Igencsak rossz környéken lakom, reggel arra ébredek, hogy a konyhámban lelőttek és kiraboltak egy járókelőt az este. A kávémat kortyolva figyelem, ahogy egy rendőr a konyhakövön fekvő női hulla fölé hajol és krétával próbálja körberajzolni a testet. Kollégái átszellemült képpel nézik, hogyan dolgozik. Amikor végez, és odébb görgetik a nőt, feltárul a fehér emberi körvonal – a zsaruk pedig megtapsolják a társukat, aki végezetül egy lebiggyenő szájat és két pont-szemet is firkant a kréta-figurának, majd dedikálja a művét.
Miközben zajlik ez a cirkusz, arra gondolok, hogy ideje lenne beszereznem egy házőrző kutyát – ez a harmadik bűncselekmény csak ebben a hónapban, ami a lakásomban történt. Múlt héten volt a legrosszabb, amikor két utcai banda kezdett lövöldözni egymásra a fürdőszobámban. Eszembe villan egy hirdetés, amit a tegnapi újságban láttam, gyorsan előkeresem hát a lapot és fellapozom: kutyakölykök születtek – ingyen elvihetőek!
Délután becsengetek hát a megadott címre. Egy riadt tekintetű nő nyit ajtót, majd amikor közlöm, miért jöttem, felragyog a képe és rögtön a szobába invitál. Penészfoltok a falon, piszkos rongycsomók dorombolnak a sarokban. A szegényesen berendezett nappaliban egy roskadozó rácsos gyerekágyra mutat, amiben három csecsemő gügyög, és rázza felém a csörgőt. Zavartan pillantok a nőre: – Biztos benne, hogy ezek kutyák?
– Persze, hogy azok! Mér’ mik lennének? – Néz rám könyörgően, majd felkapja az egyik pólyást, az arcomba nyomja és ugatni kezd: – Vaú, vaú. Látja? Máris szereti magát. Ugye elviszi őket?
Kínos csend áll be. Végül megrántom a vállam, és azt felelem: – Rendben, de csak egyre van szükségem. – A nőnek erre lekonyul a szája, de aztán beletörődve bólint.
Hazatérve két sznobot találok a konyhámban. A kövön lévő fehér krétafigurát vizsgálják, közben hümmögnek és szakállas állukat simogatják.
– Csípd meg őket! – utasítom a kölyköt, de az csak pislog rájuk, és bömböl teljes erőből.
A sznobok végül elunják nézni a konhyapadlót és elmennek. Miközben csapódik az ajtó, emlékeztetem magam, hogy ne felejtsem majd el feltörölni a padlót. De most jobb dolgom is akad: előveszem a hazafelé vásárolt pórázt, és a csecsemőt a hűtő ajtajához kötöm. Két tálat rakok elé – az egyikben víz, a másodikban egy fagyasztóból kivett csont olvad – végül pedig lefújom bolhairtóval. Hurkás lábaival kalimpál a rovarirtó füstben. És továbbra is ordít. Remek, gondolom, ez majd biztos elijeszti a betolakodókat. Nyugodt szívvel fekszem hát le. De másnap egy megerőszakolt, megcsonkított nőt találok a konyhaasztal alatt.
– Rossz kutya! – korholom a kölyköt, aki ül csak ott a vérben és bömböl. – Ugattál volna így az este, akkor mindez nem történik meg! – morgok, majd unottan a rendőrre nézek, aki újfent nagy beleéléssel próbálja körbe rajzolni a szipogó nőt, aki akadozó hangon mentőért könyörög.
– Nyomozó úr, nem csak a halottakat szokás…? – kezdeném, de leint. Amikor befejezi, a kollégái legörgetik a krétarajzról a nőt, és megtapsolják az alkotót. Immár két körvonalfigura fekszik a konyhakövön: az egyik mosolyog, a másiknak lebiggyen a szája, és egymás kezét fogják.
– Lenyűgöző – liheg a fülembe egy rendőrtanonc, én pedig megrántom a vállam, és integetek, amikor hordágyon végre kicipelik a konyhából a szipogó nőt. Majd a csecsemőre nézek. Az orromat ekkor bűz csapja meg. Alighanem maga alá csinált. Elhatározom, hogy még ma beadom egy menhelyre.
*
A kutyamenhelyen szörnyű acsarkodás zaja fogad. A rácsok mögött csaholó ebek között akad egy-két szép, nagytestű állat, amiből biztos vagyok benne remek házőrző válna. Egy fiatal, még pattanásos fickó lép hozzám, és megkérdezi, miben segíthet.
– Hoztam egy kutyát – kezdem bizonytalanul. – Arra gondoltam, hogy elcserélném egy nagyobbra, ha ez lehetséges.
A dolgozó egy ideig hallgat, pöcögteti az ujját, végül pedig bólint: – Miért ne? És hol lenne az az eb?
Leteszem a földre a kezemben szorongatott kartondobozt, kibontom. A csecsemő amikor megpillantja a srácot egyből gügyögni kezd. A fickó lehajol, felemeli, egy ideig gyanúsan méregeti, végül rám néz és megkérdezi: – Törzskönyve van?
– Nincs – ismerem be. Az ipse ismét csak megrántja a vállát, majd egy kis ketrechez lép, beteszi a gyereket és rácsukja az ajtaját. A szomszéd rácsrekeszből egy megvadult korcs vicsorog rá – a baba apró virsliujjait nyújtogatja felé.
– Na és milyen kutyára gondolt? – érdeklődik.
– Hát… Valami nagyra. Nem tudom, házőrzésre kéne.
– Házőrző kutya! – Csapja össze a kezét a fiú, és valósággal felragyog pattanásos képe. – Van is egy ilyen ebünk, ha rám hallgat, tökéletes választás!
Ennek persze megörülök.
– Várjon itt, máris ide hozom! – lelkendezik, azzal eltűnik a ketrecek mögött. Hamarosan visszatér egy marionett kutyával. A fabábu zsinórjai a keze köré csavarva. Ujjai mozgására fel és alá ugrál a blöki, a srác pedig csaholó hangokat mímel. Majd lehajol és megsimogatja.
– Nem is tudom… – dadogok, de a fiú vállon vereget: – Ugyan már, próbálja ki! Hallja, hogy ugat? – És már tekeri is le a zsinórt az ujjairól, csak hogy az enyémre csomózza. A kutya ugrálni kezd ficánkoló ujjaim alatt, a torkomból hirtelen öblös ugatás hangja tör elő. Majd rohanni kezdek, el-vissza rángatom a fabábut.
– Látja! Van ám szufla a dögben! – kacag a fiú, nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van.
*
A hazaút a szokásosnál több időt vesz igénybe – új ebem minden sarkon megáll, idegen kutyák fenekét szaglássza és ahogy körbe ugrál, többször is összegabalyítja huzalait, amit aztán nekem kell egy padon ülve kicsomóznom. Amikor végre hazaérünk, nyitott ajtó fogad: a konyhámban egy gyerekekből álló csoport – alighanem egy osztálykirándulás – körbeállják a konyhakőre pingált emberi körvonalakat, rágóznak és ásítoznak, miközben egy molett, középkorú nő a képek keletkezésének körülményeiről papol nekik. Már épp fel akarnám őket szólítani a távozásra, ám amikor kinyitom a számat, öblös kutyaugatás tör elő a torkomból, a marionett kutya pedig vadul rángatózni kezd a zsinórvégen. A kölykök ijedt képpel figyelik, ahogy a tanár felé rohanok, a csaholó fakutyával. A termetes nő csak áll ott, arcából kifut a vér, majd felvisít, amikor kutyám a térdének ugrik. Sipákolni kezd – a tanítványai egymáson taposva menekülnek ki a konyhámból, hamarosan követi őket a bicegő tanárnő is, én pedig nem győzöm dicsérni vérmes házőrzőmet – ahogy a fejét simogatom, néhány szálka a tenyerembe fúródik.
*
Az éj közepén arra riadok, hogy valaki megint a konyhámban matat. Kikukucskálva résnyire nyitott hálószoba ajtómon azt látom, ahogy egy zseblámpa fénykévéje pulzál el-vissza a konyhában – a betörő, ez a fekete maszkos tömzsi alak – pedig épp az egyik krétafigurát próbálja felfeszegetni a padlóról. Műkincs tolvajnak nézem, és a legszívesebben felkacagnék. A francnak se fognak hiányozni a konyhakövemről azok a mázolmányok, vigye őket, ezzel bizonyára további kellemetlen látogatóktól is megkímél. Ám egyszer csak morgás tör elő a torkomból, és szinte észre sem veszem, hogy ujjaim már az ágy mellett fekvő bábu-kutya madzagjai után kutatnak.
A guggoló férfi halkan átkozódik, ahogy teljes erejét beleadva próbálja felfeszegetni a krétarajzot a földről, majd felpattan, amikor egyszer csak azt látja, hogy felé rontok, a fejem körül pörgetve a fabábut, és teli torokból ugatok rá. Kezét az arca elé kapja, de késő – a megpörgetett fabábu oldalba kapja a fejét. Csont reccsen, aprócska szilánkok és agyvelő fröccsen a hűtőre – az elgurult zseblámpa fénycsíkja középen ketté metszi a sötétséget. Próbálom nyugtatni a megvadult kutyát, de semmi értelme. A test ropog és recseg, ahogy újra és újra lesújtok rá a fabábuval – az arcom, a kezem már csupa vér.
Néhány perc múlva már a sarokban ülök és sírok – a fakutyát simogatom, hús és bőrcafatok ragadnak az ujjaimra, az egyik kis mócsingból apró hajszállak állnak ki.
– Nem hagyom, hogy elaltassanak – suttogom neki, ahogy ringatom. Majd a felismerhetetlenségig összeroncsolódott testre nézek. – Elbújtatlak. A rendőrség nem fog gyanakodni… Ez egy rossz környék, máskor is történt már ilyen… – biztatom házi kedvencem. Kerítek egy kartondobozt. Kutyakaját és egy tál vizet teszek bele, majd belefektetem az ebet is.
– Csak pár napig bírd ki – mondom neki, és berakom a dobozt a hálószobai szekrénybe. Visszafekszem az ágyba. Miközben próbálok álmot erőltetni a szememre, halk vinnyogás szűrődik ki a fogaim közül.
*
A kávéspohár alig észrevehetően reszket a kezemben, miközben reggel a konyhában állok és nézem, ahogy a rendőr ismét a holttest fölött guggol – pont mint a betörő tegnap este – és krétával körberajzolja a testet. Idegesen matatok az egyik fiókban, és próbálom szóval tartani a fickót: – És… öö… mit gondol, mit tehetnék, hogy megelőzzem ezt… úgy értem, tudja, nem szeretnék többé arra ébredni, hogy valakit meggyilkoltak a konyhámban. – Láthatóan össze-vissza dadogok. A rendőr egy pillanatra rám emeli a tekintetét, mérgesen, mint aki felháborítónak tartja, hogy megzavarták a koncentrációban, a kollégái is majd ledöfnek a szemükkel. Azt mondja: – Arra még nem gondolt, hogy zárja az ajtaját?
– Hú, hát igen, nem is rossz ötlet – hagyom rá, és eszembe villan, talán tényleg érdemes lenne megkeresnem a bejáratiajtó kulcsát – de hova is tettem? A múlt hónapban mintha láttam volna az egyik szekrényben.
A krétarajz elkészül. Izgatott csönd telepszik a konyhára. A rendőr arcán büszke mosoly, kollégái izzadt tenyerüket dörzsölik, ahogy félregörgetik a testet. Ám értetlen morajlás zaja kél, amikor megpillantják a rajzot, ami csöppet sem hasonlít emberre: egy kutya fehér körvonalai bontakoznak ki előttük.
– Francba! – Csap öklével a konyhaasztalra a művész. Kollégái gyorsan odalépnek, és simogatni kezdik egyenruhájának a vállát: biztatják, hogy próbálja meg újra. A rendőr tehát nekiáll megint körberajzolni a hullát, és láthatóan csöppet sem zavarja, hogy az időközben elmozdult eredeti helyéről.
– Nagyon kérem, ezúttal ne törje meg a művész úr koncentrációját! – hördül rám az egyik fakabát, én pedig csöndben az asztalhoz telepszem. Homlokom víztől gyöngyözik, miközben a padlóra rajzolt ebet vizslatom. Halkan morog rám. A legszívesebben megugatnám. Egy korty kávéval űzöm messzire a torkomból feltörni készülő morgást.
A rendőr síri csendben dolgozik – majd köhint, és int társainak, hogy segítsenek félre gördíteni a hullát. Csontropogás. És ismét egy kutya körvonalai bontakoznak ki az összezúzódott emberi maradványok alól. A rendőr felsír: – Elveszítettem! Elveszítettem! – A kollégái kényelmetlenül fészkelődnek, de próbálják meggyőzni a fickót, hogy semmi vész, a tehetséget nem veszíti el az ember csakúgy, csak épp alkotói válságban van, de az elmúlik.
– Én azt akarom, hogy most rögtön múljon el! Francba már! – Hörög a rendőr, és ismét elkezdi körbefirkálni a hullát. A szemei majd kiguvadnak, a keze reszket, de a végeredmény megint csak egy krétakutya. A torkomban ficánkoló ugatást már alig bírom visszatartani. Kínomban a porcelánpohárba harapok. Halkan morgok, de amikor kérdezik mi a baj, azt felelem, hogy a szálló krétapor csiklandozza a torkom. A rendőr pedig kezdi elölről: egy óra múlva a konyhámat már benépesítik a fehér körvonal-ebek. A kollégák az egyre ingerültebb zsarut vigasztalják.
– Ez már majdnem hasonlít, egész emberszerű! – motyogja az egyik pitbull szerű kutya kontúrjaira mutogatva. A padlón fekvő dög rám vicsorog, szinte már felválik a konyhakőről és a torkomnak ugrik – de ezt mintha csak én hallanám és én látnám. A karomat harapdálom – alig várom, hogy eltakarodjanak a konyhámból a zsaruk, és a nap hátralévő részét akkor végre azzal tölthetem, hogy bő nyállal ugatok csak a kréta-ebekre. De a fickók nem akarnak távozni – nem amíg a művésznek nem sikerül egy újabb emberi körvonalat alkotnia. Kezdenek kifogyni a helyből – a padlón már mindenhol krétavonalak keresztezik egymást. Kínjukban már a falhoz állítják a halottat. Két fickó fogja, nehogy eldőljön, miközben a zsaru próbálja körberajzolni a hullát. S amikor már a falat is beszövik kutyaformát öltő kréta-hálói, az elkeseredett képű fakabát a plafont kezdi méregetni, és azt kérdezi, van-e létrám. De nem válaszolok. Nincsenek már emberi szavaim.