Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Aznap reggel egy gonosz varázsló érkezett a faluba. Sötét felhőként lógott egy ideig a házak fölött, majd alászállva befurakodott az ablakok résein, és mindenféle kellemetlenséget hintett szét a házakban. Az egyik helyen kifeszegette a még szendergő család testéből a csontokat, és az udvaron magát bolhászó, parányi kutya tányérjába hajigálta őket. Az állat persze éhesen vetette magát a jó falatokra, miközben a házban az ébredezők sehogy sem tudtak belső vázuk nélkül kikecmeregni az ágyból. Hiányzó állkapcsuktól teljesen beesett a szájuk, így alig bírták kipréselni magukból a szavakat: – Milyen csepűrágás mennydörgött végig ezen a házon? Bőrünk szegélye akár asztalokat is fedhetne, és a gyerekek, ó, a gyerekek, hogy hurcolják ma el a testüket az oskolába?
Hamar híre szállt a faluban a dolognak. Az érzékenyebbek egyből fegyverekkel mosták fel a konyhát. De az igazi károk még csak ezután következtek: a varázsló, akár a gépjárműfüst, mindenhová bekúszott, és kiverte a ritmust. Térdeket varázsolt a templomban imádkozók könyöke helyére, epét lopott ki a kesergők májából, és mind a pincében csoportosuló boroshordókba csöpögtette azt. Szűzhártyát feszített a terhes anyák csatornáiba, és kibogozhatatlan csomót kötött a fiúk fitymájára, akik ettől valósággal megbokrosodtak. A fejében duzzadó fondorlatok mellbe vágták a kislányokat, nekik attól kezdve befelé nő a keblük.
Zsongta hát egész délig ezt a tréfát. Förtelmes daganatokat ültetett a kimondott szavakba. Az alvó férfiak spermájával termékenyített meg egy tehenet, ami ettől pár perc alatt meg is ellette csúfondáros kölykét: délebédre már a főtéren totyogott egy patás kisfiú. Szarvai az eget szurkálták, és emiatt mindenki ördögnek nézte, ezért seprűvel ütötték, vasvillával csikolták, ahol érték. Az hiába könyörgött: – Pattintsák ki szemükből a hülyeséget, hiszen tejet öntök a kamillateájukba, ne tessék engem ütögetni tovább! Ha kell, estig fejem magam! Vezessenek mán' egy istállóba!
Délutánra hátráltak az agarak. A fülekbe ültetett festőfa meghozta palettatermését, így már mindenkinek világos lett a tényállás: vaskos szellem paráználkodik a faluban.
– Majd én ráfektetem a lőgyakorlatra! – ajánlkozott egyből egy fiatal férfi, bajsza helyett kétcsövű puska meredezett az orra fölött. – Az ezüstgolyó alaposan kimosolyogja a belét!
– Ugyan már! – kárált erre egy idősebb férfi. – Hiszen tudhatnád, Belzebub fasza még a harangzúgásra is áll! Hálót kell feszítenünk, hogy abba nyargaljon a szolgalelkű!
– Micsoda, micsoda remek ötlet! – Tapsikolt rögvest az egész falu, örömük megköszörülte a szökőkutakat. – Hát de miből tákoljuk?
– Tán a tündérek lelke megfogja ezt a járókelőt! – mondta a legidősebb asszony, aki olyan öreg volt már, hogy halottégetés világította hátulról a fejét. – Fogjátok meg a tündérkéket, nyessétek le a hajukat, abból fonjatok hálót!
Hamarosan előállították hát a legifjabb lányokat, és kupacba nyisszantották ilyen-olyan szőrüket. Drótszálak meredeztek a hóból, a háló hamar el is készült, gyorsan kifeszítették az ásítozó házak között. Csaliként kiállítottak egy nőt, aki így óbégatott: – Milyen remek, hogy így rögzítve vannak bennem a kábelek! Semmiféle sérelem nem fütyül a szaruhártyámon, mosolyom íze olyan, akár a lepkeszárnyas mártásé!
A varázslónak nem kellett több, száguldott összegabalyítani a bélcsöveit, de azonnal beleakadt a hálóba. Az megfeszült, és nem ismert irgalmat. Alighogy a falubeliek kezei közé került az átkozott, máris feltűzték egy hosszú rúdra, és körbevitték az utcákon, úgy lobogott azon a kegyetlen szellem, akár az agyondicsért zászló.
– Na, most rajtunk a sor, hogy csúfolódó játékokba kezdjünk! – kacagtak a rúd körül táncolók, majd összeszedték mind a tyúkszart, és megdobálták vele a varázslót. Végül a megkopasztott állatok tollaiba forgatták a nagyhatalmút, és tűz fölött kezdték sütögetni, csak úgy csöpögött belőle a bálnazsír.
Lovaglócsizmák érkeztek fenékbe billenteni. Fogcementet öntöttek a fülébe, és többször is a lelkébe tüsszentettek a kérlelhetetlen orrok.
Konfettit szórt minden utcalámpa. Kulcskarikákra tűzték a csikókat. A falu tanítója pedig úgy-ahogy sínbe rakta az eltört verslábakat, és az ujjongók közé ciripelte kicsorbult atlaszfényét:
táguljon most a korátlag
kábulatban dudorodik a korom
levest szülnek mind a tálak
szerszám!
semmit se veszek tőled zokon
Csapkodó ablaktáblák zaja a lelkekben. A karokba költöző fekvőtámasz azóta idomítja a cserepeket.
– Egészen kevés hamut szórtam az eleségre! – mentegetőzött a varázsló, szemeiből vádlói felé dobálva a csillagokat. – És gépkocsivezetésre tanítottam az állatokat. Olyan nagy bűn lenne ez? Fekete éjszaka a világ, ha nincsen benne teátrum!
– Szép segget nem csipkednek a méhek! – zárták le a témát a falubeliek, azzal estére, mint valami madárijesztőt, kitűzték a varázslót a falu főterére. Bár a telet még ez sem üldözte el, messzire elkerülték a települést ezután a döglött kutyák, és a szárítókötélen is csak úgy röpködtek a rongyok. Filter nélkül is megfőtt a tea, mosakodni pedig zsákokban is lehetett bármikor. Akkora jólét költözött a padlásokra, hogy meg is feledkeztek a varázsló etetéséről és itatásáról, aki ettől szép lassan gyufaszálra fogyott, és lecsúszott a rúdról. Elindult hát gyújtogatni, és még hetekig hallani lehetett a titokzatos, tűzbe borult szobákról, ahol egyedül a fiatal lányok haját falták fel a cikornyás lángok, örök kopaszságra ítélve a rózsás arcúakat. A párnák ezután nem őrizték meg a fejformájukat, testkörvonalaikat pedig libabőrök recézték.
– Ezt is a varázsló kopasztotta ilyenre – mondják még most is rájuk, ahogy éjfélkor kilesnek az ablakukon, és megpillantják őket meztelenül táncolni a holdfényben. Fenekük forog az éjszakában, az esztendők kavarognak kerek csípőik körül, tekintetüktől tüzet fognak az istállók, énekük dallamára hunyorognak odafenn a csillagok.
– A varázsló lányai – így nevezik őket.
Suttogásaik messzire repítik a lovakat. Mosolyuktól kinyílnak a skatulyák, egyenest az ember szívébe taposnak gyönyörű lábujjaik.