Gulisio Tímeának
A faluban a néhai suszter siheder lánya volt az, aki gondozta az időseket: a gyönyörű teremtés házról házra járt, kimosta mind a beszürkült függönyöket, olykor leszedte az ablakokra és a csillárra nőtt pókhálót, és megreszelte az öregasszonyok kemény, kérgesedő sarkát. Hatalmas talicskát tolt, abba gyűjtötte a lábreszeléket, s mire körbejárta a falu vénségeit, már nagy kupac sajttészta szagú sárga bőr-dara dudorodott a furikjában. Nyanyaprézli, így hívta mindig a morzsakupacot a lány, amit aztán éhes tyúkjai elé borított – a buta tekintetű baromfik pedig kotkodácsolva vetették rá magukat a porhanyós ételre, gazdájuk nem győzött kuncogni a kis mohókon. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egyedül ezért végezte hálátlan munkáját, a tyúkokat etetni kellett – mióta édesapja meghalt, rámaradt a gazdaság – a kukoricadara pedig túlságosan drága volt, de így legalább minden este egy hízott tyúk gőzölgött a fazékban, a falu öregasszonyai pedig pihe-puha talppal járhattak-kelhettek konyháikban.
Persze egyik öregnek sem szarusodott kellően gyorsan a talpa, hogy versenyre keljen a madarak éhségével – a talicskát viszont meg kellett tölteni. A lány tehát reszelt és reszelt, ha szükség volt rá, ha nem – az ijedt öregasszonyok sokszor a szekrénybe bújtak előle, mikor hallották, hogy leparkol az udvaron a rozsdás, nyekergő talicska. Ám a kislány eszén nem lehetett túljárni – kiszimatolta egyből a matrónák rejtekhelyét, és rájuk tört hatalmas, csillogó reszelőjét szorongatva: – Ugyan, ugyan, Mari néne, ideje megreszelni azokat a kemény talpacskákat, hisz' egészen úgy festenek már, mint a kígyó levetett, száradó bőre! – Az idős háziasszony pedig hiába kapálózott, a csinos lány rátrónolt puha hasára, és dolgozni kezdett csinos ujjacskái között a szerszám – sebesre dörzsölve a lábakat. A falu házról házra járó tiszteletese nem győzött csodálkozni a vénasszonyok pihe-puha talpán – miközben a Bibliából olvasott fel nekik, olykor megcirógatta, máskor az arcát dörgölte a finom lábikókhoz, a selymes bőrhöz, melyek néhai édesanyja tejtől duzzadó melleire emlékeztették. A tyúkok pedig csak híztak – tollas golyókként forogtak el-vissza a madárszaros udvaron, tojásaikban körömnyesedékek kapaszkodtak egymásba.
Így teltek hát a napok – járt, járt az a talicska – az öregasszonyok meg csigaként csúsztak a hideg kövön, amikor túlságosan tüzelt már a talpuk az állandó reszelgetéstől, nyomukban az odaadó lelkésszel, akinek mindig akadt újabb meséje az ószövetségből, miközben gondolatban már hízott emlőként a felhorzsolt lábujjakból szopta az asszonytejet.
Ám történt egy nap, hogy a mindig kanos kondáslegény meglepte a lányt a falu szélen, pont amikor hazafelé tartott nyanyaprézlivel megrakott furikjával. A legény egy ideje már méricskélte a suszter lányát, éjszakánként ő járt a fejében, miközben a vacsoráról kimaradt zsíros kenyeret dörzsölgette ágyékához. Eldöntötte, nem vár tovább, elétoppant hát azon a délutánon, felkapta és a talicskába döntötte a lányt, egyenest bele az öregasszony-lisztbe, s néhány ügyes mozdulattal lehámozta róla a bugyogót. A riadt lány egy ideig kapálózott szép, hosszú lábaival, de végül csak megjött a kedve, amikor a kondáslegény letolta zsírfoltos nadrágját, és a nap megcsillant nedvedző makkján.
Micsoda szép reszelő! – gondolta, és egyből szélesre tárta előtte fehér, banya-pikkelybe forgatott combját, a legény pedig máris fölébe került, és dolgozni kezdett: ahogy el-vissza járt izzadt feneke, egyre mélyebbre és mélyebbre döngölte kedvesét a fakó reszelékbe, melynek áporodott szaga bekúszott a lány tüdejébe. A kicsöppenő sperma aztán kis gombócokká csomósította a lábdarát, kis fasírtokká: a tyúkok később ezt is élvezettel bökdösték a csőrükkel, miközben a lány kacér mosollyal az ajkán még a hajából rázta a lábreszelék-füstöt, és combja belső részéről kapargatta a pikkelyként odaszáradt spermát. Az porhanyósan pergett ujjairól – reszkető kézzel emelte aztán viaszosan fénylő ajkához, és miközben megnyalta a fiú-prézlit, eldöntötte, ez bizony túl finom falat lenne az ostoba tyúkoknak. Ettől kezdve csak az a jóvágású kondásfiú járt az eszében. Éjszaka aztán nem bírta már tovább, és a lába közé csúsztatta a ráspoly sima markolatát, de ezt túl finomnak találta a legény kemény lökéseihez képest, gondolt tehát egyet, és a reszelős végét dugta fel hüvelyébe. Miközben szép simára, véresre horzsolgatta vele belülről szerelemcsatornáját, a gyönyör lópatái az agyagos földbe döngölték, s képzeletében porrá vált, ami bekúszik szívszerelme tüdején, hogy mától vidám kísértetként bóklásszon a fiú forró leheletében. Álmában pedig megint csak a talicskában feküdt, a sajt szagú sivatagban, ott a hám-szövet dűnén, széttárt combokkal kedvese előtt, akinek hatalmas fémreszelő volt lába között. A lány rózsaszín redői közül csiklóként egy megsárgult, beszakadt körmű kislábujj meredezett, kaparta a levegőt, de még a hüvelycsatornáját is – megannyi bélbolyhként – körkörösen sok-sok izgatott kicsi lábujj töltötte ki. És a lány azt rebegte a fiúnak: – Gyere és reszelj!
– Nézzenek oda! Biztosan szerelmes! – mondogatták aztán a faluban, amikor megpillantották, amint álmodozó tekintettel sétálgat a földúton, tolva öreg, nyöszörgő taligáját. Minden nap elidőzött kicsit azon a helyen, ahol magáévá tette a kondás gyerek, abban reménykedve, hátha aznap újra meglepi. De a kondáslegény nem jött – a tyúkok pedig kotkodácsolva követelték a nyanyaprézlit. Sietett hát kirángatni az ágy alá bújt reszkető öregasszonyokat, és miközben forgott ujjai között a reszelő, gondolatban megint a talicskában feküdt és dolgozott rajta a fiú-reszelő. Ahogy így álmodozgat aztán, egyszer csak arra eszmél, hogy egy öregasszony sikoltozik fölötte, de úgy, hogy még a teáscsészék is szétrobbannak sipákoló hangjától – a kezében lévő láb meg már csak egy véres csonk, a lereszelt lábfej nagy vörös kupac a földön, szép ruhácskája pedig tiszta vér.
– Te átkozott! – sír a lereszelt lábú tehetetlen asszony. – Ezért meglakolsz! Mindenkinek elmondom, hogy megpróbáltál megölni! Kalodába zárnak! Lógni fogsz, te kis szajha!
A lány elsápad. Úgy lefoglalták gondolatai, hogy fel se tűnt neki, mióta reszeli a banya lábát. Nem is maradt semmi abból a lábfejből. Börtön? A félelem lüktető fasírt-csomói. A szép álmok szakadó vitorla-szövete. Nem, az nem lehet, nem csukhatják le, akkor soha többé nem látná szívszerelmét – meg kell szabadulnia ettől a boszorkánytól. Megragadja hát a ráspolyt, és döf – hegyét az öregasszony torkába állítja – a felszakadó sárgult papír-bőr mögül vér-gejzír spriccel fel, még az ócska csillárt is beborítva – vörös cseppek rezegnek a pókhálóban – az anyóka egy ideig még rángatózik, majd hályogos szemei kikerekednek, a lány meg úgy isten igazából dolgozni kezd rajta a reszelővel – előre-hátra, előre-hátra, egy felajzott fiú fáradhatatlan lökéseit imitálja. Telnek az órák, az asszony szép lassan vörös püré-dombbá változik, mire az utolsó porcikája is felmorzsolódik, a lány csuklóját már a fájdalom szűk bilincse szorongatja.
Aznap a szokásos sárga kupac helyett egy nagy halom pirosat tolt haza a lány. Csakúgy rohant azzal a talicskával, nehogy meglássák – vérfoltos ruhácskájára egy öregasszony otthonkáját öltötte. A tyúkok még soha ilyen mohón nem vetették magukat ennivalóra, mint most erre a húsdarára – csőrük hamar összecsipegette mind az öregasszony martalékát. Gazdájuk aznap este sokáig forgolódott a lepedők között, majd mikor nagy nehezen elaludt, egy szörnyű rémálom fogta satuba homlokát. Álmában börtönbe csukták – zárkája egy ódon ágy alatt volt, aminek szélein vénasszonyok ücsörögtek. Visszeres pipalábak voltak tehát a rácsok, azokat markolta kezeivel, és egyre csak sóhajtozott, bárcsak lenne nála egy átkozott ráspoly, akkor talán megszökhetne.
Hajnal előtt ébredt, s előkaparta agy-rekeszéből az elraktározott imákat – lehelete átáztatta a párnát, ahogy suttogott – kintről a tyúkok éhes kotkodácsolása kúszott be a szobába.
Ettől a naptól kezdve aztán nem lehetett bőr-forgáccsal kiszúrni kerek, buta szemeiket – húst követeltek, tojásaikban csontokat és emberi koponyát formált a sárga – a lány reszketve ejtette ki kezéből őket – s a hideg futkározott a hátán, amikor éjjel hallotta kapirgáló lábuk motoszkálását – felborzolt tollaikat, amint azt éj fekete hajzuhatagát fésülgetik.
Le kell vágni őket, mindet! – dönti el aztán az ágyban fekve, de mintha madarai csak a fejében olvasnának, megsejtvén, hogy mi készül, üreget kaparnak a deszka-kapu alatt – s megszöknek. Ettől kezdve aztán naponta fel-fel röppentek a hírek a gyilkos madár hordáról, ami éjszaka tört rá az ágyban hortyogó vénasszonyokra, és hegyes csőreik lefosztották az elmeszesedett csontokról a fáradt húst. Kihullt tollak és vér mindenütt a szobákban – tyúkszar a szakadt lepedőkön. Oly forróak voltak a nyári éjszakák, mégis zárta inkább mindenki az ablakot – s a falun hamar úrrá lett az őrület. Gyanússá vált minden baromfi.
– Le kell vágni az összes csirkét! – zengték a torok-harangok, és a húsleves illat a falura telepedett. Ám a tollas-gyilkosokat csak nem sikerült elkapni – ott őgyelegtek a határban, már a fiatal juhászokra is rátámadtak – meglepték az alvó kondásokat. A lány ekkor már csak a drága kondásfiúra tudott gondolni. Szaladt hát, megkeresni szerelmét.
Sokáig bóklászik a határban, de végül malacvisításra lesz figyelmes, és rálel szerelme felfordult táborára. A nádsátor körül megvakult disznók sündörögnek – kicsípett szemeik gyöngyként csillannak a repedezett, agyagos földön – nagy harc lehetett, mindenütt halott tyúkok és néhol egy-egy elvérzett sertés. A sátorban legyek hada zümmög – elborítják a kondásfiú szomorú maradékát: ott ül, letolt nadrággal, talán épp a lányról fantáziált, amikor rátörtek a csőrös bestiák. Arca teljesen hiányzik, a fej-lyukból egy csontkoponya vigyorog vissza a lányra, mellkasában hatalmas üreg, szétcsipkedett szíve helyén egy repedt tojás – sárgája rászáradt már a kiálló bordákra. S ami a legrosszabb, lába között petyhüdt meztelen csigaként hever egykor oly délceg szerszáma. A lány könnyeivel áztatja. Bárcsak még egyszer szerelmeskedhetnének, bárcsak még egyszer magában érezhetné a fiút, s az orgazmus görcsei feledtetnék a valóságot. Bárcsak apró szemcsékké reszelné őt kedvese – szebb halált el se tudna képzelni – kavarogna aztán csak a levegőben sosem foszló, boldog füstként, s a sperma felhővé tapasztaná össze az égen.
Előveszi hát drága ráspolyát – és szipogva a fiú húgycsőnyílásába erőlteti – a szövetek megfeszülnek és fájdalmasan szakadnak körülötte, de lassan csak felcsusszan a maroknyi húscsőbe a fémreszelő.
– Most is hogy kívánsz, szerelem – pityereg a lány, és kedvese fölé kerül. Ahogy belé csusszan az immár kemény tag, és lovagolni kezd a fiún, legyek fekete raja repül fel a halottról, hogy éjbe fordítsa a délutánt. Egy kíváncsi mezei patkány dugja elő fejét a fiú bordarácsai mögül, és cincogva figyeli a lovagló lányt, aki eldönti, most aztán egyenest a halálba üget, le nem száll addig szerelméről, amíg porrá nem hull a nyárs körül s lehántol a gyönyör – lenyögi magáról kérgeit a lány – lábujjakból kanóc – tojásokban lüktető csikló-fasírtok – mániatespedés – rálel a vitorla-szövete s levegőbe fújja martalékát csontkoponya fiú fej-lyukból – spriccelj lány püré-dombbá drága – amit a lábrácsok kapirgálnak – és felhővé a szorongatja fiatal mellkasában, miközben a távolból kotkodácsolás hangja kél. A megvakult disznók odakinn szimatolnak és fogaik között megtalált szemgolyóik ropognak. Az egymáshoz dörgölőző felhők vakolata lassan pereg a tájra.