Az öreg Geppetto akkorra már teljesen lemondott Pinokkióról – szegény bábut hetek óta gyötörte a betegség, a fanyűvek befészkelték magukat a testébe. Apró járatokat, tűhegynyi csatornákat rágtak belé, napról napra mélyebbre jutottak, az öreg ács pedig jobb híján csak a gyerek külső részét reszelgette. Járt öreg kezei között a ráspoly, és gyűlt a forgács a földön – az ágyban fekvő beteg bábu pedig bágyadt szemmel figyelte, hogyan dolgozik rajta a mester, s ahogy egyre több szúette fakérget hántott le a testéről, folyton csak így sóhajtozott: – Bárcsak igazi kisfiú lehetnék! Akkor nem kéne a farágó nyűvekkel kínlódnom.
Félő volt, hogy előbb-utóbb elfogy Pinokkió. Amikor aztán faforgácsot kezdett a lavórba hányni, már biztos volt, hogy a kis férgek a torkát és a gyomrát is ellepték. Geppetto megpróbálta leerőltetni Pinokkió torkán meredező ráspolyát, hogy belülről is lereszelje a paraziták által belakott részeket, de az öreg ács csak a csuklójáig tudta ledugni a szerszámot szorongató kezét a fakölyök torkán, mert az egyből hörögni és köhögni kezdett, majd még több kukac emésztette faport okádott a párnára. Geppetto ekkor már bánta, hogy mégsem egy hegedűt faragott abból a rönkből, amiből Pinokkiót formázta – nem, neki mindenáron gyerek kellett, azokkal meg csak a baj van. De nem tehetett róla az öreg ács, szerette a kölyköket. Főként a kisfiúkat – sokat sóhajtozott az utcán, amikor látta őket szaladni, sima térdecskéik a levegőt rugdosták, fenekükre szorosan simult rövidnadrágjuk. Geppetto azonban jó szívű férfi volt – sohasem vetemedett volna rá, hogy a műhelyébe csaljon egyet is közülük, megpróbált inkább együtt élni a folyton szorongató vággyal. Ám egy este, amikor már nem bírta tovább, elhatározta, hogy kifarag magának egy fakisfiút, amivel aztán kedve szerint játszadozhat. Hogy megörült aztán, amikor a sok belé fecskendezett élet-eszenciától feltámadt a fadarab. De aztán jöttek a nyüvek, majd Geppetto és Pinokkió között kialudt a tűz. Az öreg újra és újra azon kapta magát, hogy este az ágyban fekve más, életerős fatönkökről fantáziál.
Hanem aztán egy nap az újságot lapozgatva megakadt hályogos szeme egy hirdetésen, amiben épp a Kék Tündért reklámozták, ami teljesíti bárki kívánságát. Geppetto úgy gondolta, a csoda talán ismét formába rázhatja Pinokkiót, összeszedegette hát mind a szöges dobozokban tartott aprópénzt és megrendelte a Kék Tündért.
A tündér mag formában, aprócska papírzacskóban érkezett – az instrukciók világosan kikötötték, hogy cserépbe kell ültetni és naponta kétszer öntözni, ami persze nem tűnt bonyolult feladatnak, így az öreg ács már csak azon imádkozott, hogy a csodatevő időben kihajtson, még mielőtt a nyüvek szétrágják teljesen Pinokkió agyát, vagy épp egyszerű felépítésű, szép egyenes, már bejáratott bélrendszerét.
Geppetto megállás nélkül öntözgette – a tündér pedig valóban nőni kezdett, de leginkább valami kékes, vénákkal beszőtt gubóra hasonlított, savanykás illatot árasztott, ami belengte a poros műhelyt. Néhány nap múlva már úgy nézett ki, mint egy káposzta – csakhogy a húsos redők között emberi fogakat, egy nyelv kezdeményt, göbösödő szem-kocsányokat fedezett fel. Ez lesz tehát a tündér feje, látta be. No de hol a teste? Bizonyára a föld alatt, a cserépben – de az meg túl apró egy ekkora fejhez képest.
Amikor a tündér nem nőtt már tovább, és Pinokkió is kezdett értelmetlenségeket beszélni, ami persze annak volt a jele, hogy a kis fanyűvők már az agytekervényeiben piknikeznek, Geppetto kiásta a cserépnyi földből a csodatévő teremtményt. Teste, végtagjai tényleg csak akkorák voltak, mint a káposzta fő és oldalgyökerei. Tehetetlenül kapálózott az ács kérges ujjai között, úgy festett, mint egy vízfejű csecsemő – cuppogó szája képtelen volt emberi szavakat formálni.
Na és ha retardált, csodát tenni attól még talán tud – döntötte el Geppetto, és rögvest Pinokkió ágyához cipelte a kapálózó eres, szilvaszín magzatot, az ágyban fekvő bábu pedig megköszörülte szúette torkát, felköpött némi nyüvekkel teli faforgácsot és azt rebegte: – Szeretnék igazi élő kisfiú lenni!
A vízfejű Tündér erre rázkódni kezdett – kék húsa, mint a kocsonya reszketett, ahogy erőlködött – végül felrobbant, csillámport és savanykás bűz marad csak utána, hiába, a csomagoláson is feltüntették, a tündér csupán egyszer használatos. És ekkor valóban teljesült Pinokkió kívánsága – az ágy körül felgyűlt lereszelt porhanyós fa-por igazi bőrdarává változott, a gyanta pedig vérré – ahogy a faerezet idegekké alakult, Pinokkió sebei igazi sebekké, hirtelen olyasféle fájdalom lepte meg a kölyköt, amit fából gyalult agya korábban elképzelni sem tudott. A megreszelt testrészeiből csorogni kezdett a vér és átáztatta a gyűrött takarót, az egyik karjából még a fehér csont is kilátszott és hirtelen a testében fészkelődő nyüveket is tisztán érezte. Pinokkió ekkor ordítani kezdett – ahogy csak a torkán kifért.
Estére aztán elhagyták testét a csalódott fanyüvek. Geppetto a sebeit borogatta, de olyan sok hús hiányzott már a kölyökről, hogy tudta: sosem fog már kikelni az ágyból. Pinokkió azóta is csak ordít – sikoltozik reggel, jajveszékel este – azért imádkozik, hogy visszaváltozhasson fabábuvá, ami semmit sem érez. Geppetto pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy meghaljon végre a kisfiú és áldott csönd telepedjen a házra. Ám Pinokkió sehogy sem akar elpusztulni.
Egy este nem bírja már tovább a sikoltozást az ács és fejszét ragad. Pinokkió biztató szemekkel néz fel a baltát szorongató öregemberre, ám Geppetto képtelen lesújtani a sebesült fiúcskára. Zavartan tapogatja ujjaival a fanyelet és közben visszaemlékszik a régi időkre, amikor úgy aludt el esténként, hogy Pinokkió simára csiszolt fenekét simogatta, vagy amikor letérdeltette a fabábut, orrát a végbelébe dugta és elmondatott a kölyökkel mindenféle ostoba hazugságot, míg aztán akkorára nem nyúlt a nózija, hogy pont elérje az ács prosztatáját.
Geppetto az ágyra hajította a fejszét és kirohant a műhelyből. Soha többé nem is tért vissza. Pinokkió végül szomjan halt a paplan között. Előtte többször is megpróbálta magát megölni a baltával, de képtelen volt rendesen fejbe vágni magát az élével.
Sokat látták aztán az öreg ácsot a közeli erdőben – folyton csak a fákat ölelgette a vén bolond, ruhája messziről bűzlött, a környékbeli túrázó gyerekek gyakran megdobálták kövekkel. Geppetto úgy döntött, a legjobb, amit tehet, ha maga is fává változik. Apró gallyakat gyűjtögetett hát az erdőben – sokszor letörte őket a fákról, máskor a földről vet fel egy-egy szép darabot – bicskájával vágásokat ejtett magán, és a gallyakat a sebekbe erőltette. Szépen a bőre alá dugta őket – úgy dudorodtak ki a felerőltetett farudacskák, mint a csontkinövések. Úgy képzelte, ha eleget épít be magába, előbb-utóbb csak fává fog változni. Álmában kisfiúk hugyoztak a gyökerére, s a sárga fiúfolyamoktól Geppetto nőtt, csak nőtt, mígnem elérte az eget. Ott aztán a felhők fennakadtak kopasz ágain, és fehér lombkoronává nőttek a feje körül.