Azt beszélik, hogy a Rózsa Ferenc néven elhíresült betyár, aki egy időben igencsak megkeserítette a völgyszéli kis falu lótartóinak életét, igazi parazita volt: mint rózsatüskék, aprócska ragadozófogak sorakoztak szőrös belső combján végig egy vonalban, és valahányszor felpattant egy csikó hátára, vérszívó fogacskáit mélyen az állat bőrébe fúrta, úgy vágtatott velük az erdő felé, s szép lassan kiszipolyozta mind a vörös nedűt a patások testéből. Épp ezért nadrágot nem is hordott a bajszos fickó, messziről lehetett látni lüktető farkát, ami a testébe áramló lóvértől mindig keményre dagadt táplálkozáskor; mint valami zászlórúd, úgy meredezett lovaglás közben, ügetéskor ostorpattogás hangot hallatva nekicsapódott a köldökének, s amikor a patás kilehelte a lelkét combjai között, makkja vérgejzírt spriccelt az égre.
Rózsa Ferenc kizárólag a combján keresztül táplálkozott. Nem is igazán értette senki, minek volt egyáltalán szája, hiszen beszélni sem beszélt. Néha ugyan adott ki hangokat, de többnyire értelmetlen dallam foszlányok potyogtak csak a torkából, mint az ikkom-bikkom, lábikkom, a halmari, halmajdom vagy a seje-haj sej-haj, remoson. Sokan úgy képzelték emiatt, hogy értelmileg visszamaradott lehet – csökött agyú féreg, ahogy a faluban mondogatták, ám mégis elég sütnivalója volt ahhoz, hogy megszökjön a folyton nyomában lihegő zsandárok elől, és hogy a fák gyantájával keményre pödörje szépséges harcsabajszát. Nem is beszélve arról, hogy mind kiszlopálja a vért a combjára nőtt vámpírfogakkal a környékbeli csikókból.
A faluszélen egy apró lógazdaság terpeszkedett, amit – amióta édesapja meghalt – egy Ilonka nevezetű középkorú nő igazgatott. Vele élt még édesanyja is, de az leginkább csak vegetált – amióta megütötte az északi szél, tehetetlen szoborként ácsorgott csak a ház dohos sarkaiban és imákat tanított a pókoknak. Az istállók körüli munkák tehát Ilonkára maradtak, aki – mivel nem sokkal volt szebb, mint a sarokba csomósodott, kiszárat felmosórongy – férjet sem tudott hozni a házhoz, hogy az besegítsen kicsit a lócitromsikálásba. Térdig a ganéban állva persze néha átkozta apját, akinek élete derekán a mániájává vált, hogy ráhagy egy efféle gazdaságot a családra.
– Na de honnét veszi apám a lovakat hozzá? – kérdezte kislányként Ilonka, de az öreg leintette. Aztán elkezdte növeszteni a testén a keléseket. Bizony, a családi lógazdaság eredetileg tumornak indult: masszív, betegség illatot árasztó sötét ragyáknak a bőrön, amikből fojtott nyerítések hangja szűrődött ki. Apja aztán a telihold fényénél sorban levagdosta magáról a bőrgöböket és elásta őket az udvaron – pont oda, ahová az istállókat képzelte. – Ezek itt a gazdaság magjai! – bizonygatta a feleségének és a lányának a csupa nyílt sebbel borított férfi – olyanok voltak a lyukak a bőrén, mint a véres, ásító szájak. Az otthoniak egy szavát sem hitték – hanem aztán néhány napon belül valóban elkezdett kihajtani a földből az egyik istálló: a lüktető erekkel teli deszkák lassan nyújtózkodtak, bennük nedves húsmócsingokként dagadtak a lovak.
– Hogy alakul az istálló? – kérdezgette aztán az apja mindig Ilonkát az ágyból, hiszen a sebei úgy elfertőződtek, hogy már az ablakhoz sem tudott odamenni, hogy kinézzen rajtuk. Az istálló pedig szépen alakult, a kelések hosszú patás lábakat növesztettek – a lüktető húsgombócok megnyúltak és szőr csírázott rajtuk – fehér, barna, fekete – alig néhány hét után igazi csikókká váltak, de ezt az apa már nem érte meg. Utoljára még megköszöntette a családjával, amiért egy lógazdaságot hagyott rájuk, majd a párnák tolla közé lehelte lelkét.
Mindennek már sok-sok éve – Ilonka azóta is mossa körmei alól a lószart, teríti a szénát és csutakol. Újabb lovakat vesz és ad el, olykor pedig levágja őket vasárnapi ebédnek – s miközben tölti szépen a lókolbászt, ujjai a dagadó-nyúló, hosszúkás formát cirógatják, s arra gondol, bárcsak lenne egy férfi a háznál. Ezt forgatja aztán később is a koponyájában, éjszaka, amikor magába dugja a kiszáradt lóhúsrudat és megtelik lihegésével a ház. A sarokban rohangáló pókok sok szemmel nézik, és csáprágóikkal elsuttognak néhány, a szélütött anyjától tanult imát. Ilonka álmában szép vitézlegényt visz haza, s kelésként kezdenek nőni testén a huszárfickó gyermekei. Ám reggel, a mosdótükör előtt állva hamar elszálnak álmai: az arca vörös és eres, maga is mint egy nem teljesen kifejlődött tumor olyan, teste formátlan göb, kérges ujjai pedig folyton lószartól bűzlenek – hiába sikálgatja órákon át – hiába súrolja le a bőrt hosszú szalagokban tenyeréről, a bűz már egyszerűen a húsába ette magát. De persze nincs ideje ezen mélázni: hallja már a lovak nyerítését, az édesanyja nyögéseit – reggelit visz mindenkinek, majd maga is elrág némi szénát.
A faluban járva persze többször is figyelmeztették már Ilonkát a közelben randalírozó parazita-betyár miatt. Történeteket böfögtek a határban talált lovakról, amikben egy csöpp vér sem maradt és csupán néhány apró sebet fedeztek fel az oldalukon. Cigánygyerekek rohangálnak, azt kiabálják: – La Chupacabra! La Chupacabra!
De Ilonka nem félt, folyton azt mondta: – Hát gyöjjön csak az a féreg, majd jól nyakon szúrom a vasvillával!
Nem is riad aztán meg, amikor az egyik éjszaka arra kel, hogy fájdalmasan nyerítenek kintről a lovak. Kioson a házból és magához veszi a ház falához támasztott vasvillát. A hold fénye álmosan csorog az udvarra – a patanyomokban az istálló körül szaglászó patkányok bújnak meg. Hamarosan valami hatalmasat lát törtetni felé a sötétből – egy ló az, a szürke foltos Palkó, nyerítése lehámozza az égről a denevéreket, ahogy fut, izmai engednek és feszülnek, szinte világlik körülötte a sötétség. De fájdalmas nyerítésébe egy különös, másik lény hangja is belevegyül. Valaki így visongat a hátán: – Csicsuri-csácsori! – És már látja is a lovast: fekete temetőbogár szemei csillognak, keményre pödört bajsza sebet vág az éjszakán. Micsoda rém, Ilonka máris előre szegezi rozsdás fegyverét, készen rá, hogy a lovasba szúrja, de ekkor megpillantja a fickó lába között ágaskodó rudat. Soha ekkora lókolbászt még nem látott – a hímtag pedig még tovább nő, ahogy a ló kiszipolyozott vére felpezsdíti Rózsa Ferenc keringését. Gondol hát egyet a nő, és leengedi a vasvillát, majd megfordítja, és a fanyéllel vágja kupán a mellette elvágtató lókötőt.
– Csuhajja! – nyög fel a betyár, majd leszédül a paripáról – arccal a földbe csapódik és eszmélete apró gyöngyei szétgurulnak a földön. A vérző oldalú ló is kimerülten rogy össze, fáradt prüszkölése buburékokat fúj az éj fekete hajszálaiba gabalyodott kísértetekből. Ilonka nem tétlenkedik: a hátára fordítja a csikóst és gyönyörködik egy ideig a póznában – ám abból szinte egy pillanat alatt kifut a lóvér, és mint a lyukas léggömb leenged. A nő megragadja aztán a fickó bokáit és vonszolni kezdi, egyenest az istálló irányába.
Végül az éjszaka erekciója is lelankad – a kifutott vértől vöröslik most a felkelő nap, s a házban az édesanya ajkaival a pókokba szövi a reggeli imát, amitől rögtön fénylő sárga keresztek nőnek a kövér potrohokra. Ilonka sietve viszi a reggelit édesanyjának, véletlenül szalmát rak a tányérra, az asszony bágyadt képpel rágja s néz lánya után, aki máris porzik ki a házból: térül-fordul, mint aki nagyon siet valahová. Az istállóban a Rózsa Ferenc néven elhíresült betyár aztán arra ébred, hogy valaki egy bögre vizet löttyint azt arcába.
– Ladi-ladi-ladilom! – nyöszörög a bajszos férfi, és próbál megmozdulni, de csak a láncai csörögnek. Ott ücsörög a szénán, egy faoszlophoz kötve, Ilonka pedig máris a lába között henyélő kukacot csipkedi: – Ejnye! – morog a nő. – Hát miféle fickó vagy te? Azoknak ilyenkor már rég kukorékol a kakasa!
– Lipi, lipi, lipitom! – nyavalyog Rózsa Ferenc, el-vissza forgatja a fejét, hetyke bajszával próbál döfni, sötét szemeiben a félelem szikrái pattognak. Ilonka a szőrös combokat nézi: a rajta sorakozó aprócska kis fogakat. Izgatottan mocorognak, mint amik érzik egy másik test közelségét.
– No, majd én felállítom! – morog Ilonka, azzal magára hagyja a rabot. Hamarosan egy kiscsikóval tér vissza – kantáron húzza, az bamba képpel andalog a nő után. Rózsa Ferenc majd felfalja a szemével – combjaiból nyál kezd csorogni a szénára.
– Látom, tetszik a kicsike! – kacag Ilonka, majd a fickó combjai közé vezényli a csikót, ott ránehezik, letérdepelteti, Rózsa Ferenc pedig hatalmas terpeszbe vágja magát, készen rá, hogy összecsapja az állat körül lábait, mint vénusz légycsapója a szirmait. Egy ideig kivár, majd lábai fogata csattan a selymes szőrű lovacska körül. Tüskéi mélyen az állatba fúródnak. Az fájdalmasan nyerít, ahogy a betyár-rém szürcsölni kezdi belőle a vért.
– Mozdul már, mozdul! – Tapsikol Ilonka, a hímtagot nézve, s valóban, nyújtózkodni kezd Rózsa Ferenc lába között a rúd – dagad csak dagad, ahogy a csikó nedvei feltöltik a szivacsos testet.
– Nézzük akkor, mekkora betyár vagy! – Kacsint Ilonka, s máris a fickó fölé guggol. Lassan csúsztatja magába a szerszámot – még a felénél sem jár, amikor már érzi, a méhfalát böködi a rúd.
– Micsoda lókolbász! – sikkant, s előre-hátra leng rajta. Rózsa Ferenc mit sem törődik a fölötte reszkető nővel – lehunyja csak fekete bogár-szemeit, és a testébe áramló forró vérre koncentrál. Még a bajsza is megkeményszik tőle, és pörögni kezd az orra alatt, mint egy propeller. A ló pedig fájdalmasan nyerít és kókadozik az éhes combszorításban – Ilonka le és fel járó feneke többször is fejen vágja a kölyökcsikót, amely végül holtan roskad magába. Ebben a pillanatban Rózsa Ferenc szerszámából gejzírként tör fel a hátas vére és kitölti vele Ilonka feszülő kelyhét – s rögtön az orgazmus fényes poharaival koccintanak tumorfején belül a vörös vérsejtek.
Mint kövér giliszta a földből, kifordul belőle a betyár szerszáma, és magába tekeredik. – Trallárom! – hörög a fickó, Ilonka pedig megveregeti az arcát: – Megtartalak, ne félj! – Majd megragadja a kiszipolyozott csikót a patáinál fogva, és kihúzza az istállóból. Talán jó lesz vacsorára, ha nem túl száraz már a húsa. S máris azon jár az esze, holnap reggel melyik lovát veszesse el.
Végre értelmét látom ennek a kurva lógazdaságnak! – Veregeti aztán meg gondolatban az apja sebfoltos vállát. Álmában őt fekteti Rózsa Ferenc éhező combjai közé, s a veszedelmes fogacskák bőrtumorjaiból szipolyozzák a nedűt, miközben Ilonka táncot jár a fickórúdon. Az orgazmusok szedőgépsora – a lócsontocskák fehér kukacként bújnak elő a régi patanyomokból. Másnap Ilonka annyira siet, hogy véletlenül üres tányért visz be az anyjának. – Jó étvágyat! – mondja, s már rohan is, egy újabb lovat vezet szeretője combfogatába. Az öregasszony némán majszolgatja a porcelántányért, miközben pókjai angyalszárnyakat szőnek egymásnak.
– Szopjad csak azt a lovat! – utasítja Ilonka a betyárt, miközben üregét dagadó habarcsként kitölti a vérkolbász. Rózsa Ferenc nagyokat lök rajta – de inkább csak engedékenységből, mivel tudja, szereti a nő ha így tesz. Márpedig a nő hozza a lovakat – egyiket a másik után. Sose volt még ilyen jó dolga, talán ha lehámozná láncait se szökne el innét. S amikor a tagjából kispriccelő vérgejzír a plafonig röpíti a csöcseit markolászó asszonyt, arra gondol, ikkom-bikkom.
Nincs több lócitrom hordás – Ilonka már csak a vért sikálja körmei alól, s olykor ellapátolja a férfi segge alól a szaros szalmát. (Mivel Rózsa Ferenc csak vért iszik, a széklete olyan, mint a sűrű fáradt olaj – száradó vérrög telepek száradnak alatta.) De fogynak a lovak is, végül mindegyik Rózsa Ferenc lábai között és Ilonka pattogó segge alatt végzi. Mikor aztán az utolsót is feláldozza a szerelem szőrös oltárán, tumor-állát kezdi vakargatni: – No mi légyen? – Megfog tehát néhány az istálló körül sündörgő kóbormacskát, és mint karácsonyfadíszt, szépen a betyár-tüskékre akasztja – kábultan nyávognak, Rózsa Ferenc savanyú képpel szopogatja belőlük a nedüt, a zászlaja pedig félárbócon lengedezik.
Nem lesz ez így jó, ide bizony valami testesebb kell – gondolja Ilonka. Majd hirtelen felragyognak a szemei. Szalad máris a házba, és támogatja kifelé totyogó anyját. Pókokat ígér neki, sok-sok kicsi nyolclábút az istállóban, a hátukról már kopik a kereszt, ideje fényesre imádkozni őket. Az öregasszony reszkető szájjal követi, lassan tipeg a patanyomok körül, majd készül elsírni magát, amikor a fatákolmányba lépve megpillantja az oszlophoz kötözött gatyátlan férfit.
– No ne fíljen, édesanyám! Ismerkedjék csak meg Rózsa Ferenccel, aki segít rendben tartani a lógazdaságot! Apánkat biztos meghámozná a büszkeség!
– Tralláridi, rajdom! – köszönti Rózsa Ferenc az öregasszonyt – s rögtön bedunsztolják az asszonykát a sörtés combok közé – a betyár-tüskék pedig felszakítják a papírbőrt. Ilonka segge a padlóba döngöli az imákkal bélelt koponyát, s copfba fűzik a poklot.
– Gyí te gyí te! – visongja túl a csontropogást a lány ott a mindent szakító karón, felcsapnak a lángok a lókötő arcán is, orcája két szál pünkösdrózsa, pörgő bajsza cseppekben lefújja az izzadtságot a lovagló lányról. Ilonka érzi, robbanni készül alatta a rakéta. Kezeit már a magasba tartja, na majd most aztán megérinti a plafont. S Rózsa Ferenc ekkor a nőbe robban: ám a szokásos vér helyett ezúttal csomókat öklendez fel húgycsöve, s kitölti velük Ilonka méhbarlangját. Izgő-mozgó kis gombócok. Ilonka lepattan a dákóról, a lyukjából pedig özönleni kezdenek kifelé a pókok: hosszú fekete lábaik megkapaszkodnak a rózsaszín bőrredőiben, és ahogy előtornásszák magukat a nyálkás odúból, még jól bele is csípnek a nyálkahártyába. A nő visít, mint egy malac – Rózsa Ferenc is csatlakozik, amikor a nő vaginája az ölébe okádja a rovarokat: csípni kezdik a betyár combját, mire az kirángatja töviseit a halott öregasszonyból, és kapálózni kezd a lábaival, próbálja lesöpörni magáról a keresztes hátú kis szörnyeket. Ahogy így vergődnek, Ilonka a szeretője combjai közé kavarodik, a tüskék pedig mélyen az oldalába állnak. Vörös fények gyúlnak koponyájában. A fájdalom most még sokkal rosszabb, mint amikor a pókok harapták. Rózsa Ferenc lassan szívni kezdi az asszonyból a vért. Farka pedig furkósbot méretűre dagad. Ilonkának valósággal kikerekedik a szeme. Felé egyensúlyozza magát, és magába csúsztatja a duzzadó szerszámot. A betyár makkja fekete masszává keni a méhéből utolsónak kitántorgó pókokat – belsőségük még csúszósabbá teszi az üreget. Ilonka érzi, ahogy a testéből kiáramló vér tovább dagasztja az üregébe csúsztatott a botot. Hüvelyizmai kinyúlnak és megfeszülnek, majd szép lassan elszakadnak a hízó hímtag körül. De a farok még és mégtovább dagad. Már Ilonka hasát is felszakítja, és kifordulnak belőle a bélkötelek. De Ilonka tovább mozog, tovább ugrál.
– Trallárom, trallárom! – sikít a betyár, és kilő: a vérgejzír a plafonhoz tapasztja Ilonka maradékát. Olyan, mint egy kicsattant gyümölcs – s ott is marad aztán a plafonon jó egy napig, mint légy a hálóban, a saját véréhez ragadva. Később aztán győz a gravitáció, és lepottyan – csontjai hangosan reccsennek a földre érkezéskor, az oszlophoz láncolt éhező Rózsa Ferenc pedig próbálja kiszopogatni combjaival a hullában maradt utolsó cseppeket – de nincs abban már semmi, csak néhány döglött pók. Így éhezik aztán tovább a betyár egyedül az istállóban – néha ugyan azt motyogja az istálló csendjébe, hogy cinge cinge cungeráj, de máskülönben csak a gyomra korog. Eltelik még egy nap, majd kettő. Végül nem bírja már tovább, nyögve feltornássza a lábát, s megpróbálja a nyakába venni őket. Ropognak az izületek. Pont úgy fest, mint aki a saját micsodáját készül bajszos szájába venni. Majd mikor végre sikerül a lábszőr közül kikandikáló combtüskék a nyaki ütőerébe fúródnak.