Komor Zoltán Blog

Megjelent a második könyvem Amerikában a MorbidBooks kiadásában!

http://www.amazon.com/dp/B00RB1OKUW/

I ORDER A magic lamp from the internet. According to the seller, it is good as new, and after rubbing the thing, a djinn will come out and give me three wishes. A few days pass, and the package arrives. A sign on the lamp’s side informs me that the product is not suitable for children under the age of three, because they can swallow the small pieces. I don't know what tiny parts a genie could possibly have, but nowadays they write this warning to everything. 
I begin to rub the lamp, but what comes out fails to meet even my lowest expectations. Along with some dark smoke a thin, bald guy crawls out. His skin is all grey, the eyes are colorless pebbles. He hands me his medical charts, like it was a business card or something, which reads: Stage 4 Lung Cancer. 
"I never smoked one cigarette in my life!" adds the genie, and begins to cough. 
I don't know what to do with my new cancerous djinn. I keep telling him my wishes, but he just stares in silence, or talks about nonsense. 
"I want a tree which grows money as leaves!" I command him. 
"I never realized, life can be so short. We are just putting the bricks, one into another, then we try to climb over the wall that we created. But it is so big. It covers the sun." he mutters, drawing in the air with his pencil-like fingers. 
"I want a sports car!" I try again, but he just looks out in the window, gazing the clouds, telling me: "Can cancer grow in birds? Does it kill owls in the forest, or eagles in the mountains? The deer maybe? The giant fish on the bottom of the sea?" 
With a desperate look I say: "I want a swimming pool." 
But the djinn begins to cough up blood, and it is damned sure, I won’t get any swimming pool today.

Amikor télanyó hozzáment télapóhoz, még azt hitte, az öreg szakállas – aki hála a Hutchinson-Gilford szindrómának már kölyökként is úgy festett, mint egy vénember – egy igazi férfi. Csak a nászéjszakán derült ki, hogy Szent Miklós egy másik testi fogyatékossággal is rendelkezik: nevezetesen, hogy csiklója van. És ami még rosszabb, „nem ott ahol gondolnád” – ahogyan a mikulás fogalmazott.

Télanyó persze egyből az öreg folyton piros, duzzadt orrára tippelt, de mint kiderült, a mikulás a testén kívül hordta a csiklóját. Ez persze olyan ritka egészségügyi probléma, hogy orvosi nevet sem kapott még. A Mikulás nagyon szégyellte is magát: nem volt hajlandó elárulni, hol tartja a klitoriszát. De Télanyó eldöntötte, hogy így vagy úgy, örömet fog szerezni a férjének, hiszen szerette és boldognak akarta látni. Kutatni kezdett hát: átnézte mind a fiókokat és a szekrényeket, de sehol sem lelte a Télapó csiklóját.

– Talán mert nem is úgy néz ki, ahogy gondolnád – motyogta egyszer a férje, de többet nem mert elárulni. Télanyó aztán dörzsölgetni kezdte a nappaliban állandóan felállított karácsonyfa gömbdíszeit, figyelve a férfi reakcióját, de semmi. Ahogy teltek a napok, mindent alaposan összefogdosott a lakásban, mintha csak egy dzsinnt akarna előhívni a tárgyakból. A Mikulás ráunt a dologra, és felfedte végül a titkot: – Jaj, hiszen te is találkoztál már vele!

– Vele? – döbbent le Télanyó.

– Igen. Jeremiás az, a krampusz!

És ekkor Télanyó megvilágosodott. Persze, Jeremiás. Az egyetlen ördögfióka, aki kicsit más volt, mint a többi: egyrészt nem nőtt ki a szarva (emiatt persze sokat csúfolták a társai), másrészt nem fekete, hanem rózsaszín volt bőre, s a leginkább egy kiolvadt fagyasztott húsra hasonlított. Olykor még áttetsző, nyálkás folyadékot verejtékezett. A Mikulás nem is vitte szinte sohasem magával – a gyerekek nem féltek tőle, és valahányszor Jeremiás ütlegelni kezdte virgáccsal a kölyköket, a bőréhez dörzsölődő pálca elektromos kisüléseket okozott a télapó kéjközpontjában, ami miatt nehezen tudott a munkára koncentrálni.

Télanyó örült neki, hogy a Mikulás nem hordja magával a csiklóját karácsony estéken – így legalább biztos lehetett a hűségében –, ugyanakkor a tény, hogy a télapó klitorisza egy krampusz nem tántorította el a tervétől, miszerint örömet fog szerezni az urának.

Hamar megkörnyékezte hát Jeremiást, aki – mint a legtöbb krampusz – a mikuláslak körül kialakított munkásszállón tartózkodott, szegényesen berendezett kis szobájában, és mint máskor, most is a virgácsfaragó tévé műsort nézte. A Mikulás nem engedte, hogy Jeremiás maga faragjon virgácsokat, ahogy a többi krampusz tette – hiszen több mint 8000 érzékeny idegvégződés volt található rózsaszín kis testében, és a gondolat, hogy esetleg megvágja magát a metszőollóval, máris a fájdalom petárdáit robbantotta a Télapó fejében. Jeremiásnak egy dolga volt hát: feküdni a fotelban, nézni a tévét és hagyni, hogy a Mikulás olykor belopózzon hozzá az éjszaka közepén és simogassa kicsit a hátát. Ő volt az öreg szakállas ember legféltettebb titka. Meg is lepődött aztán Jeremiás, amikor egyszer csak Télanyó nyitott be hozzá, a kezében egy tubus szegfűszeges masszázsolajjal.

– No Jeremiás, most örömet szerzünk a papának! – mosolygott Télanyó, az ördög pedig mi mást tehetett volna, az ágyra feküdt és hagyta, hogy dolgozni kezdjenek rajta az ősz hajú nő mézeskalács-gyúrásban megedződött kezei. Miközben Télanyó a nedvesedő krampuszt dagasztotta, átfutott a fején, hogy ő akkor most leszbikusnak számít vagy sem. De mit sem törődött ezzel, hiszen már hallotta az éjszakát kettészelő éles hóhóhó kiáltást, ami annak a jele volt, hogy az öreg télapó odahaza a kandalló mellett ücsörögve már igencsak jól érzi magát. Később az öreg Mikulás forró csókkal köszöntötte a hazatoppanó asszonyt, az pedig eldöntötte: holnap is meg fogja látogatni a klitorisz-krampuszt.

És ez így ment bizony heteken át: Télanyó annak rendje és módja szerint megjelent a krampuszlakban. Jeremiás egyre inkább várta ezeket a látogatásokat: no nem mintha élvezte volna a kezelést – a kényeztetett idegszálak egyenest a Mikulásnak továbbították mind a kellemes érzéseket –, de legalább közben társaloghatott Télanyóval. Az öreg hölgy sem bánta ezt: gyúrni a cuppogó klitoriszt elég unalmas volt, Jeremiás pedig valósággal elbűvölte. Fájt a szíve, amikor az ördögfióka mesélni kezdte, hogy éjszakánként arról álmodik, hogy ő is virgácsot farag vagy karácsonyfát dekorál. (Jeremiásnak nem lehetett saját fája, hiszen ha a tűlevelek megszúrnák, az bizony a Mikulásnak fájna.) Télanyó ilyenkor megölelte, simogatni kezdte, de tudta, ezt is csak a férje érzi. Majd – ki tudja hogy történt, bizonyára a pillanat varázsa volt –, egyszer csak megcsókolta Jeremiást. Száját betöltötte a krampuszból szivárgó enyhén sós, áttetsző folyadék. Erre persze még hangosabb hóhózásba kezdett férje ott a télapó-lakban. (Tessék, most már biztos, hogy leszbikus vagyok, gondolta télanyó.) Másnap egy saját fenyőfával lepte meg Jeremiást. Még fel is díszítette neki.

– Aztán a közelébe ne menj, inkább csak nézegesd! – Mosolygott kedvesen az asszony, Jeremiás szemébe pedig öröm-hüvelyváladék-könnyek szöktek.

Teltek a hetek: az öreg szakállas fickó egyre követelőzőbbé vált. Most már napjában kétszer utasította feleségét, hogy látogassa meg a klitoriszát. De Télanyónak nem kellett kétszer mondani: kezdett szerelembe esni Jeremiással és a csikló-ördög is vele. Miközben nyalogatta és játszadozott vele, sokat beszélgettek. Egyszer aztán kibukott az asszony száján: – Bárcsak téged kényeztethetnélek és nem Miklóst! – Majd szomorú tekintetét a rózsaszín ördögfióka csupasz, gömb-fejére függesztette. A krampuszok nemi szerve a két szarvuk volt – a krampusz-szex jórészt szarv-csatákból állt, kívülről ilyenkor úgy festettek mintha csak két szarvas küzdene az aggancsaikkal. Ám nem volt ebben semmi agresszív: csupa öröm volt a játék. Nőstény krampuszok nem voltak, a krampusz szex tehát természeténél fogva homoszexuális aktus. Az ördög csecsemők két krampusz férfi elkeveredő spermájából fogannak a testen kívül. Ám Jeremiásnak jól láthatóan nem voltak szarvai.

– Pedig vannak… – Sütötte le a szemét a csikló-fickó, és elvörösödött rózsaszín arca. – Vagyis egy van. De sajnos nem ott, ahol gondolnád…

Mint kiderült, Jeremiás nemiszerv-szarva a Mikulás két lába között található. Télanyó ezen ledöbbent. Érezte ő, hogy igenis dudorodik valami a Mikulás nadrágjában. De nem gondolta, hogy az a dolog bizony Jeremiáshoz tartozik. Elhatározta hát, hogy így vagy úgy, de örömet fog szerezni szeretőjének. Még ha ezért a férje gatyájába is kell nyúlnia. Csak észre ne vegye a Télapó, hogy az alsójában matat, hiszen rögtön rájönne, hogy megcsalja őt egy krampusszal.

Így történt hát, hogy télanyó extra erős macskagyökér teát főzött a férjének, aki talán enélkül is rögtön mély álomba zuhant volna az alapos csiklókényeztetés után, de jobb biztosra menni. Majd amikor már mélyen aludt férje kedvenc rénszarvasbőr foteljában ülve, az öreg hölgy kioldotta az övét és lehúzta piros nadrágját.

– Milyen hatalmas! – szakadt ki rögtön Télanyóból, amikor megpillantotta a meredező szaru-farkat. Egyből a szájába vette hát, és kényeztetni kezdte Jeremiást. Az ördögfióka otthon pedig életében először reszketni kezdett a gyönyörtől.

– Köszönöm! – hálálkodott másnap, Télanyó pedig rákacsintott és azt mondta: – Csak várd ki a végét, ma a magamévá teszlek! – És már sietett is teát főzni. Ám úgy tűnik, a macskagyökér-főzet ezúttal nem sikeredett túl erősre: a Mikulás egyszer csak arra ébredt az éjszaka közepén, hogy le van húzva a nadrágja és Télanyó rajta lovagol.

– Te kurva! Megcsaltál a csiklómmal! – szakadt ki rögtön az öreg Télapóból a mondat, a kandalló-tűz csak úgy lobogott a szemében. Meg is ijedt a felesége: lepattant hát a meredező szaru-szerszámról, és kirohant a házból. Egyenest Jeremiáshoz szaladt.

– El kell tűnnünk, Miklós bekattant, ilyennek még sosem láttam! – rimánkodott a nő a még mindig lihegő krampusznak, aki alig tudott magához térni a be nem fejezett szex miatt. Majd egyszer csak dörömbölni kezdett valaki az ajtón.

– Itt van Miklós! – Reszketett Télanyó. – Most mi lesz?

– Az ajtó erős, nem tud bejutni rajta – felelte a krampusz.

– Nem ismered, még a kéményeken is bejut! – sírdogált Télanyó. De az ajtó kitartott: a Télapó már véresre verte az öklét, amikor egyszer csak eszébe jutott a mentőötlet.

– Ha így hát így! – Kiabált az öreg szakállas, azzal abbahagyta a dörömbölést. Egy ideig csönd és nyugalom telepedett a szobára.

– Talán elment kidühöngeni magát… – kockáztatta még Télanyó, ám egyszer csak velőt rázó ordítás szakadt ki Jeremiásból: csupasz fejét fogdosva dőlt a padlóra, és reszketett, sírt, mintha épp nyúznák.

– Mi a baj? – szakadt ki Télanyóból.

– A szarvam, a szarvam! – hörgött a rózsaszín krampusz, és vergődött tovább a földön. Télanyónak ekkor világosság gyúlt a szemében. Rögtön az ajtóhoz rohant és kinyitotta. Miklós pedig ott állt, letolt nadrággal, kezében egy öngyújtóval, amivel a lába között meredező szaru-hímtagot sütögette épp. Szakálla mögött gonosz vigyor villant. Télanyó megpróbálta kiverni a kezéből a gyújtót, de a Mikulás ellökte magától a nőt: – Hóhóhó, te kurva! – morogta. A pörkölődő szaru bűze betöltötte az aprócska szobát. Jeremiás hangszálai szinte elpattantak már az üvöltéstől. Télanyónak ekkor mentőötlete támadt: megragadta drága krampusz szeretőjét, amennyire tudta, talpra állította és teljes erőből a karácsonyfának lökte. A fenyőfába csapódó krampuszba egyből millió tüske állt: még a szétrobbanó üvegdíszek szilánkjai is mélyen rózsaszín bőrébe fúródtak, és a kicsorgó vér vörösre festette az ágakat. A Mikulás ekkor kiejtette a kezéből a lángot és a földre rogyott: most ő üvöltött, méghozzá kétszeres intenzitással, mint Jeremiás. Hiába, a csiklóban sokkal több az idegvégződés, gondolta Télanyó, és a karját összekulcsolva a Mikulás mellkasára térdepelt: – És most ide figyelj, Miklós! És figyelj jól, mert csak egyszer mondom el! Jeremiással elmegyünk! Meg ne próbálj követni minket, vagy bántani ezentúl Jeremiást, mert mindig kéznél lesz a csiklód és a virgács! Mától babusgasd ám azt a szarvat a lábad között, különben baj lesz!

Azzal Télanyó kézen ragadta a fenyőtüskékkel teli szurkált krampuszt és kitántorogtak a hóval bélelt sarki éjszakába. A Mikulás pedig ott maradt a földön, és még órákon át csak jajongott. Teltek aztán a hetek. Majd a hónapok. Télanyó nem tért vissza, és bár Miklósnak olykor eszébe jutott a hosszú, magányos éjszakákon, hogy ököllel a lába közé csap, végül mindig megállt a levegőben kesztyűs keze és annyiban hagyta a dolgot. Befeküdt inkább átkozódva az ágyba. Majd meglepetésére elöntötte a forróság. Az orgazmus szikrái pattogtak öreg, szürke szemében, ahogy összegyűrte hurkás lábaival maga alatt a lepedőt. Bizonyára Télanyó hozzábújt Jeremiáshoz, az ilyen jó érzés.

– Boldog karácsonyt… – pottyan ki aztán a vén szakállas száján. Majd mély levegőt vesz, a lába közé nyúl és dörzsölni kezdi az ősz pihés combjai közt meredező krampusz-szarvat.

A jövőben, egy mutáns vágóhídon járunk. Hősünk egyszerű gyári munkás, akinek napi rutinja a véglények darálóba terelése. Miután a vezetőség csökkenti a melósoknak járó napi élelmiszer fejadagot, dolgozónk nem tehet mást, a végbelébe rejt egy tintahal-ember konzervet és megpróbálja hazacsempészni a gyárból. Nem is sejti, miféle lavinát indít el ezzel. Hamarosan egy gladiátor arénában találja magát, ahol vérszomjas mutánsok küzdenek életre-halálra a kamerák össztüzében.
Nyelvzabáló rákparaziták, gyilkos vaginák és sáska-szamurájok keresztezik az útját...

Komor Zoltán és Tépő Donát legújabb bizarr sci-fi-je se nem folytatása, se nem előzménye, inkább alternatívája előző, Mutánsfilé című kötetüknek.

http://www.lira.hu/hu/ekonyv/szorakoztato-irodalom-1/sci-fi/mutansvagdalt-ekonyv-epub-mobi 

Egy ilyen sablon iparművész is a költőkből él. Persze amióta a kormány meghirdette az Alkotók a közjólétért programját, egyre gyakoribb a művészek ipari elemként történő hasznosítása. Másra úgysem jók. A parkok padjai immár tájkép festőkből, a városi vízvezeték pedig költőkből készül. A föld alatt adogatják a vödröket. De most itt ez a koporsókészítő…

Korábban búcsúlevél-szerzőként kerestem a kenyerem. Az ügyfeleim bánatráncba gabalyodott öngyilkos jelöltek voltak, akik képtelen lévén rendes viszlát-levelet írni felkerestek egy szakember – engem –, hogy pénzért fogalmazza meg nekik. És hogy jó voltam-e? Egy ismerősöm próbára tett egyszer. Megkért, hogy írjam meg neki a búcsúlevelét egy sör fölött. Nála életvidámabb fickót nem ismertem. Ám amikor átfutotta a kész szöveget, elhervadt örök mosolya. Másnap a saját nappalijában találtak rá. Felakasztotta magát. Ennyire jó voltam.

De aztán bejött az Alkotók a közjólétért program, és a kormány valamiért a fejébe vette, hogy az öngyilkosság nem hoz társadalmi hasznot. Hamar besoroltak hát engem is: kapaszkodó lettem a buszon, egy rozoga, helyi járaton. Egyszerű munka, nem mondom, állni kell és megtartani az embereket, hagyni, hogy belém csimpaszkodjanak mindenféle idegenek, és nem vágódni el a kanyaroknál. Legfőképpen pedig csöndben lenni. De leginkább az utóbbival volt bajom, folyton megszólítottam az utasokat. Képtelen voltam megszabadulni régi beidegződéseimtől, és a reggel munkába igyekvőknek meséltem, hogy mit kellene a búcsúlevelükbe írni, ha egyszer az öngyilkosság mellett döntenek. Hamarosan egyre kevesebben utaztak a járaton, a buszsofőr pedig – aki a fékpedál helyére szerelt kubista festőt egyre nagyobb vehemenciával taposta a piros lámpáknál – bepanaszolt a munkafelügyelőmnél. A kapaszkodói alkalmazotti jogviszonyom így hamar megszűnt. Egy hosszú beszélgetés után abban maradtunk a felügyelővel, hogy felkeresem ezt a koporsókészítőt, illetve abban, hogy ő még aznap este öngyilkos lesz, mert szürke kis hivatalnokként kilátástalan az élete.

És most itt ez a koporsókészítő. Azt mondja, művészi, egyéni halotti ládákat tervez és hogy speciális ügyfélkörrel rendelkezik. Hogy kiszolgálhassa, pont olyan remek talentumú alkotókra van szüksége, mint én.

– Az ember még a halála után is csak a halhatatlanságot hajkurássza – kezdi monológját, és miközben beszél, én gondolatban már a búcsúlevelét fogalmazom. – Mi értelme máskülönben a tartósításnak, a balzsamozásnak, egyáltalán a koporsónak, ha egyszer úgyis elássák a halottat és senki sem látja? De a hozzátartozók nem szívesen gondolnak a tetembomlásra, a hamu a hamuhoz, por a porhoz csak üres duma, ha egy szerettükről van szó. Szívesen képzeljük azt, hogy még odalenn is, a halála után is úgy fest, mintha most támolygott volna ki egy aromaterápiás masszázsról. Kicsit talán fáradt ugyan, de nem mondana le egy közös vacsorát. Szóval a konzerválás új módjait kutatom. – Hajol meg a koporsókészítő. – És amióta csak olvastam arról, hogy a művészet örök, tudom, hogy a következő koporsómat művészekből kell fabrikálnom!

Hirtelen világos lesz, miért is irányított a munkafelügyelőm pont ehhez a pasihoz: nyilvánvalóan púp voltam csak a hivatal hátán, és tetszett neki az ötlet, hogy szó szerint eltemethet.

– Gondoljon csak bele, bárki is fekszik majd ebbe a grandiózus koporsóba, azt négy halhatatlan művész zsenialitása konzerválja majd az örökkévalóságnak!

Micsoda véletlen: a szerencsés tetem nem más, mint a reggel holtan talált munkafelügyelő, keze görcsösen markol még mindig egy papírdarabkát a búcsúszövegével, ami érzékletes jelzőkkel festi le, hogy kilátástalan az élete szürke kis hivatalnokként. Naná, ki másnak is lenne pénze egy művész-koporsóra, mint a kormánynak. De aláírom a szerződést: igazából nagyon is csábító az ötlet, hogy elássanak, úgy sem akarok már túl sokat a fenti világtól – és láthatóan az sem akar sokkal többet tőlem.

Másnap találkozom a koporsókészítő műhelyében a többi alkotóval: egy szobrász, egy absztrakt festő, egy költő, és jómagam alkotjuk a csapatot. Szerencsére a hivatalnok kellően alacsony és sovány, így pont elegendőek vagyunk. Az eljárás igencsak egyszerű: a koporsókészítő összekapcsozza majd a kezeinket és a lábainkat, olyanformán, hogy négyen egy négyoldalú tokszerű képződményt alkossunk. Ekkor már persze köztünk, mint szendvicsben a hús, ott fekszik majd maga a hulla is. Amikor arról kérdezzük, mit fogunk enni és inni, hogy mi se pusztuljunk el odalenn, a koporsókészítő azt feleli: – Gondoljanak önmagukra ezentúl egyetlen hatalmas organizmusként, amely a föld alatt él. Nem muszáj ám egyhelyben ácsorogniuk, mint a többi koporsó. Ha megtanulnak együtt mozogni, bőven találnak majd táplálékot és folyadékot odalenn. Az egyetlen feladatuk túlélni és konzerválni a halottat.

Előkerülnek tehát a kapcsok.

– Ez kicsit fájni fog – biztat minket a temetkezési ipar művésze, és a fémhorgok mélyen a bőrünkbe, a húsunkba vájnak. Vér csöppen a padlóra. Majd máris hozza a hullát, és miközben rám fekteti, szomorúan veszem tudomásul, hogy én leszek a koporsó alja, vagy ha már organizmusként tekintünk magunkra, a művésztok-féreg hasfala. Sebaj, ennek talán semmi jelentősége nincs a föld alatt, ahol az ember amúgy is könnyen elbizonytalanodik, merre van a lenn és a fenn – könnyen előfordulhat, hogy miközben perisztaltikusan ficánkolva üldözőbe veszünk egy vakondot, valahogy én kerülök felülre, a felső rész pedig alulra, és akkor legalább nem rám fog nehezedni a hulla.

A temetést másnap délben tartják – esős őszi nap, a hideg víz a fedőn, az absztrakt festőn kopog, ahogy cipelnek minket a kiásott sírhoz a gyászhuszárok. Ezúttal örülök, hogy alulra kerültem, így nem ér a víz. Az örömöm persze csak addig tart, amíg a már hideg pocsolyával teli sírgödörbe nem eresztenek. Felül néhány feketébe öltözött szürke hivatalnok potyogtatja ránk a könnyeit. Majd elkezdik ránk lapátolni a sáros földet, és körbeölel minket a végtelen sötétség.

Egy darabig fekszünk csak a föld alatt, egy előre kitágított kis oldalüregben, ahol lassan lélegzünk, nehogy feléljük minden oxigénmolekulát, amíg meg nem tanulunk együtt mozogni rendesen, és megtaláljuk azokat a földalatti csatornákat, ahol levegőhöz és táplálékhoz jutunk. Rövid időn belül kiderül, az összeszokás nem is olyan vészes, nemsoká már szinkronban hajlítjuk a térdünk és a könyökünk, mintha csak úsznánk, az emberi testekből szőtt gubó pedig, ez a magház, közepén a hullával, hullámozni kezd és törni előre a fullasztó sárban. Hamarosan alagutakat fúrunk, először is egy szellőző járatot, majd vadászatra indulunk: üldözőbe veszünk egy vakondot, de az állat túl gyors, számunkra pedig világossá válik, hogy még jobban össze kell hangolnunk rángatózásainkat, ha meg akarunk kaparintani egyet. Ráadásul a koporsó minden oldalának egyformán kell táplálkoznia, hiszen a halott minden részét egyformán konzerválni kell. Az egyenlő teljesítmény gondolata kissé elbizonytalanít ugyan: mi van akkor, ha bekerült közénk egy tehetségtelen alkotói is, mi van akkor, ha az egyikünk sokkal ragyogóbb művész a többinél, és így az elhunyt egyik oldala jobban konzerválódik, mint a többi. Próbálok nem foglalkozni ezzel, az izmaim nyújtására és összehúzására koncentrálok inkább, és végre sikerül nyakon csípnem a fogaimmal egy vakondot. A kis állat fájdalmasan kapálózik, ahogy harapdálom, vére kitölti a számat, társaim pedig türelmesen várják, hogy befejezzem a vacsorámat, csak utána folytatjuk a vadászatot.

Fárasztó meló ez. A halott többnyire rám nehezedik. Mivel arccal kifelé kapcsoztak össze minket, kis dolgunkat ugyan a földbe folyatjuk, a salak viszont a koporsó belsejébe távozik. A hivatalnok mondjuk nem reklamál. Inkább nekem lenne okom panaszkodni rá: valahogy folyton a hátamat böködi. Talán poszt-mortem erekciója van, gondolom, és kényelmetlenül érzem magam, amiért egy hulla megpróbál kikezdeni velem. De próbálom kiverni a fejemből a gondolatot. Talán csak a körme nő, döntöm el, de ez a gondolat is elég kellemetlen. Mi lesz, ha a halott hivatalnok körbe belenő a bőrömbe, bele a húsomba, mintha csak keselyű lenne, amely belém vájja karmait? Telnek a napok – vagy legalábbis gyanítom, hogy ez történik; idelenn, a föld alatt vajmi kevés jelentősége van a napszakok változásának. Az időt gyomorkorgással mérjük: evéstől evésig tart egy nap. És persze folyamatos vadászattal telik a köztes idő. Immár tökéletes organizmus vagyunk: mintha csak egyetlen test lennénk, ismerjük a másik minden rezdülését. Amikor azonban a közénk préselt hivatalnok bomlani kezd, rá kell jönnöm, hogy valaki nem végzi rendesen a munkáját. Jobban mondva alkalmatlan a feladatára.

Először különös, bűzös folyadék kezdett szivárogni a hullából, ami teljesen átáztatta a hátamat. És persze jöttek a gázok, amitől úgy kifeszültünk a hivatalnok körül, mint egy léggömb. Mi lesz, ha kipukkanunk? Olvastam valahol, hogy a terhesen eltemetett nők képesek a föld alatt megszülni a magzataikat a felszabaduló hasüregi gázok feszítőerejétől, ezt nevezik koporsószülésnek. Persze hivatalnok barátomat efféle veszély nem fenyegette, ám alaposan felpuffasztott így is minket. De szerencsére akadtak apró rések a testkapcsaink között, így egy idő után sikeresen leengedtünk, és ismét könnyebb lett a mozgás. Ám a kis földalatti férgek pont ezeket a köztünk lévő kis nyílásokat használták aztán, hogy beférkőzzenek a koporsótérbe. És mellettük a feltörő szagok is félreérthetetlen jelei voltak a belső bomlásnak. Valaki tehát képtelen megakadályozni a folyamatot közülünk. Felháborító, hogy egy organizmust kelljen alkotnom egy középszerű művésszel. Az egyik nap nem bírtam már tovább ezt a fojtogató bizonytalanságot, és miközben egy fogaim közé akadt vakond-bélfoszlánytól próbáltam megszabadulni, azt kiáltottam: – Valamelyikünk itt méltatlan a művész címre!

A többiek belátták, hogy igazam van. Elhatároztuk, kihallgatást tartunk. Egyenként számot adunk alkotói kvalitásainkról. Az absztrakt festő kezdte a sort: részletesen ecsetelte, hogyan is néz ki az egyik korábban alkotott képe. Elégedetten hümmögtünk mindannyian – szinte láttuk magunk előtt az alkotást. És amennyiben igazat beszélt, és az a vörös paca tényleg glóriaként ölelte körbe azt a másik, fekete pacát, tudtuk, hogy óriási tehetséggel van dolgunk. A festő tehát nem lehet a gyenge láncszem. A szobrász is igen pontos jelzőket használt fő művének felidézésekor, s hamar kiderült, ő is egy zseni. A költő aztán fejből felidézte az egyik versét. Mit ne mondjak, nem nyűgözött le. Teli volt ragrímekkel, képei itt-ott giccsbe fulladtak. Rá gyanakodtam hát. De azért én is bizonyságot adtam tehetségemről: helyben rögtönöztem búcsúlevelet a társaimnak – mindenkinek egy-egy személyre szabottat. Óriási sikerem volt! Nem is szólt aztán egyikük sem többet, még enni is elfelejtettek, némán meredtek maguk elé, kilátástalan életükről elmélkedve. Szép lassan éhen haltak aztán. Először csak azt vettem észre, hogy nehezebben mozgok. Majd amikor mind kimúlt, képtelen voltam megmozdulni a sok holt súly alatt.

Most itt fekszem, várom, hogy egy vakond esetleg véletlenül beássa magát a számba. Már-már azt fontolom, megfogalmazom a saját búcsúlevelemet, amit a nyirkos földbe sóhajthatok. Talán ha odafönn észrevennék, hogy halott a koporsó, kiásnának, kerítenének még néhány művészt, és a belőlük készült még nagyobb koporsóba fektetnének, hogy konzerváljanak minket az örökkévalóságnak. De talán azok is meghalnának, és azokat is ki kéne aztán ásni, hogy egy még nagyobb művészekből eszkábált monstrumba temessék, ami szintén halálra van ítélve. És ez így menne az örökkévalóságig, amíg a halott, összekapcsozott művészekből álló kisbolygó ki nem szakadna a Földből, és megkezdené magányos útját a fekete ismeretlenbe. És senki sem tudná, hogy a csodás művészekből álló kisbolygó magja egy egészen jelentéktelen, szürke kis hivatalnok. És mindez miért? Csak mert nincs már ránk kereslet az anyabolygón. Íróink olyan dolgokat írnak, hogy nem lehet eladni: nem tudnak az emberek olyat mondani, hogy azok örömmel kapjanak rajta.

Az öreg Geppetto akkorra már teljesen lemondott Pinokkióról – szegény bábut hetek óta gyötörte a betegség, a fanyűvek befészkelték magukat a testébe. Apró járatokat, tűhegynyi csatornákat rágtak belé, napról napra mélyebbre jutottak, az öreg ács pedig jobb híján csak a gyerek külső részét reszelgette. Járt öreg kezei között a ráspoly, és gyűlt a forgács a földön – az ágyban fekvő beteg bábu pedig bágyadt szemmel figyelte, hogyan dolgozik rajta a mester, s ahogy egyre több szúette fakérget hántott le a testéről, folyton csak így sóhajtozott: – Bárcsak igazi kisfiú lehetnék! Akkor nem kéne a farágó nyűvekkel kínlódnom.

Félő volt, hogy előbb-utóbb elfogy Pinokkió. Amikor aztán faforgácsot kezdett a lavórba hányni, már biztos volt, hogy a kis férgek a torkát és a gyomrát is ellepték. Geppetto megpróbálta leerőltetni Pinokkió torkán meredező ráspolyát, hogy belülről is lereszelje a paraziták által belakott részeket, de az öreg ács csak a csuklójáig tudta ledugni a szerszámot szorongató kezét a fakölyök torkán, mert az egyből hörögni és köhögni kezdett, majd még több kukac emésztette faport okádott a párnára. Geppetto ekkor már bánta, hogy mégsem egy hegedűt faragott abból a rönkből, amiből Pinokkiót formázta – nem, neki mindenáron gyerek kellett, azokkal meg csak a baj van. De nem tehetett róla az öreg ács, szerette a kölyköket. Főként a kisfiúkat – sokat sóhajtozott az utcán, amikor látta őket szaladni, sima térdecskéik a levegőt rugdosták, fenekükre szorosan simult rövidnadrágjuk. Geppetto azonban jó szívű férfi volt – sohasem vetemedett volna rá, hogy a műhelyébe csaljon egyet is közülük, megpróbált inkább együtt élni a folyton szorongató vággyal. Ám egy este, amikor már nem bírta tovább, elhatározta, hogy kifarag magának egy fakisfiút, amivel aztán kedve szerint játszadozhat. Hogy megörült aztán, amikor a sok belé fecskendezett élet-eszenciától feltámadt a fadarab. De aztán jöttek a nyüvek, majd Geppetto és Pinokkió között kialudt a tűz. Az öreg újra és újra azon kapta magát, hogy este az ágyban fekve más, életerős fatönkökről fantáziál.

Hanem aztán egy nap az újságot lapozgatva megakadt hályogos szeme egy hirdetésen, amiben épp a Kék Tündért reklámozták, ami teljesíti bárki kívánságát. Geppetto úgy gondolta, a csoda talán ismét formába rázhatja Pinokkiót, összeszedegette hát mind a szöges dobozokban tartott aprópénzt és megrendelte a Kék Tündért.

A tündér mag formában, aprócska papírzacskóban érkezett – az instrukciók világosan kikötötték, hogy cserépbe kell ültetni és naponta kétszer öntözni, ami persze nem tűnt bonyolult feladatnak, így az öreg ács már csak azon imádkozott, hogy a csodatevő időben kihajtson, még mielőtt a nyüvek szétrágják teljesen Pinokkió agyát, vagy épp egyszerű felépítésű, szép egyenes, már bejáratott bélrendszerét.

Geppetto megállás nélkül öntözgette – a tündér pedig valóban nőni kezdett, de leginkább valami kékes, vénákkal beszőtt gubóra hasonlított, savanykás illatot árasztott, ami belengte a poros műhelyt. Néhány nap múlva már úgy nézett ki, mint egy káposzta – csakhogy a húsos redők között emberi fogakat, egy nyelv kezdeményt, göbösödő szem-kocsányokat fedezett fel. Ez lesz tehát a tündér feje, látta be. No de hol a teste? Bizonyára a föld alatt, a cserépben – de az meg túl apró egy ekkora fejhez képest.

Amikor a tündér nem nőtt már tovább, és Pinokkió is kezdett értelmetlenségeket beszélni, ami persze annak volt a jele, hogy a kis fanyűvők már az agytekervényeiben piknikeznek, Geppetto kiásta a cserépnyi földből a csodatévő teremtményt. Teste, végtagjai tényleg csak akkorák voltak, mint a káposzta fő és oldalgyökerei. Tehetetlenül kapálózott az ács kérges ujjai között, úgy festett, mint egy vízfejű csecsemő – cuppogó szája képtelen volt emberi szavakat formálni.

Na és ha retardált, csodát tenni attól még talán tud – döntötte el Geppetto, és rögvest Pinokkió ágyához cipelte a kapálózó eres, szilvaszín magzatot, az ágyban fekvő bábu pedig megköszörülte szúette torkát, felköpött némi nyüvekkel teli faforgácsot és azt rebegte: – Szeretnék igazi élő kisfiú lenni!

A vízfejű Tündér erre rázkódni kezdett – kék húsa, mint a kocsonya reszketett, ahogy erőlködött – végül felrobbant, csillámport és savanykás bűz marad csak utána, hiába, a csomagoláson is feltüntették, a tündér csupán egyszer használatos. És ekkor valóban teljesült Pinokkió kívánsága – az ágy körül felgyűlt lereszelt porhanyós fa-por igazi bőrdarává változott, a gyanta pedig vérré – ahogy a faerezet idegekké alakult, Pinokkió sebei igazi sebekké, hirtelen olyasféle fájdalom lepte meg a kölyköt, amit fából gyalult agya korábban elképzelni sem tudott. A megreszelt testrészeiből csorogni kezdett a vér és átáztatta a gyűrött takarót, az egyik karjából még a fehér csont is kilátszott és hirtelen a testében fészkelődő nyüveket is tisztán érezte. Pinokkió ekkor ordítani kezdett – ahogy csak a torkán kifért.

Estére aztán elhagyták testét a csalódott fanyüvek. Geppetto a sebeit borogatta, de olyan sok hús hiányzott már a kölyökről, hogy tudta: sosem fog már kikelni az ágyból. Pinokkió azóta is csak ordít – sikoltozik reggel, jajveszékel este – azért imádkozik, hogy visszaváltozhasson fabábuvá, ami semmit sem érez. Geppetto pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy meghaljon végre a kisfiú és áldott csönd telepedjen a házra. Ám Pinokkió sehogy sem akar elpusztulni.

Egy este nem bírja már tovább a sikoltozást az ács és fejszét ragad. Pinokkió biztató szemekkel néz fel a baltát szorongató öregemberre, ám Geppetto képtelen lesújtani a sebesült fiúcskára. Zavartan tapogatja ujjaival a fanyelet és közben visszaemlékszik a régi időkre, amikor úgy aludt el esténként, hogy Pinokkió simára csiszolt fenekét simogatta, vagy amikor letérdeltette a fabábut, orrát a végbelébe dugta és elmondatott a kölyökkel mindenféle ostoba hazugságot, míg aztán akkorára nem nyúlt a nózija, hogy pont elérje az ács prosztatáját.

Geppetto az ágyra hajította a fejszét és kirohant a műhelyből. Soha többé nem is tért vissza. Pinokkió végül szomjan halt a paplan között. Előtte többször is megpróbálta magát megölni a baltával, de képtelen volt rendesen fejbe vágni magát az élével.

Sokat látták aztán az öreg ácsot a közeli erdőben – folyton csak a fákat ölelgette a vén bolond, ruhája messziről bűzlött, a környékbeli túrázó gyerekek gyakran megdobálták kövekkel. Geppetto úgy döntött, a legjobb, amit tehet, ha maga is fává változik. Apró gallyakat gyűjtögetett hát az erdőben – sokszor letörte őket a fákról, máskor a földről vet fel egy-egy szép darabot – bicskájával vágásokat ejtett magán, és a gallyakat a sebekbe erőltette. Szépen a bőre alá dugta őket – úgy dudorodtak ki a felerőltetett farudacskák, mint a csontkinövések. Úgy képzelte, ha eleget épít be magába, előbb-utóbb csak fává fog változni. Álmában kisfiúk hugyoztak a gyökerére, s a sárga fiúfolyamoktól Geppetto nőtt, csak nőtt, mígnem elérte az eget. Ott aztán a felhők fennakadtak kopasz ágain, és fehér lombkoronává nőttek a feje körül.

Ülök a hideg lakásban és arra gondolok, hogy mindenképp fel kel csalnom magamhoz ma éjszakára egy fűtőtestet. Megfésülködöm, befújom magam egy olcsó parfümmel és elsétálok a sarki bárba, ahol a pultnál ülve várakozom egy italt kortyolgatva. Hamarosan belép egy radiátornő: méghozzá igencsak csinos. Ahogy formás, redőzött fehér teste a bárpulthoz billeg, felmelegszik a levegő. Hallom, ahogy a forró víz klattyog a szép fehér, még le nem pattogzott festék alatt, s arra gondolok, mindent megadnék érte, ha ma egész este élvezhetném ezt a meleget. Megpróbálom elkápráztatni legjobb felszedős szövegeimmel.

– Milyen érzés a buli legjobb csajának lenni? – kérdezem, de rögtön meg is bánom, amikor észreveszem, hogy egyedül vagyunk a bárban. Gyorsan hozzáteszem hát: – A hajad színe pontosan illik a párnám színéhez.

Zavartan pislog vissza rám. Próbálom meghívni egy italra, de nem hagyja. Maga fizeti ki a koktélját, lecsavar egy kupakot és magába dönti az italt. Ahogy az alkoholos lötty bekerül a fűtőtest keringésébe, még melegebben kezd izzani a radiátor.

Ülök csendben, percenként új és új szöveggel próbálkozom: – Van egy térképed? Elveszek a tekintetedben.

Vagy: – Vallásos vagy? Mert én vagyok a válasz az imáidra.

Vagy: – Bébi, te napról napra szebb leszel! És ma este úgy nézel ki, mint holnap!

Újabb italt kér. Ingerülten lötyögteti a poharát. Hogy megtörjem a jeget, próbálok magamról mesélni neki: – Tudod régen féltem a bároktól, mert apámra emlékeztetnek. Bizony az öreg is pont ilyen volt… Részeg férfiak jártak ki és be rajta is és folyton bűzlött a piától. Néha verekedés tört ki benne, ilyenkor nekem kellett hívnom a rendőrséget és… – Vaktöltényként potyognak a számból a szavak. Nem baj, döntöm el. Legalább addig is élvezhetem a radiátornő melegét, amíg feltartom ostoba monológommal. Micsoda átkozottul szerencsés fickó lehet, aki ma hazaviszi ezt a nőt. De amikor odajutok a történetben, hogy apámat bezáratta az adóhivatal egy rajtaütés során, a radiátormaca feláll és azt vágja a fejemhez: – Férfiak… Mindig ugyanazt akarják… – Azzal eltipeg. Édesen rázza fűtőtest-popóját, ahogy kilép a bárból. Engem pedig máris újból körbeölel a hideg és vacogni kezdek.

Néhány óra reszketés után ismét a vörös lámpás negyedben kötök ki, ahol kiélt konvektor-asszonyok, kikent, fiatal radiátor-lányok ajánlgatják a szolgáltatásaikat – csöcseik forró vizes palackok. Átfagyott kezemet közelítve hozzájuk próbálom eldönteni, hogy melyiket válasszam.

– Nincs tipi-tapi! – morog rám egy a kiskorúságból épp hogy kilábalt radiátor. – Perkálj, vagy tűnés!

Előhalászom a pénzt a zsebemből és átgyújtom neki. A papír majd tüzet kap, ahogy a kezébe csúsztatom – micsoda forró kiscsaj! Hamarosan kihűlt lakásomra érünk – a lány rutinosan fekszik a lepedő közé. Fehér, redőzött hátához bújok, a testemet átjárja az áldott meleg.

– Jó éjt – motyogom, de a radiátor-kurva csak morog. Elalszunk mind a ketten. Éjfélkor felébredek. Izgatott ujjaim megindulnak az alvó lány felé. A melléhez érek, és feltekerem kicsit a bimbó-csavart, amitől még forróbb lesz szuszogó teste. Fel se ébred rá. Én is visszaalszom. Álmomban két radiátor-ringyóval hentergek. Szorosan szendvicsbe fognak és ontják rám a meleget. Szinte már sütik a bőröm. Szorosabban és szorosabban ölelnek, ahogy ficánkolnak, masszív, forró fémtestük szinte kilapít. Recsegnek a csontjaim. Még erősebben szorítanak. Hamarosan a koponyám is összeroppan ölelésükben. Kispriccelő agyvelőm a forró radiátor-lányokra fröccsen és sercegve sülni kezd. Boldogság.

Reggel vacogva és egyedül ébredek.

*

Néhány nap múlva egy hirdetésre bukkanok az újságban: KIHŰLT A SZERELMI ÉLETE ÉS AZ OTTHONA? HÍVJON MINKET! MI MAJD FELFŰTJÜK A HÁZÁT!

Először arra gondolok, bizonyára egy házasságközvetítő reklámját olvasom. Ám amikor felhívom a megadott számot, egy szerelő veszi fel a telefont. Már készülnék letenni, mondván, hogy téves kapcsolás, de felvilágosít, hogy bizony ő adta fel a hirdetést, egy fűtési rendszerek tervezésével foglalkozó cégnek dolgozik. Fűtési rendszer tervezés… Elég hihetetlenül hangzik a dolog, de megadom a címemet. Alig fél óra múlva már csöngetnek a bejárati ajtón. Egy nagydarab, szakállas, igénytelen külsejű férfi toporzékol a küszöbön, egyik mancsával a seggét vakarja, a másikkal már az én kezem rázza.

– Nem tudom jól értem-e… – kérdezek vissza később. – Szóval azt állítja, hogy egy olyan cégnek dolgozik, ami külön fűtési rendszert szerel a házakba, és így már nincs is szükség… tudja…

– Elsősorban megrögzött agglegények az ügyfeleink! – Biccent a fickó. – Szép is az agglegény élet, csak hát kurva hideg! – Röhög fel, apró nyálcseppek röpülnek az arcomba. Kényszeredetten mosolygok.

– Hallotta már a hőháztartás kifejezést? – kockáztatja meg. – A legújabb kutatások szerint a biológiai test mint olyan rendelkezik önálló hőháztartással és meleget ad le a környezetének. Nem olyan sokat persze, mint egy radiátor, de mégis csak meleget. Eddig tud követni?

Bágyadtan bólintok.

– A cégünk elsősorban az efféle természetes testek hőleadását próbálja hasznosítani. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy élő, lélegző embereket költöztetünk az ügyfél lakásának falaiba. Ne ijedjen meg, tényleg nagy munka, de megéri, maga is meg fogja látni. Egyszerűen kibontjuk a falat, helyet csinálunk ott néhány embernek, ellátjuk őket élelemmel, vízzel, tudja, és csupán attól, hogy ezek az emberek ott fognak élni a falban, nagyobb lesz a falak hőleadása.

Egyre bőszebben bólogatok – hirtelen kezd összeállni a kép és egyre értelmesebbnek tűnik az ötlet.

– És vannak emberek, akik hajlandóak lennének beköltözni a falamba? – dadogom.

– Cégünknek sok kiváló alkalmazottja van – zárja rövidre a dolgot a fickó, majd elém tol egy szerződést. – Ha akarja, máris aláírhatjuk a papírokat.

És bizony aláírjuk. Másnap munkások érkeznek hideg lakásomba: kibontják a falakat. Járatokat, vékony folyosókat hoznak létre bennük. Teli hordják mindennel. Végül egy kisbusz meghozza a fal-lakókat is – mosolygó férfiak és nők lépnek a szobába, családok, az egyik kisgyereket egy skótjuhász ugrálja körbe. Az én kezemet is megnyalja, mielőtt bevakolnák a falba. A családok integetnek, ahogy a munkások pakolni kezdik a téglákat, és a fal színházi függönye összezárul.

Amikor megkapom végül a csekket, már kezdem kicsit bánni a dolgot – ennyi pénzből akár éves bérletet is vehettem volna a vörös lámpás negyedben – persze kinek van kedve folyton eljárni hazulról. A gond csak az, hogy cseppet sem érzem melegebbnek a lakást.

– Várjon pár napot – biztat a kövér fickó. – Kell némi idő, hogy a falak rendesen felmelegedjenek a testektől. De higgye el, megéri várni! A hőleadás folyamatos és automatikus – nem kell bajlódni semmiféle beállítással!

Azzal magamra hagy.

*

Másnap ismét vacogva kelek, de nem a hideg ébreszt, hanem a falból érkező ugatás. A plafont bámulom, és folytott nevetést hallok a vakolat mögül kiszűrődni: alighanem a kisfiú játszik a kutyával – lehet téglát dobál, amit az visszahoz. Nagyon helyes, gondolom, mozogjanak csak, a szerelő szerint minél többet ficánkolnak, annál több hőt termel a testük – márpedig a lakás még mindig rohadt hideg. A fürdőszobába megyek és a vécére telepszem. Miközben a dolgomat végzem, halk nyögéseket hallok kiszűrődni a hátam mögötti falból. Alighanem egymásba gabalyodott odabenn egy pár, felszentelik új lakóhelyüket. Ennek is csak örülök. Még biztatólag meg is lapogatom a falat, s arra gondolok, ettől hamar felmelegszik majd a fürdőszoba. És arra, hogyha esetleg teherbe esik odabenn a nő, és gyereket szül, a csecsemő hőenergiája csak hozzáadódik majd a többihez.

Szokatlan zajok bélelik ki lakásom. Akárhová megyek, szuszogás, szöszmötölés hangja árad a falakból. Majd csak megszokom, döntöm el. Ezt mondogatom magamnak éjjel is, amikor a párnát a fejemre húzom, hogy ne halljam a skótjuhász vonyítását. Két nap múlva valaki köhögni kezd. Az ugató krákogás nem akar abbamaradni, egyre inkább idegesít.

– Csend legyen már! – Verem ököllel a falat. Néhány pillanatra áldott némaság borul a lakásra, de aztán megint kezdődik elölről a köhécselés.

Este aztán kikopog valaki a hálószobám falából.

– Elnézést! – szólal meg valaki a téglák mögül. – Baj van! – folytatja reszkető hangon. – A kisfiú beteg lett. Orvos kéne neki…

Mérgesen járkálok fel és alá a hálóban. Erről nem volt szó. Ez nem volt benne a szerződésben. És még csak melegebb sincs, olyan hideg a lakás, mintha egy pince lenne. A fal pedig köhög és köhög, és már megállás nélkül rimánkodik nekem: – Beteg a fiú! Hall engem? Kérem, bontassa ki a falat és hívjon orvost! Jézusom, tüzel a homloka! – És így tovább. Akárhová megyek, a falakban élő emberek követnek, kopognak, a fejemhez vágják, hogy nincs szívem, hogy miattam fog meghalni a kölyök, ha nem bontatom ki a falat. Na persze, mintha én kényszerítettem volna oda, önként és dalolva táncolt be a kutyájával. Nem, egyáltalán nem erről volt szó – úgy volt, hogy meleg lesz és béke az otthonomban és jól fogom magam érezni a bőrömben. Előkeresek egy üveg töményet, és ájultra iszom magam. Álmomban hulla hideget kezdenek árasztani a falak. Reggel a fejfájás és a gyászolók sírása ébreszt.

*

– Semmi probléma – közli nyugodt hangon a telefonban a szerelő. – Ami a zajt illeti, könnyen megoldható a dolog. Amire magának szüksége van, az a hangszigetelés. No nem annyira olcsó a dolog, de garantáltan megoldja ezt a kis… problémát.

Engem már nem érdekel, mennyibe kerül – azt akarom, hogy csend legyen. Amióta elhalkult a sírás, a falam megállás nélkül átkozódik és fenyegetőzik: szerintük én vagyok a hibás a kölyök haláláért, és ezért keserűen meg fogok lakolni. Ha találnak végre egy kivezető nyílást, kimásznak az éjszaka közepén és meg fognak ölni. Még a bevakolt skótjuhász is dühösen ugat, készen rá, hogy átharapja a torkomat, csak férjen egyszer hozzá.

– Hallott már az emberi test hangfelfogó képességéről? – Vakargatja a seggét a termetes fickó a konyhámban.

Aláírom a hangszigetelésről szóló szerződést – hamarosan kisbusz érkezik, megpakolva fehér ruhás férfiakkal. A szerelő szorosan a falhoz állítja őket – valósággal kibéleli velük a lakást.

– Szuper csendesek – közli velem a szerelő. – És felfogják a falból érkező hangokat.

És valóban. Mintha már nem hallanám a téglák közül érkező szitokszavakat, se az ugatást. Végre csönd telepszik a házra. A fehérre mázolt ruhás fickók a testükkel fognak fel minden neszt. Állítólag cserélik egymást – de én ebből semmit sem veszek észre. Nagyon diszkrétek. Egyedül a pillantásuktól nem tudok menekülni. Ahogy ott állnak és merednek maguk elé, mintha csak engem bámulnának. Kényelmetlenül feszengek – még a fürdőszobában is bámulnak, miközben zuhanyzok vagy a dolgomat végzem. Igazából aludni sem tudok – a besütő hold lagymatag fényében érzem magamon a tekintetüket – mintha csak bogarak mászkálnának rajtam. Másnap kialvatlanul ülök a kávém fölött, és azt morgom az orrom alatt: – Mi a francot bámultok, mi?

De a fal nem válaszol. Elegem van belőle. Elhatározom, hogy veszek néhány bekeretezett képet a lakberendezési boltból, és teli aggatom velük a falat. Eltakarom vele az arcukat és kész.

A lakberendezési boltban tolós kosaramba gyűjtök minden képet. Reprodukált klasszikusok, giccses tájképek, fotók, amiken idegen emberek mosolyognak és ölelkeznek. Egyedül azt hagyom ott, amin egy tizenkét éves forma kisfiú öleli a kutyáját.

Amikor kalapáccsal beverem az első tartószöget, a fal jajongani kezd – és aprócska vérfolyam indul meg csorogni a földre.

*

Estére felkerül minden kép a falra. A csöndnek viszont annyi – tessék, már a hangszigetelő réteg is csak jajong és nyögdécsel. Mindenhonnan vér csordogál. Eláztatja a szőnyeget, összekeni a bútorokat. Az öklömmel verem a fejem és sírok. Azt mondogatom magamnak, hogy nem erről volt szó, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Az utolsó üveg vodkámat iszom, de még így is vacogok a hidegben. Tébolyult, részeg kísértetként bolyongok szobáról szobára. Hirtelen egy fehérre meszelt férfi ájul elém a falból. Vérbuborékokat köhög fel. A mellkasába vert napfelkeltét ábrázoló festmény vörös posztóvá változik. Reszkető kézzel emelem a számhoz az üres üveget, amiből az utolsó cseppeket próbálom kiszopogatni. A falrész, ahonnan kihullt a hangszigetelő átkozódni kezd: – Elkapunk! Megölünk! – fogadkozik. Hozzá vágom az üveget. A szétrepülő szilánkok új vérpatakokat fakasztanak. Én pedig az ajtóhoz rohanok. Mielőtt kimenekülnék a lakásból, még azt ordítom, hogy nem erről volt szó. Én csak meleget, békét és szeretet akartam kapni. De csak egy gazdátlan kutya nyüszít vissza rám.

*

Az éjszakai város szinte teljesen kihalt. Sikátorból sikátorba szédelgek – egy kukába hányok, majd megtörlöm az arcom, és elhatározom, hogy nem megyek haza, inkább egy kocsmában töltöm az éjszakát, és megállás nélkül iszom, amíg fel nem robban a fejem. Addig fűtöm magam piával, amíg fel nem gyulladok. Ahogy így kóválygok, a város egy ismeretlen részére tévedek. Hirtelen elvakít egy lepukkant sarki bár neonfénye. Nézem egy ideig, majd egyszeriben ismerős lesz a kricsmi.

– Apa… – suttogom. És valóban, még a neonfény is azt írja: APA. Ismét kinyitott volna? Hogy tönkre ment, amióta nem láttam. Az üvege repedezett, a bejárat előtt halomba gyűl a szemét és látszólag teljesen üres a hely. Átvillan a fejemen, hogy megfordulok, hívok egy taxit és hazavitetem magam. Vagy hogy keresek egy másik kocsmát, ahonnan hajnaltájt majd kidobnak. De végül csak erőt veszek magamon, és beülök apámba egy italra.

A bárpult tiszta por – üres és törött üvegek sorakoznak rajta. Egy recsegő bárszékre telepszem, amely majd összerogy a súlyom alatt.

– Nem is tudtam, hogy újra kinyitottál – motyogom keserűen az áporodott szagú levegőbe. Találok az asztalon egy félig teli cigarettásdobozt. Kihalászok egy szálat és rágyújtok. A füst a pult mögötti repedezett tükörnek rohan, és szétterül rajta.

– Muszáj nyitva lennem – motyogja apám. – Különben megfagynék.

– Ismerős érzés. – Pöccintem le a hamut a földre. – Én is folyton fázom.

Apám csak hümmög.

– És… Sok nő jár ide felfűteni téged? – kockáztatom meg a kérdést, majd átmászom a pulton, és kiveszek egy üveg whisky-t. Poharat nem keresek hozzá.

– Hébe-hóba betéved egy. Ilyenkor melegszem kicsit, de nem tart sokáig. Igazából senki sem jár már ide – sóhajt apa. Hangja reszket. Először arra gondolok, a sírás kerülgeti, majd belátom, hogy valószínűleg csak a hideg miatt vacog. – Sokszor betoppan ugyan egy-két reszkető férfi, de azoktól csak még jobban lehűl itt a levegő. Ahogy tőled is.

– Tőlem?

– Legalább fél fokkal csökkent a hőmérséklet, amióta itt vagy – mereng apám. – De nem azért mondtam, hogy elkergesselek. Fél fok ide vagy oda, igazán nem számít.

A whisky-nek borzalmas íze van. Mégis újra meghúzom. Ahogy az alkohol méginkább eláztatja az agyam, egyre nagyobb ostobaságok potyognak a számból. Például, hogy ez egy kutya hideg világ és meg kell ezt szokni.

– Nem volt ám mindig hideg nekem – didergi apám. – Régen édesanyád egyedül fel tudta fűteni ezt az egész helyet. Emlékszem, amikor csak neki voltam nyitva… Ahogy besétált, máris kiraktam a zárva táblát. Itt ült aztán hajnalig én meg sütkéreztem a melegében. Rég volt… De te mit keresel itt?

– A falak otthon úgy döntöttek, hogy nem tartják már benn a meleget – kuncogok keserűen. – Őszintén szólva a lakásom meg akar ölni. És nincs sehol egy fűtőtest, amihez hozzá bújhatnék.

– Talán jobb is így… – mereng apám.

– Már miért lenne jobb? – vágok vissza. A pultra köpöm a whisky-t.

– A melegben csak elkényelmesedik az ember – hümmög. – Talán eleve azért jöttünk erre a bolygóra, hogy fázzunk egy kicsit. Máskülönben nem a kibaszott hideg űr közepén lebegő sárgolyóra születtünk volna. A hosszú telek, a jégkorszak, beláthatod, valaki odafenn sokat elkövetett azért, hogy eleget vacogjunk. Biztosan hallottad már a kifejezést: Isten hidege. Én is csak fázom, látod, nem tudok jobbat. Te sem tudtál jobbat, mint én. És ha lenne gyereked, végül az is csak megfagyna ebben az átkozott jégveremben, mert az se tudna jobbat.

– Úgy beszélsz, mint egy részeg – motyogom, és jeleket vések a pulton felgyűlt hideg porba. – Pedig itt én vagyok a részeg.

– Ismét fél fokot hűlt itt a levegő – szögezi le unott hangon apám. – Jobb lenne, ha mennél.

– Maradok még – felelem. És csöndben iszogatom tovább. Apám sem szól többet. Negyedóránként bejelenti ugyan, hogy ismét hűlt némileg a levegő, de nem noszogat már. Egyszerűen csak közli, mintha a futball eredményeket jelentené be, én pedig bólintok. És vacogunk együtt tovább. Mert egyikünk sem tud ennél jobbat.

Azt beszélik, hogy a Rózsa Ferenc néven elhíresült betyár, aki egy időben igencsak megkeserítette a völgyszéli kis falu lótartóinak életét, igazi parazita volt: mint rózsatüskék, aprócska ragadozófogak sorakoztak szőrös belső combján végig egy vonalban, és valahányszor felpattant egy csikó hátára, vérszívó fogacskáit mélyen az állat bőrébe fúrta, úgy vágtatott velük az erdő felé, s szép lassan kiszipolyozta mind a vörös nedűt a patások testéből. Épp ezért nadrágot nem is hordott a bajszos fickó, messziről lehetett látni lüktető farkát, ami a testébe áramló lóvértől mindig keményre dagadt táplálkozáskor; mint valami zászlórúd, úgy meredezett lovaglás közben, ügetéskor ostorpattogás hangot hallatva nekicsapódott a köldökének, s amikor a patás kilehelte a lelkét combjai között, makkja vérgejzírt spriccelt az égre.

Rózsa Ferenc kizárólag a combján keresztül táplálkozott. Nem is igazán értette senki, minek volt egyáltalán szája, hiszen beszélni sem beszélt. Néha ugyan adott ki hangokat, de többnyire értelmetlen dallam foszlányok potyogtak csak a torkából, mint az ikkom-bikkom, lábikkom, a halmari, halmajdom vagy a seje-haj sej-haj, remoson. Sokan úgy képzelték emiatt, hogy értelmileg visszamaradott lehet – csökött agyú féreg, ahogy a faluban mondogatták, ám mégis elég sütnivalója volt ahhoz, hogy megszökjön a folyton nyomában lihegő zsandárok elől, és hogy a fák gyantájával keményre pödörje szépséges harcsabajszát. Nem is beszélve arról, hogy mind kiszlopálja a vért a combjára nőtt vámpírfogakkal a környékbeli csikókból.

A faluszélen egy apró lógazdaság terpeszkedett, amit – amióta édesapja meghalt – egy Ilonka nevezetű középkorú nő igazgatott. Vele élt még édesanyja is, de az leginkább csak vegetált – amióta megütötte az északi szél, tehetetlen szoborként ácsorgott csak a ház dohos sarkaiban és imákat tanított a pókoknak. Az istállók körüli munkák tehát Ilonkára maradtak, aki – mivel nem sokkal volt szebb, mint a sarokba csomósodott, kiszárat felmosórongy – férjet sem tudott hozni a házhoz, hogy az besegítsen kicsit a lócitromsikálásba. Térdig a ganéban állva persze néha átkozta apját, akinek élete derekán a mániájává vált, hogy ráhagy egy efféle gazdaságot a családra.

– Na de honnét veszi apám a lovakat hozzá? – kérdezte kislányként Ilonka, de az öreg leintette. Aztán elkezdte növeszteni a testén a keléseket. Bizony, a családi lógazdaság eredetileg tumornak indult: masszív, betegség illatot árasztó sötét ragyáknak a bőrön, amikből fojtott nyerítések hangja szűrődött ki. Apja aztán a telihold fényénél sorban levagdosta magáról a bőrgöböket és elásta őket az udvaron – pont oda, ahová az istállókat képzelte. – Ezek itt a gazdaság magjai! – bizonygatta a feleségének és a lányának a csupa nyílt sebbel borított férfi – olyanok voltak a lyukak a bőrén, mint a véres, ásító szájak. Az otthoniak egy szavát sem hitték – hanem aztán néhány napon belül valóban elkezdett kihajtani a földből az egyik istálló: a lüktető erekkel teli deszkák lassan nyújtózkodtak, bennük nedves húsmócsingokként dagadtak a lovak.

– Hogy alakul az istálló? – kérdezgette aztán az apja mindig Ilonkát az ágyból, hiszen a sebei úgy elfertőződtek, hogy már az ablakhoz sem tudott odamenni, hogy kinézzen rajtuk. Az istálló pedig szépen alakult, a kelések hosszú patás lábakat növesztettek – a lüktető húsgombócok megnyúltak és szőr csírázott rajtuk – fehér, barna, fekete – alig néhány hét után igazi csikókká váltak, de ezt az apa már nem érte meg. Utoljára még megköszöntette a családjával, amiért egy lógazdaságot hagyott rájuk, majd a párnák tolla közé lehelte lelkét.

Mindennek már sok-sok éve – Ilonka azóta is mossa körmei alól a lószart, teríti a szénát és csutakol. Újabb lovakat vesz és ad el, olykor pedig levágja őket vasárnapi ebédnek – s miközben tölti szépen a lókolbászt, ujjai a dagadó-nyúló, hosszúkás formát cirógatják, s arra gondol, bárcsak lenne egy férfi a háznál. Ezt forgatja aztán később is a koponyájában, éjszaka, amikor magába dugja a kiszáradt lóhúsrudat és megtelik lihegésével a ház. A sarokban rohangáló pókok sok szemmel nézik, és csáprágóikkal elsuttognak néhány, a szélütött anyjától tanult imát. Ilonka álmában szép vitézlegényt visz haza, s kelésként kezdenek nőni testén a huszárfickó gyermekei. Ám reggel, a mosdótükör előtt állva hamar elszálnak álmai: az arca vörös és eres, maga is mint egy nem teljesen kifejlődött tumor olyan, teste formátlan göb, kérges ujjai pedig folyton lószartól bűzlenek – hiába sikálgatja órákon át – hiába súrolja le a bőrt hosszú szalagokban tenyeréről, a bűz már egyszerűen a húsába ette magát. De persze nincs ideje ezen mélázni: hallja már a lovak nyerítését, az édesanyja nyögéseit – reggelit visz mindenkinek, majd maga is elrág némi szénát.

A faluban járva persze többször is figyelmeztették már Ilonkát a közelben randalírozó parazita-betyár miatt. Történeteket böfögtek a határban talált lovakról, amikben egy csöpp vér sem maradt és csupán néhány apró sebet fedeztek fel az oldalukon. Cigánygyerekek rohangálnak, azt kiabálják: – La Chupacabra! La Chupacabra!

De Ilonka nem félt, folyton azt mondta: – Hát gyöjjön csak az a féreg, majd jól nyakon szúrom a vasvillával!

Nem is riad aztán meg, amikor az egyik éjszaka arra kel, hogy fájdalmasan nyerítenek kintről a lovak. Kioson a házból és magához veszi a ház falához támasztott vasvillát. A hold fénye álmosan csorog az udvarra – a patanyomokban az istálló körül szaglászó patkányok bújnak meg. Hamarosan valami hatalmasat lát törtetni felé a sötétből – egy ló az, a szürke foltos Palkó, nyerítése lehámozza az égről a denevéreket, ahogy fut, izmai engednek és feszülnek, szinte világlik körülötte a sötétség. De fájdalmas nyerítésébe egy különös, másik lény hangja is belevegyül. Valaki így visongat a hátán: – Csicsuri-csácsori! – És már látja is a lovast: fekete temetőbogár szemei csillognak, keményre pödört bajsza sebet vág az éjszakán. Micsoda rém, Ilonka máris előre szegezi rozsdás fegyverét, készen rá, hogy a lovasba szúrja, de ekkor megpillantja a fickó lába között ágaskodó rudat. Soha ekkora lókolbászt még nem látott – a hímtag pedig még tovább nő, ahogy a ló kiszipolyozott vére felpezsdíti Rózsa Ferenc keringését. Gondol hát egyet a nő, és leengedi a vasvillát, majd megfordítja, és a fanyéllel vágja kupán a mellette elvágtató lókötőt.

– Csuhajja! – nyög fel a betyár, majd leszédül a paripáról – arccal a földbe csapódik és eszmélete apró gyöngyei szétgurulnak a földön. A vérző oldalú ló is kimerülten rogy össze, fáradt prüszkölése buburékokat fúj az éj fekete hajszálaiba gabalyodott kísértetekből. Ilonka nem tétlenkedik: a hátára fordítja a csikóst és gyönyörködik egy ideig a póznában – ám abból szinte egy pillanat alatt kifut a lóvér, és mint a lyukas léggömb leenged. A nő megragadja aztán a fickó bokáit és vonszolni kezdi, egyenest az istálló irányába.

Végül az éjszaka erekciója is lelankad – a kifutott vértől vöröslik most a felkelő nap, s a házban az édesanya ajkaival a pókokba szövi a reggeli imát, amitől rögtön fénylő sárga keresztek nőnek a kövér potrohokra. Ilonka sietve viszi a reggelit édesanyjának, véletlenül szalmát rak a tányérra, az asszony bágyadt képpel rágja s néz lánya után, aki máris porzik ki a házból: térül-fordul, mint aki nagyon siet valahová. Az istállóban a Rózsa Ferenc néven elhíresült betyár aztán arra ébred, hogy valaki egy bögre vizet löttyint azt arcába.

– Ladi-ladi-ladilom! – nyöszörög a bajszos férfi, és próbál megmozdulni, de csak a láncai csörögnek. Ott ücsörög a szénán, egy faoszlophoz kötve, Ilonka pedig máris a lába között henyélő kukacot csipkedi: – Ejnye! – morog a nő. – Hát miféle fickó vagy te? Azoknak ilyenkor már rég kukorékol a kakasa!

– Lipi, lipi, lipitom! – nyavalyog Rózsa Ferenc, el-vissza forgatja a fejét, hetyke bajszával próbál döfni, sötét szemeiben a félelem szikrái pattognak. Ilonka a szőrös combokat nézi: a rajta sorakozó aprócska kis fogakat. Izgatottan mocorognak, mint amik érzik egy másik test közelségét.

– No, majd én felállítom! – morog Ilonka, azzal magára hagyja a rabot. Hamarosan egy kiscsikóval tér vissza – kantáron húzza, az bamba képpel andalog a nő után. Rózsa Ferenc majd felfalja a szemével – combjaiból nyál kezd csorogni a szénára.

– Látom, tetszik a kicsike! – kacag Ilonka, majd a fickó combjai közé vezényli a csikót, ott ránehezik, letérdepelteti, Rózsa Ferenc pedig hatalmas terpeszbe vágja magát, készen rá, hogy összecsapja az állat körül lábait, mint vénusz légycsapója a szirmait. Egy ideig kivár, majd lábai fogata csattan a selymes szőrű lovacska körül. Tüskéi mélyen az állatba fúródnak. Az fájdalmasan nyerít, ahogy a betyár-rém szürcsölni kezdi belőle a vért.

– Mozdul már, mozdul! – Tapsikol Ilonka, a hímtagot nézve, s valóban, nyújtózkodni kezd Rózsa Ferenc lába között a rúd – dagad csak dagad, ahogy a csikó nedvei feltöltik a szivacsos testet.

– Nézzük akkor, mekkora betyár vagy! – Kacsint Ilonka, s máris a fickó fölé guggol. Lassan csúsztatja magába a szerszámot – még a felénél sem jár, amikor már érzi, a méhfalát böködi a rúd.

– Micsoda lókolbász! – sikkant, s előre-hátra leng rajta. Rózsa Ferenc mit sem törődik a fölötte reszkető nővel – lehunyja csak fekete bogár-szemeit, és a testébe áramló forró vérre koncentrál. Még a bajsza is megkeményszik tőle, és pörögni kezd az orra alatt, mint egy propeller. A ló pedig fájdalmasan nyerít és kókadozik az éhes combszorításban – Ilonka le és fel járó feneke többször is fejen vágja a kölyökcsikót, amely végül holtan roskad magába. Ebben a pillanatban Rózsa Ferenc szerszámából gejzírként tör fel a hátas vére és kitölti vele Ilonka feszülő kelyhét – s rögtön az orgazmus fényes poharaival koccintanak tumorfején belül a vörös vérsejtek.

Mint kövér giliszta a földből, kifordul belőle a betyár szerszáma, és magába tekeredik. – Trallárom! – hörög a fickó, Ilonka pedig megveregeti az arcát: – Megtartalak, ne félj! – Majd megragadja a kiszipolyozott csikót a patáinál fogva, és kihúzza az istállóból. Talán jó lesz vacsorára, ha nem túl száraz már a húsa. S máris azon jár az esze, holnap reggel melyik lovát veszesse el.

Végre értelmét látom ennek a kurva lógazdaságnak! – Veregeti aztán meg gondolatban az apja sebfoltos vállát. Álmában őt fekteti Rózsa Ferenc éhező combjai közé, s a veszedelmes fogacskák bőrtumorjaiból szipolyozzák a nedűt, miközben Ilonka táncot jár a fickórúdon. Az orgazmusok szedőgépsora – a lócsontocskák fehér kukacként bújnak elő a régi patanyomokból. Másnap Ilonka annyira siet, hogy véletlenül üres tányért visz be az anyjának. – Jó étvágyat! – mondja, s már rohan is, egy újabb lovat vezet szeretője combfogatába. Az öregasszony némán majszolgatja a porcelántányért, miközben pókjai angyalszárnyakat szőnek egymásnak.

– Szopjad csak azt a lovat! – utasítja Ilonka a betyárt, miközben üregét dagadó habarcsként kitölti a vérkolbász. Rózsa Ferenc nagyokat lök rajta – de inkább csak engedékenységből, mivel tudja, szereti a nő ha így tesz. Márpedig a nő hozza a lovakat – egyiket a másik után. Sose volt még ilyen jó dolga, talán ha lehámozná láncait se szökne el innét. S amikor a tagjából kispriccelő vérgejzír a plafonig röpíti a csöcseit markolászó asszonyt, arra gondol, ikkom-bikkom.

Nincs több lócitrom hordás – Ilonka már csak a vért sikálja körmei alól, s olykor ellapátolja a férfi segge alól a szaros szalmát. (Mivel Rózsa Ferenc csak vért iszik, a széklete olyan, mint a sűrű fáradt olaj – száradó vérrög telepek száradnak alatta.) De fogynak a lovak is, végül mindegyik Rózsa Ferenc lábai között és Ilonka pattogó segge alatt végzi. Mikor aztán az utolsót is feláldozza a szerelem szőrös oltárán, tumor-állát kezdi vakargatni: – No mi légyen? – Megfog tehát néhány az istálló körül sündörgő kóbormacskát, és mint karácsonyfadíszt, szépen a betyár-tüskékre akasztja – kábultan nyávognak, Rózsa Ferenc savanyú képpel szopogatja belőlük a nedüt, a zászlaja pedig félárbócon lengedezik.

Nem lesz ez így jó, ide bizony valami testesebb kell – gondolja Ilonka. Majd hirtelen felragyognak a szemei. Szalad máris a házba, és támogatja kifelé totyogó anyját. Pókokat ígér neki, sok-sok kicsi nyolclábút az istállóban, a hátukról már kopik a kereszt, ideje fényesre imádkozni őket. Az öregasszony reszkető szájjal követi, lassan tipeg a patanyomok körül, majd készül elsírni magát, amikor a fatákolmányba lépve megpillantja az oszlophoz kötözött gatyátlan férfit.

– No ne fíljen, édesanyám! Ismerkedjék csak meg Rózsa Ferenccel, aki segít rendben tartani a lógazdaságot! Apánkat biztos meghámozná a büszkeség!

– Tralláridi, rajdom! – köszönti Rózsa Ferenc az öregasszonyt – s rögtön bedunsztolják az asszonykát a sörtés combok közé – a betyár-tüskék pedig felszakítják a papírbőrt. Ilonka segge a padlóba döngöli az imákkal bélelt koponyát, s copfba fűzik a poklot.

– Gyí te gyí te! – visongja túl a csontropogást a lány ott a mindent szakító karón, felcsapnak a lángok a lókötő arcán is, orcája két szál pünkösdrózsa, pörgő bajsza cseppekben lefújja az izzadtságot a lovagló lányról. Ilonka érzi, robbanni készül alatta a rakéta. Kezeit már a magasba tartja, na majd most aztán megérinti a plafont. S Rózsa Ferenc ekkor a nőbe robban: ám a szokásos vér helyett ezúttal csomókat öklendez fel húgycsöve, s kitölti velük Ilonka méhbarlangját. Izgő-mozgó kis gombócok. Ilonka lepattan a dákóról, a lyukjából pedig özönleni kezdenek kifelé a pókok: hosszú fekete lábaik megkapaszkodnak a rózsaszín bőrredőiben, és ahogy előtornásszák magukat a nyálkás odúból, még jól bele is csípnek a nyálkahártyába. A nő visít, mint egy malac – Rózsa Ferenc is csatlakozik, amikor a nő vaginája az ölébe okádja a rovarokat: csípni kezdik a betyár combját, mire az kirángatja töviseit a halott öregasszonyból, és kapálózni kezd a lábaival, próbálja lesöpörni magáról a keresztes hátú kis szörnyeket. Ahogy így vergődnek, Ilonka a szeretője combjai közé kavarodik, a tüskék pedig mélyen az oldalába állnak. Vörös fények gyúlnak koponyájában. A fájdalom most még sokkal rosszabb, mint amikor a pókok harapták. Rózsa Ferenc lassan szívni kezdi az asszonyból a vért. Farka pedig furkósbot méretűre dagad. Ilonkának valósággal kikerekedik a szeme. Felé egyensúlyozza magát, és magába csúsztatja a duzzadó szerszámot. A betyár makkja fekete masszává keni a méhéből utolsónak kitántorgó pókokat – belsőségük még csúszósabbá teszi az üreget. Ilonka érzi, ahogy a testéből kiáramló vér tovább dagasztja az üregébe csúsztatott a botot. Hüvelyizmai kinyúlnak és megfeszülnek, majd szép lassan elszakadnak a hízó hímtag körül. De a farok még és mégtovább dagad. Már Ilonka hasát is felszakítja, és kifordulnak belőle a bélkötelek. De Ilonka tovább mozog, tovább ugrál.

– Trallárom, trallárom! – sikít a betyár, és kilő: a vérgejzír a plafonhoz tapasztja Ilonka maradékát. Olyan, mint egy kicsattant gyümölcs – s ott is marad aztán a plafonon jó egy napig, mint légy a hálóban, a saját véréhez ragadva. Később aztán győz a gravitáció, és lepottyan – csontjai hangosan reccsennek a földre érkezéskor, az oszlophoz láncolt éhező Rózsa Ferenc pedig próbálja kiszopogatni combjaival a hullában maradt utolsó cseppeket – de nincs abban már semmi, csak néhány döglött pók. Így éhezik aztán tovább a betyár egyedül az istállóban – néha ugyan azt motyogja az istálló csendjébe, hogy cinge cinge cungeráj, de máskülönben csak a gyomra korog. Eltelik még egy nap, majd kettő. Végül nem bírja már tovább, nyögve feltornássza a lábát, s megpróbálja a nyakába venni őket. Ropognak az izületek. Pont úgy fest, mint aki a saját micsodáját készül bajszos szájába venni. Majd mikor végre sikerül a lábszőr közül kikandikáló combtüskék a nyaki ütőerébe fúródnak.

Igencsak rossz környéken lakom, reggel arra ébredek, hogy a konyhámban lelőttek és kiraboltak egy járókelőt az este. A kávémat kortyolva figyelem, ahogy egy rendőr a konyhakövön fekvő női hulla fölé hajol és krétával próbálja körberajzolni a testet. Kollégái átszellemült képpel nézik, hogyan dolgozik. Amikor végez, és odébb görgetik a nőt, feltárul a fehér emberi körvonal – a zsaruk pedig megtapsolják a társukat, aki végezetül egy lebiggyenő szájat és két pont-szemet is firkant a kréta-figurának, majd dedikálja a művét.

Miközben zajlik ez a cirkusz, arra gondolok, hogy ideje lenne beszereznem egy házőrző kutyát – ez a harmadik bűncselekmény csak ebben a hónapban, ami a lakásomban történt. Múlt héten volt a legrosszabb, amikor két utcai banda kezdett lövöldözni egymásra a fürdőszobámban. Eszembe villan egy hirdetés, amit a tegnapi újságban láttam, gyorsan előkeresem hát a lapot és fellapozom: kutyakölykök születtek – ingyen elvihetőek!

Délután becsengetek hát a megadott címre. Egy riadt tekintetű nő nyit ajtót, majd amikor közlöm, miért jöttem, felragyog a képe és rögtön a szobába invitál. Penészfoltok a falon, piszkos rongycsomók dorombolnak a sarokban. A szegényesen berendezett nappaliban egy roskadozó rácsos gyerekágyra mutat, amiben három csecsemő gügyög, és rázza felém a csörgőt. Zavartan pillantok a nőre: – Biztos benne, hogy ezek kutyák?

– Persze, hogy azok! Mér’ mik lennének? – Néz rám könyörgően, majd felkapja az egyik pólyást, az arcomba nyomja és ugatni kezd: – Vaú, vaú. Látja? Máris szereti magát. Ugye elviszi őket?

Kínos csend áll be. Végül megrántom a vállam, és azt felelem: – Rendben, de csak egyre van szükségem. – A nőnek erre lekonyul a szája, de aztán beletörődve bólint.

Hazatérve két sznobot találok a konyhámban. A kövön lévő fehér krétafigurát vizsgálják, közben hümmögnek és szakállas állukat simogatják.

– Csípd meg őket! – utasítom a kölyköt, de az csak pislog rájuk, és bömböl teljes erőből.

A sznobok végül elunják nézni a konhyapadlót és elmennek. Miközben csapódik az ajtó, emlékeztetem magam, hogy ne felejtsem majd el feltörölni a padlót. De most jobb dolgom is akad: előveszem a hazafelé vásárolt pórázt, és a csecsemőt a hűtő ajtajához kötöm. Két tálat rakok elé – az egyikben víz, a másodikban egy fagyasztóból kivett csont olvad – végül pedig lefújom bolhairtóval. Hurkás lábaival kalimpál a rovarirtó füstben. És továbbra is ordít. Remek, gondolom, ez majd biztos elijeszti a betolakodókat. Nyugodt szívvel fekszem hát le. De másnap egy megerőszakolt, megcsonkított nőt találok a konyhaasztal alatt.

– Rossz kutya! – korholom a kölyköt, aki ül csak ott a vérben és bömböl. – Ugattál volna így az este, akkor mindez nem történik meg! – morgok, majd unottan a rendőrre nézek, aki újfent nagy beleéléssel próbálja körbe rajzolni a szipogó nőt, aki akadozó hangon mentőért könyörög.

– Nyomozó úr, nem csak a halottakat szokás…? – kezdeném, de leint. Amikor befejezi, a kollégái legörgetik a krétarajzról a nőt, és megtapsolják az alkotót. Immár két körvonalfigura fekszik a konyhakövön: az egyik mosolyog, a másiknak lebiggyen a szája, és egymás kezét fogják.

– Lenyűgöző – liheg a fülembe egy rendőrtanonc, én pedig megrántom a vállam, és integetek, amikor hordágyon végre kicipelik a konyhából a szipogó nőt. Majd a csecsemőre nézek. Az orromat ekkor bűz csapja meg. Alighanem maga alá csinált. Elhatározom, hogy még ma beadom egy menhelyre.

 *

 A kutyamenhelyen szörnyű acsarkodás zaja fogad. A rácsok mögött csaholó ebek között akad egy-két szép, nagytestű állat, amiből biztos vagyok benne remek házőrző válna. Egy fiatal, még pattanásos fickó lép hozzám, és megkérdezi, miben segíthet.

– Hoztam egy kutyát – kezdem bizonytalanul. – Arra gondoltam, hogy elcserélném egy nagyobbra, ha ez lehetséges.

A dolgozó egy ideig hallgat, pöcögteti az ujját, végül pedig bólint: – Miért ne? És hol lenne az az eb?

Leteszem a földre a kezemben szorongatott kartondobozt, kibontom. A csecsemő amikor megpillantja a srácot egyből gügyögni kezd. A fickó lehajol, felemeli, egy ideig gyanúsan méregeti, végül rám néz és megkérdezi: – Törzskönyve van?

– Nincs – ismerem be. Az ipse ismét csak megrántja a vállát, majd egy kis ketrechez lép, beteszi a gyereket és rácsukja az ajtaját. A szomszéd rácsrekeszből egy megvadult korcs vicsorog rá – a baba apró virsliujjait nyújtogatja felé.

– Na és milyen kutyára gondolt? – érdeklődik.

– Hát… Valami nagyra. Nem tudom, házőrzésre kéne.

– Házőrző kutya! – Csapja össze a kezét a fiú, és valósággal felragyog pattanásos képe. – Van is egy ilyen ebünk, ha rám hallgat, tökéletes választás!

Ennek persze megörülök.

– Várjon itt, máris ide hozom! – lelkendezik, azzal eltűnik a ketrecek mögött. Hamarosan visszatér egy marionett kutyával. A fabábu zsinórjai a keze köré csavarva. Ujjai mozgására fel és alá ugrál a blöki, a srác pedig csaholó hangokat mímel. Majd lehajol és megsimogatja.

– Nem is tudom… – dadogok, de a fiú vállon vereget: – Ugyan már, próbálja ki! Hallja, hogy ugat? – És már tekeri is le a zsinórt az ujjairól, csak hogy az enyémre csomózza. A kutya ugrálni kezd ficánkoló ujjaim alatt, a torkomból hirtelen öblös ugatás hangja tör elő. Majd rohanni kezdek, el-vissza rángatom a fabábut.

– Látja! Van ám szufla a dögben! – kacag a fiú, nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van.

 *

 A hazaút a szokásosnál több időt vesz igénybe – új ebem minden sarkon megáll, idegen kutyák fenekét szaglássza és ahogy körbe ugrál, többször is összegabalyítja huzalait, amit aztán nekem kell egy padon ülve kicsomóznom. Amikor végre hazaérünk, nyitott ajtó fogad: a konyhámban egy gyerekekből álló csoport – alighanem egy osztálykirándulás – körbeállják a konyhakőre pingált emberi körvonalakat, rágóznak és ásítoznak, miközben egy molett, középkorú nő a képek keletkezésének körülményeiről papol nekik. Már épp fel akarnám őket szólítani a távozásra, ám amikor kinyitom a számat, öblös kutyaugatás tör elő a torkomból, a marionett kutya pedig vadul rángatózni kezd a zsinórvégen. A kölykök ijedt képpel figyelik, ahogy a tanár felé rohanok, a csaholó fakutyával. A termetes nő csak áll ott, arcából kifut a vér, majd felvisít, amikor kutyám a térdének ugrik. Sipákolni kezd – a tanítványai egymáson taposva menekülnek ki a konyhámból, hamarosan követi őket a bicegő tanárnő is, én pedig nem győzöm dicsérni vérmes házőrzőmet – ahogy a fejét simogatom, néhány szálka a tenyerembe fúródik.

*

Az éj közepén arra riadok, hogy valaki megint a konyhámban matat. Kikukucskálva résnyire nyitott hálószoba ajtómon azt látom, ahogy egy zseblámpa fénykévéje pulzál el-vissza a konyhában – a betörő, ez a fekete maszkos tömzsi alak – pedig épp az egyik krétafigurát próbálja felfeszegetni a padlóról. Műkincs tolvajnak nézem, és a legszívesebben felkacagnék. A francnak se fognak hiányozni a konyhakövemről azok a mázolmányok, vigye őket, ezzel bizonyára további kellemetlen látogatóktól is megkímél. Ám egyszer csak morgás tör elő a torkomból, és szinte észre sem veszem, hogy ujjaim már az ágy mellett fekvő bábu-kutya madzagjai után kutatnak.

A guggoló férfi halkan átkozódik, ahogy teljes erejét beleadva próbálja felfeszegetni a krétarajzot a földről, majd felpattan, amikor egyszer csak azt látja, hogy felé rontok, a fejem körül pörgetve a fabábut, és teli torokból ugatok rá. Kezét az arca elé kapja, de késő – a megpörgetett fabábu oldalba kapja a fejét. Csont reccsen, aprócska szilánkok és agyvelő fröccsen a hűtőre – az elgurult zseblámpa fénycsíkja középen ketté metszi a sötétséget. Próbálom nyugtatni a megvadult kutyát, de semmi értelme. A test ropog és recseg, ahogy újra és újra lesújtok rá a fabábuval – az arcom, a kezem már csupa vér.

Néhány perc múlva már a sarokban ülök és sírok – a fakutyát simogatom, hús és bőrcafatok ragadnak az ujjaimra, az egyik kis mócsingból apró hajszállak állnak ki.

– Nem hagyom, hogy elaltassanak – suttogom neki, ahogy ringatom. Majd a felismerhetetlenségig összeroncsolódott testre nézek. – Elbújtatlak. A rendőrség nem fog gyanakodni… Ez egy rossz környék, máskor is történt már ilyen… – biztatom házi kedvencem. Kerítek egy kartondobozt. Kutyakaját és egy tál vizet teszek bele, majd belefektetem az ebet is.

– Csak pár napig bírd ki – mondom neki, és berakom a dobozt a hálószobai szekrénybe. Visszafekszem az ágyba. Miközben próbálok álmot erőltetni a szememre, halk vinnyogás szűrődik ki a fogaim közül.

*

A kávéspohár alig észrevehetően reszket a kezemben, miközben reggel a konyhában állok és nézem, ahogy a rendőr ismét a holttest fölött guggol – pont mint a betörő tegnap este – és krétával körberajzolja a testet. Idegesen matatok az egyik fiókban, és próbálom szóval tartani a fickót: – És… öö… mit gondol, mit tehetnék, hogy megelőzzem ezt… úgy értem, tudja, nem szeretnék többé arra ébredni, hogy valakit meggyilkoltak a konyhámban. – Láthatóan össze-vissza dadogok. A rendőr egy pillanatra rám emeli a tekintetét, mérgesen, mint aki felháborítónak tartja, hogy megzavarták a koncentrációban, a kollégái is majd ledöfnek a szemükkel. Azt mondja: – Arra még nem gondolt, hogy zárja az ajtaját?

– Hú, hát igen, nem is rossz ötlet – hagyom rá, és eszembe villan, talán tényleg érdemes lenne megkeresnem a bejáratiajtó kulcsát – de hova is tettem? A múlt hónapban mintha láttam volna az egyik szekrényben.

A krétarajz elkészül. Izgatott csönd telepszik a konyhára. A rendőr arcán büszke mosoly, kollégái izzadt tenyerüket dörzsölik, ahogy félregörgetik a testet. Ám értetlen morajlás zaja kél, amikor megpillantják a rajzot, ami csöppet sem hasonlít emberre: egy kutya fehér körvonalai bontakoznak ki előttük.

– Francba! – Csap öklével a konyhaasztalra a művész. Kollégái gyorsan odalépnek, és simogatni kezdik egyenruhájának a vállát: biztatják, hogy próbálja meg újra. A rendőr tehát nekiáll megint körberajzolni a hullát, és láthatóan csöppet sem zavarja, hogy az időközben elmozdult eredeti helyéről.

– Nagyon kérem, ezúttal ne törje meg a művész úr koncentrációját! – hördül rám az egyik fakabát, én pedig csöndben az asztalhoz telepszem. Homlokom víztől gyöngyözik, miközben a padlóra rajzolt ebet vizslatom. Halkan morog rám. A legszívesebben megugatnám. Egy korty kávéval űzöm messzire a torkomból feltörni készülő morgást.

A rendőr síri csendben dolgozik – majd köhint, és int társainak, hogy segítsenek félre gördíteni a hullát. Csontropogás. És ismét egy kutya körvonalai bontakoznak ki az összezúzódott emberi maradványok alól. A rendőr felsír: – Elveszítettem! Elveszítettem! – A kollégái kényelmetlenül fészkelődnek, de próbálják meggyőzni a fickót, hogy semmi vész, a tehetséget nem veszíti el az ember csakúgy, csak épp alkotói válságban van, de az elmúlik.

– Én azt akarom, hogy most rögtön múljon el! Francba már! – Hörög a rendőr, és ismét elkezdi körbefirkálni a hullát. A szemei majd kiguvadnak, a keze reszket, de a végeredmény megint csak egy krétakutya. A torkomban ficánkoló ugatást már alig bírom visszatartani. Kínomban a porcelánpohárba harapok. Halkan morgok, de amikor kérdezik mi a baj, azt felelem, hogy a szálló krétapor csiklandozza a torkom. A rendőr pedig kezdi elölről: egy óra múlva a konyhámat már benépesítik a fehér körvonal-ebek. A kollégák az egyre ingerültebb zsarut vigasztalják.

– Ez már majdnem hasonlít, egész emberszerű! – motyogja az egyik pitbull szerű kutya kontúrjaira mutogatva. A padlón fekvő dög rám vicsorog, szinte már felválik a konyhakőről és a torkomnak ugrik – de ezt mintha csak én hallanám és én látnám. A karomat harapdálom – alig várom, hogy eltakarodjanak a konyhámból a zsaruk, és a nap hátralévő részét akkor végre azzal tölthetem, hogy bő nyállal ugatok csak a kréta-ebekre. De a fickók nem akarnak távozni – nem amíg a művésznek nem sikerül egy újabb emberi körvonalat alkotnia. Kezdenek kifogyni a helyből – a padlón már mindenhol krétavonalak keresztezik egymást. Kínjukban már a falhoz állítják a halottat. Két fickó fogja, nehogy eldőljön, miközben a zsaru próbálja körberajzolni a hullát. S amikor már a falat is beszövik kutyaformát öltő kréta-hálói, az elkeseredett képű fakabát a plafont kezdi méregetni, és azt kérdezi, van-e létrám. De nem válaszolok. Nincsenek már emberi szavaim.

Gulisio Tímeának

A faluban a néhai suszter siheder lánya volt az, aki gondozta az időseket: a gyönyörű teremtés házról házra járt, kimosta mind a beszürkült függönyöket, olykor leszedte az ablakokra és a csillárra nőtt pókhálót, és megreszelte az öregasszonyok kemény, kérgesedő sarkát. Hatalmas talicskát tolt, abba gyűjtötte a lábreszeléket, s mire körbejárta a falu vénségeit, már nagy kupac sajttészta szagú sárga bőr-dara dudorodott a furikjában. Nyanyaprézli, így hívta mindig a morzsakupacot a lány, amit aztán éhes tyúkjai elé borított – a buta tekintetű baromfik pedig kotkodácsolva vetették rá magukat a porhanyós ételre, gazdájuk nem győzött kuncogni a kis mohókon. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egyedül ezért végezte hálátlan munkáját, a tyúkokat etetni kellett – mióta édesapja meghalt, rámaradt a gazdaság – a kukoricadara pedig túlságosan drága volt, de így legalább minden este egy hízott tyúk gőzölgött a fazékban, a falu öregasszonyai pedig pihe-puha talppal járhattak-kelhettek konyháikban.

Persze egyik öregnek sem szarusodott kellően gyorsan a talpa, hogy versenyre keljen a madarak éhségével – a talicskát viszont meg kellett tölteni. A lány tehát reszelt és reszelt, ha szükség volt rá, ha nem – az ijedt öregasszonyok sokszor a szekrénybe bújtak előle, mikor hallották, hogy leparkol az udvaron a rozsdás, nyekergő talicska. Ám a kislány eszén nem lehetett túljárni – kiszimatolta egyből a matrónák rejtekhelyét, és rájuk tört hatalmas, csillogó reszelőjét szorongatva: – Ugyan, ugyan, Mari néne, ideje megreszelni azokat a kemény talpacskákat, hisz' egészen úgy festenek már, mint a kígyó levetett, száradó bőre! – Az idős háziasszony pedig hiába kapálózott, a csinos lány rátrónolt puha hasára, és dolgozni kezdett csinos ujjacskái között a szerszám – sebesre dörzsölve a lábakat. A falu házról házra járó tiszteletese nem győzött csodálkozni a vénasszonyok pihe-puha talpán – miközben a Bibliából olvasott fel nekik, olykor megcirógatta, máskor az arcát dörgölte a finom lábikókhoz, a selymes bőrhöz, melyek néhai édesanyja tejtől duzzadó melleire emlékeztették. A tyúkok pedig csak híztak – tollas golyókként forogtak el-vissza a madárszaros udvaron, tojásaikban körömnyesedékek kapaszkodtak egymásba.

Így teltek hát a napok – járt, járt az a talicska – az öregasszonyok meg csigaként csúsztak a hideg kövön, amikor túlságosan tüzelt már a talpuk az állandó reszelgetéstől, nyomukban az odaadó lelkésszel, akinek mindig akadt újabb meséje az ószövetségből, miközben gondolatban már hízott emlőként a felhorzsolt lábujjakból szopta az asszonytejet.

Ám történt egy nap, hogy a mindig kanos kondáslegény meglepte a lányt a falu szélen, pont amikor hazafelé tartott nyanyaprézlivel megrakott furikjával. A legény egy ideje már méricskélte a suszter lányát, éjszakánként ő járt a fejében, miközben a vacsoráról kimaradt zsíros kenyeret dörzsölgette ágyékához. Eldöntötte, nem vár tovább, elétoppant hát azon a délutánon, felkapta és a talicskába döntötte a lányt, egyenest bele az öregasszony-lisztbe, s néhány ügyes mozdulattal lehámozta róla a bugyogót. A riadt lány egy ideig kapálózott szép, hosszú lábaival, de végül csak megjött a kedve, amikor a kondáslegény letolta zsírfoltos nadrágját, és a nap megcsillant nedvedző makkján.

Micsoda szép reszelő! – gondolta, és egyből szélesre tárta előtte fehér, banya-pikkelybe forgatott combját, a legény pedig máris fölébe került, és dolgozni kezdett: ahogy el-vissza járt izzadt feneke, egyre mélyebbre és mélyebbre döngölte kedvesét a fakó reszelékbe, melynek áporodott szaga bekúszott a lány tüdejébe. A kicsöppenő sperma aztán kis gombócokká csomósította a lábdarát, kis fasírtokká: a tyúkok később ezt is élvezettel bökdösték a csőrükkel, miközben a lány kacér mosollyal az ajkán még a hajából rázta a lábreszelék-füstöt, és combja belső részéről kapargatta a pikkelyként odaszáradt spermát. Az porhanyósan pergett ujjairól – reszkető kézzel emelte aztán viaszosan fénylő ajkához, és miközben megnyalta a fiú-prézlit, eldöntötte, ez bizony túl finom falat lenne az ostoba tyúkoknak. Ettől kezdve csak az a jóvágású kondásfiú járt az eszében. Éjszaka aztán nem bírta már tovább, és a lába közé csúsztatta a ráspoly sima markolatát, de ezt túl finomnak találta a legény kemény lökéseihez képest, gondolt tehát egyet, és a reszelős végét dugta fel hüvelyébe. Miközben szép simára, véresre horzsolgatta vele belülről szerelemcsatornáját, a gyönyör lópatái az agyagos földbe döngölték, s képzeletében porrá vált, ami bekúszik szívszerelme tüdején, hogy mától vidám kísértetként bóklásszon a fiú forró leheletében. Álmában pedig megint csak a talicskában feküdt, a sajt szagú sivatagban, ott a hám-szövet dűnén, széttárt combokkal kedvese előtt, akinek hatalmas fémreszelő volt lába között. A lány rózsaszín redői közül csiklóként egy megsárgult, beszakadt körmű kislábujj meredezett, kaparta a levegőt, de még a hüvelycsatornáját is – megannyi bélbolyhként – körkörösen sok-sok izgatott kicsi lábujj töltötte ki. És a lány azt rebegte a fiúnak: – Gyere és reszelj!

– Nézzenek oda! Biztosan szerelmes! – mondogatták aztán a faluban, amikor megpillantották, amint álmodozó tekintettel sétálgat a földúton, tolva öreg, nyöszörgő taligáját. Minden nap elidőzött kicsit azon a helyen, ahol magáévá tette a kondás gyerek, abban reménykedve, hátha aznap újra meglepi. De a kondáslegény nem jött – a tyúkok pedig kotkodácsolva követelték a nyanyaprézlit. Sietett hát kirángatni az ágy alá bújt reszkető öregasszonyokat, és miközben forgott ujjai között a reszelő, gondolatban megint a talicskában feküdt és dolgozott rajta a fiú-reszelő. Ahogy így álmodozgat aztán, egyszer csak arra eszmél, hogy egy öregasszony sikoltozik fölötte, de úgy, hogy még a teáscsészék is szétrobbannak sipákoló hangjától – a kezében lévő láb meg már csak egy véres csonk, a lereszelt lábfej nagy vörös kupac a földön, szép ruhácskája pedig tiszta vér.

– Te átkozott! – sír a lereszelt lábú tehetetlen asszony. – Ezért meglakolsz! Mindenkinek elmondom, hogy megpróbáltál megölni! Kalodába zárnak! Lógni fogsz, te kis szajha!

A lány elsápad. Úgy lefoglalták gondolatai, hogy fel se tűnt neki, mióta reszeli a banya lábát. Nem is maradt semmi abból a lábfejből. Börtön? A félelem lüktető fasírt-csomói. A szép álmok szakadó vitorla-szövete. Nem, az nem lehet, nem csukhatják le, akkor soha többé nem látná szívszerelmét – meg kell szabadulnia ettől a boszorkánytól. Megragadja hát a ráspolyt, és döf – hegyét az öregasszony torkába állítja – a felszakadó sárgult papír-bőr mögül vér-gejzír spriccel fel, még az ócska csillárt is beborítva – vörös cseppek rezegnek a pókhálóban – az anyóka egy ideig még rángatózik, majd hályogos szemei kikerekednek, a lány meg úgy isten igazából dolgozni kezd rajta a reszelővel – előre-hátra, előre-hátra, egy felajzott fiú fáradhatatlan lökéseit imitálja. Telnek az órák, az asszony szép lassan vörös püré-dombbá változik, mire az utolsó porcikája is felmorzsolódik, a lány csuklóját már a fájdalom szűk bilincse szorongatja.

Aznap a szokásos sárga kupac helyett egy nagy halom pirosat tolt haza a lány. Csakúgy rohant azzal a talicskával, nehogy meglássák – vérfoltos ruhácskájára egy öregasszony otthonkáját öltötte. A tyúkok még soha ilyen mohón nem vetették magukat ennivalóra, mint most erre a húsdarára – csőrük hamar összecsipegette mind az öregasszony martalékát. Gazdájuk aznap este sokáig forgolódott a lepedők között, majd mikor nagy nehezen elaludt, egy szörnyű rémálom fogta satuba homlokát. Álmában börtönbe csukták – zárkája egy ódon ágy alatt volt, aminek szélein vénasszonyok ücsörögtek. Visszeres pipalábak voltak tehát a rácsok, azokat markolta kezeivel, és egyre csak sóhajtozott, bárcsak lenne nála egy átkozott ráspoly, akkor talán megszökhetne.

Hajnal előtt ébredt, s előkaparta agy-rekeszéből az elraktározott imákat – lehelete átáztatta a párnát, ahogy suttogott – kintről a tyúkok éhes kotkodácsolása kúszott be a szobába.

Ettől a naptól kezdve aztán nem lehetett bőr-forgáccsal kiszúrni kerek, buta szemeiket – húst követeltek, tojásaikban csontokat és emberi koponyát formált a sárga – a lány reszketve ejtette ki kezéből őket – s a hideg futkározott a hátán, amikor éjjel hallotta kapirgáló lábuk motoszkálását – felborzolt tollaikat, amint azt éj fekete hajzuhatagát fésülgetik.

Le kell vágni őket, mindet! – dönti el aztán az ágyban fekve, de mintha madarai csak a fejében olvasnának, megsejtvén, hogy mi készül, üreget kaparnak a deszka-kapu alatt – s megszöknek. Ettől kezdve aztán naponta fel-fel röppentek a hírek a gyilkos madár hordáról, ami éjszaka tört rá az ágyban hortyogó vénasszonyokra, és hegyes csőreik lefosztották az elmeszesedett csontokról a fáradt húst. Kihullt tollak és vér mindenütt a szobákban – tyúkszar a szakadt lepedőkön. Oly forróak voltak a nyári éjszakák, mégis zárta inkább mindenki az ablakot – s a falun hamar úrrá lett az őrület. Gyanússá vált minden baromfi.

– Le kell vágni az összes csirkét! – zengték a torok-harangok, és a húsleves illat a falura telepedett. Ám a tollas-gyilkosokat csak nem sikerült elkapni – ott őgyelegtek a határban, már a fiatal juhászokra is rátámadtak – meglepték az alvó kondásokat. A lány ekkor már csak a drága kondásfiúra tudott gondolni. Szaladt hát, megkeresni szerelmét.

Sokáig bóklászik a határban, de végül malacvisításra lesz figyelmes, és rálel szerelme felfordult táborára. A nádsátor körül megvakult disznók sündörögnek – kicsípett szemeik gyöngyként csillannak a repedezett, agyagos földön – nagy harc lehetett, mindenütt halott tyúkok és néhol egy-egy elvérzett sertés. A sátorban legyek hada zümmög – elborítják a kondásfiú szomorú maradékát: ott ül, letolt nadrággal, talán épp a lányról fantáziált, amikor rátörtek a csőrös bestiák. Arca teljesen hiányzik, a fej-lyukból egy csontkoponya vigyorog vissza a lányra, mellkasában hatalmas üreg, szétcsipkedett szíve helyén egy repedt tojás – sárgája rászáradt már a kiálló bordákra. S ami a legrosszabb, lába között petyhüdt meztelen csigaként hever egykor oly délceg szerszáma. A lány könnyeivel áztatja. Bárcsak még egyszer szerelmeskedhetnének, bárcsak még egyszer magában érezhetné a fiút, s az orgazmus görcsei feledtetnék a valóságot. Bárcsak apró szemcsékké reszelné őt kedvese – szebb halált el se tudna képzelni – kavarogna aztán csak a levegőben sosem foszló, boldog füstként, s a sperma felhővé tapasztaná össze az égen.

Előveszi hát drága ráspolyát – és szipogva a fiú húgycsőnyílásába erőlteti – a szövetek megfeszülnek és fájdalmasan szakadnak körülötte, de lassan csak felcsusszan a maroknyi húscsőbe a fémreszelő.

– Most is hogy kívánsz, szerelem – pityereg a lány, és kedvese fölé kerül. Ahogy belé csusszan az immár kemény tag, és lovagolni kezd a fiún, legyek fekete raja repül fel a halottról, hogy éjbe fordítsa a délutánt. Egy kíváncsi mezei patkány dugja elő fejét a fiú bordarácsai mögül, és cincogva figyeli a lovagló lányt, aki eldönti, most aztán egyenest a halálba üget, le nem száll addig szerelméről, amíg porrá nem hull a nyárs körül s lehántol a gyönyör – lenyögi magáról kérgeit a lány – lábujjakból kanóc – tojásokban lüktető csikló-fasírtok – mániatespedés – rálel a vitorla-szövete s levegőbe fújja martalékát csontkoponya fiú fej-lyukból – spriccelj lány püré-dombbá drága – amit a lábrácsok kapirgálnak – és felhővé a szorongatja fiatal mellkasában, miközben a távolból kotkodácsolás hangja kél. A megvakult disznók odakinn szimatolnak és fogaik között megtalált szemgolyóik ropognak. Az egymáshoz dörgölőző felhők vakolata lassan pereg a tájra.