Ülök a hideg lakásban és arra gondolok, hogy mindenképp fel kel csalnom magamhoz ma éjszakára egy fűtőtestet. Megfésülködöm, befújom magam egy olcsó parfümmel és elsétálok a sarki bárba, ahol a pultnál ülve várakozom egy italt kortyolgatva. Hamarosan belép egy radiátornő: méghozzá igencsak csinos. Ahogy formás, redőzött fehér teste a bárpulthoz billeg, felmelegszik a levegő. Hallom, ahogy a forró víz klattyog a szép fehér, még le nem pattogzott festék alatt, s arra gondolok, mindent megadnék érte, ha ma egész este élvezhetném ezt a meleget. Megpróbálom elkápráztatni legjobb felszedős szövegeimmel.
– Milyen érzés a buli legjobb csajának lenni? – kérdezem, de rögtön meg is bánom, amikor észreveszem, hogy egyedül vagyunk a bárban. Gyorsan hozzáteszem hát: – A hajad színe pontosan illik a párnám színéhez.
Zavartan pislog vissza rám. Próbálom meghívni egy italra, de nem hagyja. Maga fizeti ki a koktélját, lecsavar egy kupakot és magába dönti az italt. Ahogy az alkoholos lötty bekerül a fűtőtest keringésébe, még melegebben kezd izzani a radiátor.
Ülök csendben, percenként új és új szöveggel próbálkozom: – Van egy térképed? Elveszek a tekintetedben.
Vagy: – Vallásos vagy? Mert én vagyok a válasz az imáidra.
Vagy: – Bébi, te napról napra szebb leszel! És ma este úgy nézel ki, mint holnap!
Újabb italt kér. Ingerülten lötyögteti a poharát. Hogy megtörjem a jeget, próbálok magamról mesélni neki: – Tudod régen féltem a bároktól, mert apámra emlékeztetnek. Bizony az öreg is pont ilyen volt… Részeg férfiak jártak ki és be rajta is és folyton bűzlött a piától. Néha verekedés tört ki benne, ilyenkor nekem kellett hívnom a rendőrséget és… – Vaktöltényként potyognak a számból a szavak. Nem baj, döntöm el. Legalább addig is élvezhetem a radiátornő melegét, amíg feltartom ostoba monológommal. Micsoda átkozottul szerencsés fickó lehet, aki ma hazaviszi ezt a nőt. De amikor odajutok a történetben, hogy apámat bezáratta az adóhivatal egy rajtaütés során, a radiátormaca feláll és azt vágja a fejemhez: – Férfiak… Mindig ugyanazt akarják… – Azzal eltipeg. Édesen rázza fűtőtest-popóját, ahogy kilép a bárból. Engem pedig máris újból körbeölel a hideg és vacogni kezdek.
Néhány óra reszketés után ismét a vörös lámpás negyedben kötök ki, ahol kiélt konvektor-asszonyok, kikent, fiatal radiátor-lányok ajánlgatják a szolgáltatásaikat – csöcseik forró vizes palackok. Átfagyott kezemet közelítve hozzájuk próbálom eldönteni, hogy melyiket válasszam.
– Nincs tipi-tapi! – morog rám egy a kiskorúságból épp hogy kilábalt radiátor. – Perkálj, vagy tűnés!
Előhalászom a pénzt a zsebemből és átgyújtom neki. A papír majd tüzet kap, ahogy a kezébe csúsztatom – micsoda forró kiscsaj! Hamarosan kihűlt lakásomra érünk – a lány rutinosan fekszik a lepedő közé. Fehér, redőzött hátához bújok, a testemet átjárja az áldott meleg.
– Jó éjt – motyogom, de a radiátor-kurva csak morog. Elalszunk mind a ketten. Éjfélkor felébredek. Izgatott ujjaim megindulnak az alvó lány felé. A melléhez érek, és feltekerem kicsit a bimbó-csavart, amitől még forróbb lesz szuszogó teste. Fel se ébred rá. Én is visszaalszom. Álmomban két radiátor-ringyóval hentergek. Szorosan szendvicsbe fognak és ontják rám a meleget. Szinte már sütik a bőröm. Szorosabban és szorosabban ölelnek, ahogy ficánkolnak, masszív, forró fémtestük szinte kilapít. Recsegnek a csontjaim. Még erősebben szorítanak. Hamarosan a koponyám is összeroppan ölelésükben. Kispriccelő agyvelőm a forró radiátor-lányokra fröccsen és sercegve sülni kezd. Boldogság.
Reggel vacogva és egyedül ébredek.
*
Néhány nap múlva egy hirdetésre bukkanok az újságban: KIHŰLT A SZERELMI ÉLETE ÉS AZ OTTHONA? HÍVJON MINKET! MI MAJD FELFŰTJÜK A HÁZÁT!
Először arra gondolok, bizonyára egy házasságközvetítő reklámját olvasom. Ám amikor felhívom a megadott számot, egy szerelő veszi fel a telefont. Már készülnék letenni, mondván, hogy téves kapcsolás, de felvilágosít, hogy bizony ő adta fel a hirdetést, egy fűtési rendszerek tervezésével foglalkozó cégnek dolgozik. Fűtési rendszer tervezés… Elég hihetetlenül hangzik a dolog, de megadom a címemet. Alig fél óra múlva már csöngetnek a bejárati ajtón. Egy nagydarab, szakállas, igénytelen külsejű férfi toporzékol a küszöbön, egyik mancsával a seggét vakarja, a másikkal már az én kezem rázza.
– Nem tudom jól értem-e… – kérdezek vissza később. – Szóval azt állítja, hogy egy olyan cégnek dolgozik, ami külön fűtési rendszert szerel a házakba, és így már nincs is szükség… tudja…
– Elsősorban megrögzött agglegények az ügyfeleink! – Biccent a fickó. – Szép is az agglegény élet, csak hát kurva hideg! – Röhög fel, apró nyálcseppek röpülnek az arcomba. Kényszeredetten mosolygok.
– Hallotta már a hőháztartás kifejezést? – kockáztatja meg. – A legújabb kutatások szerint a biológiai test mint olyan rendelkezik önálló hőháztartással és meleget ad le a környezetének. Nem olyan sokat persze, mint egy radiátor, de mégis csak meleget. Eddig tud követni?
Bágyadtan bólintok.
– A cégünk elsősorban az efféle természetes testek hőleadását próbálja hasznosítani. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy élő, lélegző embereket költöztetünk az ügyfél lakásának falaiba. Ne ijedjen meg, tényleg nagy munka, de megéri, maga is meg fogja látni. Egyszerűen kibontjuk a falat, helyet csinálunk ott néhány embernek, ellátjuk őket élelemmel, vízzel, tudja, és csupán attól, hogy ezek az emberek ott fognak élni a falban, nagyobb lesz a falak hőleadása.
Egyre bőszebben bólogatok – hirtelen kezd összeállni a kép és egyre értelmesebbnek tűnik az ötlet.
– És vannak emberek, akik hajlandóak lennének beköltözni a falamba? – dadogom.
– Cégünknek sok kiváló alkalmazottja van – zárja rövidre a dolgot a fickó, majd elém tol egy szerződést. – Ha akarja, máris aláírhatjuk a papírokat.
És bizony aláírjuk. Másnap munkások érkeznek hideg lakásomba: kibontják a falakat. Járatokat, vékony folyosókat hoznak létre bennük. Teli hordják mindennel. Végül egy kisbusz meghozza a fal-lakókat is – mosolygó férfiak és nők lépnek a szobába, családok, az egyik kisgyereket egy skótjuhász ugrálja körbe. Az én kezemet is megnyalja, mielőtt bevakolnák a falba. A családok integetnek, ahogy a munkások pakolni kezdik a téglákat, és a fal színházi függönye összezárul.
Amikor megkapom végül a csekket, már kezdem kicsit bánni a dolgot – ennyi pénzből akár éves bérletet is vehettem volna a vörös lámpás negyedben – persze kinek van kedve folyton eljárni hazulról. A gond csak az, hogy cseppet sem érzem melegebbnek a lakást.
– Várjon pár napot – biztat a kövér fickó. – Kell némi idő, hogy a falak rendesen felmelegedjenek a testektől. De higgye el, megéri várni! A hőleadás folyamatos és automatikus – nem kell bajlódni semmiféle beállítással!
Azzal magamra hagy.
*
Másnap ismét vacogva kelek, de nem a hideg ébreszt, hanem a falból érkező ugatás. A plafont bámulom, és folytott nevetést hallok a vakolat mögül kiszűrődni: alighanem a kisfiú játszik a kutyával – lehet téglát dobál, amit az visszahoz. Nagyon helyes, gondolom, mozogjanak csak, a szerelő szerint minél többet ficánkolnak, annál több hőt termel a testük – márpedig a lakás még mindig rohadt hideg. A fürdőszobába megyek és a vécére telepszem. Miközben a dolgomat végzem, halk nyögéseket hallok kiszűrődni a hátam mögötti falból. Alighanem egymásba gabalyodott odabenn egy pár, felszentelik új lakóhelyüket. Ennek is csak örülök. Még biztatólag meg is lapogatom a falat, s arra gondolok, ettől hamar felmelegszik majd a fürdőszoba. És arra, hogyha esetleg teherbe esik odabenn a nő, és gyereket szül, a csecsemő hőenergiája csak hozzáadódik majd a többihez.
Szokatlan zajok bélelik ki lakásom. Akárhová megyek, szuszogás, szöszmötölés hangja árad a falakból. Majd csak megszokom, döntöm el. Ezt mondogatom magamnak éjjel is, amikor a párnát a fejemre húzom, hogy ne halljam a skótjuhász vonyítását. Két nap múlva valaki köhögni kezd. Az ugató krákogás nem akar abbamaradni, egyre inkább idegesít.
– Csend legyen már! – Verem ököllel a falat. Néhány pillanatra áldott némaság borul a lakásra, de aztán megint kezdődik elölről a köhécselés.
Este aztán kikopog valaki a hálószobám falából.
– Elnézést! – szólal meg valaki a téglák mögül. – Baj van! – folytatja reszkető hangon. – A kisfiú beteg lett. Orvos kéne neki…
Mérgesen járkálok fel és alá a hálóban. Erről nem volt szó. Ez nem volt benne a szerződésben. És még csak melegebb sincs, olyan hideg a lakás, mintha egy pince lenne. A fal pedig köhög és köhög, és már megállás nélkül rimánkodik nekem: – Beteg a fiú! Hall engem? Kérem, bontassa ki a falat és hívjon orvost! Jézusom, tüzel a homloka! – És így tovább. Akárhová megyek, a falakban élő emberek követnek, kopognak, a fejemhez vágják, hogy nincs szívem, hogy miattam fog meghalni a kölyök, ha nem bontatom ki a falat. Na persze, mintha én kényszerítettem volna oda, önként és dalolva táncolt be a kutyájával. Nem, egyáltalán nem erről volt szó – úgy volt, hogy meleg lesz és béke az otthonomban és jól fogom magam érezni a bőrömben. Előkeresek egy üveg töményet, és ájultra iszom magam. Álmomban hulla hideget kezdenek árasztani a falak. Reggel a fejfájás és a gyászolók sírása ébreszt.
*
– Semmi probléma – közli nyugodt hangon a telefonban a szerelő. – Ami a zajt illeti, könnyen megoldható a dolog. Amire magának szüksége van, az a hangszigetelés. No nem annyira olcsó a dolog, de garantáltan megoldja ezt a kis… problémát.
Engem már nem érdekel, mennyibe kerül – azt akarom, hogy csend legyen. Amióta elhalkult a sírás, a falam megállás nélkül átkozódik és fenyegetőzik: szerintük én vagyok a hibás a kölyök haláláért, és ezért keserűen meg fogok lakolni. Ha találnak végre egy kivezető nyílást, kimásznak az éjszaka közepén és meg fognak ölni. Még a bevakolt skótjuhász is dühösen ugat, készen rá, hogy átharapja a torkomat, csak férjen egyszer hozzá.
– Hallott már az emberi test hangfelfogó képességéről? – Vakargatja a seggét a termetes fickó a konyhámban.
Aláírom a hangszigetelésről szóló szerződést – hamarosan kisbusz érkezik, megpakolva fehér ruhás férfiakkal. A szerelő szorosan a falhoz állítja őket – valósággal kibéleli velük a lakást.
– Szuper csendesek – közli velem a szerelő. – És felfogják a falból érkező hangokat.
És valóban. Mintha már nem hallanám a téglák közül érkező szitokszavakat, se az ugatást. Végre csönd telepszik a házra. A fehérre mázolt ruhás fickók a testükkel fognak fel minden neszt. Állítólag cserélik egymást – de én ebből semmit sem veszek észre. Nagyon diszkrétek. Egyedül a pillantásuktól nem tudok menekülni. Ahogy ott állnak és merednek maguk elé, mintha csak engem bámulnának. Kényelmetlenül feszengek – még a fürdőszobában is bámulnak, miközben zuhanyzok vagy a dolgomat végzem. Igazából aludni sem tudok – a besütő hold lagymatag fényében érzem magamon a tekintetüket – mintha csak bogarak mászkálnának rajtam. Másnap kialvatlanul ülök a kávém fölött, és azt morgom az orrom alatt: – Mi a francot bámultok, mi?
De a fal nem válaszol. Elegem van belőle. Elhatározom, hogy veszek néhány bekeretezett képet a lakberendezési boltból, és teli aggatom velük a falat. Eltakarom vele az arcukat és kész.
A lakberendezési boltban tolós kosaramba gyűjtök minden képet. Reprodukált klasszikusok, giccses tájképek, fotók, amiken idegen emberek mosolyognak és ölelkeznek. Egyedül azt hagyom ott, amin egy tizenkét éves forma kisfiú öleli a kutyáját.
Amikor kalapáccsal beverem az első tartószöget, a fal jajongani kezd – és aprócska vérfolyam indul meg csorogni a földre.
*
Estére felkerül minden kép a falra. A csöndnek viszont annyi – tessék, már a hangszigetelő réteg is csak jajong és nyögdécsel. Mindenhonnan vér csordogál. Eláztatja a szőnyeget, összekeni a bútorokat. Az öklömmel verem a fejem és sírok. Azt mondogatom magamnak, hogy nem erről volt szó, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Az utolsó üveg vodkámat iszom, de még így is vacogok a hidegben. Tébolyult, részeg kísértetként bolyongok szobáról szobára. Hirtelen egy fehérre meszelt férfi ájul elém a falból. Vérbuborékokat köhög fel. A mellkasába vert napfelkeltét ábrázoló festmény vörös posztóvá változik. Reszkető kézzel emelem a számhoz az üres üveget, amiből az utolsó cseppeket próbálom kiszopogatni. A falrész, ahonnan kihullt a hangszigetelő átkozódni kezd: – Elkapunk! Megölünk! – fogadkozik. Hozzá vágom az üveget. A szétrepülő szilánkok új vérpatakokat fakasztanak. Én pedig az ajtóhoz rohanok. Mielőtt kimenekülnék a lakásból, még azt ordítom, hogy nem erről volt szó. Én csak meleget, békét és szeretet akartam kapni. De csak egy gazdátlan kutya nyüszít vissza rám.
*
Az éjszakai város szinte teljesen kihalt. Sikátorból sikátorba szédelgek – egy kukába hányok, majd megtörlöm az arcom, és elhatározom, hogy nem megyek haza, inkább egy kocsmában töltöm az éjszakát, és megállás nélkül iszom, amíg fel nem robban a fejem. Addig fűtöm magam piával, amíg fel nem gyulladok. Ahogy így kóválygok, a város egy ismeretlen részére tévedek. Hirtelen elvakít egy lepukkant sarki bár neonfénye. Nézem egy ideig, majd egyszeriben ismerős lesz a kricsmi.
– Apa… – suttogom. És valóban, még a neonfény is azt írja: APA. Ismét kinyitott volna? Hogy tönkre ment, amióta nem láttam. Az üvege repedezett, a bejárat előtt halomba gyűl a szemét és látszólag teljesen üres a hely. Átvillan a fejemen, hogy megfordulok, hívok egy taxit és hazavitetem magam. Vagy hogy keresek egy másik kocsmát, ahonnan hajnaltájt majd kidobnak. De végül csak erőt veszek magamon, és beülök apámba egy italra.
A bárpult tiszta por – üres és törött üvegek sorakoznak rajta. Egy recsegő bárszékre telepszem, amely majd összerogy a súlyom alatt.
– Nem is tudtam, hogy újra kinyitottál – motyogom keserűen az áporodott szagú levegőbe. Találok az asztalon egy félig teli cigarettásdobozt. Kihalászok egy szálat és rágyújtok. A füst a pult mögötti repedezett tükörnek rohan, és szétterül rajta.
– Muszáj nyitva lennem – motyogja apám. – Különben megfagynék.
– Ismerős érzés. – Pöccintem le a hamut a földre. – Én is folyton fázom.
Apám csak hümmög.
– És… Sok nő jár ide felfűteni téged? – kockáztatom meg a kérdést, majd átmászom a pulton, és kiveszek egy üveg whisky-t. Poharat nem keresek hozzá.
– Hébe-hóba betéved egy. Ilyenkor melegszem kicsit, de nem tart sokáig. Igazából senki sem jár már ide – sóhajt apa. Hangja reszket. Először arra gondolok, a sírás kerülgeti, majd belátom, hogy valószínűleg csak a hideg miatt vacog. – Sokszor betoppan ugyan egy-két reszkető férfi, de azoktól csak még jobban lehűl itt a levegő. Ahogy tőled is.
– Tőlem?
– Legalább fél fokkal csökkent a hőmérséklet, amióta itt vagy – mereng apám. – De nem azért mondtam, hogy elkergesselek. Fél fok ide vagy oda, igazán nem számít.
A whisky-nek borzalmas íze van. Mégis újra meghúzom. Ahogy az alkohol méginkább eláztatja az agyam, egyre nagyobb ostobaságok potyognak a számból. Például, hogy ez egy kutya hideg világ és meg kell ezt szokni.
– Nem volt ám mindig hideg nekem – didergi apám. – Régen édesanyád egyedül fel tudta fűteni ezt az egész helyet. Emlékszem, amikor csak neki voltam nyitva… Ahogy besétált, máris kiraktam a zárva táblát. Itt ült aztán hajnalig én meg sütkéreztem a melegében. Rég volt… De te mit keresel itt?
– A falak otthon úgy döntöttek, hogy nem tartják már benn a meleget – kuncogok keserűen. – Őszintén szólva a lakásom meg akar ölni. És nincs sehol egy fűtőtest, amihez hozzá bújhatnék.
– Talán jobb is így… – mereng apám.
– Már miért lenne jobb? – vágok vissza. A pultra köpöm a whisky-t.
– A melegben csak elkényelmesedik az ember – hümmög. – Talán eleve azért jöttünk erre a bolygóra, hogy fázzunk egy kicsit. Máskülönben nem a kibaszott hideg űr közepén lebegő sárgolyóra születtünk volna. A hosszú telek, a jégkorszak, beláthatod, valaki odafenn sokat elkövetett azért, hogy eleget vacogjunk. Biztosan hallottad már a kifejezést: Isten hidege. Én is csak fázom, látod, nem tudok jobbat. Te sem tudtál jobbat, mint én. És ha lenne gyereked, végül az is csak megfagyna ebben az átkozott jégveremben, mert az se tudna jobbat.
– Úgy beszélsz, mint egy részeg – motyogom, és jeleket vések a pulton felgyűlt hideg porba. – Pedig itt én vagyok a részeg.
– Ismét fél fokot hűlt itt a levegő – szögezi le unott hangon apám. – Jobb lenne, ha mennél.
– Maradok még – felelem. És csöndben iszogatom tovább. Apám sem szól többet. Negyedóránként bejelenti ugyan, hogy ismét hűlt némileg a levegő, de nem noszogat már. Egyszerűen csak közli, mintha a futball eredményeket jelentené be, én pedig bólintok. És vacogunk együtt tovább. Mert egyikünk sem tud ennél jobbat.