Komor Zoltán Blog

Szociális munka keretében hajlított drót-vállfákat árulok a szegényeknek, hogy legyen mivel elhajtaniuk a magzataikat.

Én is szegény vagyok – ezért is váltam a kormány egyik házaló abortusz-ügynökévé, így nem vonják meg a foglalkoztatást helyettesítő támogatást. Nem kell tehát messzire mennem, jórészt a szomszédaimra próbálom rásózni a vállfákat pár fillérért.

Az egészségügyi miniszter persze felvetette, hogy ingyen kéne adni a nincsteleneknek a vállfát, ám az oktatásügyi miniszter ragaszkodott hozzá, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek elhajtásából folyjon be némi pénz, amivel – már csak jelképesen is – a középosztálybeli gyermekek tanulmányait lehet támogatni. A kormány meg van róla győződve, hogy minden mélyszegénységben élő állapotos nő egy jövőbeli hajléktalant hord a szíve alatt, akiket felelőtlenség a világra hozni. Ezt magyarázom épp az egyik szomszédban élő állapotos nőnek is, akinek már megannyi szakállas kis hajléktalan bömböl a lakásában. Láthatóan neki is elege van már a dologból, mert azt kérdezi: – És ezzel mindegyiket el lehet hajtani?

– Mindet, amelyik még nem született meg – javítom ki.

– Szóval a már megszületettekre nem hat?

Megrántom a vállam, s azt mondom: – Ki tudja, talán, próbálja meg.

Így hát a kezembe pottyant némi aprót. Újabb radírt vagy ceruzát jelent ez egy középosztálybeli gyereknek. Meglepően sikeres az este: legtöbbször az arcomba csapják az ajtót, akik mindenáron kis hajléktalant szeretnének, mások azt hiszik, én magam végzem el a beavatkozást, pedig dehogy: ha csak egy nő is elvérezne a kezeim között, máris perelnék a kormányt. A csináld magad abourtusz szépsége, hogy a mi kezünk mindig tiszta marad.

Már épp kopognék a következő ajtón, amikor nekem rohan egy vérző hajléktalan férfi. A nyakából kiáll egy vállfa, a fémhurkot a torokcsőbe szúrták, félig ki is rángatták a kampóval légcsövét. A férfi mögött lohol az előbbi terhes nő, s azt kiabálja nekem: – Lássa, a már megszületettekre nem hat!

Megrántom a vállam, s azt mondom: – Majd jelzem a problémát a fejlesztőknek.

Néhány óra után hazatérek. Otthon egy szakállas hajléktalan vár a kartonpapírdoboz-járókában. Én gondozom, amióta a feleségem elhunyt tbc-ben.

– Van némi apród, haver? – gügyögi, én pedig megsimítom a szakállát. Csak miatta vállaltam el ezt a rohadt melót. Persze ahhoz, hogy tisztességben felneveljem, még több szomszédot kell rávennem, hogy vetessék el gazdaságilag fogyatékos porontyaikat. Kiveszem a járókából, a térdemre ültetem, rázogatni kezdem, s azt gőgicséli: – Csak egy tizest, barátom, nem piára kell, esküszöm, hanem kenyérre!

Előhalászok egy drót vállfát, és kutyát hajtogatok belőle. A hajléktalan egy ideig simogatja a drótebet, aztán a kutya morogni kezd rá. Kiteszem az állatot az utcára. Ekkor már hangosan ugat és az ajtót kaparja. Egy idő után elunja, s eltűnik az éjszakában. Talán, hogy megharapjon egy másik hajléktalant, vagy hogy egy középosztálybelinek pitizzen. Talán csatlakozik a drót-kutya falkához, amely egy ideje a szegénynegyedet terrorizálja, vonyításuk felsebzi a holdat, megannyi terhes nőt cincáltak már szét.

Úgy le vagyok égve, hogy esténként aranyat próbálok mosni a konyhai csapból. Ám a sűrű szövésű szitán egyedül vízkődarabkák akadnak fenn, és ezt is odaadom egy rablónak, aki fegyvert fog rám a szomszédos sikátorban. Ennyivel persze nem éri be, úgyhogy ráadásként elviszi a következő életem is. Viheti – semmi kedvem reinkarnálódni, hiszen a szerencsémet ismerve azt is csóróként tölteném.

Éjszakákat töltök ébren, próbálom kitalálni, hogyan javíthatnék az anyagi helyzetemen. Végül belátom, hogy a legbölcsebb dolog, amit tehetek, ha ellopom a szomszéd kisfiú zsebpénzét. A kölyöknek van egy porcelán malacperselye, amibe naponta pénzt dugdos – ha elérném, hogy inkább nekem adja az aprót, nem kéne többé a vízkövet kapirgálnom a szitáról.

Eldöntöm, én leszek a perselye. Veszek rózsaszín lakkfestéket, meztelenre vetkőzöm és bemázolom magam – ettől egész porcelánszerű lesz a bőröm. Az orromra lefolyószűrőt ragasztok, hogy kellően turcsinak tűnjön. Végül jön a legnehezebb feladat: a rés a hátamon. Egy konyhakést a fal egyik repedésébe dugok, két tégla közé, hogy jó erősen tartsa a nyelet, majd eléállok és a fogaimat összeszorítva hátrálni kezdek. A hideg penge a gerincvonal mellett a húsomba fúródik – vér csöppen a földre, a fájdalom szikrái pattognak a szemem előtt. Amikor úgy érzem, elég mély már a vágás, kihátrálok a pengéből. A vérzés hamarosan csillapodik. A tükör előtt állok, úgy döntök, immár tökéletes az álcám.

Másnap reggel belopózom a szomszéd lakásba, a srác szobájába, amíg ő az iskolában van. A persely ott áll az asztalon. Összetöröm, és a megkaparintott érméket a kezemet kicsavarva a hát-sebembe dugom. A fém-korongok lassan eltűnnek a testemben, miközben nyöszörgök a fájdalomtól. A persely törött darabkáit kihajítom az ablakon, aztán felkuporodok az asztalra – a kicsorgó vér pöttyöket hagy a fiú otthon felejtett füzetein.

Hamarosan hazatér a kölyök. Lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy bejön, s hirtelen elbizonytalanodom az álcámban. De láthatóan nem tűnik fel neki a dolog: hozzám lép és előhalász száz forintot a zsebéből. A hátamon tátogó sebbe erőlteti az érmét, ami még beljebb, a bordáim közé tolja a már bennem lévőket. A fájdalom elviselhetetlen, de meg se mukkanok, csak akkor engedélyezek magamnak néhány könnyet, amikor kimegy és bekapcsolja a szomszédos szobában a tévét.

Így telnek aztán a napok: míg ő délelőtt az iskolában van, én eszek, könnyítek magamon és próbálom kezelni a hátamon fertőződő sebet. Délután aztán hazajön, és belém dug egy újabb százast. A fémkorongok járatokat vájnak az inak között, összekarcolják a csigoláyimat, egyik-másik már mintha hátulról a tüdőmet súrolná, félő, hogy beszakítják, ahogy egyre mélyebbre lökdösik egymást. A fájdalom talán tompul, de ködös a világ: vagy a hirtelen jött gazdagság, vagy a fémmérgezés vakít el. Akárhogy is, haza kéne már mennem. De újabb érmék lebegnek a szemem előtt: csak még egy napot, biztatom magam, annyit még kibírok. És kibírom. Ahogy a rákövetkezőt is.

Délelőtt a kisfiú legós dobozába hányok, fogam közé akad egy felszakadt apró vörös szövetdarab. A fémkorongokkal kibélelt seb romlott túró szagot áraszt – a kicsorgó genny rózsaszínné válik a bőrömről pattogzó lakkfestéktől. Álmomban űzött vad vagyok és pénzérméket lövöldöznek rám a fák közül kihajtó puskák. Mit áltatom magam, már nincs is erőm haza menni. A seb a hátamon szájjá alakul és azt suttogja, hogy pénzt kér, még több pénzt. Szeretném kiverni érem-fogait, no de majd a fiú befogja a száját: egy újabb százassal. És már jön is. De ezúttal kalapács van nála. Atya ég, túl soká maradtam. Már erőm sincs sikoltani, de mit fog szólni, amikor rájön, hogy én nem török? Aztán a súlyos, el-vissza lengő kalapácsot nézve elbizonytalanodom. Talán mégis csak törni fogok.

Hogy némi pénzhez jussak a környékbeli csecsemőkre vigyázok. De mivel nem értek a gyerekekhez és a sírást sem viselem jól, hamar rászoktatom őket a heroinra.

Nem volt a legjobb ötlet, beismerem, pánikba estem, amikor az egyik kölyök már fél órája csak bömbölt, a sarki árus – akitől olykor kokain hígításhoz tejport veszek a kávéhoz, amikor nincs kedvem eldöcögni a boltig – pedig kéznél volt. A kábszertől hamar elcsöndesedtek, nevettek és gőgicséltek csak, majd hamar álomba szenderültek – ám túl sokszor játszottam ki ezt a kártyát és csakhamar az összes szomszéd baba kábítószerfüggő lett. A szülők persze csak azt látták, hogy engem követelnek a kölykeik és bizonyára nagyon értek a gyerekekhez, a valóságban már minden fizetésemet elvitte a kis lurkók heroinfüggősége. Persze belegondolva ez inkább a szülők pénze: nem is sejtik, de ők tömik a sarki dílert, hogy hernyót adjon a csecsemőiknek.

Kiszállok – döntöm végül el, és lemondok minden munkát. Hamarosan szürke, narkóéhes totyogók lepik el az udvaromat – olyanok, akár a zombik, hab csorog a szájukból, forgatják őrült szemeiket – ahogy egy állat ösztönösen megérzi, hova kell mennie szárazság idején vízért, úgy találnak rám ezek a kopasz kis lidércek – belémkapaszkodnak, és másznak fel rám, miközben torkom szakadtából sikoltok.

De végül mégsem történik semmi: megállapodnak rajtam, csüngnek a karomon és a lábamon, és könyörgő szemekkel néznek rám, én pedig izzadni kezdek forró kis testük alatt. Úgy beborítanak, hogy lépni alig bírok: kitámolygok az utcára és segítségért kiabálok. Egy járókelő megpillant, és füttyent egyet: – Szép izmok, haver! – mondja, egy pár fiú tagja pedig odasúgja a lánynak: – Ne bámuld már annyira, biztos kokszol, azért ilyen!

Nem értem, mi bajuk. Visszatámolygok a lakásba, hogy keressek egy lapátot, vagy bármit, amivel lefeszíthetem magamról a narkomán kis piócákat, de amikor elhaladok a nappaliban álló tükör előtt, ledöbbenek: tényleg úgy festek, akár egy testépítő – a sok hozzám simuló kopasz kis babafej akár egy kőkemény bicepsz vagy vádli. Pózolni kezdek a tükör előtt: megfeszítem a karom, amitől még jobban kidudorodik egy heroinos csecsemő feje. Amindenit. Kitámolygok ismét az utcára, és nekitámaszkodom a kerítésnek. Hamarosan odajön hozzám egy lány, és megkérdezi, hová járok gyúrni. Itthon edzem, felelem. Erre pedig azt mondja, hogy szívesen edzene velem, akár itt az otthonomban is, majd rámkacsint és megadja a telefonszámát. Mielőtt még elmenne, az ujjaival megtapogatja az egyik csecsemő csontos koponyáját és füttyent.

A heroinos gyermekek súlya még mindig szörnyű, de bevánszorgok a városba, rendelek magamnak egy italt a bárban. Nem telik bele egy óra, és már minden nő az én baba-bicepszeimen csüng. Az egyiket végül hazaviszem. Alig bírok mozdulni a csecsemőktől, de azért megdöngetem. Miközben a nő az egyik heroinos gyerek fejecskéjét nyalogatja, szuperhősnek hív, és ettől rögtön elélvezek. Szuperhős! Miért is ne? Legalább hasznát veszem frissen szerzett izmaimnak. Miután elmegy a nő palástot és szemkendőt vágok magamnak a függönyből.

Egész éjszaka a környéket járom. Azaz csak két utcát járok be, mert nagyon lelassítanak a hernyós csecsemők. Megállok anyagot venni nekik a sarki árusnál. Az egyik kuka mögött belövöm őket. Egy kései járókelő a fejét rázza, amikor látja, hogy a vádlimat szúrom épp.

– A kábszer felzabálja azokat a csodaszép izmokat – veti oda.

Végigmérem a fiatal srácot: bűnözőnek tűnik, úgyhogy belekötök. Elhajítom a heroinos tűt, és nagy nehezen felemelem a karom, hogy megbökjem.

– Hé! – kiált a bűnöző, és ő is meglök. – Köcsög drogos! És mi ez a maskara?

Próbálom megütni, de nehezen mozgok. És el is késem: a srác nagy lendületből lábon rúg. De meg sem érzem: a hernyós csecsemő felfogja az ütést.

– Rohadt narkós. Hívom a rendőrséget! – köpi a képembe. Erre kifut az arcomból a vér. A zsaruknak lehet nem fog tetszeni, hogy egy rakás heroin függő csecsemőt hordok a testemen. Hazarohanok: lassú léptekkel hagyom hátul a ficsúrt, aki csak röhög – talán azt hiszi, a kapott ütéstől tántorgok annyira.

Telnek a napok – ki sem lépek a házból, nem akarom, hogy megismétlődjön a jelenet. Az ablakon kilesve rendőrkocsikat látok: a szomszédos szülők elveszett gyermekeik miatt zokognak a fakabátok vállán. Nem, nem léphetek ki a házból, sehogy sem tudnám kimagyarázni a drogos kölyköket. De így anyagot sem tudok szerezni az izmaimnak. Egészen elkeserítő a helyzet. Telnek a napok. A bicepszeim egyre büdösebbek. A rothadó hús illata megtölti a házat. Olykor beállok a tükör elé, és befeszítem a karom – pózokba vágom magam, próbálom felfedezni a szuperhőst a foszló, zöld daganatok alatt, és miközben ellepnek a legyek, arra gondolok, még mindig szuperhős vagyok és csakis a tükör lehet a hibás.

Az orvosom úgy dönt, hogy megviccel, ezért apró migránsokat rajzol a röntgen felvételemre.

A trükk remekül sikerül: az alkoholos filccel odapingált pálcika-szírek úgy rám hozzák a frászt, amint mosolyogva a tüdőm felé menetelnek, hogy rögtön elrohanok a barkácsboltba szögesdrótot venni. Köztudott, hogy a migránsok félnek a szögesdróttól, úgy hat rájuk, mint vámpírra a fokhagyma, vagy farkasemberre az ezüst. Otthon a köteg dróttal a lehetőségeimet mérlegelem: fölösleges lenne elbarikádoznom az otthonomat, amikor a mindenféle szír-szarok a testemre pályáznak, így hát végül magam köré tekerem, mintha csak karácsonyfa lennék, amit égősorral díszítek. A fémtüskék mély sebeket vágnak a húsomba – egy egész doboznyi fájdalomcsillapítót elrágok, mire végzek a művelettel, a vérem patakokban folyik a szőnyegre – de mindent az egészségemért, még tabletta formájában egy-két metszőollóval lenyesett szögesdrót-darabkát is lenyelek – ettől szerencsére szögedrót szagú lesz a leheletem is.

Kiütve a fájdalomcsillapítóktól magamra veszek egy ballonkabátot, és megpróbálok eltámolyogni a munkahelyemre. Hosszú vér csíkot húzok magam után az utcán, de végre úgy érzem, elmúlt a félelem. Ám egyre inkább ködösödik előttem a világ. A buszon egy hirtelen kanyarnál a kabát alatt szorító szögesdrót levágja az egyik mellbimbómat – a barna tömlő egy utas cipőjére pottyan, aki undorodva rúgja odébb. Ismét az utcán – újabb fájdalomcsillapítókat rágok el, de a lábam már nem akar rendesen mozogni. Egy kínai férfi lép hozzám sápadtan, a magam után húzott vörös csíkra mutogatva. Megijedek az idegentől, szétrántom tehát a ballonkabátom. Amikor a kínai bevándorló megpillantja, mi van alatta, felszisszen, és elrohan. Nyugodtan konstatálom, hogy működik a drót, majd kiterülök a járdán. Hamarosan szirénás autó érkezik.
– Na, ezt is viszik délre, mi? – motyog az egyik mentős unottan, miközben próbálja kitapintani a pulzusomat anélkül, hogy megvágná magát az acél-huzalokkal. A másik mentős válaszát már nem értem, mert elájulok.

Amikor magamhoz térek, a nagy puszta közepén ülök, egy csomó vérző, szögesdróttal egymáshoz tekert férfi és nő mellett. A legtöbbnek már elkékült a húsa és vér sem folyik bűzölgő sebeiből, de azért még élnek, azt hajtogatják: – Nem juttok be a testembe!

Határőrök sétálnak fel és alá előttünk, néha egyik-másik oldalba hugyozza a kerítést – ilyenkor sebeink újult erővel kezdenek sajogni a ráfolyt vizelettől, de a fájdalom legalább emlékeztet rá, hogy élünk.
– Nem juttok be a testembe! – kántálom. Ahogy mozog az állkapcsom, egy szögesdrót-penge jobbról a szememet kezdi bökdösni. Olykor riadt tekintetű szírek érkeznek, de amikor megpillantanak minket, a szájuk elé kapják a kezüket és öklendezve megfordulnak. Csak működik a drót. Teherautók újabb riadt, drótba csavart embereket hoznak és beépítik őket is a kerítésbe. Immár egyetlen hatalmas fém és vérző hús csomó vagyunk, önálló organizmus, kollektív rovar-tudatunk a félelem takony-húrjain rezonál és azt mondjuk: nem juttok be a testünkbe. Próbálok nem mocorogni, nehogy egy hirtelen mozdulattal megrángassam összegabalyodott drótjainkat és levágjam a mellettem ülő fülét vagy orrát. Próbálok nem reszketni, amikor szíreket látok. Hatalmas a félelem szakítóereje.

Megpróbálom felvenni a fizetésem a bankjegy-automatából, de pénz helyett egy katonai behívót dob ki a masina.Semmi kedvem egy kimondhatatlan nevű szaharai országban idegen embereket gyilkolászni és megerőszakolni a feleségeiket; főként nem kivenni emiatt féltve őrzött szabadságom. Ám hiába; tudom, ha kell, erővel is besoroznak – talán elbujdoshatnék, ahhoz viszont pénz kell. Megpróbálom hát ismét felvenni a fizetésem, de újra csak a katona behívót löki ki a gép.

Feladom, elbattyogok a sorozásra. Hamarosan harci helikopter repít a keleti földek felé. A tábornok úgy fest, mint egy vállalati elnök, márkás öltönyében épp azt magyarázza, hogy minden háború gazdasági befektetés, majd a kezünkbe nyomja a puskákat és beleültet az ejtőernyővel felszerelt irodai székekbe, hogy aztán kihajítson minket a sivatag fölött.

Az irodai székek szart sem érnek a homokban, pedig a tábornok szerint a jövő háborúit ezeken ülve vívják. Órákon át, a tűző napsütésben gurulunk a sárga buckák között, a homokszemcséktől nehezen fordulnak a műanyag kerekek. Hamarosan megérkezünk a valutaemberek falujához: ropogós pénzjegyekből álló figurák ténferegnek a szűk utcákon – a mi feladatunk egyszerű, szanaszét kell lőnünk őket, a sértetlen suskát pedig hazavinni az anyaországba. Rájuk rontunk hát, tátott szájjal figyelik, ahogy nyikorgó irodai alkalmatosságainkon belovagolunk a városkába és lövöldözni kezdünk. A golyók hamar papírfecnikre tépkedik őket. Sokan talán úgy gondolnák, nincs nehéz dolgunk, hiszen a lóvéemberkék fegyvertelenek és nem is mutatnak különösebb ellenállást, ám így hogy nem kaptunk semmiféle kiképzést, eltévedt golyóink miatt rendesen gyűlnek sebesültjeink.

– Ez itt a kibaszott pokol! – hörgi a társam, aki bevásárláskor a boltban kapott katonai behívót blokk helyett, és akinek az előbb én lőttem át véletlenül a lábát, de megígérem neki, hogy nem hagyom hátul, próbálom visszasegíteni nyikorgó irodai székébe, és tolni magam előtt.

Egy órával és több tucat sebesülttel később sikerül kiírtanunk a falu nagy részét. Zsákokat tömünk meg a kihullt pénzzel, az átlőtt valutákat pedig kupacba gyűjtjük és tábortüzet gyújtunk. Sok a haldokló, értük nem sokat tehetünk, felmérjük inkább a székeiket, hátha kényelmesebbek, mint a mieink, aztán elosztjuk egymás között. Ám hamar elunjuk magunk a tűz körül, így hát bármennyire is riaszt a gondolat, hamar felvetem, hogy erőszakoljunk meg néhány még életben lévő valutanőt. Természetesen a társaim is idegenkednek a dologtól, de aztán végül mégiscsak lefogunk egy papírpénzből gyúrt asszonyt és szétfeszítjük a lábait. Combjairól idegen férfiak gyűrött arcképe mosolyog ránk, fogalmunk sincs, pontosan miféle valuták ezek, de önkéntelenül is megnyalom az ajkam, amikor felfedezem a szűk bankóguriga-vaginát. Hamar lázba jövünk mindannyian, persze érthető, ennyi pénzre mindenkinek rögtön felállna, így aztán egymás után tűnünk el az egyre szélesedő, nedvesen szakadó járatban, miközben a valutanő dobálja magát és próbál megharapni minket sárga aprópénz-fogaival.

– Baszom a pénzt, baszom a pénzt! – kurjant felém lihegő társam, aki láthatóan már megbocsájtott, amiért véletlenül vállon lőttem még délután. Minden lökéssel újabb szakadt pénz–fecniket ránt ki a fájdalmasan nyöszörgő nő belsejéből. Mire végzünk az asszonnyal, már csupán egy formátlan, de még reszkető papírkupac, ami a nedvesség miatt rendesen már el sem égne. Az óránkra nézünk, szuper, hogy így elment az idő, lefekszünk hát aludni, mert tudjuk, másnap újabb ütközet vár minket.

Korán kelünk – törtetünk előre a sivatagban, párnázott székeinken, a homokszemcsék fájdalmasan nyikorognak a műanyag forgók között – hosszú csíkokat húzunk a szaharában, akár a kígyók. A felrobbanó valutacsecsemőkből – mint a cukorkák – arany érmécskék gurulnak elő. Lefejezünk néhány zsozsólánykát, pénz-galacsinfejüket lüktető hímtagunkra húzzuk és vonyítunk csak a lemenő napba. Így telnek aztán a napok – faluról falura járunk – közben engem is combon lőnek párszor a társaim –, egy kitépett valutakarral szorítom el a sebet. De végül aztán helikopter érkezik: azt mondják, vége a gazdasági háborúnak és hazavisznek minket.

Azóta sem tudom, pontosan melyik országban harcoltam, de még most is sokat álmodom a háborúról. Dolgoznom nem kell, havi ellátást kapok a kormánytól, mint veterán. Minden hónap elején félve lépek a bankautomatához, hogy felvegyem a jussom, ugyanakkor kicsit imádkozom is érte, hogy ismét egy katonai behívót köpjön ki. De csak a pénz jön.

Igazából keveset élek fel belőle; a kimaradó bankókat otthon egy párnahuzatba gyűjtöm – nőt formálgatok belőle. Esténként hörögve rámászom, és meghágom. Miközben azt kiabálom a koszos, üres szobának, hogy megdugok minden pénzt a világon, a forró homok illata az orromba szökik és az arcomat lágy, meleg szél kezdi simogatni.

Sokan úgy képzelik, hogy kókler vagyok és molesztálni a kísérteteket nem nehéz feladat.

Ezek az emberek persze rendre megfeledkeznek arról, hogy egy szellem nem rendelkezik fizikai testtel, így nem kevés koncentrációt igényel, ha szexuálisan akarjuk zaklatni őket. Nekem is el kellett végeznem hozzá egy közel két hétig tartó tanfolyamot, de azóta rendre engem hívnak mindenhová, valahányszor elszemtelenedik egy kopogó szellem.

Sokszor kérdezik persze, hogy miért nem űzöm ki egyszerűen a házukból a lidércet. Hiába magyarázom, hogy egy alaposan megmolesztált kísértet meghúzza magát és így már nincs szükség az elüldözésére, ők csak szeretnék kívül tudni a házon. Én persze lerázom ilyenkor a kezemre ragadt kísértet-plazmát és közlöm velük: – Bocs, de ahhoz én nem értek.

Én nem tudom, mit vannak úgy oda ettől – talán azt hiszik, őket nem tapizzák a kísértetek, amikor alszanak? Képzeld el, hogy láthatatlan vagy, és ott alszik veled egy szobában valaki, s büntetlenül azt tehetsz, amit csak akarsz. Naná, hogy bekukkantassz a pizsamája alá, naná, hogy megcsöcsörészed kicsit vagy lefolyatsz némi szellem-plazmát a torkán. Még a legszerényebb halottak is elkezdenek egy idő után parádézni, mivel kurvára nincs más elfoglaltság, ha már egyszer szellem vagy. Lehet persze egy ideig ide-oda mozgatni a csillárt, vagy fújkálni a gyertyalángot, de ez hamar rohadt unalmassá válik. Hát meglesed önkielégítés és vécézés közben a ház lakóit – mindig így kezdődik. Innen pedig már csak egy lépés választ el attól, hogy beleszarj a műzlijükbe, vagy a hajukhoz dörzsöld a makkod. A kísérteteket elűzni nem lehet, hisz mindenhol ott vannak. Én csak szépen visszaadom nekik, ami jár.

Sokan azt képzelik, valami elbaszott médium vagyok, aztán jönnek azzal, hogy szeretnének beszélgetni az elhunyt rokonaikkal. Később meg kiakadnak, amikor elkezdem fogdosni a nagyanyjuk áttetsző, testetlen combját. Pedig a névjegykártyámon elég világosan rajta áll: kísértet-molesztáló. Ezt nyújtom át most ennek a nőnek is, aki rögtön elsápad és azt mondja: de aki az otthonunkat kísérti, az egy tizenkilencedik században lakástűzben meghalt kilenc éves kislány... Még csak gyerek...

Nem értem, mit aggodalmaskodnak folyton. Akárhogy is nézzük, a bige már több mint száz éves. Egyébként sincs időm efféle apróságokkal foglalkozni, profi vagyok, egyszer még egy halott kutyát is megmogyoróztam.

Végül persze engem is utol ér a végzet. Szép szakma ez, a gond csak az, hogy túl sok haragost kreál vele az ember a túlvilágon, így mindig számíthat egy véletlen tetőről lepottyanó súlyos cseréppel, vagy egy épp ráboruló nehéz szekrénnyel. Éjszaka van, arra ébredek, hogy két szellemlény ácsorog az ágyam előtt, a tizenkilencedik századi tűzben meghalt kislány, és egy nagydarab, szőrös pali.

– Ő fogta meg a nunimat! – mutat rám plazma ujjaival a fonott hajú kis lidérc, mire a férfi – alighanem valamelyik dühös, viking őse – felkapja az állólámpát és lesújt vele egyenest a fejemre. Majd távoznak. Érzem, valami forró és ragacsos folyik végig az arcomon. Először azt gondolom, vér, aztán rájövök, túl darabos, ez alighanem az agyvelőm lesz. Lassan homályosodni kezd körülöttem a világ. S hirtelen észreveszem, hogy valami kék, áttetsző anyag szivárog belőlem. A saját kísértetem az: egyszerre látok az ő és a saját szememmel. Tudom, még néhány pillanat, és a testem meghal. A kísértetem bánatos pofával néz rám. Már csak pár másodpercem van: kinyújtom tehát a kezem, és tapogatni kezdem. A mellbimbóját morzsolgatom, próbálom szétfeszíteni a combját. Az erőszakos érintésem kellemetlenül esik nekem.

Szeretnék elszaladni, de még magamhoz köt valami, mintha csak köldökzsinór lenne. Sírok, nem akarom tovább molesztálni magam, de nem hagyom abba. Ezzel talán megelőzöm, hogy belőlem is túlvilági szatír váljon. Kicsöppenő kísértetplazmám beborítja saját hullám kimerevedő ujjait.

Apró egyiptomi piramisokat fedezek fel a székletemben. A vécépapíron miniatűr rabszolgákat látok, bélsárba ragadva. Holtak, a legtöbb törlés közben széttrancsírozódott, leszakadt fejek és végtagok dudorodnak ki itt-ott a ganéból. Falfehér arccal öblítem le a vécét. Délután meglátogatom az orvosomat, aki szkepticizmussal fogadja, hogy ókori relikviákat szarok.

– Bizonyára cérnaféreg – morog kedvetlenül. – Írok fel mebendazolt.

– A múlt hónapban múzeumban jártam, részt vettem egy egyiptomi tárlaton, gondolja, hogy ott… – kezdeném, de leint: – Higiénia kérdése az egész! Az ilyesmit bárhol felszedheti az ember, strandon, nyilvános vécén. – Átadja a receptet, de láthatóan ügyel rá, hogy ne érjen hozzám. – Javaslom, fertőtlenítsen otthon mindent, a peték miatt könnyű visszafertőződni. Spriccelem hát a flóraszeptet. Nagyítóval vizsgálom a budi peremét, bár fogalmam sincs, mekkorák lehetnek az egyiptomiak petéi, a történelemkönyvek erről nem írnak. A tájékoztató többhetes kúrával riogat, de én minél előbb szeretnék megszabadulni betolakodóimtól: valahányszor elképzelem őket benn, amint különös hieroglifáikat vésik a bélfalamba, ahogy az orron keresztül halottaik agyát kaparják ki apró kampóikkal, papjaik pedig ismeretlen nyelveken kántálnak a bélbolyhaimba, elfog a düh. Felgyorsítom hát a folyamatot, négy mebendazolt kapok be egyszerre, plusz még egy hashajtó kúpot is feltolok, kuncogva, hogy meglepődnek majd a nyugati orvoslás sápadt totemjén a kis szarháziak. Egy óra múlva már a klotyón trónolok és egész dinasztiák robbannak ki a végbelemből, még a golyóimra is jut pár. Ahogy törölgetem magam, egy aprócska, sólyomfejű férfit látok csüngni a hereszőrömön.

Hórusz? – dereng fel az általános iskolai történelem tananyagból. Szétkenem, és lehúzom a vécét. Szabadnak képzelem magam, pedig tudom, a csata ezzel még nincs megnyerve. Újabb adagot veszek be a gyógyszerből és várok. Pár óra múlva úgy érzem, hogy ezúttal valami hatalmas készül kiszakadni belőlem – s valóban, már fityeg is ki a segglyukamon egy kar: méghozzá egy normál hosszúságú, csont-sovány, foszlott kéz. Majd egy órán át tart megszülni – fogaim csikorgatom, izzadok, de végül kicsúszik a múmia. Méretre talán tinédzser. Aszott és szoborszerű, sötét arca nyugodt mosolyba kövült.

Az első gondolatom, hogy bizonyára értékes. A fürdőkádba fektetem, fotókat készítek róla, amit majd továbbíthatok a magángyűjtőknek. Végül lefekszem. Amikor végre elalszom, rémálmok térdepelnek a homlokomra: vécépapírba tekert bél-sár zombik üldöznek, – hajnalban egy kutyafejű fickó kis zacskóba lapátolja a szívem, amilyenbe az ebek széthagyott kakiját gyűjtik az utcán, majd egy szkarabeusz messzire görgeti a csomagot.

Arra ébredek, hogy kelések borítják a testem. Fekete, lüktető hólyagok. Alighanem a halottól kaptam el valamit. A fürdőben a fekália-fáraó még mindig porcelán¬-szarkofágjának hűsét élvezi. Megnyitom a csapot, de víz helyett érthetetlen, dühös kántálás robban ki a vízvezetékből. Amikor délután óriás sáskák szorulnak a dvd lejátszóba, rádöbbenek: a múmia el van átkozva. Az interneten kutatok. Kiderítem, hogy az átok feloldásának egyetlen módja, ha a fáraó visszatér eredeti nyugvóhelyére. A nap további részében a múmiát próbálom visszaerőltetni a seggembe. Elhasználok egy doboz vazelint, de még mindig csak a fejét sikerül magamba tolni. Ki-be mozgatom, tágítom a lyukat, a királyi homlok a prosztatámat súrolja. Később érzem, valami elszakad belül. A fáraó ekkor már a köldökéig bennem jár, vér csorog körötte a hideg kőre. Arra gondolok, ha itt és most meghalok, én leszek a szarkofágja. Gyönyörű történelmi matrjoska baba leszünk, igazi múzeumba illő csecsebecse – fekszünk majd szótlan a jövő hűs zsiger-katakombáiban, míg ki nem robbant onnan minket a felső harag.

Új kispróza kötetem letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból:
http://mek.oszk.hu/14300/14358/

Nemes Z. Márió előszava:.

Komor Zoltán a kortárs fiatal próza egyik legérdekesebb alkotója. Hihetetlenül produktív szerzőről van szó, aki már most számos magánkiadásban, illetve amerikai kiadóknál megjelent kötettel rendelkezik. Az amerikai kontextus nem esetleges módon adódik Komornál, hiszen az általa művelt ún. bizarro fiction jelenleg az Egyesült Államok underground prózairodalmának egyik jelentős vonulata. A bizarro olyan esztétikaként írható le, mely a különböző pop- és szubkulturális regisztereket ötvözi a szürrealista és (neo)avantgárd írásmódokkal, mégpedig rendkívül intenzív és önreflexív módon. Komor írásai a magyar irodalom felől nézve tekinthetőek egyfajta (neo)szürreális kisprózáknak, melyek Hernádi, Hajnóczy és Hajas Tibor nyomdokain haladva a jelentésalkotás, illetve a higiéniai és ízléshatárok összezavarására törekednek. Vagyis egy következetes, ám mégis játékos szövegvilágról van szó, mely ironikus pimaszságában az art-punk attitűdhöz is köthető. A provokáció nem öncél, hanem egy olyan kultúrkritikai stratégia része, mely a kultúráról való gondolkodásunk, az elszeparált dimenziók és szembenállások (magaskultúra versus tömegkultúra) felnyitására irányul. Komor nemcsak a magyar, hanem az amerikai mezőnyben is kitűnik sajátos írásmódjával, mely leginkább a beszédmód líraiságának köszönhető, hiszen szövegei nemcsak kulturális, hanem műnemi hibridek is egyszersmind. Lírai horrorvilágán meglátszik a népi szürrealizmus hagyatéka, mely tradíciót a posztmodern világ entrópiájával ütközteti, hogy az eredmény olyan költészetté minősüljön át, mely egyszerre kiszámíthatatlan és – a maga poszthumán módján – megható.

Az utcán hozzám lép egy plezúr-koldus, és sebért könyörög.

Látja, hogy tiszta sebhely a karom és már ki is nézett magának egy száradt var darabkát a könyökömön. Pont azt, amiből egy doboz cigit készültem venni a trafikban. Mióta nem szívtam már cigit! Sajnos nekem se futja mindenre, a rezsi jórészt elviszi az összes sebet a testemről, a végtelenségig pedig én sem kínozhatom magam.

Végigmérem a plezúr-koldust. Szerencsétlen alak. Amióta hivatalosan is a seb az új valuta, már csak a nyámnyilákból válhat csöves – azokból, akik túlságosan beszariak, hogy magukat sanyargassák.

– Növesszen magának! – morgok rá, eltakarva sebfoltos kezemmel a szép kerek könyök vart.

– Kérem, uram, vérszegény vagyok, tudja nem alvad rendesen… – könyörög, majd hozzáteszi: – Nekem családom van!

– Akkor miért nem veri maga is őket, mint minden normális ember? – vágom a képébe, és eszembe jut drága jó apám, aki heti kétszer is alaposan elgyepált minket, csak hogy a lekapart plezúrjainkból elvigyen minket az állatkertbe. Csodálatos ember volt, csak végül túl sokat vállalt, s ez lett a veszte: édesanyámmal új házra gyűjtöttek, így aztán minden este alaposan elpáholták egymást, amellett, hogy apámat még a munkahelyén is kínozták. Gyűltek aztán a száradó vérsejt-krajcárok, de a ház… a ház bizony sosem jött össze – apám előbb esett össze holtan. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy nekem nem lesz családom.

– Ha nincs mit ennünk, nem szárad a vérünk!

– Nem fog békén hagyni, mi? – kérdezem lemondó képpel a plezúr-koldust, majd sóhajtok, és két körmöm közzé csippentem a száradt vart a könyökömön. Lassan felfeszítem – a kemény, barna seb mögül áttetsző nedv és némi vér buggyan elő. A nyálkás sebkorongot aztán a hajléktalan tenyerébe ejtem, aki máris hálálkodva zsebre vágja. Szinte már látom magam előtt, hogy pár perc múlva betoppan egy kocsmába, és piát vesz belőle magának. Később aztán megpillantom, amint egy tejautomata bedobó nyílásán tuszkolja be a bőrömről lekapart sebet. Valamiféle jóérzéssel megyek haza, pedig hát nincs okom örömködni, hisz továbbra sincs cigim. A szomszédból sírás és ütések zaja hallatszik át. Miközben a konyhakéssel vagdosom magam, hirtelen beugrik egy kép a gyermekkoromból. Hét éves lehettem – a szoba közepén guggoltam, egy száradt, bicikli balesetből származó sebet feszegettem a térdemről, hogy a titkos porcelán malac perselyembe rejtsem, miközben egy kopasz, hízott politikus épp arról magyarázott a tévében, miért is volt a legjobb döntés a plezúrt tenni meg új valutának, miután elértéktelenedett minden pénz a nagy gazdasági válság után.

– Hisz sebekből sose fogy ki a világ! – Kacsintott.

Rég volt. Lefekszem aludni. Álmomban habzó szájú disznókat látok, vályúból zabálják lekapart varrjaimat. Keserű hangulatban ébredek, egy a koponyámba alvadt sötét gondolattal, miszerint a világ még a sebekből is képes kifogyni.

Túl soká halogattam a tüdőszűrést, így talán nem is csoda, hogy végül egy, a kréta kor végén elméletileg kihalt legendás dinoszauruszt fedeznek fel a röntgen-felvételen. Persze amikor a doki elém rakja a felvételt rajta a különös, sötét folttal én egyből daganatra gyanakszom.

– Ugyan, nézze csak meg jobban! – lelkendezik az orvos. – Ez bizony Nessie!
És ekkor ráismerek a hattyúszerű nyakra, amint a szörny kidugja aprócska fejét a hörgőim közül. A média persze egyből ráharap a sztorira: a loch ness-i szörny évek óta nem adott életjelet magáról, megannyi magányos szörnyvadász hiába ácsorgott hosszú napokon át a ködös skót tó partján, erre tessék – ki hitte volna, hogy végül a bestia pont az én tüdőleletemen bukkan fel.
 
Sorban érkeznek a kriptozoológusok – kameráikkal követnek mindenhová, próbálják elkapni a pillanatot, amikor végre a felszínre tör a legendás őshüllő – egyetlen fotó akár milliókat is érhet. Ám én ekkor már vért köhögök és fogy az erőm: attól tartok mégis csak rákos lehetek, de egy orvos sem vesz komolyan. A hivatalos, orvosi álláspont szerint egy a kréta kort túlélt hatalmas plezioszaurusz úszkál a tüdőlebenyeim között, valahányszor kiejtem a számon, hogy daganat, elnyomnak egy mosolyt és legyintenek. Kemoterápiára lenne szükségem, kötöm az ebet a karóhoz, de eszükben sincs engedni nekem: ki tudja, milyen hatással bír a sugárkezelés a skót őshüllőkre.

Végre találok egy onkológust, aki hajlandó hinni nekem, felír néhány pirulát, de amikor hazaérek, kiderül, hogy aprócska tengeralattjárókról van szó – ő is csak fotót akar a szörnyetegről. Reggel arra ébredek, hogy a BBC áll az ágyam mellett, és egy mélytengeri szonárt próbál leerőltetni a torkomon.

– Ööö… Nyugalom. Ez csak tüdőbiopszia… – Motyogják. – Próbáljuk feltérképezni a… tüdőrákját… – Az utolsó szót persze elröhögik. Futóbolond vagyok, akin mindenki csak kacag – egyedül a Hihetetlen magazin hisz nekem, lehoznak egy cikket, amiben arra a néhány évvel ezelőtti sajnálatos esetre hívják fel a figyelmet, amikor az orvosok egy középkorú férfi máján vélték felfedezni a legendás havasi ember lábnyomait, és csak későn derült ki, hogy valójában kóros elváltozásokról van szó.

De minden hiába. Legyengülve, köhögve fekszem az ágyamban, alvadt vér pereg az államról a párnámra. Olykor érkezik néhány vigyorgó turista, lefotózkodik velem – a szobám bejáratánál fényképes ajándéktárgyakat és plüss dinoszauruszokat vásárolnak. Örüljenek csak az őshüllőjüknek. De én hiszek a tüdőrákban. Hiszek benne, hogy valahol a mélyben, távol a kíváncsi, kutakodó szemektől ott él a mellkasom sötét mélységeiben ez a daganat. És ha előbb nem is, de a boncoláskor majd bebizonyosodik az igazam. Már alig várom, hogy pofára essenek! Már csak abban bízok, hogy a boncolási leletemen nem bukkannak a legendás elsüllyedt város, Atlantisz nyomaira.