Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
Galambokba mosolyogni a fehérséget. Törött csirkecsontok koccannak egymáshoz a fiókban. A nap kiteríti lapjait a háztetőre, a padláson levágott baromfik kísértetei sürgölődnek. Egy asszonyt most ráz ki épp a kukorékolás az ágyából.
– Ó, az a hülye kakas… – ásít, majd ahogy kinyitja a szemét, látja, hogy a tarka madár fel és lesüllyedő mellein áll, kapirgálja őket, mint valami szemétdombot. Piros szeme az asszony fáradt tekintetébe fonódik. Ahogy jobbra-balra forgatja a fejét az állat, az ágyban fekvőben azonnal felbugyog a düh, és kimondja a szigorú ítéletet: – Húsleves!
Ettől megrészegül a madár. Kitüntetéseket tűz a begyére a halál, amitől a konyhába röppen – mintha valami bűvölet fojtogatná belülről ezt a bolond állatot – és a fejét mélyen lehajtva csőrével már a mellkasában matat. Feje eltűnik a nyíló sebben, majd mikor előbukkan, a saját dobogó szívét emeli a magasba. Egy hatalmas dézsához repül, körmei a zománcon koppannak, ahogy megáll a szélén, és a bödön fenekére pottyantja a még lüktető véres csomót. Az nedves plattyanással ütközik a kondér aljával, majd utolsót készül kukorékolni a madár, de nem futja már az erejéből, összecsuklik, maga is a fazékba huppan, rá egyenest a szívére. Piszkos lábai antennákként meredeznek elő a lábasból.
Érkezik hálóingben az asszony. Unottan a csap alá tartja a fazekat, rázubogtatja a hideg vizet, hogy teljesen ellepje az állatot, majd szikrákat csettint az ujjaiból, és felrakja főni a dézsát.
– Vasárnap, vasárnap… – így morog közben. – Mindig ugyanaz a nóta. Húslevest kíván a ház ura. Ide hallom gyomorkorgását, amely hamarosan kipeckeli a saját álmából. Akkor aztán megindul… Körbe szimatolja a konyhát, fő-e már és hogyan ez a szögekkel vert szárnyas. Benne van-e a zúzája, a mája?
Smirglipapíron másznak a csigák. Muskétatűzbe keverednek a templomi búcsúk, a kukoricacsutka kövér féregként tekereg a spájzban.
– Mintha csak hús kéne a lébe! Persze zöldség? Mégis miféle zöldséget hajigáljak én itt ebbe? – morgolódik az asszony. – Hónapok óta tart már ez a rohadt tél! A krumpli ráncaiba beköltözött a tapasztalat, a fonnyadt répák mióta a hangyákat üldözik. Hogy lesz ebből takaros máglyarakás? Még fokhagyma sincs itthon… Talán ha felsepregetek, a lapáton akad majd némi száraz petrezselyem.
Halkan rágicsálja a húst a fazék, a kopott szélű zománcszáj mozog, miközben a gőzben lakó szellemek ostoraikkal ütik le a plafonról a vakolatot. A lehulló lemezkék a gyöngyöző vízbe pottyannak.
Betetőzik a jóslat: az asszony férje ágyastul lebeg be a konyhába, és tüstént szaglászni kezdi a régi tüzektől koromfoltos kondért. A fazékban foszló kakasnak kiugranak a körmei a szimatoló férfi bajszának érintésétől, beleállnak a gőz fölé hajló homlokba. A fickó unottan húzza ki a bőrébe fúródott karmokat, és a szájába dobva rágcsálni kezd.
– Ej, asszony! – Patakzik máris a ház urának könnye. – Gyenge ez a leves így! Mint a hálóinged érintése, csapjál még bele valamit! Ez így sehogy sem dugaszolja be a lélek sikoltó lyukait!
Az asszony keze ökölbe szorul, recsegnek benne az inak, majd sziszegve így szól: – Ez most gyenge leves lesz! Nem muszáj minden vasárnap vízbe fojtani a világot! Minek folyton felszabadítani a poklot a kopott fedő alatt?
– Minek, minek? – Kerekedik szélesre a bajszos szeme, majd tapsolni kezd, mire felsorakoznak a konyhában a tyúkok, és énekelni kezdenek:
Búval terített asztal
Bánattal teli pohara.
Én azt éjjel-nappal iszom,
Soha ki nem fogyaszthatom.
Erre csirkelábakat növeszt a sarokba állított szenesvödör, és táncolni kezd. Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.
– Jól van, hogy a fene álljon beléd! – Üt az asszony az asztalra. – Kapsz erősebb húslevest, de ne panaszoltasd tovább a tyúkokat! Azt mondd inkább, miből főzzem! Üres a kamra, mint a fejed! Már a zongorahúrokat is felaprítottam a múlthéten!
Erre persze azt feleli a férfi: – Az mán nem az én gondom! – majd ágyastul visszasuhan a hálószobába, hogy telihorkolja a függönyt.
Elröppennek az ablakszárnyak: csapkodásaik szelet kavarnak, ami szőkeséget ültet a szemöldökökbe. Rogyadoznak az ólomkatonák, korcsolyázik a hozsanna. A fazék oldalát veri a fakanál. Az asszony álmodozva ácsorog a hideg konyhakövön. Egyszer csak kopogtatást hall az ablak felől.
– Na, ez hiányzott, vendég, hogy horpadnának be a homlokok! – nyög, majd kitárja az ablakot. Egy fehér paripa néz vissza rá az udvarról: sörényét a szellő cibálja, körvonalai valósággal beleolvadnak a hóba.
– Szép napot, anyámasszony! – így köszönti a ló, majd meghajol előtte a hosszú fej. – Úgy hallottam gondjai támadtak egy bizonyos főzettel!
A nő hatalmasra tátja a száját. A torkából kiszáll egy molylepke, amit a telivér röptében kap el, és ropogtat szét hatalmas fogaival. A kihullt szárnyak a hóra hullnak.
– No, nem kell rögtön kifordítani a matrózsapkát – inti le a látogató. – Azért jöttem, hogy segítsek megrottyantani azt a bűzlét. Ha rám hallgat, érdemes odafigyelni az Égi istállóból szabadult receptekre, abból még sosem sült ki semmi rossz!
– Ó! Hát receptem az van! – panaszolja a nő, a kötényébe törölgetve hatalmas markát. – Egyébként meg minek is a recept? Harminc éve kotyvasztom, a tenyerembe van már írva minden összetevő. Az összetevők, no igen… Az, ami hiányos itten…
– Kár tüzes szekerekre ültetni az újtestamentumból kivert pókokat! – nyihorászik a paripa. – Az Égi istállóban megterem minden. Másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy ha alaposan szétnézünk, itt is megtaláljuk a forrásba valókat. Adjon egy esélyt, és olyat főzök, amitől felrobbannak a kutyaólak!
A fakanál vége bemászik az asszony szájába. Dallamokat kocogtat a fogán. A ló pedig rákontráz: – Az Égi leves két hónapra jól lakatja a ház éhes urát. Megszépülnek tőle a nők, megdagad tőle a legények fasza. Egy szálig sem tévedek, nagyság! Bekábulnak tőle a boszorkányok, az már egyszer biztos!
– Két hónapra jól lakatja? – ismétli ámuldozva az asszony. – Nohát, azt én nem hiszem! Ez a nejszomorító ítéletnapig is rágicsálná a csirkecsontot! A sírját is abból fogjuk emelni. Hogy még a föld alatt is érezze az elpusztult szárnyasok szagát.
– Férfi ez akkor a javából! – Biccent a paripa. – De majd az én levesem alaposan kifog rajta!
– Hát legyen – egyezik bele az asszony, azzal nyújtaná ki az ablakon a fakanalat, de a ló sértetten nyihogni kezd: – Oszt mégis hogy gondolta? Majd a patáim közé veszem és kavargatom? Én egyedül az összetevőket adom, a levest magának kell megcsinálnia, buta asszony!
– Jó, jó – sóhajt a nő, azzal kifújja az orrából az ökörnyálat.
– Látja, azt már csaphatja is bele! – biztatja az állat, az asszony pedig megrántja széles vállát, és engedelmeskedik neki.
Kifeszíteni egy légy húrjait. A cipőszár bemászik a hortyogó férj ágyába. Az égi paripa ugráltatni kezdi a szakácsot: – Látom ám, hogy van a kamrájában minden jó! Farkaskuvasz, törött mankó! Hozza gyorsan az üstbe! Főjön bele ereje!
A nőnek nagyon megtetszik a rigmus, egyből ütögetni kezdi a kanalat. Táncra perdül csirkelábain a szenesvödör, ütemre rázogatja sötét tartalmát. Hopp, Juliska, hopp, Mariska. A nő közben szalad, összegyűjti a hozzávalókat.
– Padláson a bőregér szárnya, a fekete haj ősz halála, keresse meg a veszekedésben az ürügyet, mossa át forró vízzel a szaros ülepet!
Micsoda elégia! Alvadt tinta a sebtapaszon. Lassan kifő a vízbe dobált fényképből a sok-sok emlék, a gereblye fogai megpuhulnak a buborékok gömbjei között.
– Mi van még a padon? Sok-sok lyuk a sajton! Repedés a falon! Száraz seb a kezén. Nem, nem azon, a balon!
Lapozgatja magát a receptkönyv, majd tanácstalanul a vízbe ugrik, és eltűnik a kavargó moslékban. A nadrágszíjat fojtják most a vízbe: egy ideig riadtan csapkod, majd kimerevedik.
– Jól haladunk! – Nyitogatja hatalmas orrlyukait az ablakon behajolt paripa, azzal még egy alaposat a fazékba köp, és bogarat ráz a sörényéből a barna vízbe. – Micsoda zsírja van, lássa? Ez a halott dolgokból kifőtt életerő, én mondom!
Az asszony készülne megkóstolni az iszapot, de a csődör a kezére koppint az orrával.
– Majd az ura nyalogatja, maga ne kotnyeleskedjen! – figyelmezteti.
– Hát meg kell kóstolnom… Máskülönben honnét tudjam, mi hiányzik belőle?
– Nem hiányzik ebből semmi! Talán csak a Megváltó bokacsontja. De minden fölösleget a maga kamrája sem rejt. Kőtheti' lassan a férjét. Azonnal kész a jó, jó lóleves!
A férfit nem kell kiforgatni a paplanból. Ezek a szavak egyből a konyhába vonzzák. Fel és alá röpköd a hálóingében, mint egy tébolyult kísértet. A bajsza pörög az orra alatt.
A feleség kimer neki egy tányérral a sötét léből.
– Egyél hát, hogy a fene essen beléd! – vágja az urához a tálat. Az pedig röptében issza ki belőle a levest.
– Asszony! A kutya úristenit! – kezdi trilláját a férfi. – Ez ám kurva erős, jó féle! Még! Szedjél még nekem!
Megérkeznek a tyúkok, sorba állnak az asztalon, és dalolni kezdenek:
Ej-haj, laboda,
Lábad ide, nem oda,
Törjön ki a nyavalya!
Az ablakban lévő hatalmas lófej le-fel jár erre az ütemre. A szenesvödör forogni kezd. A férfi pedig leszáll a kőre, és díszruhát növeszt a teste köré.
– Lássa, hogy megvitézesedett! – kezd kiabálni a paripa, az orrával bökdösve a hús szagú levegőt. – Lássa, lássa! Hol van már az a kopasz csirkefogó? Ez ám a katona!
Az asszony ki is ejti a kezéből a merőkanalat nagy csodálkozásában. Rá se ismer már az urára: fekete huszárruha feszül rajta, görbe dereka most akár a karó, bajszából menekülnek a poloskák. A tekintetében fényes lángok ficánkolnak.
– Kurva jó leves ez, asszony! – dicséri a feleségét a huszár, hangja akár ezer ördögé. – Kész vagyok tőle elgáncsolni a macskákat! Babérlevelet tépkedi a molylepkékből! Kizsaluzni a koporsót!
Fekete vitézruha: rajta koponyaalakú ezüstgombok csillannak. A válláról madarak belsőségei lógnak.
– Ezennel felfokozlak az égi lovak huszárának! – közli a délceg férfival a patás, majd egy hatalmas lóköpetet küld felé, ami telibe találja a szíve fölött. A fickó tisztelegni kezd.
A tyúkok pedig rákezdenek:
Nincs okosabb, mint a ló
nem kell neki víganó,
hanem kantár a fejibe,
szép huszár a tetejibe.
– Alaposan befaltad a fazekat. Főzzél egy új adag levest! – utasítja a fickót a paripa. – Nemsokára a nagy rangú lovak érkeznek ebédre ebbe a finggal kibélelt konyhába. Olyan erős lé kell ide, amitől kifordul a támaszpont!
A vitéz ismét tiszteleg. Közbeszól az asszony: – De hát üres már a kamra! Semmi nincs már, ami mehetne a vízbe!
– Egy rigolyás feleség még csak akad! – prüszköl a paripa, majd a vitéz felé int fejével. – Hozzad a fejszét, vágjál alá szépen az asszonykádnak!
Karfában a kórusegylet. Mandzsettagombokat csipegetnek a cinegék az udvaron, rőzsék indulnak az erdőbe kiverni a szimbolikát a fákból. A lélek leszedőfésűje: egy pásztorsíp jégbe fagyva, fojtott dallam hangját hallani.
Kibéleli a házat a forró gőz. Átitatja a függönyöket, leforrázza a beléjük szőtt esti horkolást. Régi, elsuttogott szavak a fal repedéseibe állva. Pergő vakolatként hullnak a földre.
Az asztalnál hatalmas, délceg lovak ülnek. Alig férnek meg a konyhában: sörényük a plafont söprögetik. Görnyednek, patáikkal a kanalakat rugdossák odébb az asztalon. Néha felnyihognak: – Hol van már az a leves?
– Jelentem, készül! – vágja ilyenkor magát haptákba a fazekat kocogtató fekete ruhás huszár. A lábosban egymást kergetik a húsdarabok. A férj a lé tetején reszkető zsírban önmagát látja, sötét szemeit, amiből hirtelen könnycseppek indulnak meg. Ahogy belehullnak a levesbe, a felszínre úszik egy levágott kéz, rajta karikagyűrűvel, majd visszasüllyed az is a sűrű lé aljára.
Dallamra koppannak a kanalak az asztalon. Recsegnek a szék lábai, ahogy forgolódnak rajta a hatalmas lovak. A fekete ruhás huszár az asztal közepére helyezi a levest, a telivérek pedig kidugják hosszú nyelvüket, s belelógatják a gőzölgő edénybe.
– Nem elég erős! Nem elég erős! – verik máris a replikát, néhányuk pedig így kiált: – Túl sós! Túl sós!
A bajszos katona félelmében az asztal alá búj, és összekucorodik. A bútor táncol fölötte, ahogy kemény patáikkal csapkodják a démonok.
– Túl sós! Túl édes! Túl sós! Túl édes! – kántálnak, az orrukból kicsapó tűztől felrobbannak a tányérok. Szilánkjaik repeszként repülnek szét, beleállnak a falba, szétszaggatják a függönyöket.
– Kegyelem! – esedezik a huszár.
– Túl sós, túl édes, túl ízetlen, túl ízes! – tapsikolnak a paripák. – Micsoda kétbalkezes szakács vagy te! Mindjárt le is fokozunk! Mától csak kígyócsomó lehetsz! Vagy kúpfogaskerék! Szűrőpapír, esetleg temetőbogár!
Félrehajítják az asztalt, és körbe állják a férfit. Az egyiknek a patái között ott füstöl a nagy kondér forró leves.
– Mától csak kopasz farkas lehetsz, az biza! – mondja neki a két lábon álló, fénylő szemű ló, azzal ráborítja az egész húslét a férfira. – Nesze, itt a tüzes menyecskéd. Amíg a halál el nem választ!
Ásítoznak az ajtósarkok.
Ceruzák másznak ki a vödörből, majd a furulyalyukakba bújnak
A csirkecsontból tákolt ágyon a huszár és felesége repül át a falu fölött. Az ágy lábai fehér szántást húznak az égen. A férfi és a nő között a szenesvödör áll, amiből szórják, egyre szórják a falura a feketére égett gyufaszálakat. Fejüknél a tyúkok serege áll a kereten, és így dalolnak:
Boldog, ki láthatja maradékait,
Kik majd könnyekkel áztatják hamvait.
Az ilyen nyugodva száll a sírba,
Tudván, hogy élni fog még azokba.
Egy ideig megbabonázva nézik lentről őket a falubeliek. Majd a lebegő ágy eltűnik a horizonton. Nem marad utána más, csupán a falu deszkáit átitató levesszag, amitől megkordul az emberek gyomra. Félre üti magát a harang. Székek sikoltanak fel, ahogy rájuk telepednek a háziak, és enni kezdik a déli levest.
– Sós – mondják az egyik házban.
– Édes – kifogásolják egy másik konyhában.
– Nem elég erős – panaszolják egy harmadik helyen.
Tollak lebegnek a zsíron.
A feltámadó szél megszárítja a forró gőztől átitatott függönyöket. Mintha a kísértetekből száradna ki végre a keserv.