Komor Zoltán Blog

Gulisio Tímeának

A faluban a néhai suszter siheder lánya volt az, aki gondozta az időseket: a gyönyörű teremtés házról házra járt, kimosta mind a beszürkült függönyöket, olykor leszedte az ablakokra és a csillárra nőtt pókhálót, és megreszelte az öregasszonyok kemény, kérgesedő sarkát. Hatalmas talicskát tolt, abba gyűjtötte a lábreszeléket, s mire körbejárta a falu vénségeit, már nagy kupac sajttészta szagú sárga bőr-dara dudorodott a furikjában. Nyanyaprézli, így hívta mindig a morzsakupacot a lány, amit aztán éhes tyúkjai elé borított – a buta tekintetű baromfik pedig kotkodácsolva vetették rá magukat a porhanyós ételre, gazdájuk nem győzött kuncogni a kis mohókon. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egyedül ezért végezte hálátlan munkáját, a tyúkokat etetni kellett – mióta édesapja meghalt, rámaradt a gazdaság – a kukoricadara pedig túlságosan drága volt, de így legalább minden este egy hízott tyúk gőzölgött a fazékban, a falu öregasszonyai pedig pihe-puha talppal járhattak-kelhettek konyháikban.

Persze egyik öregnek sem szarusodott kellően gyorsan a talpa, hogy versenyre keljen a madarak éhségével – a talicskát viszont meg kellett tölteni. A lány tehát reszelt és reszelt, ha szükség volt rá, ha nem – az ijedt öregasszonyok sokszor a szekrénybe bújtak előle, mikor hallották, hogy leparkol az udvaron a rozsdás, nyekergő talicska. Ám a kislány eszén nem lehetett túljárni – kiszimatolta egyből a matrónák rejtekhelyét, és rájuk tört hatalmas, csillogó reszelőjét szorongatva: – Ugyan, ugyan, Mari néne, ideje megreszelni azokat a kemény talpacskákat, hisz' egészen úgy festenek már, mint a kígyó levetett, száradó bőre! – Az idős háziasszony pedig hiába kapálózott, a csinos lány rátrónolt puha hasára, és dolgozni kezdett csinos ujjacskái között a szerszám – sebesre dörzsölve a lábakat. A falu házról házra járó tiszteletese nem győzött csodálkozni a vénasszonyok pihe-puha talpán – miközben a Bibliából olvasott fel nekik, olykor megcirógatta, máskor az arcát dörgölte a finom lábikókhoz, a selymes bőrhöz, melyek néhai édesanyja tejtől duzzadó melleire emlékeztették. A tyúkok pedig csak híztak – tollas golyókként forogtak el-vissza a madárszaros udvaron, tojásaikban körömnyesedékek kapaszkodtak egymásba.

Így teltek hát a napok – járt, járt az a talicska – az öregasszonyok meg csigaként csúsztak a hideg kövön, amikor túlságosan tüzelt már a talpuk az állandó reszelgetéstől, nyomukban az odaadó lelkésszel, akinek mindig akadt újabb meséje az ószövetségből, miközben gondolatban már hízott emlőként a felhorzsolt lábujjakból szopta az asszonytejet.

Ám történt egy nap, hogy a mindig kanos kondáslegény meglepte a lányt a falu szélen, pont amikor hazafelé tartott nyanyaprézlivel megrakott furikjával. A legény egy ideje már méricskélte a suszter lányát, éjszakánként ő járt a fejében, miközben a vacsoráról kimaradt zsíros kenyeret dörzsölgette ágyékához. Eldöntötte, nem vár tovább, elétoppant hát azon a délutánon, felkapta és a talicskába döntötte a lányt, egyenest bele az öregasszony-lisztbe, s néhány ügyes mozdulattal lehámozta róla a bugyogót. A riadt lány egy ideig kapálózott szép, hosszú lábaival, de végül csak megjött a kedve, amikor a kondáslegény letolta zsírfoltos nadrágját, és a nap megcsillant nedvedző makkján.

Micsoda szép reszelő! – gondolta, és egyből szélesre tárta előtte fehér, banya-pikkelybe forgatott combját, a legény pedig máris fölébe került, és dolgozni kezdett: ahogy el-vissza járt izzadt feneke, egyre mélyebbre és mélyebbre döngölte kedvesét a fakó reszelékbe, melynek áporodott szaga bekúszott a lány tüdejébe. A kicsöppenő sperma aztán kis gombócokká csomósította a lábdarát, kis fasírtokká: a tyúkok később ezt is élvezettel bökdösték a csőrükkel, miközben a lány kacér mosollyal az ajkán még a hajából rázta a lábreszelék-füstöt, és combja belső részéről kapargatta a pikkelyként odaszáradt spermát. Az porhanyósan pergett ujjairól – reszkető kézzel emelte aztán viaszosan fénylő ajkához, és miközben megnyalta a fiú-prézlit, eldöntötte, ez bizony túl finom falat lenne az ostoba tyúkoknak. Ettől kezdve csak az a jóvágású kondásfiú járt az eszében. Éjszaka aztán nem bírta már tovább, és a lába közé csúsztatta a ráspoly sima markolatát, de ezt túl finomnak találta a legény kemény lökéseihez képest, gondolt tehát egyet, és a reszelős végét dugta fel hüvelyébe. Miközben szép simára, véresre horzsolgatta vele belülről szerelemcsatornáját, a gyönyör lópatái az agyagos földbe döngölték, s képzeletében porrá vált, ami bekúszik szívszerelme tüdején, hogy mától vidám kísértetként bóklásszon a fiú forró leheletében. Álmában pedig megint csak a talicskában feküdt, a sajt szagú sivatagban, ott a hám-szövet dűnén, széttárt combokkal kedvese előtt, akinek hatalmas fémreszelő volt lába között. A lány rózsaszín redői közül csiklóként egy megsárgult, beszakadt körmű kislábujj meredezett, kaparta a levegőt, de még a hüvelycsatornáját is – megannyi bélbolyhként – körkörösen sok-sok izgatott kicsi lábujj töltötte ki. És a lány azt rebegte a fiúnak: – Gyere és reszelj!

– Nézzenek oda! Biztosan szerelmes! – mondogatták aztán a faluban, amikor megpillantották, amint álmodozó tekintettel sétálgat a földúton, tolva öreg, nyöszörgő taligáját. Minden nap elidőzött kicsit azon a helyen, ahol magáévá tette a kondás gyerek, abban reménykedve, hátha aznap újra meglepi. De a kondáslegény nem jött – a tyúkok pedig kotkodácsolva követelték a nyanyaprézlit. Sietett hát kirángatni az ágy alá bújt reszkető öregasszonyokat, és miközben forgott ujjai között a reszelő, gondolatban megint a talicskában feküdt és dolgozott rajta a fiú-reszelő. Ahogy így álmodozgat aztán, egyszer csak arra eszmél, hogy egy öregasszony sikoltozik fölötte, de úgy, hogy még a teáscsészék is szétrobbannak sipákoló hangjától – a kezében lévő láb meg már csak egy véres csonk, a lereszelt lábfej nagy vörös kupac a földön, szép ruhácskája pedig tiszta vér.

– Te átkozott! – sír a lereszelt lábú tehetetlen asszony. – Ezért meglakolsz! Mindenkinek elmondom, hogy megpróbáltál megölni! Kalodába zárnak! Lógni fogsz, te kis szajha!

A lány elsápad. Úgy lefoglalták gondolatai, hogy fel se tűnt neki, mióta reszeli a banya lábát. Nem is maradt semmi abból a lábfejből. Börtön? A félelem lüktető fasírt-csomói. A szép álmok szakadó vitorla-szövete. Nem, az nem lehet, nem csukhatják le, akkor soha többé nem látná szívszerelmét – meg kell szabadulnia ettől a boszorkánytól. Megragadja hát a ráspolyt, és döf – hegyét az öregasszony torkába állítja – a felszakadó sárgult papír-bőr mögül vér-gejzír spriccel fel, még az ócska csillárt is beborítva – vörös cseppek rezegnek a pókhálóban – az anyóka egy ideig még rángatózik, majd hályogos szemei kikerekednek, a lány meg úgy isten igazából dolgozni kezd rajta a reszelővel – előre-hátra, előre-hátra, egy felajzott fiú fáradhatatlan lökéseit imitálja. Telnek az órák, az asszony szép lassan vörös püré-dombbá változik, mire az utolsó porcikája is felmorzsolódik, a lány csuklóját már a fájdalom szűk bilincse szorongatja.

Aznap a szokásos sárga kupac helyett egy nagy halom pirosat tolt haza a lány. Csakúgy rohant azzal a talicskával, nehogy meglássák – vérfoltos ruhácskájára egy öregasszony otthonkáját öltötte. A tyúkok még soha ilyen mohón nem vetették magukat ennivalóra, mint most erre a húsdarára – csőrük hamar összecsipegette mind az öregasszony martalékát. Gazdájuk aznap este sokáig forgolódott a lepedők között, majd mikor nagy nehezen elaludt, egy szörnyű rémálom fogta satuba homlokát. Álmában börtönbe csukták – zárkája egy ódon ágy alatt volt, aminek szélein vénasszonyok ücsörögtek. Visszeres pipalábak voltak tehát a rácsok, azokat markolta kezeivel, és egyre csak sóhajtozott, bárcsak lenne nála egy átkozott ráspoly, akkor talán megszökhetne.

Hajnal előtt ébredt, s előkaparta agy-rekeszéből az elraktározott imákat – lehelete átáztatta a párnát, ahogy suttogott – kintről a tyúkok éhes kotkodácsolása kúszott be a szobába.

Ettől a naptól kezdve aztán nem lehetett bőr-forgáccsal kiszúrni kerek, buta szemeiket – húst követeltek, tojásaikban csontokat és emberi koponyát formált a sárga – a lány reszketve ejtette ki kezéből őket – s a hideg futkározott a hátán, amikor éjjel hallotta kapirgáló lábuk motoszkálását – felborzolt tollaikat, amint azt éj fekete hajzuhatagát fésülgetik.

Le kell vágni őket, mindet! – dönti el aztán az ágyban fekve, de mintha madarai csak a fejében olvasnának, megsejtvén, hogy mi készül, üreget kaparnak a deszka-kapu alatt – s megszöknek. Ettől kezdve aztán naponta fel-fel röppentek a hírek a gyilkos madár hordáról, ami éjszaka tört rá az ágyban hortyogó vénasszonyokra, és hegyes csőreik lefosztották az elmeszesedett csontokról a fáradt húst. Kihullt tollak és vér mindenütt a szobákban – tyúkszar a szakadt lepedőkön. Oly forróak voltak a nyári éjszakák, mégis zárta inkább mindenki az ablakot – s a falun hamar úrrá lett az őrület. Gyanússá vált minden baromfi.

– Le kell vágni az összes csirkét! – zengték a torok-harangok, és a húsleves illat a falura telepedett. Ám a tollas-gyilkosokat csak nem sikerült elkapni – ott őgyelegtek a határban, már a fiatal juhászokra is rátámadtak – meglepték az alvó kondásokat. A lány ekkor már csak a drága kondásfiúra tudott gondolni. Szaladt hát, megkeresni szerelmét.

Sokáig bóklászik a határban, de végül malacvisításra lesz figyelmes, és rálel szerelme felfordult táborára. A nádsátor körül megvakult disznók sündörögnek – kicsípett szemeik gyöngyként csillannak a repedezett, agyagos földön – nagy harc lehetett, mindenütt halott tyúkok és néhol egy-egy elvérzett sertés. A sátorban legyek hada zümmög – elborítják a kondásfiú szomorú maradékát: ott ül, letolt nadrággal, talán épp a lányról fantáziált, amikor rátörtek a csőrös bestiák. Arca teljesen hiányzik, a fej-lyukból egy csontkoponya vigyorog vissza a lányra, mellkasában hatalmas üreg, szétcsipkedett szíve helyén egy repedt tojás – sárgája rászáradt már a kiálló bordákra. S ami a legrosszabb, lába között petyhüdt meztelen csigaként hever egykor oly délceg szerszáma. A lány könnyeivel áztatja. Bárcsak még egyszer szerelmeskedhetnének, bárcsak még egyszer magában érezhetné a fiút, s az orgazmus görcsei feledtetnék a valóságot. Bárcsak apró szemcsékké reszelné őt kedvese – szebb halált el se tudna képzelni – kavarogna aztán csak a levegőben sosem foszló, boldog füstként, s a sperma felhővé tapasztaná össze az égen.

Előveszi hát drága ráspolyát – és szipogva a fiú húgycsőnyílásába erőlteti – a szövetek megfeszülnek és fájdalmasan szakadnak körülötte, de lassan csak felcsusszan a maroknyi húscsőbe a fémreszelő.

– Most is hogy kívánsz, szerelem – pityereg a lány, és kedvese fölé kerül. Ahogy belé csusszan az immár kemény tag, és lovagolni kezd a fiún, legyek fekete raja repül fel a halottról, hogy éjbe fordítsa a délutánt. Egy kíváncsi mezei patkány dugja elő fejét a fiú bordarácsai mögül, és cincogva figyeli a lovagló lányt, aki eldönti, most aztán egyenest a halálba üget, le nem száll addig szerelméről, amíg porrá nem hull a nyárs körül s lehántol a gyönyör – lenyögi magáról kérgeit a lány – lábujjakból kanóc – tojásokban lüktető csikló-fasírtok – mániatespedés – rálel a vitorla-szövete s levegőbe fújja martalékát csontkoponya fiú fej-lyukból – spriccelj lány püré-dombbá drága – amit a lábrácsok kapirgálnak – és felhővé a szorongatja fiatal mellkasában, miközben a távolból kotkodácsolás hangja kél. A megvakult disznók odakinn szimatolnak és fogaik között megtalált szemgolyóik ropognak. Az egymáshoz dörgölőző felhők vakolata lassan pereg a tájra.

A pék aznap hajnalban ismét megformázza kenyér-tésztából lánya édes arcát – korábban ugyan cukros kalács tésztával próbálkozott, de arra túlságosan rákaptak a hangyák, így maradt a liszt és a víz, s bár ez sem volt tökéletes, a pék tudta, lánya elveszett szépségét semmi sem adhatja vissza. De így ment már ez hónapok óta, amióta csak szegény bolond pára lenyúzta a saját arcbőrét. A pék tudta jól, a fülbemászók kergették őrületbe a lányt, mindig akadtak a sárga-fekete kis férgekből a ház körül. Megbújtak a fal repedéseiben, ott mocorogtak a téglák között, éjszaka pedig, amikor sötétség borult a házra, előmásztak rejtekükből, hogy bekússzanak az alvó siheder lány fülén, aki először rémálmokra kezdett panaszkodni, később már csak zagyvaságokat beszélt: folyton a fülbemászókról – arról, hogy valójában negyvenrét hajtott szárnyuk van, amit fekete pikkelyeik alatt rejtegetnek és a farukból kinőtt hegyes fogakkal bontanak ki.

– Mocskos kis dögök! – summázta apja a véleményét, nem is sejtve még, hogy a kislány szinte már alig érti szavait, hiszen teljesen eltömítette hallójáratait a sok-sok rovar – szív-alakú fejüket a kislány dobhártyájához dörgölték, és titkos rovarszavakat kattogtak neki.

A rémálmok kiálló csontkezdeményei végül megkarcolták az éj meleg testét – a pék sohasem felejti el azt a bizonyos nyáréjszakát. Vihar készült, őt mégsem az ébredező szél keltette fel. Arra kelt, hogy jár valaki az udvaron. Kiosont hát egy fokost szorongatva, hogy elijessze a tolvajt, ám a hold lecsorgó fényében lányát pillantotta meg. Ott álldogált a kertben, anyaszült meztelenül, háttal őneki, fehér bőre csakúgy világított az éjben. A kezében metszőolló csillant, amiről ragacsos lé csöpögött a földre. Aztán a lány megfordult és szembe nézett apjával, a pék sikolyától pedig felszakadtak az égen gyülekező viharfelhők: lánya felmetszett arcbőre, mint kurta kis véres szalagok csüngtek le a koponyájáról – mint megannyi tömzsi harcsabajusz – mint májusfáról a pántlika – a feltámadó szél lobogtatta a bőrlebenyeket szája körül.

– Nézd, apa, kibontottam a fogóimmal szárnyaimat! – motyogta a lány, előre tartva a metszőollót, próbálva csont-vigyor képét kedves mosolyba gyűrni. – Végre repülhetek! – Azzal összeesett, füléből pedig kirontottak a fülbemászók, tűlábaikon rohantak vissza az éj méh-sötét vájataiba.

A pék azóta minden hajnalban tésztából gyúrja meg a lánya arcát –a megnyúzott koponyára helyezi a csiriz-bőrt, és csókot lehel rá (ajkának lőárkai mindig ott maradnak a tészta-arcban). De az elkészült maszkok csupán egy napig tartanak: hisz a csiriz a levegőn hipp-hopp kiszárad, megkeményedik és repedezni kezd, s a kihulló darabkákat messzire hordják az éhes egerek. Az apa egyedül azt sajnálja, hogy nem láthatja már lányát kinn ücsörögni a kertben, hiszen ha a madarak észrevennék, rögtön elvinnék az arcát. De a lány mintha ezt nem bánná, az elsötétített szobában él inkább, megbújva az ágy alatti vájatban, s hívja, egyre csak hívja kedves fülbemászóit. Az öreg pék meg az ajtaja előtt strázsál, szigorú tekintete a recsegő padlót pásztázza, és rögvest eltapos minden hatlábú betolakodót. Finom kakaós kifliket dugdos be a küszöb fölött, kenyérarcú lánya ilyenkor előtekereg az ágy alól, és a sápadt kenyér-maszkon hagyott száj-vájatba tömködi a forró édes tésztát. Majd azt suttogja: – Minden embernek szárnyak bújnak meg az arca mögött, apám. Szépen ki kell őket hajtani, hogy végre szabadok lehessünk! Kérlek, engedd hozzám a rovarokat!

De már hallja is az éles roppanást, ahogy a kérlelhetetlen cipőtalp alatt kipukkan egy feléje igyekvő fülbemászó, s erre a lányt rázni kezdi a sírás, felsikolt és kenyér-arcát kaparja – hosszú árkokat húznak körmei a sápadt tésztába – majd négykézláb visszakúszik az ágy alá, vissza szépséges repedésébe és befogja a fülét. De hiába is tapasztja hozzá a tenyerét, még mindig hallja a szörnyű ropogást. Kicsippent hát egy darabkát az arcából, és a fülébe dugja. S ekkor végre csönd támad. Elnehezülnek a szemei is, és a hideg föld és az ágy közé préselődve kibontja negyvenrét hajtott álmait.

Néhány óra múlva arra ébred, hogy mozdul valami a hallójáratában – a csatorna megfeszül, ahogy kifordul belőle az életre kelt kenyérgalacsin – majd a padlóra koppan, a lánynak pedig tátva marad a szája: egy fülbemászó az – lisztből formált apró teste kíváncsian forog, lábai ismeretlen jeleket vésnek a padlón felgyűlt porba. Egy ideig forgatja a fejét, majd nekiindul és eltűnik egy falrepedésben. A lány szíve erre nagyot dobban. Rögtön újabb tésztacafatot szakít ki az arcából, golyót gyúr belőle és a fülébe tömködi: érzi, máris gyúrni kezdi hallójárata a feldugott nyerstésztát – füst száll ki a fülén, ahogy gondolatai készre sütik az új bogarat – a kenyérhéj kitinné keményszik, s kapirgálni kezdenek a csiriz-lábak. Így szárad aztán ki az éjszaka.

Reggel aztán érkezik a pék – ujjai között lötyög lánya frissen dagasztott tésztabőre. Megragadja a két szép lábat és kihúzza az ágy alól egy szem lányát, mintha csak a sütőből venné ki a kenyeret, s már készülne ismét csirizbe csomagolni a koponyát, de amit lát, attól tátva marad a szája. Lánya arcát sült kenyér darabkák borítják, mozognak, reszketnek, egymást kaparják hegyes rovarlábaikkal – megannyi lisztből gyúrt fülbemászó lepte el, a lány szeme pedig kipattan és azt rebegi: – Végre szabadok leszünk, apám!

A férfi a poros padlóra ejti az új arcot, a sárga tészta-gyurma plattyanva ér földet, de rögtön dalolni kezd – a lisztcsomós szájnyílás cuppog, és megformálja a szavakat: – Végre repülhetünk, apám! – A halovány fülbemászók pedig leugrálnak a lány koponyafejéről, és megindulnak a tántorgó pék felé – ahogy masíroznak, egymáshoz tapadnak, összeállnak, hogy egy még nagyobb fülbemászót alkossanak. Az őrület gomblyukretesze, a sikoly csúszósínje: immár egy cipó méretű fülbemászó vágtat felé, s egyenest az arcának ugrik, keményre sült fogói csattognak és feltépik a férfi bánat-ráncba kötött arcbőrét. Vér spriccel a falra, a kenyérbogár pedig átöleli a pék nyakát lábaival, miközben gyors mozdulatokkal kirángatja a szárnyakat a férfi arc-sebéből: a felszakadt bőr mögül áttetsző hártya tolul elő, finom, mint a zsírpapír, és rezegni kezd, nyújtózkodni és fésülni a szoba állott levegőjét, a pék pedig felemelkedik a földről, a feje hátracsuklik, ahogy az arcából kinőtt rovarszárnyak csapkodnak – torkából furcsa gurgulázás és felokádott vér bugyog elő.

– Gyönyörű vagy, apám! Szabadítsuk fel együtt a falut! – Tapsikol neki a koponya fejű lány, ahogy a szörcsögő fickó a sötét szoba egyik sarkából a másikba röpköd, majd megindulnak – újabb kenyereket sütnek, s megépítik belőle az óriás fülbemászót – legalább nyolc méter hosszú bestia, telt farán két óriáskifli csattog, szív alakú fejét forgatja. A koponyafejű lány egyből repedezett hátán terem, és mutatja neki az utat egy péklapáttal, mellettük apja repül az arcából kinőtt szárnyakon, kezében egy kosár, amiből friss vekniket dobál a házak kéményébe: a cipók a szobákban aztán reszketni kezdenek – tojásként széthasadnak és előrontanak belőlük a fülbemászók, hogy bekússzanak az alvó háziak hallójáratain. Egy rovarsuttogástól megőrült anya felébred, konyhakést ragad és sorban levagdossa gyermekei arcát, végül a férjéét és a sajátját is lenyúzza – egy teknőben liszttel takaros cipót dagaszt belőlük, majd kisüti és a család korgó gyomorral ül asztalhoz, a kenyér pedig sok-sok szájon át dalolni kezd a szabadságról. A falu utcáin üres tekintető juhászlegények andalognak, lerágják mindenkinek a képét, aki csak szembe jön velük – a hús mögül felöklendezett hártya-szárnyak a hűs éji levegőt tapogatják – egy fiatal legény meztelenül, négykézláb ront be a szülei szobájába, a végbelébe erőltetett metszőolló csattog, ahogy zárul és tágul segglyuka, majd kifaragja a szabadság könnyszínű zászlaját a háziak fejéből, miközben csirizt élvez a földre, amik vergődő bogarakká csomósodnak.

– Kérlek, engedd hozzám a rovarokat! Hozzám a rovarokat! – És már ott keringnek a templomtorony körül – a lefosztott arcú angyalok, az éj sötét füljáratában egy végtelen, lüktető dobhártyához bújnak. Az óriás kenyér-fülbemászó pedig a templomtornyon mászik, fel-fel a hold felé, potrohát az égnek tartva csattogtatja kifli-fogóit, készen rá, hogy kibontsa a negyvenrét hajtott Istent a sötét felhők közül.

Hamar megneszeli a plébános siheder fia is ezt a szarfordulást. Szokás szerint az udvari fabudiba zárkózott néhány újságból kivágott pucér nős képpel még a délután, aztán elnyomta az álom a nagy recskázás közben. Ám most felpattannak a szemei, ahogy recsegni-ropogni kezd mellette a templom. Kinéz hát a fabudi résein, és látja, egy hatalmas fülbemászó vergődik az imaházon. Ettől persze köpnie kell: jól ismeri már ezeket a kis rohadékokat, mindig teli velük a fabudi, nem győzte a nyáron írtani őket – taposni, újsággal csapkodni, sokszor még fogpiszkálóra is tűzte egyiket-másikat, és figyelte, hogyan kapálóznak lábaikkal. Beront hát egyből a paplakba, felverni az apját, gondolván, majd ő kirugdossa ezt a peteszaró Belzebubot a faluból, de a látvány egyből gyomorszájon rúgja: ott áll az apja, papi reverendában, ám a feje egyetlen nagy tátongó vörös seb, kezében tartja saját lenyúzott arcát, és rázza csak rázza azt a véres bőr-rongyot, miközben azt hörgi: – Egyétek hát, ez itt Kritsztus teste! – A füléből meg megállás nélkül potyognak a bogarak.

– Nyakon szart minket az ég, ennek már a fele sem tréfa! – sikolt fel a kölök, s rohan az udvarra, felkapja a kapát, majd az apjába állítja. Utána kerít egy kiürült borosüveget, és beoson a recsegő templomba, hogy szerezzen némi szenteltvizet. Ott térdepelnek sorban az arcnélküliek, rovar-zsolozsmáikat büfögik az ima-térbe. Amikor belép a fiú felé fordulnak, felöklendezik torkukból a szárnyukat és a padok fölött szállva suhanni kezdenek – kinyújtott karjuk már a kölyök képét próbálják lekaparni, de az fogja a kapát, és pörögni kezd – sorban a torkukba állítja, vér fröccsen a Mária szoborra, amitől az egyből mosolyogni kezd és eregetni a rózsaillatot. A fiú egy darabig még ütögeti a falusiakat a kapa-éllel, majd rohan a szenteltvíztartóhoz, és a megtöltött üveggel máris az udvaron terem, hogy megáldja a fabudit: ide már csak nem követik. Körbelocsolja a pottyantóst, még az ott hagyott pucér nős képekre is jut egy pár csepp, mire a fotókon pózoló dús szőrzetű nők egyből szárnyat és glóriát növesztenek. A fiú azzal bezárkózik a szent rottyantósba, ám amint elfoglalja helyét a deszkán, a fatákolmány reszketni kezd, majd felemelkedik a földről, ahogy falábakat és kezet növeszt – két-két hatalmas keresztet, amin ráadásképp ott csüng egy-egy szobormegváltó – de még feje is nő annak a budinak, a messiás szakállas képével.– Na ez már valami! – füttyent a legény, majd letolja a gatyáját, és felálló tagját előre-hátra tolva kormányozni kezdi a szerkezetet. A fabudi-robot aztán megindul az óriás kenyér-fülbemászó felé, amely már a templom tetőn a villámhárító keresztet harapdálja – út közben el-eltapos néhány falusit, aki a seggébe dugott metszőollót csattogtatja – testük érett gyümölcsszemként pukkan ki a robot szálkás passió-talpa alatt, s erre persze a kenyér-szörny hátán lovagló koponyafejű lány elsikoltja magát, és a fabudira mutat a félelmetes péklapáttal. Érkeznek is rögtön a fejszárnyú rovar-zombik, de a fabudi-robot szúnyogként csapja agyon őket.

A plébános fia izgatottan kukkant ki az ócska pottyantós résein, és rögtön serényebben kezd járni a marka, amikor látja, a pék lánya meztelen – és micsoda szépség – gondolatban már a melleit dagasztja – csak az arca ne lenne ilyen…

Ám ekkor rázkódni kezd minden, ahogy a kenyér-fülbemászó-szörny a fabudinak ugrik – keményre sült kifli-fogóit csattogtatja, tűlábai a korhadt fába kapaszkodnak, de a klotyó-Krisztus lyukat üt a rém liszt-páncélján, és elkezdi kirángatni mind a fehér tésztabelet. A pék lánya lerepül a szörny hátáról, és a péklapáttal üti az árnyékszék ajtaját. A plébános fiú elnézi a lány jobbra-balra lengő kebleit, és alig bírja megállni, hogy be ne engedje magához ezt a szépséget. De aztán ocsmány arcába néz, ebbe az üres, csontos lyukba, ebbe a végtelen, sötét verembe, s az üregben forgó rovar-szárnyra, amitől rögtön megjön a józan undora.

– Engedj be, ó kisfiú, had játsszak én azzal a szép szerszámmal tehelyetted! – kacérkodik a ravasz lány (hangszálait szárnyak táncoltatják), mire különös melegség járja át a fiú meredező ágyékát: mintha csak a szentlélek költözött volna a heréibe, érzi felzubogni magában a jótékony erőt. ott vergődik csontos lyukban – mindenütt latrina csöppek – gondolatban belső fémkapót élvez a fatákolmány kisfiú – a glóriák ágyéka nedvesedik s kiakasztja hát a belső fémkapót – kitárja a budi nyikorgó ajtaját.

– Gyere kislány! – Kacsint a pék lányára a letolt gatyájú legény, az pedig felvisít, és magasra emeli a lapátot, hogy fejbe csapja vele ellenfelét. De annak máris szenteltvizet kezd spriccelni a pöcse, ahogy elélvez, a szétrepülő csöppek körül felviláglik az éj, s egyenest a lány filmszerű törékeny szárnyára hullnak. A megszentelt folyadék szinte egy pillanat alatt lyukat éget a hártyába, mire a még mindig lapátot markoló lány zuhanni kezd – sikolya krétavonalat húz a levegőbe. Aztán a földbe csapódik, egyenest a péklapátra, amely felnyársalja puha testét. A fiú elnézi egy darabig, mintha csak bogár lenne egy fogpiszkálón, vergődik még, majd a templomudvarra okádja lelkét. A latrina-Krisztus eközben miszlikre szaggatja az óriás fülbemászót, és betömködi darabjaival az éj foghíjait. Az utolsó rovar-zombik is kipukkannak a kereszt-talpak alatt, vérük vörösre színezi a felkelő napot.

A fény habarcsa a vájatokba dagad. Meggörnyednek maguk alatt az árnyékok – s kiszárad a rémálmok itatója – a szomjas rémtorkok, a pokol huzalai kövér gilisztaként visszahúzódnak a földbe. Ott ül most a fiú, nézi a nyársra húzott lányt a hajnali ragyogásban, s hirtelen elszorul a szíve. Lehúzza tehát a péklapátról, és a földre fekteti a törékeny testet. Ekkor csicsergés tölti fel a csöndet, és madarak érkeznek: verebek és galambok. A fiú elhátrál, ahogy az állatok ellepik a halott lányt. A madarak szélesre tátják csőrüket, és mindegyik egy-egy morzsát öklendez a lány koponyájára – hamarosan a kenyér-falatkák ellepik a fejét, elfedik a csontot, ahogy szépséges arccá forrnak. Majd a tollas kis állatok az égnek ugranak, és eltűnnek a horizont vonalán, a plébános fia pedig csak áll ott, és gyönyörködik a lányban – megfejthetetlen meztelenségében, finom arcvonalaiban. Hirtelen azt se tudja, mihez kezdjen ennyi kibonthatatlan szépséggel. Lassan hátrál. Majd bezárkózik a fabudiba.

Aznap este az ovuláció-herceg parancsára kiengedték a kastély istállójából hófehér tampon-paripáját. Néhány napig az erdőben bóklászott, szürcsölve a vadászok által megsebesített állatok vérét, végül aztán csak rátalált a szűk erdei útra, amely egyenest a hegy lábánál húzódó kis faluba vezetett. Ott aztán köré gyűltek a lányok.

Aki ezt a lovat megüli és a kastélyba vágtat vele, azt a herceg feleségéül fogja választani! – Tudta ezt rögtön minden lány, ám az sem volt titok, hogy a paripa leveti a hátáról lovasát, ha az már nem itatja vérével. Hegymenetben az út egy hétig is eltart, ugyan ki bír addig megállás nélkül vérezni? Jöttek mégis a lányok szép sorban, szerencsét próbálni: kihámozták magukat ruháikból és puha combjukat átvetették a csődör széles, fehér hátán. Amikor az állat nedvszívó teste éhesen nyelni kezdte az első csepp vért, mozgásba jöttek a lábai. Néhány nap múlva a paripa mindig egyedült tért vissza a faluba – az útnak indult lányok vérzése a harmadik napon csillapodott, és az ötödik-hatodikon már egy csepp vért sem tudtak kipréselni a lábuk közül. Pedig egyesek már oly közel jutottak, hogy már látták a menstruációs kastély simogató falait, a bástyák tetején lobogó betét-zászlókat, néhányan még magát a herceget is megpillantani vélték, amint ott áll az egyik torony ablakában, szomjas tekintetét a táj nedveibe mártva. Ám a tampon-paripa kérlelhetetlen volt – amint elapadt a vörös forrás, levetette magáról a lányterhet, megtaposta őket a patáival és hátul hagyta testüket a farkasoknak –csontjaik recsegésével megtelt az erdő, a vértől sártengerré változott az erdei út.

A libabőr csipkézte eztán mindenki bőrét, valahányszor meghallották, amint az udvaron prüszköl a tampon-csődör. El is ment hamar mindenkinek a kedve az úttól, egyedül a szabó lányát nem lehetett távol tartani ettől a patástól.

– Mához egy hét múlva már a herceg menyasszonya leszek! – bizonygatta, és elszánt mosollyal pattant lóhátra. Ekkor már két napja vérzett, senki sem hitte hát, hogy bírni fogja még egy hétig.

Ott menetelnek most az erdőben – a ló délcegen kaptat, a lány pedig a kis elemózsiás kosarában matat, valahányszor megkordul a gyomra. Másnapra aztán apadni kezd a vörös forrás, a hátas pedig sértődötten prüszköl, amiért egyre kevesebbet itatják. A következő reggel már csak maszatol a lovas – a ló már épp készülne levetni magáról utasát, ám ekkor a lány kihalássza a köténye alá rejtett szabótűt, és a fogait összeszorítva mélyen a lába közé, a rózsaszín bőrredőkbe szúr. Ettől aztán újabb vérpatakocska kezd csordogálni belőle – a csődör pedig felgyorsítja lépteit.

– Jövök már! – fogadkozik a tájnak döntött kastélynak, aztán a nyakába borul az éj. Az erdő egyetlen sötét és fájdalmas nyirokcsomóként lüktet. Telnek a napok, és dolgozik a tű – a rózsás kis tűpárna pedig ontja csak ragacsos vérét. A lány arcából hamar kiszökik a szín, bőre eggyé válik a sápadt lóval – mint egy tampon-kentaur, tör előre. Amikor végre a várudvarra ér, a herceg először észre sem veszi a lányt, csak a lovat látja – de aztán a földre szédül az állat hátáról a jövevény, s nagyot dobban a fiú szíve. Végre egy igazi nő, aki sokáig bír vérezni! Rögtön a hálóba viteti, ahol ráterítik a nedvszívó takarót, a királyfi megitatja egy menstruációs csészéből, majd előkeresi a szekrényből anyja, a néhai királyné betétekből varrt menyasszonyi ruháját.

A száraz sebek tovább száradnak – az arának szinte már nincs is ereje, de végül csak igent rebeg az oltárnál. Majd elájul. Amikor magához tér, már a paplan közt fekszik: az ovuláció-herceg lába között hatalmas tampon meredezik felé.

– Ne, várj! – rebegi, de a felajzott ifjú meg se hallja, a száraz vájatba erőlteti tagját. A sebek felszakadnak, de csupán pár csepp vért bírnak már kipréselni – azt is szomjasan magába issza a herceg hímtagja.

– Teherbe ejtelek! – fogadkozik a kókadozó arának a királyfi, és néhány hét múlva tényleg duzzadni kezd az ifjú ara hasa.

Sokat látták aztán a toronyablakban állni ezt a lányt, a körvonalai egyre inkább feloldódtak, ahogy a méhében rugdalózó tampon-csecsemő napról napra szárította belülről anyját. Végül a hercegnő egyé vált a fallal, és koporsóba kellett fektetni le nem szüretelt gyümölcsével. A herceg próbált ugyan sírni, de nem voltak meg hozzá a kellő testnedvei, így hát végül ismét csak elzavarta a lovát: – Hozz hát egy új hercegnőt!

Amikor a hófehér paripa újra beügetett a faluba, szörnyű haragra gerjedtek a lányok – követ, kapát és vasvillát ragadtak a finom kezek, és ütötték, ahol csak érték. Végül sikerült aztán a kútba szorítani a kapálózó hátast – egy ideig még látták küzdeni a víz felszínén, majd túl nehézzé vált a magába szívott víztől, és lesüllyedt a fenékre. A herceg azóta is csak vár és vár, nedves testnyílásokról ábrándozva figyeli az erdőt, egyszer aztán holtan esik össze a száraz kastélytoronyban, amikor csorogni kezd az alkony vöröse.

Az amerikai Strangehouse Books bizarro kiadó Strange Story Saturdays sorozatában tegnap megjelent a Kajmánbölcső című írásom:

Cayman Cradle by Zoltán Komor

(A magyar verzió itt olvasható: Komor Zoltán - Kajmánbölcső)Az újonnan induló The Strange Edge amerikai magazin elfogadta közlésre a Puncipamlag című szövegemet közlésre. Úgy látom, remek kis folyóirat lesz ez - életrehívója G Arthur Brown a Bizarro Central főszerkesztője, és nagy megtisztelteté...s olyan szerzők társaságában szerepelni, mint például D. Harlan Wilson, vagy Matthew Revert, a The Tumours Made Me Interesting könyv szerzője. A Puncipamlag magyarul itt olvasható:

Komor Zoltán: Puncipamlag

Továbbá: A facebook-on indult Kéziratgyár oldalra felkerült néhány kéziratom:

Komor Zoltán kéziratok

avagy embrionett előadás két felvonásban

A feleségem a fülemet rágja, amiért régóta nem vittem színházba. Végül úgy döntök, meglepem, és elballagok egy jegyirodába. A Kékszakállú herceg várára kapok belépőt, de azt már csak otthon veszem észre, hogy ez valamiféle víg átdolgozás lesz, az egyébként igen szűk szavú információs lap szerint: komikus embrionett-előadás két felvonásban. Mi több, a jegyek a nőgyógyászatra szólnak.

– Gondolom, valami modern darab – nyugtatom kétkedő nejem. – Ki tudja, talán tényleg magzatok lesznek a szereplői. Esetleg ultrahang készüléket szorítanak majd egy állapotos nő hasához, mi pedig monitorról követjük az eseményeket.

Ez így persze elég ostobán hangzik. De végül csak sikerül meglágyítanom a szívét. Szmokingba és kisestélyibe bújunk – majd irány a kórház. A klór szagú váróban már minden szék foglalt – izgatott morajlás visszhangzik a csempézett folyosón. Vörös függöny takarja a rendelő ajtaját, amit aztán egy nővérke húz szét, mire aztán felcsendül a zene.

Remek, egy marionett előadás, utálom a marionett előadásokat – mérgelődök, amikor megpillantom a dokit, amint ott áll sebész felszerelésben, gumikesztyűs ujjairól zsinegek csüngnek alá, amik aprócska bábuk végtagjaihoz csatlakoznak.

– Te jó ég! – szisszen fel mellettem a feleségem, már épp odasúgnám neki, hogy ne mondjon még le az előadásról, egy marionett műsor is lehet szórakoztató, de akkor észreveszem: nem bábukat rángat a doki, hanem valódi magzatokat – apró, rózsaszín emberkezdemények táncolnak az ujjai köré tekert köldökzsinórokon, s erre rákontráz egy mellettünk ülő pár lelkes éljenzése, amint azt kiabálják a fülembe: – Az ott a mi kislányunk, hát nem gyönyörű? – És a büszkeségtől kukorékol a szívük, mutogatnak csak a fodros ruhácskába öltöztetett ráncos kis embrióra, aztán lelkes fotózásba kezdenek, a vakuik elvakítanak.

– Ez… ez embertelen! – szakad ki a nejemből, én pedig továbbra is nyugtatni próbálom, mondogatom, hogy várjuk meg az első felvonást, és ha nem tetszik, lelépünk a szünetben, illetve hogy valahol azt olvastam egy újságban, a lélek csak a születéskor veszi birtokba a testet, így ezek itt csak húsdarabok, tárgyak, egy soha ki nem fejlődött élet relikviái. Közben persze már nekem is az jár a fejemben, hogy vissza fogom kérni a jegyekre kidobott pénzt, mert akárhogy is nézzük, láthatóan szar lesz a műsor.

Várunk – a feleségem fehéredő arccal figyeli, ahogy az embrió-Judit a titkos ajtó kulcsáért könyörög a magzat-Kékszakállúnak, és bár mindenki tudja, hogy a mű tragédiába torkollik, a csöpp lány végül egy szobába jut, ahol megannyi halott magzat lebeg formaldehides befőttesüvegben, a doki mégis próbál némi komédiát csempészni a történetbe. Igaz, elég ostobán teszi: olykor ócska rajzfilm-zenékre polkáztatja a két kocsonyás ivadékot, ujjai alatt csetlenek-botlanak az embriók; amikor a kis Judit elesik a lépcsőn, olyan a hangja, mintha főzés közben egy nyers májszelet a konyhakőre pottyanna. A nézőkből kirobban a nevetés. Csakúgy, mint amikor a kis Kékszakállú (arcán megannyi tintába áztatott vattacsomó) egy fontos monológ közben elfingja magát – ennek hangját persze a doki imitálja a szájával, a segítőkész nővérke pedig feltör egy gyógyszeres ampullát, és valami kénes bűzt szabadít a nézőtérre. Az ócska poénok nyújtják, kifacsarják a történetet – végül már se füle se farka az egésznek, szerencsére amikor Judit aprócska rózsaszín fenekére esik a Kékszakállú-csecsemőből csordogáló különös váladékon megcsúszva, összezárul a függöny és bejelentik az intermissziót. Mindenki megrohamozza a folyosón álló egyetlen kávéautomatát, én pedig legyőzötten azt motyogom a feleségemnek, a legjobb, ha most hazamegyünk.

– Igen, igen! Azt is fogjuk tenni! De előbb hívom a rendőrséget! – Kiabál, magából kikelve, és ujjai már a mobiltelefon gombjaival szöszmötölnek.

– A rendőrséget? Gondolod, hogy… Biztos, hogy szükséges ez? – De már messziről hallom, hogy kicsöng. Mélyet sóhajtok, és elandalgok én is a kávéautomata felé, hátha tudok még fejni belőle egy capuccinót, de mikor megpillantom a sort, hamar lemondok az italról. Visszatérve a feleségem bőrszíne egy árnyalattal még halványabb – ha ez lehetséges.

– Na. Mit mondtak? – kérdezem.

– Azt, hogy küldenek egy járőrt… – potyogtatja szó-cukorkáit a hideg kőre.

– Akkor gondolom, minden rendben.

– De azt mondták… kilenc hónap múlva érkezik! – És itt elcsuklik a hangja.

– Ki? – Vonom fel a szemöldököm.

– A rendőr! – szakad ki belőle. Átölelem.

– Gondolom, akkor nem vették túl komolyan a bejelentést. – A haját simogatom, könnyei a vállamat áztatják. – Semmi baj, gyere, menjünk haza, ezt pedig itt felejtsük el.

És lelépünk, mielőtt a két embrió tortát dobna a színpadon egymás képébe, vagy Judit méhnyálkahártyát találna az egyik ajtó mögött, amin megtapadhat.

*

Meg is feledkeznénk a történtekről, de aztán a feleségemnek kimarad a vérzése, a terhességi csík pedig kékre vált. A kezdeti döbbenetet felváltja végül az öröm, nyakra-főre vesszük a babaruhákat, a cumisüveget, még a gyerekszoba kialakítását is eltervezem. Ám az ultrahangos vizsgálat mindent megváltoztat. A felvétel azt mutatja, hogy egy aprócska, napszemüveges, bajszos rendőr növekszik a feleségem méhében. Még gumibotja is van, unottan forgatja csöpp ujjai körül, mint aki már unja a várakozást.

– A rendfokozatát sajnos nem tudom kivenni – közli lemondó hangon a nőgyógyász.

Este aztán álmatlanul hánykolódunk egymás mellett az ágyban.

– Talán akkor… mégis inkább kékre kellene festeni a babaszobát – kockáztatom meg, mire a nejem sírva fakad, és azt ordítja: – Ez nem egy baba!

– Jó, jó – suttogom. – Tudom, egy zsaru… de majd megtanuljuk szeretni. – Ám ahogy oldalra fordulok, és a hold besütő fényében tanulmányozom nejem arcát, a tekintetében már látom a hosszú, átvirrasztott éjszakákat, a félelmet, valahányszor éjjeli őrjáraton van a fiunk, a véres, rendőrségi fotókat, amit véletlenül a konyhaasztalon felejt és a reggeli kávét kortyolgatva undorodva toljuk félre, s érzem a viszolygást is, ami később állandósul majd, valahányszor átölel szőrös kis kezével, és elképzelem tömzsi ujjait, amivel előzőleg idegen emberek testét motozta végig, elidőzve a rejtekhely-járatokban. Jobb híjján bevetem az aduászt: – Pihend ki magad… holnap elviszlek étterembe. – S nem szólunk többet, pedig tudom, szeretkeznünk kéne – az mindig oldja a feszültséget, de az ötlet, hogy a makkom esetleg a feleségem méhében növekvő zsaruhoz préselődik egészen elborzaszt – ki tudja, hogy reagálna, ha bökdösnék – rácsapna a farkamra gumibotjával, vagy még rosszabb, eltömítené a húgycsövemet egy szemérem sértési bírsággal. Nem szexelünk hát, forgolódunk tovább, aztán hajnalban elalszunk. Álmomban egy marionett bábu állítja szélre a kocsimat, és elkéri a jogosítványom – köldökzsinór-huzalai a felhők ujjai köré csavarva – igazoltatás közben olykor elfingja magát, máskor víg polkába kezd. A leheletem szaglássza, majd egy pozitív terhességi csíkot tesz a betonra, és megkér, hogy sétáljak rajta végig.

– Kinyitná a csomagtartót? – Kérdezi. Felnyitom. Teli van babaruhákkal és csörgőkkel. – Ajaj – liheg a bajsza alatt. – Ide erősítés kell – majd a játék-rádiójába kiabál. – Na! Szépen megvárjuk őket. Kilenc hónap múlva ideérnek – heherészik, s hirtelen a feleségemet pillantom meg, amint az út szélén téblábol, mint egy útszéli karambol-szökevény – a hasa pillanatról pillanatra egyre nagyobb, úgy fúvódik fel, akár egy légballon, félő, hogy hamarosan kipukkan, és egy rohamosztag massírozik elő belőle. Az égen átrepülő madarak hangosan szirénáznak, egy kő alól tekergő bilincs sziszeg.

Másnap étterembe megyünk, és már csak a helyszínen tűnik fel, hogy a nejem elfelejtette kicsípni magát az estre. A smink még hagyján, de úgy látom, otthoni szoknyában és egy kopott blúzban telepszik a négy csillagos asztalhoz. Láthatóan el sem jutnak hozzá a szavaim, kár jártatnom a szám – nézi csak merev tekintettel az elé tett étlapot, és amikor a harmadik rákérdezésre sem válaszol, rendelek neki is valami könnyed párolt húst, amit aztán étvágytalanul az est végéig piszkálgat a villájával. A pincér egy idő után elunja, és elviszi a tányérját. Meg kéne győznöm valahogy, hogy ne mondjunk le a gyerekről, rólunk, de a tegnap esti álmom után nehezen veszem rá magam. Ám úgy tűnik, fölösleges lenne a győzködés, ő már döntött: amikor a pincér visszatér, és érdeklődik, kérünk-e desszertet, a nejem rászegezi karikás szemeit és rendel egy abortuszt.

– Máris – biccent a pincér, majd eltűnik, nekem pedig tátva marad a szám.

– Nem gondolod, hogy erről engem is illett volna megkérdezni? – csattanok fel.

– Az én testem, az én döntésem! – szakad ki a feleségemből az érezhetően tegnap óta torkában tartogatott mondat, én pedig hebegek-habogok, elmondom neki, hogy ez önzőség volt a részéről, illetve, hogy nem is tudja, mit dob így el magától, tőlünk, nem beszélve arról, milyen kínos ez így nekem az étteremben, végül hozzávágom: – Én kértelek, hogy ne hívd ki a rendőrséget, az egész a te hibád!

Monológomat aztán a pincér szakítja meg, konyhai mosogatókesztyűt és kötényt visel, mintha csak sebész maszk lenne, egy zsírpöttyös textil szalvétát kötött a szája elé, és már mászik is be az asztal alá, konyhai késeket zörgetve, ahol a feleségem szélesre tett combjai fogadják. Erre persze a többi asztalnál ülő mind felénk fordul, én pedig elvörösödöm akár egy rák.

– Ezt nem teheted! – sziszegek, de a nejem szótlan, gyilkos tekintettel bámul rám, csupán néha rándul meg szigorú arca, ahogy a pincér ujjai és műszerei matatni kezdenek benne az asztal alatt. Bugyuta mosolyt küldök a többi vacsoravendég felé, de már látom, suttognak, kuncognak, én pedig végül arra jutok, hogy a legjobb amit tehetek, ha az étlappal próbálom kitakarni az arcom. A terítő alól cuppogó hangok szűrődnek ki, majd kinyúlik egy véres kéz, és egy kimetszett húsdarabot rak az asztalon lévő porcelán tányérra. Tisztában vagyok vele, hogy a túl nagy embriókat az abortusz során szeletekben operálják ki, egy felnőtt zsarunál termetesebb magzatot pedig nemigen lehet találni, ám mégis elborzaszt a dolog: hisz ha ilyen ütemben haladunk, reggelre se végzünk.

– Gondolj a közös nyaralásokra… – kockáztatom meg utoljára, de minden hiába – gyűlnek a húscafatok a tányéron – levágott ujjak, fehér csontdarabkák heverésznek egymáson – végső elkeseredésemben egy pohár borba temetkezem, majd felállok és megindulok a kijárat felé, amikor az asztal alól kinyúló kéz egy vérfoltos rendőrségi jelvényt pottyant a véres tányérra.

Éjjel telefoncsörgés riaszt. Egy ideig tapogatom az éjjeliszekrényt a sötétben, mire rájövök, hogy ez nem az én telefonom hangja, illetve hogy a zaj valahonnan a takaró alól érkezik. Felhajtom a paplant – meglepetten veszem észre, hogy a csilingelés a pizsamám alól jön, pontosabban a mellkasomból.

Még mindig álmodom – döntöm el, és megpróbálok visszaaludni, de a telefon csak csöng és csöng tovább.

Kitámolygok a konyhába és várom, hogy felkeljen végre a nap – karikás szemekkel kortyolom a kávét, a testemből érkező zaj auraként ölel körbe, s visszhangzik a szűkös térben. Elhatározom, hogy orvoshoz megyek. Augusztus van, én mégis vastag pulóvert viselek, abban a reményben, hogy a ruha némiképp tompítja a belőlem szivárgó zajt. De nem tompítja. Buszra szállok. Az utazók egy ideig úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást állapotomról, fapofával hallgatják az utastérben idegesítő légyként vergődő monoton csörgést, majd az egyikük nem bírja már tovább és rám rivall: – Vegye már fel azt a kurva telefont, ezt... ezt nem lehet kibírni!

Úgy döntök, inkább gyalog megyek a rendelőbe, a következő megállónál leszállok. A váróban néhány ember ül, a kifeszített csönd huzalait rögtön elmetszi a bőröm alól kiszűrődő telefoncsörgés. Természetesen itt is rám szólnak, majd miután világossá válik, hogy a készüléket nem tudom elhallgattatni, inkább maguk elé engednek a várakozók.

Az orvos azt hiszi, ez valami tréfa. Amikor a sztetoszkóp hideg tapadókorongja a mellkasomhoz ér, a doki majd megsüketül a zajtól.

– Ilyet még nem láttam – hörög. – Le sem nyelhette, mert akkor lejjebbről szólna!

Végül beutalót kapok röntgenre, de a nővér nem engedi elvégezni a vizsgálatot – megállás nélkül hajtogatja: – Tilos a vizsgálóba telefont bevinni! – A dolog tehát annyiban marad. De mi szükség röntgenre, elég világos, hogy a készülék ott van bennem.

– Vizsgálat nélkül nem végzünk műtétet, hisz azt se tudnánk, mit és hol keressünk! – Rázza a fejét a doki.

– Hogyhogy mit és hol? – kiabálom túl a telefoncsörgést, de csak a fejét rázza. Délután otthon ülök, füldugókkal a hallójáratomban, de még így is hallom a csilingelést. Csörr, csörr.

– Hallgass már el! – kiabálom, ököllel verem a mellkasomat, fejemet a párna alá dugom. Csörr, csörr. A szomszédban valaki a falat ütögeti és azt ordítja, hallgattassam már el azt a kurva telefont. De a készülék csak csöng és csöng tovább. A konyhába rohanok. Egy erős csontozókést halászok ki az egyik fiókból, és a fogamat összeszorítva magamba szúrom. Szélesre tágítom a sebet, amin keresztül még erősebben áramlik ki a zaj. Magamban turkálok, a bordáim megvágnak, mire végre a kezembe akad a véres kagyló. A fülemhez kapom, és teli torokból beleordítom: – Halló!

Mindenre fel vagyok készülve. Telefonbetyárra. Egy életbiztosítás ügynökre. Istenre, aki kedvezményes belépőt ajánlgat a mennyországba. De csak csöndet hallok. Áldott, békés csöndet. Az életem végéig is elhallgatnám, amikor is tudatosul bennem, hogy az nem is egy túl távoli időpont, tekintve, hogy ömlik belőlem a vér. Lecsapom a telefont, ujjaim pedig a bordáim között matatnak, hogy megtaláljam a nyomógombokat és segítséget hívjak. De mivel nem látom a számokat, szinte véletlenszerűen nyomkodom őket. Valakit mégis csak sikerül így felhívnom. Kicsöng, kicsöng és kicsöng. A végtelenségig. Én pedig összeesek, és a tekintetem előtt feketébe fordul a világ. Az utolsó gondolatom az, hogy valahol a világban egy idegen fickó mellkasa most csörögni kezd, de mire eljut odáig, hogy kivágja magából a telefont, már csak súlyos csöndet fog hallani a készülékből.

A minap.hu videó összefoglalója a miskolci felolvasó estünkről:

Aznap reggel híre jött, hogy idegen katonák érkeznek a faluba, háborúba cipelni a fiatal legényeket. Meg is ijedtek rögtön az asszonyok, mi lesz, ha elkerül otthonról a sok izmos siheder – ki fogja kapálni a kertet, ki fogja ütlegelni a lovat, – összedugták hát a fejüket a falu bölcsei, és rögtön ki is találták: mésszel fehérre festik az ifjakat, aztán szorosan a ház falához állítják őket.

Amott gyülekeznek már a legények: levetett ruháikból kupacokat emelnek, abban henteregnek most a pulyák. Lányok érkeznek, vödrökből fehérre mosni a testüket, majd a hideg falnak döntik őket, akár a szobor-krisztusokat, aztán várnak, mikor érkeznek a katonák. Várnak és várnak – eltelik egy nap, eltelik kettő, mégsem jön senki. Az álca meg ugyancsak jól sikerült, meg sem lehet már találni a falhoz állított fiúkákat – hiába tapogatják a házak oldalát, hiába kiáltozzák a nevüket egyre, meglelni őket lehetetlenség.

– Hogy a fejtőkalapács baszná meg ezeket, ez már nem tréfa! – állapítja meg egy reszkető öregasszony – a fogai helyén megannyi fekete sakkbábu. – Alighanem rájöttek, milyen kényelmes a falnak dőlve élni, és nem látjuk többé őket!

Erre persze felkéredzkedik a gyomorsav – zokogni kezdenek a lányok – könnyeiket a vakolatra hullajtják, hátha kimossa szeretőiket a falból – egy anya kapát dobál a házsarkához, s azt kiabálja: – Miska, húzzál a földekre, de gyorsan! – de ennyi erővel a zsírkrétából is moshatná a színeket. Egy paripa, amit már két napja nem vert meg senki, elkeseredetten veri a fejét a téglákba. A lányok gyorsan lemérik a köd súlyát és azt mondják: – Fessetek be minket is fehérre! Aztán szépen visszahozzuk azokat a vakolatszökevényeket!

– No jó – motyogja a sakktábla szájú öregasszony, majd a lányokra villantja ében-vitéz fogait: – De ha nem sikerül, mondjátok meg nekik, hogy már úton vannak a szurokparipák, és a kénköves faszuk, na az áll majd belíjük!

Fehérre mázolják tehát a lányokat, és alaposan a falba dagasztják őket. Azok pedig úgy merülnek el a ház vakolatában, mint a tejbe hullt pihetoll. A megmaradt öreg falusiak hiába tapogatják májfoltos kezeikkel a falat, sehol sem lelik domborulataikat. Ekkor aztán a falu nyakába szakad az éjszaka, és elindul mindenki összekenni a friss lepedőt álmaival. A hold is az égre szövi kocsonyás hálóját, és a csillagok tériszonya a koponyákba költözik. Ám a háziak csak forgolódnak a paplan alatt, sehogy sem jön az álom – egyfolytában úgy érzik, figyelik őket – olykor szemeket látnak pislogni a falban, máskor egy-egy szájgörbület dereng fel a sarokban. Éjfélkor aztán rákezdik a házak: a szerelem kottalapjai az égig szállnak, nyögések és lihegések hangjától zeng a falu.

– Baszik a fal! – Rikkant egy fickó, bajsza úgy pörög az orra alatt akár a propeller. Kiszaladnak hát az udvarra az emberek, és átkokat szórnak saját házaikra – de azok csak tovább nyögdécselnek az éjben – olykor kiemelkedik egy-egy láb vagy fenék a falból, mintha egy méretes hal törne a vízfelszínre, de rögtön vissza is süllyednek a formák a vakolatkísértetek tengerébe. A házak fehér sperma-izzadtsága kövér cseppekben rohan végig a falon.

– El akarnak üldözni minket! – veri magát egy poroló-fejű vénasszony. – Hát megkergültek ezek a fiatalok?

Nem is ment vissza a szobájába aznap éjjel senki se – ott aludt a csürhe a főtéren, egymás hegyén-hátán, ősz hajukkal melegítve egymást, sőt, magukra terítették a kisgyerekeket is. De ette ám őket így is a világ kripta-hidege. Álmukban a sok-sok ház egyetlen áttörhetetlen fallá változott, és így szólt hozzájuk: – Falusiak! Mától nem tartjuk többé a szobában a meleget, és nem görnyedünk tetőitek alatt! Nem vagytok többé szívesen látott vendégek házaitokban, mert mi magunk vagyunk a házak és mi magunk vagyunk a falu! Isten kőkemény koponyacsontja!

– Belzebub bűzös tojáshéja, azok vagytok ti! – Állnak meg reggel a falusiak a házfal előtt, és köpködnek ám megállás nélkül, mintha a nyáluk lemosná a meszet a fiatal testekről. – Mi ütött ezekbe? Hát mi mostunk rájuk, mi öltöztettük őket!

– Majd csak előbújnak, ha korogni kezd a hasuk! – toldja meg egy dagadt fickó, de aztán felfedezik a nemrég meszelt ólban a bezabált disznót. A vérfoltos falra néznek, az pedig jóllakottan böfög vissza rájuk.

– Hú én hozom a kaszát! – Rikkant valaki, de leintik – vaktában ugyan hiába csapkodná a vakolatot.

– Kutya kell ide! Az majd kiszimatolja őket! – Javasolja valaki, s össze is fogják a határban tekergő korcsokat.

– Ki kell őket képezni! – Zengik kórusban, egymáshoz bújva az öregasszony szájában a fekete sakklovak, erre persze előmerészkedik a rég ütlegelt paripa a házak mögül, a szokatlan, fájdalom mentes élet bizonytalanságától reszketve, és vágyakozóan néz az acsargó kutyákra, talán elképzeli, ahogy húsába szaladnak porcelán-agyaraik. De a falusiak máris csibészeket gyártanak a fenevadaknak: téglákból ifjakat építenek, befestik őket fehérre – kolbászokat aggatnak rájuk. A veszett ebek pedig nekilendülnek, és a nyakuknak ugranak. Recsegnek a csontok, ahogy kitörnek fogaik – véres szájjal fetrengenek egy darabig a földön, majd a ház árnyékába vonulnak kipihenni a vereséget.

– A kurva henyélő anyjukat! – sóhajtanak a falusi öregek, majd elcsodálkoznak, amikor fehér kezek nyúlnak ki a falból, és behúzzák a fogatlan kutyákat: vinnyogás – vér – az őrület vitorlája vaskosan telifingva – hajtogatott papírkezek – a falu albínó árnyékai – őrlőfogak egy kirakatban.

– Azanyátokúristenit! – Szakad ki valakinek a kezéből mérgében a kapa, és beleáll a falba. Abból pedig vér csordul – s mint szekrényből a csontváz, a földre hull egy fehérre festett lány. A csend fásliját végül átitatják a sikolyok – szakadt függönyök jönnek, letakarni a holtat. Sírásba kezd a fal, majd szörnyű haragra gerjed – gyilkos tekintetek nyílnak és csukódnak a mészvásznon. Érkezik a bánatos képű ló, s elirigyli a halottól a sebét.

– Ezt azér' mégse kellett vóna! – susogja egy asszony, a körmeit pöcögtetve. – A kapát így beléje vágni!

– Ha harc, hát legyen harc, visszavesszük a falut! – morog egy fickó, s egy tucat ember máris mögéje áll.

– Mi csak bújtatni akartuk őket és ez a hála! Hát azért se hagyjuk ennyiben! – Feleli valaki más, azzal nekiállnak összegyűjteni a szénabálákat, s házat építenek belőle.

– Mit néztek? Valahol csak lakni kell! – És letörik a szavak glóriája.

Keserves hetek jöttek – a falon megjelent hullámzó mészdaganatok sejtették, hogy teherbe estek az eltűnt lányok. Olykor-olykor ki is repült a falból egy vakolatmagzat – egy fehérre mázolt, kapálózó tégla – s rögtön csatlakozott a terebélyesedő házfalhoz. Úgy szaporodtak ezek, mint a nyulak – lassan már egybe nőttek a faluban a házak, a lakásába visszatérni pedig senki se mert, miután már pórul jártak páran. Az egyik fickó például megunta a szénában hentergést, és úgy döntött, csak kicipeli valahogy az udvarra az ágyát – de alighogy a hálószobába lépett, cuppogó vaginák – mint sok-sok éhes harcsaszáj – nyíltak a falon, és elkezdtek belőlük kiröpülni a téglacsecsemők, a bömbölő faltöltények porrá törték öreg testében csontjait. Egy asszony meg egyszer túl közel merészkedett az egyik házhoz, és rögtön ki is nyúlt érte néhány kísértetkéz. Egyszerűen berántották a falba, mintha csak lehúzták volna a víz alá, majd elégedett böfögés közepette hajították vissza a falusiaknak lecsupaszított csontvázát. Másnap egy vérrel írt felirat jelent meg az egyik ház oldalán – a fal írhatta magára – így szólt: Kerüld messzire Isten homlokát!

Az emberek megborzongtak, és még nagyobb esőkért imádkoztak. Azt vártak folyton, nagyobb esőket; talán egyszer érkezik akkora, amely lemossa a vakolatbujdosókról a festéket – s ha fehér pocsolyákba folyik róluk a maskara, végre kiderül, hogy emberek csupán – sok-sok eltévedt siheder – állnak majd, lesütött szemmel, szégyellve magukat. És ők talán megbocsátanak mindent – a felejtés vattája felszívja ezt is. De hiába jöttek a viharok, hiába zuhogott a víz, a maskara csak nem kopott le – mintha tényleg összenőttek volna már a fallal, húsuk téglává változott, a bőrük pedig mésszé, szép hajlataik már csak repedések a falon.

Próbálták aztán éheztetni a falat – távol tartani tőle mindenféle jószágot. Az elején még csak-csak hallották a gyomorkorgást, és találtak egy-két szerencsétlenül, csontvázzá fosztott fecskét, amely a tető alá próbált fészket építeni, de egy idő után abba maradt a morajlás – és mégse pusztultak meg, hisz már nem is voltak egészen emberek. Továbbra is mozgolódtak a mészdudorok, repültek a falcsecsemők, és épült, szélesült tovább Isten homloka. Aztán egy nap az egyik harcsabajszos öreg egy zsák puskaport cipelt a faluba. Azt mondta, a szomszéd településen vette.

– Ezt mégsem tehetjük… – rebegi most egy nő. – Mégis csak a mi gyerekeink ezek valahol.

– Az enyimek biztos nem! – mondja kórusban a többi falulakó, a harcsabajszos ezen felbőszül és nekiáll rágni a puskaport és kiszarni egy dinamit-rudat. Egy ideig megbabonázva nézik a bombát, majd az egyik gonosz boszorka tüzet kacag rá, és nekihajítják a falnak. A robbanás gyerekrajzokká gabalyítja a tájat – a felcsapó tűz meggyújtja az égen átúszó papírkoronákat. Mikor eloszlik a füst, szörnyű lyukat látnak a falon: leszakadt, véres fehér kezek és lábak körülötte, a törött téglákból kilógó vörös szervcafatok, vakolat-prézlibe forgatott olvadozó belek.

– Lyukad már a csontkerítés! – Tapsikol egy asszony örömében, mások a harcsabajszú vállát veregetik. Ekkor aztán reszketni kezd a fal – mintha sok-sok ököllel verné belül magát, mintha haragos zivatarfelhő lenne – s akkor aztán kitör a vihar: mint töltényként kezdenek röpködni a falmagzatok – elsüvítenek a falusiak feje mellett, másoknak leszakítják a fél arcát, vagy lyukat robbantanak a gyomrába. Egy nőnek fejjel a hasfalába áll az egyik csecsemő, mintha csak a méhébe kívánkozna, féregként rágja be magát húsába kavics-fogaival.

– Szedjétek ki! – Kiabál. Ekkor hatalmas fehér pókok fordulnak ki a falból: vékony lábakon futnak, csak amikor közelebb érnek, látják a falusiak, összeforrt párok azok, a vakolat fiúkon vakolat lányok lovagolnak, egymásba gabalyodtak, négy lábon és négy kézen rohannak előre, majd rávetik magukat a harcsabajszosra, és két fejükkel – mintha csáprágók volnának – zabálni kezdik két oldalról az arcát.

– Itt a kibaszott vakolat apokalipszis! – Rikkant valaki, de ideje sincs igazán elborzadni, máris beléáll az egyik pók tüskéje – a falfiú fehér farka, és teli spricceli maró mésztejjel, amitől tócsába olvad a húsa.

Ekkor aztán így kiált a sakktábla szájú öregasszony: – Ha így, hát legyen így! Gyertek csak, szurokparipák! – S máris a szájában matat ráncos ujjaival. Megragadja az ínyéből kihajtott fekete lovakat, és kirángatja őket. Vér csorog végig az állán, de szája mosolyra húzódik, ahogy a földre pottyantja őket. A fekete lovak pedig nőni kezdenek – hatalmas bábukká duzzadnak, szemük tüzet lövell, nyerítésüktől kipukkan az emberek hátán a libabőr. A vén boszorkány felpattan az egyik sötét figura hátára, és megindul egy pók felé. Miközben a sakkbábu tüzet okád a fehér pókra, lovasa így rikácsol: – Megmondtam én, belétek áll a szurokparipák kénköves fasza, ha nem hagytok fel ezzel! – A pókká kovácsolódott pár pedig kormosra ég a tűzben. Mihelyst feketére váltanak, ők is a banya bűvkörébe kerülnek, és megindulnak a többi fehér pók ellen – amott két mészrovar halálra döfködi egymást fullánkjukkal – az egyik forró fekete szurkot spriccel, a másik habarcsot élvez a másikra.

– Irány hát a fal, pacikám! – Adja ki az utasítást a fogatlan boszorka, paripája pedig repülni kezd, száguldani egyenest neki Isten homlokának. Ám mielőtt becsapódna, sápadt kezek sokasága nyúlik ki, és megragadják a bábut: szorítják, tépik, ütik, a rég ütlegelt ló pedig ácsingózó szemekkel nézi ezt a távolból, miféle jó kezelésben részesítik azt a nyamvadt fekete öszvért. Ahogy a kísértetek rázzák és zabálják a hatalmas sakkbábut, a banya lerepül róla – neki egyenest a falnak. Már-már attól fél szétkenődik rajta, ám a feje beléhatol – mintha csak tejbe merülne. S amit a falban lát, attól tátva marad fogatlan szája: fehér vakolatfelhők lebegnek arca körül – rajtuk élő szobrok ülnek, kőszárnyaikat nyitogatják, cserép-glóriáik ragyognak. Mosolyognak – arcukon hurkákba gyűrődik a habarcs. Mész-fiúk érkeznek, lábuk között cseppkő meredezik, majd szélesre tátják szájukat, és mintha csak alma lenne, a boszorkány arcába harapnak. Hamarosan kipottyan fejetlen holtteste a falból, s ahogy elfolyik utolsó csepp vére is, a fekete sakkbábukból kiszáll minden élet, de még a sötét pókok is tehetetlenül esnek a hátukra – rángatózó lábaik lekaparják a világról az éjszakát.

Lassan elül a vakolatpor – mint hó, fedi be a holtakat. A hajnal szótlanul ücsörög a lepusztult harctéren. Kialudt tüzek, csecsemők törött szobor-darabjai, eldőlt sakkbábuk – és néhány falusi túlélő – ott gubbasztanak most magukban, utolsó átkaik csöpögnek nyelvükről, ahogy nézik a megmaradt falat. Egyszer csak trombitaszó púposítja fel a csöndet. Néhányan felpattannak, és lovasokat látnak közeledni. A vállukon puska leng, csövük ragyog a reggeli fényben.

A katonák tátott szájjal nézik, mi maradt a faluból. A fiatal vitézek borotvált arca a tájba törik – láttak ők már egy-két csatahelyszínt, de ilyet még nem. Egyedül a szakaszvezető képén nem türemkedik ki semmiféle érzelem. Hideg szürke szemeit végigjáratja a holtakon, majd így szól: – No, úgy látom itt már járt az ellenség. – Ujjai előkaparják a cigarettát.

Ekkor a megmaradt falubeliek csúszni kezdenek csontos térdeiken a lovas előtt – ujjaik a falra mutogatnak és azt rebegik: – Kérjük! Vigye el a háborúba az ifjainkat! Ugye sorozni jött, katona úr? Ott vannak ni, ott bujkálnak a falban!

A szakaszvezető ekkor a falra néz. Aztán egy jó adag füsttel együtt kitör belőle a nevetés: – Ezt csak nem vihetjük a háborúba! – Kacag, s ezt meghallva a többi katona is felélénkül, hátba veregetik egymást, nevetgélnek. Egyedül a falusiak maradnak szótlanok. A szakaszvezető eközben le nem veszi szemét a falról, s hirtelen még szélesebb mosolyba gyűrődik az arca. Hiába, világ életében művész volt – tudta róla mindenki, hisz mindenkinek mondta – s egyből felismerte az istenadta lehetőségeket ebben a szűz, csodaszép kővászonban, amely csak az ő vörös ecsetvonásaira vár. Füttyent hát, s mikor közelebb üget hozzá egy másik katona, és a fülébe sugdos, hirtelen megörülnek a falusiak, hogy csak felrobbantja, vagy legalább ledönteti azt az átkozott házfalat.

– Igenis uram! – Tiszteleg a másik lovas.

És bizony hulltak aztán a szakaszvezető vörös tintacseppjei arra a csodás vászonra – egyből látta, ennél szebb kivégző falat keresve sem találna – hozták is az idegen katonákat szerte az országból, a művész pedig szépen a fal elé állíttatta mindet. S amikor eldördült a sortűz, és a füst viharfelhőkké csomósodott az égen, vörös minták kapaszkodtak össze a hófehér mészvásznon. Néha el-eltévedt egy golyó, vagy épp keresztülszaladt a bekötött szemű rabon, ilyenkor a töltény nagy erővel csapódott a falba – s Isten homloka vérezni kezdett.

fáradt denevérek csüngnek mondataimon
ha egyszer kimondanám őket szétrebbennének így hát csöndben maradok
(gondozatlan vallomásnak ne nézd a rángógörcsét)

még elkapnák őket a múzsák és kitépnék bőreres szárnyukat
– itt vagy hát rég elhagyott szűzhártyám! – rebegnék majd lehorzsolt térdükön kúsznának vissza
homlok-odvamba – gyerekrajzok ákombákomja kócos fekete hajuk
felisszák őket a szomjas ceruzák
arcuk pedig végül egy vödör tintába fullad
(a költők vizeletmintája ez, amiből kimutatják, fogyasztott-e írás előtt múzsát avagy sem)

Kedves vásárlóink, ez egy kihagyhatatlan akció!
Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy a kortárs versek ma feleannyi ráfordított figyelemmel is átélhetőek, a kultur-üdvözülés garantált, a költők zsebébe hajított pénzérmék csillagokká változnak az égen, a húspultban fekvő felfújható gumimúzsák pedig sohasem olvadnak ki, látnokzsályával a szájukban egy szebb jövőre várnak a fagyasztott pizzák társaságában.
De vajon ki hoz csini szuvenírt a másvilágról?

ne féljetek kaptok majd ti is valami szaros kenőcsöt
amitől behegged a szátok – szavaitok az elefánt befelé nőtt szőrszálai lesznek
egy zátonyról fantáziáló kielégítetlen hajó horgonyhordaléka
hajítsd hát ki az üvegből készült vasmacskát és térdepelj szilánkokon
ahogy mások térdepelnek folyton a gondolataikon ahogy a rémálmaidon térdepelsz te is éjjel
ahogy szavaidra térdepelteted néha a hallgatóságot
Hölgyem, csak nem veszítette el a kontakt-lencséjét? (a könnyek a szemben most gyapotszedő kísértetek)

Nem azért írom, hogy felizgassalak, de a szavakban nincs vitamin.
Kicsit olyan ez, mintha szájból szájba lélegeztetnénk magunkat, vagy amikor a múzsák szelektív kukájában turkálsz. A szokásos feleslegesség – száradt virágokat termő vázák. A szexbabák öntőformái sohasem álmodnak nemiszervekről (na most aztán irigykedsz – előbb-utóbb mindenkinek eszébe jut, milyen lenne, ha egy kis ideig nem érdekelné a baszás).

Recept múzsára (részlet):

Az első lépés a végbélnyílástól indított metszés, mellyel a hasat felvágjuk. Lehetőleg vigyázni kell arra, hogy a kés ne fusson túl mélyen, mert akkor a belső szerveket, beleket, gyomrot is felvágja és kifolyik annak tartalma.
A belek kifordítása következik.
A húst a gerincig metszve jutunk el a filézésig.

Azt mondják, hogy a múzsáknak nincs is szíve, csupán egy rulett kerék pörög megállíthatatlanul a mellkasukban.
– Tegyék meg tétjeiket! – kiabálnak, és megolvadnak körülöttük a város fölött átrepülő kaszinó falai – sírva integetnek utánuk a járókelők.

Recept járókelőre (részlet):

aki jó ideje lakik városban már megtanulta hogy
a járókelők megpucolása körültekintést igényel: amikor épp a zebránál ácsorog
és nem figyel
kaparjuk le a pikkelyt
a hátáról és az oldaláról mossuk meg töröljük meg papírtörlővel hogy
ne csússzon
éles, hegyes késre és vágódeszkára lesz szükségünk
bal kezünkkel fogjuk meg a fejét majd vágjunk be keresztbe a hasi oldalon a feje alatt
aztán onnét vágjuk fel hosszában a hasát egészen végig a végbélnyílásig
vigyázzunk, hogy a kés ne hatoljon túl mélyre
mert felvágja a beleket, és az epehólyagot amely a városlakók esetében mindig
kétszer akkora mint vidéki társainál
minél nagyobb a város amiben a járókelő lakik annál nagyobb benne az epehólyag
(ezt már megtanultuk)
ha bővíteni akarjuk a várost először mindig a városlakók epehólyagját kell növeszteni
(ezt már megtanultuk)
hiába – sokféleség vagyunk a sötétségben – a darabkák zokogása véletlenszerű
-----------
rendes, tiszta bolygó ez, kérem, az ember békeszerződéssel a kezében születik, és hazugság, hogy itt mindenki egymás aggály-szarában hentereg
ezek itt nem infúziós állványok, hanem fák, és attól, hogy nem száradt még meg rajta a festék, lehet szép a kilátás
ahogy a fény visszakönyörgi magát a csillárba, ahogy a reklámplakátok meggyőzik ma önmagukat egy kihagyhatatlan ajánlatról,
úgy dőlünk majd neki a homlokban hordott indigópapírnak, s talán megjelenik lenyomatunk kinn, kinn, a koponyán kívül
– ahol mindig is élni akartunk,
távol befolyásunktól

Retúrjegyet venni örök optimizmus.
Felszállás előtt természetesen ellenőrizni fogjuk a testpoggyászaikat.
A koponyák átjáróházai újfent szemetesek. Én mondom, ne turkálj sokat ebben a mocsokban, mert halálra fagyott múzsákra lelsz a hulladékgalacsinok alján – hiába is takaróztak a hozzájuk írt versekkel, a szavak senkit sem melegítenek. (A műkönnyeket pedig senki ne tekintse a sajátjának.)

Jól van, gyászindulók, sosem volt még ilyen vidám az élet – Még néhány tubus-mosoly, majd lassan kihűlünk mi is a folyosón és nem dorombolnak többé nekünk a súgólyukak.
Lesz itt minden, ami szemnek és szájnak régen sem volt ingere: randevú a tükörképpel, amire végül csak az egyik fél megy el – az önsajnálat és a leküzdhetetlen vágy művészinek hazudott sorvasztó gammasugárzása – szívküldi karma-kikönyöklés és fertőző verskócokat kimutató röntgenfelvételek. Persze az efféle útlevélfotóval max a sarokig lehet jutni, ahol a múzsák letört mellbimbóikat a tárba dugva őrült lövöldözésbe kezdenek.

építőkockák növekednek bennem azt mondják tumorok de szerintem csak Isten játszik
szép tornyot épít bennem felmászok rajta és egyetlen nyelvvé gereblyézem mind a szavakat
amikor lejövök már senki sem fog érteni
egyedül a denevérek