Egy ilyen sablon iparművész is a költőkből él. Persze amióta a kormány meghirdette az Alkotók a közjólétért programját, egyre gyakoribb a művészek ipari elemként történő hasznosítása. Másra úgysem jók. A parkok padjai immár tájkép festőkből, a városi vízvezeték pedig költőkből készül. A föld alatt adogatják a vödröket. De most itt ez a koporsókészítő…
Korábban búcsúlevél-szerzőként kerestem a kenyerem. Az ügyfeleim bánatráncba gabalyodott öngyilkos jelöltek voltak, akik képtelen lévén rendes viszlát-levelet írni felkerestek egy szakember – engem –, hogy pénzért fogalmazza meg nekik. És hogy jó voltam-e? Egy ismerősöm próbára tett egyszer. Megkért, hogy írjam meg neki a búcsúlevelét egy sör fölött. Nála életvidámabb fickót nem ismertem. Ám amikor átfutotta a kész szöveget, elhervadt örök mosolya. Másnap a saját nappalijában találtak rá. Felakasztotta magát. Ennyire jó voltam.
De aztán bejött az Alkotók a közjólétért program, és a kormány valamiért a fejébe vette, hogy az öngyilkosság nem hoz társadalmi hasznot. Hamar besoroltak hát engem is: kapaszkodó lettem a buszon, egy rozoga, helyi járaton. Egyszerű munka, nem mondom, állni kell és megtartani az embereket, hagyni, hogy belém csimpaszkodjanak mindenféle idegenek, és nem vágódni el a kanyaroknál. Legfőképpen pedig csöndben lenni. De leginkább az utóbbival volt bajom, folyton megszólítottam az utasokat. Képtelen voltam megszabadulni régi beidegződéseimtől, és a reggel munkába igyekvőknek meséltem, hogy mit kellene a búcsúlevelükbe írni, ha egyszer az öngyilkosság mellett döntenek. Hamarosan egyre kevesebben utaztak a járaton, a buszsofőr pedig – aki a fékpedál helyére szerelt kubista festőt egyre nagyobb vehemenciával taposta a piros lámpáknál – bepanaszolt a munkafelügyelőmnél. A kapaszkodói alkalmazotti jogviszonyom így hamar megszűnt. Egy hosszú beszélgetés után abban maradtunk a felügyelővel, hogy felkeresem ezt a koporsókészítőt, illetve abban, hogy ő még aznap este öngyilkos lesz, mert szürke kis hivatalnokként kilátástalan az élete.
És most itt ez a koporsókészítő. Azt mondja, művészi, egyéni halotti ládákat tervez és hogy speciális ügyfélkörrel rendelkezik. Hogy kiszolgálhassa, pont olyan remek talentumú alkotókra van szüksége, mint én.
– Az ember még a halála után is csak a halhatatlanságot hajkurássza – kezdi monológját, és miközben beszél, én gondolatban már a búcsúlevelét fogalmazom. – Mi értelme máskülönben a tartósításnak, a balzsamozásnak, egyáltalán a koporsónak, ha egyszer úgyis elássák a halottat és senki sem látja? De a hozzátartozók nem szívesen gondolnak a tetembomlásra, a hamu a hamuhoz, por a porhoz csak üres duma, ha egy szerettükről van szó. Szívesen képzeljük azt, hogy még odalenn is, a halála után is úgy fest, mintha most támolygott volna ki egy aromaterápiás masszázsról. Kicsit talán fáradt ugyan, de nem mondana le egy közös vacsorát. Szóval a konzerválás új módjait kutatom. – Hajol meg a koporsókészítő. – És amióta csak olvastam arról, hogy a művészet örök, tudom, hogy a következő koporsómat művészekből kell fabrikálnom!
Hirtelen világos lesz, miért is irányított a munkafelügyelőm pont ehhez a pasihoz: nyilvánvalóan púp voltam csak a hivatal hátán, és tetszett neki az ötlet, hogy szó szerint eltemethet.
– Gondoljon csak bele, bárki is fekszik majd ebbe a grandiózus koporsóba, azt négy halhatatlan művész zsenialitása konzerválja majd az örökkévalóságnak!
Micsoda véletlen: a szerencsés tetem nem más, mint a reggel holtan talált munkafelügyelő, keze görcsösen markol még mindig egy papírdarabkát a búcsúszövegével, ami érzékletes jelzőkkel festi le, hogy kilátástalan az élete szürke kis hivatalnokként. Naná, ki másnak is lenne pénze egy művész-koporsóra, mint a kormánynak. De aláírom a szerződést: igazából nagyon is csábító az ötlet, hogy elássanak, úgy sem akarok már túl sokat a fenti világtól – és láthatóan az sem akar sokkal többet tőlem.
Másnap találkozom a koporsókészítő műhelyében a többi alkotóval: egy szobrász, egy absztrakt festő, egy költő, és jómagam alkotjuk a csapatot. Szerencsére a hivatalnok kellően alacsony és sovány, így pont elegendőek vagyunk. Az eljárás igencsak egyszerű: a koporsókészítő összekapcsozza majd a kezeinket és a lábainkat, olyanformán, hogy négyen egy négyoldalú tokszerű képződményt alkossunk. Ekkor már persze köztünk, mint szendvicsben a hús, ott fekszik majd maga a hulla is. Amikor arról kérdezzük, mit fogunk enni és inni, hogy mi se pusztuljunk el odalenn, a koporsókészítő azt feleli: – Gondoljanak önmagukra ezentúl egyetlen hatalmas organizmusként, amely a föld alatt él. Nem muszáj ám egyhelyben ácsorogniuk, mint a többi koporsó. Ha megtanulnak együtt mozogni, bőven találnak majd táplálékot és folyadékot odalenn. Az egyetlen feladatuk túlélni és konzerválni a halottat.
Előkerülnek tehát a kapcsok.
– Ez kicsit fájni fog – biztat minket a temetkezési ipar művésze, és a fémhorgok mélyen a bőrünkbe, a húsunkba vájnak. Vér csöppen a padlóra. Majd máris hozza a hullát, és miközben rám fekteti, szomorúan veszem tudomásul, hogy én leszek a koporsó alja, vagy ha már organizmusként tekintünk magunkra, a művésztok-féreg hasfala. Sebaj, ennek talán semmi jelentősége nincs a föld alatt, ahol az ember amúgy is könnyen elbizonytalanodik, merre van a lenn és a fenn – könnyen előfordulhat, hogy miközben perisztaltikusan ficánkolva üldözőbe veszünk egy vakondot, valahogy én kerülök felülre, a felső rész pedig alulra, és akkor legalább nem rám fog nehezedni a hulla.
A temetést másnap délben tartják – esős őszi nap, a hideg víz a fedőn, az absztrakt festőn kopog, ahogy cipelnek minket a kiásott sírhoz a gyászhuszárok. Ezúttal örülök, hogy alulra kerültem, így nem ér a víz. Az örömöm persze csak addig tart, amíg a már hideg pocsolyával teli sírgödörbe nem eresztenek. Felül néhány feketébe öltözött szürke hivatalnok potyogtatja ránk a könnyeit. Majd elkezdik ránk lapátolni a sáros földet, és körbeölel minket a végtelen sötétség.
Egy darabig fekszünk csak a föld alatt, egy előre kitágított kis oldalüregben, ahol lassan lélegzünk, nehogy feléljük minden oxigénmolekulát, amíg meg nem tanulunk együtt mozogni rendesen, és megtaláljuk azokat a földalatti csatornákat, ahol levegőhöz és táplálékhoz jutunk. Rövid időn belül kiderül, az összeszokás nem is olyan vészes, nemsoká már szinkronban hajlítjuk a térdünk és a könyökünk, mintha csak úsznánk, az emberi testekből szőtt gubó pedig, ez a magház, közepén a hullával, hullámozni kezd és törni előre a fullasztó sárban. Hamarosan alagutakat fúrunk, először is egy szellőző járatot, majd vadászatra indulunk: üldözőbe veszünk egy vakondot, de az állat túl gyors, számunkra pedig világossá válik, hogy még jobban össze kell hangolnunk rángatózásainkat, ha meg akarunk kaparintani egyet. Ráadásul a koporsó minden oldalának egyformán kell táplálkoznia, hiszen a halott minden részét egyformán konzerválni kell. Az egyenlő teljesítmény gondolata kissé elbizonytalanít ugyan: mi van akkor, ha bekerült közénk egy tehetségtelen alkotói is, mi van akkor, ha az egyikünk sokkal ragyogóbb művész a többinél, és így az elhunyt egyik oldala jobban konzerválódik, mint a többi. Próbálok nem foglalkozni ezzel, az izmaim nyújtására és összehúzására koncentrálok inkább, és végre sikerül nyakon csípnem a fogaimmal egy vakondot. A kis állat fájdalmasan kapálózik, ahogy harapdálom, vére kitölti a számat, társaim pedig türelmesen várják, hogy befejezzem a vacsorámat, csak utána folytatjuk a vadászatot.
Fárasztó meló ez. A halott többnyire rám nehezedik. Mivel arccal kifelé kapcsoztak össze minket, kis dolgunkat ugyan a földbe folyatjuk, a salak viszont a koporsó belsejébe távozik. A hivatalnok mondjuk nem reklamál. Inkább nekem lenne okom panaszkodni rá: valahogy folyton a hátamat böködi. Talán poszt-mortem erekciója van, gondolom, és kényelmetlenül érzem magam, amiért egy hulla megpróbál kikezdeni velem. De próbálom kiverni a fejemből a gondolatot. Talán csak a körme nő, döntöm el, de ez a gondolat is elég kellemetlen. Mi lesz, ha a halott hivatalnok körbe belenő a bőrömbe, bele a húsomba, mintha csak keselyű lenne, amely belém vájja karmait? Telnek a napok – vagy legalábbis gyanítom, hogy ez történik; idelenn, a föld alatt vajmi kevés jelentősége van a napszakok változásának. Az időt gyomorkorgással mérjük: evéstől evésig tart egy nap. És persze folyamatos vadászattal telik a köztes idő. Immár tökéletes organizmus vagyunk: mintha csak egyetlen test lennénk, ismerjük a másik minden rezdülését. Amikor azonban a közénk préselt hivatalnok bomlani kezd, rá kell jönnöm, hogy valaki nem végzi rendesen a munkáját. Jobban mondva alkalmatlan a feladatára.
Először különös, bűzös folyadék kezdett szivárogni a hullából, ami teljesen átáztatta a hátamat. És persze jöttek a gázok, amitől úgy kifeszültünk a hivatalnok körül, mint egy léggömb. Mi lesz, ha kipukkanunk? Olvastam valahol, hogy a terhesen eltemetett nők képesek a föld alatt megszülni a magzataikat a felszabaduló hasüregi gázok feszítőerejétől, ezt nevezik koporsószülésnek. Persze hivatalnok barátomat efféle veszély nem fenyegette, ám alaposan felpuffasztott így is minket. De szerencsére akadtak apró rések a testkapcsaink között, így egy idő után sikeresen leengedtünk, és ismét könnyebb lett a mozgás. Ám a kis földalatti férgek pont ezeket a köztünk lévő kis nyílásokat használták aztán, hogy beférkőzzenek a koporsótérbe. És mellettük a feltörő szagok is félreérthetetlen jelei voltak a belső bomlásnak. Valaki tehát képtelen megakadályozni a folyamatot közülünk. Felháborító, hogy egy organizmust kelljen alkotnom egy középszerű művésszel. Az egyik nap nem bírtam már tovább ezt a fojtogató bizonytalanságot, és miközben egy fogaim közé akadt vakond-bélfoszlánytól próbáltam megszabadulni, azt kiáltottam: – Valamelyikünk itt méltatlan a művész címre!
A többiek belátták, hogy igazam van. Elhatároztuk, kihallgatást tartunk. Egyenként számot adunk alkotói kvalitásainkról. Az absztrakt festő kezdte a sort: részletesen ecsetelte, hogyan is néz ki az egyik korábban alkotott képe. Elégedetten hümmögtünk mindannyian – szinte láttuk magunk előtt az alkotást. És amennyiben igazat beszélt, és az a vörös paca tényleg glóriaként ölelte körbe azt a másik, fekete pacát, tudtuk, hogy óriási tehetséggel van dolgunk. A festő tehát nem lehet a gyenge láncszem. A szobrász is igen pontos jelzőket használt fő művének felidézésekor, s hamar kiderült, ő is egy zseni. A költő aztán fejből felidézte az egyik versét. Mit ne mondjak, nem nyűgözött le. Teli volt ragrímekkel, képei itt-ott giccsbe fulladtak. Rá gyanakodtam hát. De azért én is bizonyságot adtam tehetségemről: helyben rögtönöztem búcsúlevelet a társaimnak – mindenkinek egy-egy személyre szabottat. Óriási sikerem volt! Nem is szólt aztán egyikük sem többet, még enni is elfelejtettek, némán meredtek maguk elé, kilátástalan életükről elmélkedve. Szép lassan éhen haltak aztán. Először csak azt vettem észre, hogy nehezebben mozgok. Majd amikor mind kimúlt, képtelen voltam megmozdulni a sok holt súly alatt.
Most itt fekszem, várom, hogy egy vakond esetleg véletlenül beássa magát a számba. Már-már azt fontolom, megfogalmazom a saját búcsúlevelemet, amit a nyirkos földbe sóhajthatok. Talán ha odafönn észrevennék, hogy halott a koporsó, kiásnának, kerítenének még néhány művészt, és a belőlük készült még nagyobb koporsóba fektetnének, hogy konzerváljanak minket az örökkévalóságnak. De talán azok is meghalnának, és azokat is ki kéne aztán ásni, hogy egy még nagyobb művészekből eszkábált monstrumba temessék, ami szintén halálra van ítélve. És ez így menne az örökkévalóságig, amíg a halott, összekapcsozott művészekből álló kisbolygó ki nem szakadna a Földből, és megkezdené magányos útját a fekete ismeretlenbe. És senki sem tudná, hogy a csodás művészekből álló kisbolygó magja egy egészen jelentéktelen, szürke kis hivatalnok. És mindez miért? Csak mert nincs már ránk kereslet az anyabolygón. Íróink olyan dolgokat írnak, hogy nem lehet eladni: nem tudnak az emberek olyat mondani, hogy azok örömmel kapjanak rajta.