Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Mesékből a kérész, a hullócsillag boszorkánypróbája.
A lány végül az ablakba áll, csúzlival a kezében, kikaparja a szemgolyóit, és egymás után lövi ki őket a felhők közé.
– Induljatok világot látni! – így sikkant utánuk, a szemek pedig magasan átrepülnek a hóval fedett háztetők felett. Madarak állnak félre, hogy utat engedjenek. A szemgolyók végül egy határban őgyelgő tehén oldalába csapódnak, mélyen a bőr alá, a húsba fúródva, a fájdalmas bőgés megritkítja az égen a felhőket. A törekvés kitöri a lábát cigánykerekezés közben a sarkon. Bánat tömíti az ereszeket, sót hordanak a csipkébe a hangyák.
– Micsoda fogoly vagyok én ebben a házban. – Ül le végül a földre a világát vesztett lány, és bosszúsan csap az öklével a padlódeszkára, hiszen a szemei nélkül már könnyezni is képtelen. – Kalickám ez a falu, a kulcsát talán magasan odafenn őrzik.
Ezek a szavak bevonszolják a szobába görbe hátú anyját, aki riadtan a szája elé kapja a kezét, és félrenyel egy sikolyt, amikor megpillantja a lány arcába nyílt mély gödröket, amelyekben egykor csodaszép kék szemeit őrizte. – Milyen ostoba vagy, édes lányom! Ó, azok a gyönyörű gyöngyök! No kelj fel gyorsan a földről, még beléd költözik a tüdőgyulladás, aztán evezőlapáttal kell fésülgetnünk a melledet! Látom, a nyelved mögött már a torokgyík hahotázik, a fogaidat egészen megritkítja a kihűlés!
– Elég már ebből a folytonos féltésből, anyám! – csattan fel a lány, de túl gyenge a valódi tiltakozáshoz, hamarosan felkapják a kezek, és az ágyába fektetik. Bekenik szurokkal, majd rádobják a paplant.
– Innen bizony ki nem mozdulsz, kis hölgy! – figyelmezteti az apja, a szeme sarkába tapasztott gittbe ragadt legyek döngicsélésétől hangos a szoba. – Tudod, hogy milyen gyönge kis teremtés vagy! Ha a konyhába mennél, egyből beléd másznának a kanalak! Ha rálépsz a küszöbre, a lábkörmöd alá szorulnak a férgek. Mindenféle csúnya bacilus futkos benned, ezeket csak mi látjuk, az arcod összetörik még a párás levegőtől is!
– Egyedül a fejetekben létezik az én nagy gyöngeségem! – bizonygatja a lány, de máris levest főznek neki a biliből, és a forró lé beforrasztja száját. Az ég kanócát gyújtogatja a nap. A szívekbe nyílt kapukat eladják a falubeliek, a szelekbe dobálja horgát egy pecabot. Sátorverés tüdőben; a hullámok közé szorult pipafüstből surran a sopánkodás.
Délután van, csöndben kávézik a család. Épp a kockacukrokat potyogtatják a legyekből főtt fekete lébe, amikor az apa ráismer az egyik cukor édességében lánya tekintetére. Ez nyomban ötletet ad neki. Odalép hát az ágyhoz, és két szem kockacukrot ejt a lány fejébe nyílt vörös kráterekbe – egy-egy kockát mindegyikbe.
– Odasüss kis szűcs! Micsoda szépség az én lányom! – bizonygatja a férfi a lány új cukor-szemeire mutogatva. Az meg nagyokat pislog velük, de továbbra is csak egy tehén mozgolódó belsőségeit látja. – A legszívesebben vitrinbe tenném, és nézegetném reggeltől estig. Néha ugyan leporolnám róla a pókpiszkot, vagy átmosnám a kaszapengével, de ennyi. A legszebb madarakat kalitkában kell tartani, szó se róla!
Az égből hulló nyeregtáskákat felgyújtják a falusi gyerekek. A főzőfazékba hajított patkókból kifő a balszerencse. Hol volt, hol nem volt, beköszönt az éjszaka: az apa az ágyában fekszik, hosszú szakállát átnedvesíti az álom. A homlokán apró balerinaként pörög a lánya, hófehér ruhában. Lábujjbegyei alig érintik az öreg bőr vájatait, valósággal lebeg a lehunyt szemek között. A kockacukrok felragyognak szemgödreiben.
– Ó, apám, drága apám, én drága apám! – így sóhajtozik az apró táncos. – Kérem, egyre csak kérem azt a csúnya tehenet, hogy adja vissza szemeimet, és rúgja őket messzire. De ostoba, gonosz állat az, ő sem akarja, hogy bármit is megpillantsak a világból. Kalitkában élek, elfogadom. Mégis, a legszívesebben elrágnám a torkotokat, és a véretekben fürdenék ilyenkor éjszaka. Hát nem ezt tenné minden ketrecben őrzött állat a gazdájával? A madarászokat leginkább a madarak gyűlölik.
Mágnespatkók az égen. Zöld fullánkok, padlódeszka, deszkapadló. Édes mézet pityeregnek a cukorkaszemek az apa szájába. A száj megtelik a folyékony arannyal, amitől a férfi fuldokolni kezd.
– Ó, apám, ó szépséges apám! – siránkozik a lány, miközben az öreg vergődik a paplan között, összegyűri lábával a lepedőt. A lányt felkapja valamiféle szél, körbe repíti a házon, közben teli sírja mézzel a horkolással kipeckelt szájakat, míg aztán ki nem huny a fény az összes családtag szívében.
A zárókilincseket eszik a hangyák. Lúdtollak nőnek a kalaptartókra, a húsklopfoló kiveri az üdvözlégyet a padlásra akasztott húsokból.
A lány kifelé mászik az ablakon, majd futásnak ered: meztelen talpa keskeny lyukakat hagy a hóban, amiben halott hangyák fekszenek.
– Milyen édes a levegő, milyen kerek a világ! – kiáltozik a lány az éjszakába, szőke haja az égig száll, megcsiklandozza a holdat takaró felhők hasát. Az éj erre felkacag néhány repülő lovat, akik a magasban ügetve követik a szökevényt.
– Nyihaha, hogy fut ez a zsoltárporoló! – kacag az egyik paripa, a szemeiből villámok cikáznak, majd köhögésbe kezd, a pofájából előugró férgek egyenest a lány hajába potyognak.
– Hogy szalad bizony a csirkefürdető! – kontráz rá a másik, és az is krákogni kezd: a szájából kihulló csótányok a lányra potyognak, bemásznak lobogó hálóingébe.
– No, nem sokáig lesz ilyen serény – nyihog a harmadik, majd megállnak egy felhőn, és nézik, ahogy egyre lassul odalenn a szökevény. Végül már tipeg, majd a mellét markolva összeesik.
– Vésheti ez is a sírját a sziklakertben! – Biccentenek a ménesek, azzal eltűnnek az egyik felhő mögött. A combokba fúrják magukat a lovaglóostorok, a vizesárok megtelik nyomdafestékkel.
– Ó, apám, ó, anyám! – köhög a lány, arcát világító penész pöttyözi. – Miféle férgesség költözött hirtelen belém? Érzem, ahogy fellegel belülről a láz! A torkomat mintha csalánnal csapkodnák! Bárcsak maradtam volna a jó meleg szobában, ahogy mondtátok! Bárcsak itt lennétek, hogy kimossátok belőlem a bajokat…
Azzal lefekszik, hagyja, hogy betakarja a hó. Talán azt képzeli, otthon van, és a paplan ereszkedik ilyen finoman rá. Reggelre már csupán egy hatalmas dudor, egy gyűrődés ő a téli föld lepedőjén. Tehénbe zárt szemei áttetsző üveggolyók. Az állat nyakában ritmusosan jár a kolomp. Mintha temetésre hívná össze a falut. De a falubeliek ki sem mozdulnak a meleg szobákból.
Egyedül a padlódeszkák nyikorognak fájdalmasan, akárha bosszús ököl ütögetné őket. Talán bebocsátásra váró kísértet, aki azt képzeli, megtalálta a túlvilág ajtaját.