Hogy némi pénzhez jussak a környékbeli csecsemőkre vigyázok. De mivel nem értek a gyerekekhez és a sírást sem viselem jól, hamar rászoktatom őket a heroinra.
Nem volt a legjobb ötlet, beismerem, pánikba estem, amikor az egyik kölyök már fél órája csak bömbölt, a sarki árus – akitől olykor kokain hígításhoz tejport veszek a kávéhoz, amikor nincs kedvem eldöcögni a boltig – pedig kéznél volt. A kábszertől hamar elcsöndesedtek, nevettek és gőgicséltek csak, majd hamar álomba szenderültek – ám túl sokszor játszottam ki ezt a kártyát és csakhamar az összes szomszéd baba kábítószerfüggő lett. A szülők persze csak azt látták, hogy engem követelnek a kölykeik és bizonyára nagyon értek a gyerekekhez, a valóságban már minden fizetésemet elvitte a kis lurkók heroinfüggősége. Persze belegondolva ez inkább a szülők pénze: nem is sejtik, de ők tömik a sarki dílert, hogy hernyót adjon a csecsemőiknek.
Kiszállok – döntöm végül el, és lemondok minden munkát. Hamarosan szürke, narkóéhes totyogók lepik el az udvaromat – olyanok, akár a zombik, hab csorog a szájukból, forgatják őrült szemeiket – ahogy egy állat ösztönösen megérzi, hova kell mennie szárazság idején vízért, úgy találnak rám ezek a kopasz kis lidércek – belémkapaszkodnak, és másznak fel rám, miközben torkom szakadtából sikoltok.
De végül mégsem történik semmi: megállapodnak rajtam, csüngnek a karomon és a lábamon, és könyörgő szemekkel néznek rám, én pedig izzadni kezdek forró kis testük alatt. Úgy beborítanak, hogy lépni alig bírok: kitámolygok az utcára és segítségért kiabálok. Egy járókelő megpillant, és füttyent egyet: – Szép izmok, haver! – mondja, egy pár fiú tagja pedig odasúgja a lánynak: – Ne bámuld már annyira, biztos kokszol, azért ilyen!
Nem értem, mi bajuk. Visszatámolygok a lakásba, hogy keressek egy lapátot, vagy bármit, amivel lefeszíthetem magamról a narkomán kis piócákat, de amikor elhaladok a nappaliban álló tükör előtt, ledöbbenek: tényleg úgy festek, akár egy testépítő – a sok hozzám simuló kopasz kis babafej akár egy kőkemény bicepsz vagy vádli. Pózolni kezdek a tükör előtt: megfeszítem a karom, amitől még jobban kidudorodik egy heroinos csecsemő feje. Amindenit. Kitámolygok ismét az utcára, és nekitámaszkodom a kerítésnek. Hamarosan odajön hozzám egy lány, és megkérdezi, hová járok gyúrni. Itthon edzem, felelem. Erre pedig azt mondja, hogy szívesen edzene velem, akár itt az otthonomban is, majd rámkacsint és megadja a telefonszámát. Mielőtt még elmenne, az ujjaival megtapogatja az egyik csecsemő csontos koponyáját és füttyent.
A heroinos gyermekek súlya még mindig szörnyű, de bevánszorgok a városba, rendelek magamnak egy italt a bárban. Nem telik bele egy óra, és már minden nő az én baba-bicepszeimen csüng. Az egyiket végül hazaviszem. Alig bírok mozdulni a csecsemőktől, de azért megdöngetem. Miközben a nő az egyik heroinos gyerek fejecskéjét nyalogatja, szuperhősnek hív, és ettől rögtön elélvezek. Szuperhős! Miért is ne? Legalább hasznát veszem frissen szerzett izmaimnak. Miután elmegy a nő palástot és szemkendőt vágok magamnak a függönyből.
Egész éjszaka a környéket járom. Azaz csak két utcát járok be, mert nagyon lelassítanak a hernyós csecsemők. Megállok anyagot venni nekik a sarki árusnál. Az egyik kuka mögött belövöm őket. Egy kései járókelő a fejét rázza, amikor látja, hogy a vádlimat szúrom épp.
– A kábszer felzabálja azokat a csodaszép izmokat – veti oda.
Végigmérem a fiatal srácot: bűnözőnek tűnik, úgyhogy belekötök. Elhajítom a heroinos tűt, és nagy nehezen felemelem a karom, hogy megbökjem.
– Hé! – kiált a bűnöző, és ő is meglök. – Köcsög drogos! És mi ez a maskara?
Próbálom megütni, de nehezen mozgok. És el is késem: a srác nagy lendületből lábon rúg. De meg sem érzem: a hernyós csecsemő felfogja az ütést.
– Rohadt narkós. Hívom a rendőrséget! – köpi a képembe. Erre kifut az arcomból a vér. A zsaruknak lehet nem fog tetszeni, hogy egy rakás heroin függő csecsemőt hordok a testemen. Hazarohanok: lassú léptekkel hagyom hátul a ficsúrt, aki csak röhög – talán azt hiszi, a kapott ütéstől tántorgok annyira.
Telnek a napok – ki sem lépek a házból, nem akarom, hogy megismétlődjön a jelenet. Az ablakon kilesve rendőrkocsikat látok: a szomszédos szülők elveszett gyermekeik miatt zokognak a fakabátok vállán. Nem, nem léphetek ki a házból, sehogy sem tudnám kimagyarázni a drogos kölyköket. De így anyagot sem tudok szerezni az izmaimnak. Egészen elkeserítő a helyzet. Telnek a napok. A bicepszeim egyre büdösebbek. A rothadó hús illata megtölti a házat. Olykor beállok a tükör elé, és befeszítem a karom – pózokba vágom magam, próbálom felfedezni a szuperhőst a foszló, zöld daganatok alatt, és miközben ellepnek a legyek, arra gondolok, még mindig szuperhős vagyok és csakis a tükör lehet a hibás.