meg lelke mögött a háza! A puskagolyó rovarhad, ha kiengeded, elindulnak megkeresni a mézet!
A távolban fekete fák ágai hajladoznak, kopasz antennáik jeleket vésnek az égre. A fiú álmodozva nézi távoli táncukat, és arra a lányra gondol, aki tegnap este felmelegítette a testét a paplan alatt. Éjszaka surrant be az ablakon, hajában üveggé változott könnyek csilingeltek - az örömé, a bánaté egyaránt -, és közölte, mielőtt szokásához híven az ágyába bújt meztelenül: – Lángok keltek ki a tetőcserepekből, és lelkem reggelre kincseket szórt az éjjeliedénybe. Azt hiszem, végül csak terhes lettem. Gyermekünk megfogant, hiszen olyan elővigyázatlanok voltunk mi ketten.
– Az érzék a kulcsa mindennek! – ismétli meg az apa, deres tekintetéből bölcsességfogak hullnak a hóba, tavasszal majd virágok hajtanak elő belőle. – Ha madárra vadászol, érdemes tollakkal megtölteni a puskát, mert csak az hatol át rögtön csöppnyi szívükön. A hegedűt is egyedül a húrokkal lehetséges megfojtani. A disznó is mindig megfullad a vályúban, de fölösleges ezt ecsetelni. Ha kellően megalázkodsz egy vadállat előtt, azonnal elpusztítja a szánalom, amit irántad érez. Hej, sok módszer van fiú, ideje megtanulnod ezeket, ha igazi vadász akarsz lenni!
Ez már jóvátehetetlen – gondolja a fiú, érzi, fején belül egy magzat növekedik. – Apa leszek ilyen fiatalon, ez az én titkom. Meg kell tanulnom vadászni, különben megszöknek kezeim elől az állatok. A halál szagát lefeszíteni a dögökről, hogy kibéleljek vele egy barlangot szeretteim számára. Csakis így fűthetem gyönge testüket. De elfogadná-e valaha is választottamat apám és anyám? Hiszen a röntgengép rég kimutatta a két család közti pörlekedést. Szüleim negyven körme a harag koszos kikötője.
– Jönnek! – csattan fel az öreg, puskáját máris az égnek szegezi, a fák fölött sötét raj kavarog.
– Kár, kár! – rikoltanak a könyvek, ahogy átsuhannak felettük, csapkodva. – Húzd meg a ravasz, kölök!
A dörrenések szögekként állnak a terpeszkedő csönd testébe. Villanások, megannyi penge, és a kemény földbe csapódó, átlőtt kötetek. Sebek a lapon, a betűk vért csorgatnak a hóra. Az apa késsel szalad hozzájuk, hogy kivágja az oldalakat. A fiú is átlyukasztott vagy hármat, büszkén rugdossa lábával a szétrepült papírokat.
A költészet átvág egy torkot a távolban. Megfagyott pásztorok állnak ki a földből kaktuszhegyként, és átszúrják az eget. Hóban felejtett lábnyomok repülnek át a fák között. Fegyverdörrenések csiklandozzák a világ hasát.
– Tyúhaj! – így az apa, miközben lő felfelé. – Esküszöm eltaláltam egy nyulat a holdon! Nyöszörgése most elhozza az éjszakát, és legyalulja a bolygóról a nappalt! Hozd a könyveket, hatalmas tüzet rakunk, amely felforrósítja a huzalkapcsokat szívünkben!
Hiába. Lehetetlen a fákról amputálni a madarakat, vagy kiöblíteni a költőkből a betűket.
És a lángok már az indigót nyaldossák. Madárnyomok a füstön.
– El kell mondanom neked valamit, apa – kezdi a fiú, hangja reszket. Az idős férfi rá emeli szürke szemét, és hirtelen egy kisbabát lát kicsusszanni a fiú fülén. Először a kopasz fej tűnik elő, ahogy kilóg a hallójáratból, majd megszületik a gyermek, és ott lebeg a fia feje fölött. A köldökzsinór, ami összeköti a gyereket a fiúval, megfeszül. Az apa felsikolt, és a vállához kapja a puskát döbbenetében. A kisbabára céloz, és meghúzza a ravaszt, de a töltény csak a zsinórt üti át. A gyermek léggömbként repül felfelé, a fiú pedig így kiállt: – Mit tettél, ó apám?
Egy újszülött lebeg a távoli fák ágai között. A távolban tüskék szúrják át a rózsát, és tükrök lőnek nyílhegyeket a hervadó tekintetekbe. Egy énekesmadár felöklendezi a saját gerincét. Gyapjúfonalak gyóntatják az iszonyt: a függönyök libbenésében lakó tündérek messzire szállnak keblükre venni a repülő gyermeket.
– A legszívesebben lefűrészelném a fejed! – korholja az apa saját fiát, az idegsokk bemázolja monokliját. – Hányszor hallottad tilalmam? Hogyan csinálhattad fel azt a lányt, pont azt? Hiszen te is tudod, dörzspapírral a kezében született! Az apja nem éppen érdemrend, az anyja pedig feketére festi a mosdótálat! Minden reggel fojtogatásnyomot mosakszik le a nyakáról, az örege soha sem borotválja a fejéről a hülyeséget! Alighanem a lány koponyájában is ott lappang némi förtelem! Úgy hallottam, rénszarvas fosik a padlásukon, és hajítóberendezéssel lövik a világba a trágyát! A sebek prímása hangjegyeket szúr a bőrbe! A tűpárnában nevelkedők maguk is szúrnak, ezt nem tudtad?
A fiú nem bírja tovább hallgatni ezt a gyalázkodást. A jó vadász közreműködik a peremmel, jut eszébe. Végül felkapja a fegyvert, és tollakat lő édesapja hajába. Az öreg ettől megtántorodik. A könyveket faló tűz beköltözik oldalbordái közé, és szavakat visszhangzanak: – A betűrágók szétszabdalják a papírcsákót! Felzabáltad gyermeked töredékeit! Az építés álom. A világ rácssűrűsége a szülő szigorból és az ostobaságból fakad. Ebből a kisfiúból már nem lesz főszereplő, milyen haragos most az író rád! Véged, te mocsárlakó!
Rögtön hullaszemle virrad. Keresztszellő támad a lelken. A pihés állú fiú szárnyakat hajtogat a puskacsőből, és felszáll magasra, utolérni saját gyermekét. Messze a faluban egy lány varrógépet szül, amely tollakat tűz a madarakra, a madarakat pedig fel az égre, hogy az eget végül a szerelmesek lelkéhez varrja örökre.
A távolban egy édesapa kísértete guggol puskával a kezében. Láthatatlan golyókat dobál távolodó fia felé. Hóba hullt tehetetlen töltényeit varjak csipegetik fel, és elviszik az írónak, aki kicseréli rájuk tolla hegyét. Egyedül ő látja, hogy nem is puskagolyók ezek, hanem bölcsességfogak. Egytől-egyig lyuk tátong rajtuk, fekete vonalakat vés velük a lapra.