Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________
A szobát megsebesítő nyavalya. Felhőket kanalaznak az ágyban fekvő beteg kisfiú szájába, a váratlan köhögéstől ijedten rezzen össze a koszos ablaküveg.
– Szegény, szegény gyermek – mondják a látogatók. Délibábokat akasztanak a szoba falaira, azzal kifarolnak a konyhába, kifaggatni a szülőket, hogy ők mit gondolnak, bele fog-e halni a csöppség a lázba, amitől már a párna is izzad.
– Az istenért! – csattog az apa. – Ez a kérdés még nem érett meg! Majd ha tenyerébe nő a szórórózsa! Majd ha ásónyom szúrását érzi a sarkán! Majd ha az emlékezetére akasztott posztó a földön hancúrozik! Majd ha, majd ha…
– Fényes édesapám! – hallatszódik a fiú motyogása a szobából. – Engem a lovakból kimászott sok-sok zsizsik betegített így meg… Éjszaka csúsztak be az ágyamba, a fülembe hányták a fekete-lelkekből kicsavart meséket.
Ezután ismét köhögés rázza az egész házat, recsegnek tőle a deszkák.
A látogatók sajnálkozóan rázzák a fejüket, a szülők egymás keblére borulnak, úgy sírnak. Még csak tizenegy éves a fiú, hogyan sebezhette meg ilyen fiatalon ez a tövis?
– Biztosan kicsike megfázás! – fogják derűsebbre a dolgot a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedését. – Némi csukamájolajat kell beléje csepegtetni, a párna alá dugott Biblia is segíthet… Ruhaszárító kötélre akasztani, és kiporolni kicsit a lelkét, az kell ide, attól máris meggyógyul ez a legény!
– Kenjenek cipőkenőcsöt a nyelvére! – tanácsolja egy öregasszony. – De a tetőre is ügyeljenek! Ha elég csúszós a cserép, lehullnak róla a fiúért érkező angyalok. Szegeljenek rá jeget! És ha földre hullnak a halál angyalai… Nagy késsel kell elvágni a szárnyasok nyakát, akkor aztán békin' hagyják a kisfiút!
A lovak – gondolja szomorúan az édesapa, miközben ezeket a népi gyógymódokat hallgatja. – Mennyi bajt hoznak még a falura az ég lovai? És miért pont az ő fiát lepték meg ragállyal?
– Gargalizáljon a vacsorával, mielőtt lenyeli!
– Masszírozzátok a bőrét bazalttufával!
– Dörzsöljétek a szemébe az ökörnyálat!
Szakadnak a szavak. Persze hol is találni februárban ökörnyálat?
– Zsizsikes… zsizsik… – ismételgeti a fiú, majd felköhög egy maréknyi férget.
Gyufákkal vajúdik egy skatulya. Nyögései lángba borítják a kerti fát. A határban ménesek ténferegnek: gonosz szemek pislognak patanyomaikban.
Különös vándor lépked végig a kietlen tájon. A lovak utána settenkednek, de valahányszor megfordul, és rájuk néz, messzire szalad a sok négylábú.
Varázsigéket mormol feléjük: – Tüzérüteg, tüzérüteg, porció és kazuárfa!
Ettől aztán a paripák egyből maguk alá rondítanak. Nyerítésük kettétörik a művégtagokat, a trágyából kiszálló gőz befészkeli magát a falubeliek álmaiba.
A vándor a beteg fiúhoz siet. Gyógyszert visz, ami megmentheti a gyermeket, de az út mintha hosszabb lenne minden egyes megtett lépéssel.
– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb, egyre messzebbről érinti, simítja a kis beteg sápatag arcát. – Tegnap este meglátogatott egy hegedűs! Az ágyam fölé hajolt, és muzsikával ébresztett! Gyönyörű zeneszóval gereblyézte ki a szememből az álmot! Majd kitépte, és átnyújtotta nekem világító hegedűhúrjait! Egyenest hozzád küldött velük, azt mondta, ha ezeket lenyeletem veled, olyan dínomdánom kezdődik a testedben, amitől a benned nőtt táncos lábak kirugdalják a férgeket! Varázsszavakat tanított, majd búcsúzott. Bárcsak egyből neked adta volna a húrokat, ahelyett, hogy rám bízza őket! A lovak hatalma végtelen, csupán néhány varázsszót tudok a torkuknak szegezni.
A kisfiú mintha meghallaná a távoli szavakat, felül, és gyönge lábain az ablakhoz siet.
– Hamarosan itt a gyógyító, édesapám! – krákogja. Szemével letörli az üvegre tapadt koszt.
Fémketrecet lökdös végig az udvaron egy tyúk. Néha ceruzát kotkodácsol fel, ami gilisztaként tekereg a havon. Egy lefűrészelt kéz settenkedik a bokorban. A konyhában a látogatók taposnak egy földre dobott tálat.
– Jövök, fiú! Jövök! – kurjongat a vándor, aki már az út háromnegyedénél jár. A lovak eközben legelik az időt, amitől újra benövi a por az ablaküveget, a kisfiú pedig visszahátrál az átizzadt dunyha közé.
A vándor most jár félúton. Kiáltásait az égen röpködő varjak csipegetik. Fél óra múlva egy tyúk fog végiglökdösni egy fémketrecet az udvaron. A begyét már nyomja a sok-sok grafitceruza. Portrékat rajzolnak belül a madárra, majd amikor levágják, meglepődnek a háziasszonyok a megannyi pingált arcképen.
– Kész a leves! – biztatják a háziak a látogatókat, mintha ez máris fél egészséget hozna a fiúnak, de amikor a tányérba pillantanak, meglátják a férgeket. Kövérre hízott fehér kukacok úszkálnak benne csigatészta helyett, izgatottan evickélnek oda-vissza-oda-vissza. A tányért az anya rögtön kiejti a kezéből, és a látogatók elkezdik taposni a szilánkok között ficánkoló férgeket. Oda-vissza-oda-vissza.
– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb, egyre messzebbről érinti, simítja a gyermek sápatag arcát. Az ég lovai a perceket legelik, nyerítésüktől hátrálnak a mutatók. A vándor még csak negyedúton jár, messzi, borzasztó messzi még a fiú háza.
– Biztosan egy kicsike megfázás! – fogják derűsebbre a dolgot a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedését.
Egy favágó véletlenül lefűrészeli a távolban a kezét. Az ól oldalához szegezett libákból kicsöppenő vért nyalogató pulikutyába villám csap. Zsákokba zárt kisasszonyok csiripelnek a padláson.
Soha nem érek oda, amíg ezek az átkozott lovak folyton visszapörgetik az időt! – Látja be a vándor, majd könnyekre fakad. A fejére húzza a párnát, és elalszik az ágyában. Simogató hegedűmuzsika ébreszti. A távolban egy gyermek köhögése vés rovátkákat a gerendába.
– Vidd el a húrokat magad a fiúnak! – szólítja fel a muzsikust. – Hiába is indulok útra, ismét az ágyamban kötök ki. A varázsszavak annyit sem érnek, mint a szőrtelenített seprű. Hátrálnak ugyan tőle a paripák, de a nyerítésük ellen nem véd!
A hegedűs szomorúan csóválja a fejét: – Hiába vágnék neki, én se jutnék messzebbre. Próbáltam már ezerszer, de a lovak ezerszer is visszatekerték az időt.
– Mi értelme hát újra és újra nekiindulni az útnak? – kérdezi az ágyban fekvő, ökölbe szorítva reszkető kezét.
– Amíg is úton vagyunk, nem hal meg a fiú – magyarázza a hegedűs. – Ennyivel is meghosszabbítjuk az életét. Ha ágyban maradnál, holnap már koporsóba fektetnék a gyermeket, hogy a föld alatt tovább kínozzák a nyüvek.
A vándor ezt átgondolja, majd feláll, átveszi a világító hegedűhúrokat, és ezredjére is útnak indul. Órakattogás üli meg a tájat: lovak settenkednek a férfi után.
– Tüzérüteg, tüzérüteg, porció és kazuárfa! – riogatja őket.
És persze meg is ijednek. De valójában annyit ér ez, mint a varjakról lefeszegetett károgás. Annyit, mint az udvaron kergetett vízibicikli. Annyit, mint felszegezni a libákat az ólra, hogy fájdalmas gágogásuk messzire űzze a kísérteteket.
– Édesapám! – szól az ágyban fekvő kisfiú. – Bárcsak láthatnám gyógyítóm érkezését. De tiszta por ez az ablak.
Koszorúk fekszenek a tetőn. Ceruzává változnak egy félig kivágott fa ágai: ahogy a szél rázza őket, a soha fel nem zendülő, gyógyító dallam kottáját vésik az égre. Károgó gyászmadarak feszegetik le a hangjegyeket a felhőkről.