Komor Zoltán Blog

Megpróbálom becserkészni a vazelin-matyót a mezőkövesdi autóbusz állomáson, de ismét csak legyekként dongják a buzik, tégelyes dobozaikat ütögetve. Persze mindegyik a szűrhímzésről faggatja az idős petrolátum-asszonyt, de valójában népművészeti érdeklődésük mögött az anális koitusz áll: valahányszor elfordul a nő, lekaparnak egy keveset az asszony vastag nyakán felgyűlt színtelen zseléből.

Sokan a végidők kezdetét látták abban, hogy egyszerre kezdett vazelint izzadni minden matyó – de mivel mindennek már sok-sok éve, s azóta se jelentkezett az apokalipszis négy lovasa, úgy fest, a világvége újfent csak elmarad. Maradtak helyette a vazelin-matyók, akik az izzadtságmirigyeikből bugyogó petrolátum miatt immár képtelenek aktívan őrizni a magyar néphagyományt. Hiába ismerik a száröltést, hiába tudják a lapos öltés csínját-bínját, a tű kihull csillogó, csúszós ujjaik közül. A matyó táncot sem járják már: még a talpukból is vazelin csorog, voltaképp járni se bírnak – csúsznak csak Mezőkövesden a nyálkán, mint a csigák. Így maradtak el a nemzetközi matyó napok, s lettek ők az endoszkópos és rektális vizsgálatok állandó fellépői.

Áttörök hát a sorfalon, és odalépek a vazelin-matyóhoz, majd biztosítom róla, hogy nekem is pünkösdirózsa dobog a mellkasomban szív helyett és átérzem kék színű bánatát. Majd megrázom előtte üres tégelyem, s megkérem, lekaparhatok-e egy adag petrolátumot görbe hátáról.

– Maga is biztos csak egy buzi, akit nem érdekel a nyolcasöltés – motyogja a zselét izzadó öregasszony.

– Én más vagyok, nekem égési sérülésre kell – válaszolom vérig sértve.

– No és hol az az égés, mutassa!

– A seggemben – vallom de ezzel rögtön a sor végére kerülök. Hirtelen mindenkinek körülöttem másodfokú égési sérülések, hólyagok jelentkeznek a végbelében. Na persze, mintha teafőzéskor csakúgy le lehetne forrázni egy ember záróizmát.

Hogy is magyarázhatnám el nekik, hogy az én végbelemet a vazelin szabadalmaztatója, maga Robert Chesebrough sütötte meg még a XIX. században. Chesebrough szerint csodaszer volt a vazelin: kevesen tudják, de demonstrációs estjein a közönség előtt égette meg a saját bőrét, olykor pedig savat csöpögtetett magára a nagyérdemű kíváncsi tekintetei előtt, hogy aztán bekenje sérüléseit vazelinnel. És működött. Én voltam a segédje: gyertyával kínoztam, savval locsolgattam, olykor az én karomat is megfűrészeltük az ámuldozó nép előtt, akik egy idő után már nem is a vazelin miatt jártak az előadásokra, csupán vérgőzre vágytak. No azért mindig vettek néhány tégellyel a varázskenőcsből: ám hogy fenntartsa az érdeklődést, Chesebroughnak folyton merészebb produkciókkal kellett előállnia. Egy idő után már bevonta a közönséget is. Vágtuk, égettük a helyi gyermekeket, a szülők meg tapsikoltak hozzá. És még akkor se tettek semmit, amikor Chesebrough úgy döntött, lefejez egy utcakölyköt a színpadon. A vér a plafonig spriccelt, ám a vazelintől néhány nap alatt beforrt a nyakseb. Igaz, a gyermeknek nem nőtt vissza a feje, de teljesen benőtte a bőr a vörös nyaküreget – úgy festett, mintha egy tömzsi emberi hüvelykujj kandikálna ki a felsőtestéből, ami végig az oké egyezményes jelét mutatta, míg aztán el nem kaparták a földbe.

– Én mondom, mindenre jó a vazelin – mondotta Chesebrough, és nekiállt, hogy kidolgozza eddigi legmerészebb demonstrációnkat. Láthatóan nagyon izgatott volt, ugyanakkor félt is. Teát főzött a vazelinből, azzal nyugtatta az idegeit. A városban akkor már csak rólunk beszéltek, és egy tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Chesebrough anyaszült meztelenül, vazelin-kocsonya páncéljában állt a színpadra, és felkonferálta az előadást. A terv az volt, hogy egy halfiléző késsel levágja a saját hímtagját, hisz őt már jobban izgatták a sérülések, mint a működő szervek – aztán bekeni vazelinnel, meggyújtja, feldugja a seggembe, és a vazelinnek hála a tűz okozta égési sérülések voltaképp azonnal begyógyulnak a végbelemben. Sok férfi persze viszolyog a gondolattól, hogy egy levágott, égő péniszt dugjanak a seggébe, de akkoriban már az anyámat is eladtam volna egy kanál petrolátumért. Valóságos vazelin-vámpírrá váltam. Chesebrough intravénásan adagolta nekem esténként, amitől vörös aszpikká vált a vér ereimben és nyálkás csigaként érkeztek a zselé-hallucinációk. Ott álltam hát, letölt gatyával, Chesebrough pedig keményen dolgozott rajta, hogy átvágja a késéllel hímvesszője tövét. A sebre aztán rögtön vazelint kent, aztán meggyújtotta a kezében csüngő vért okádó húsrudat, és már tömködte is belém. Igen, ekkor fedeztük fel a vazelin szexuális síkosító funkcióját.

Sose láttuk viszont Chesebrough lángoló péniszét. A tüzes hímtag örökre elveszett bennem – lidércfényben lobogó féregként mászkál belső csatornáimban – éjszakánként érzem, ahogy perisztaltikus mozgással új és új területeket keres, ahol tüzeket okozhat, és mivel a petrolátum gyorsan ég, nem marad elég csodaanyag, hogy begyógyítsa belül a sebeket. Chesebrough 96 évesen hunyt el – hála a napi egy kanál megevett vazelinnak: a halálos ágyán azt mondta, egyedül azt bánta meg életében, hogy valaha is belém dugta a férfiasságát.

Mindennek már 83 éve – Chesebrough bánatos szelleme azóta kósza dzsinnként a kiürült vazelin-tégelyekben és a kék matyóhímzésekben kísért, a hímtagja pedig bennem. Én azóta egy évet sem öregedtem, hála a napi egy doboz vazelinnek, amit magamba juttatok. Nem azért persze, hogy konzerváljam magam – csupán a belső sérüléseimet próbálom kezelni, s mellékhatásként csempészem át testem az évtizedek határvonalán. Pedig sok más emberrel ellentétben meg tudnám bocsájtani szövetgubómnak az öregedést. De hogy magyarázod el egy nyolcvan éves matyó asszonyságnak, hogy csak azért akarod lekaparni a hátáról a váladékot, mert beléd rakta a péniszét egy XIX. századi tudós.

A puha paraffin-matyó tovacsúszik – megfogni lehetetlenség, de az egyik fiú tégelybe gyűjti a hátul hagyott népies zsírnyálkát – majd azt mondja, megosztja velem, ha akarom. De elfáradtam sebnek lenni – sebnek, ami sosem gyógyul be, sebnek, amit folyton kenegetni kell.

Hangoskönyv készült Húgycsőbalerina című kisregényemből.

Miért nem járnak a férfiak balett előadásokra? Talán mert az olyan ratyi dolog? Vagy azért, mert különös parazitafertőzés terjed az operaházak bársonyos székein, és apró vérszívó balett táncosnők költöznek a férfiak húgycsövébe?

Hősünk egy Tűzmadár előadás után fedezi fel, hogy egy miniatűr táncosnő fészkelte be magát a péniszébe. Mi több, hamarosan szerelembe is esik a tehetséges jövevénnyel. Később pedig előbukkan egy gyerek, aki talán nem is gyerek, csupán egy óriásira nőtt ondósejt.

De hogyan fogadja ezt a fertőző kapcsolatot homofób apja, aki szerint a balett buzis dolog? Létezik-e olyan erős szerelem, amely bármilyen falat, még a húgycsőfalat is képes átütni? Szenvedély, dráma, könny és vizelet.

http://moly.hu/konyvek/komor-zoltan-hugycsobalerina

A hangoskönyv itt meghallgatható:

Epub és pdf formátumban pedig letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról.

------------------------------------------------------

Ha Jancsó Miklós megdugja Mária Teréziát, az már majdnem bizarro - Interjú Komor Zoltánnal | VS.hu

Rendelek az internetről egy Nagy-Magyarország alakú méhlepényt, hogy lenyűgözzem a szomszédban lakó hungarista csajt. Egy ideje szeretnék bejárást kapni rovásírásos tangájába, de a hozzá járó kigyúrt, kopasz szittya-motorosok mellett nem nagyon rúghattam eddig labdába. Na de majd most!

Formaldehides üvegbe teszem a Nagy-Magyarország placentát, és becsengetek hozzá. Beadom neki, hogy ezzel jöttem a világra, ő pedig máris táltosnak meg sámánnak hív. Az üveget simogatja, és azt mondja, büszkén viselnem kéne a méhlepényt, hogy ezzel is emlékeztessem az embereket Trianon igazságtalanságára. Kivesszük tehát a formaldehidből, és a hasamhoz kötözzük egy bőrövvel. A csaj ettől rendesen felizgul, lehúzza a nadrágomat és a szájába veszi lüktető farkam. Ujjai közben a rám csatolt barna, vénás lepénnyel játszanak. Hamarosan pedig felváltva nyalja és szopja a péniszem és a placentát – nyelve felszántja Felvidéket, és behatol Erdély szivacsos sűrűjébe.

Délután elvisz egy szalonba, ahol rovásírásos szöveget tetováltatunk a placentámra. Rámutatok egy furcsa, z betű jelre, hogy ez mit jelent. Egy ideig gondolkodik, majd azt mondja, azt jelenti, hogy nem, nem, soha!

– És ez a sátor szerű valami?

– Vesszen Trianon.

– Oké.

Kora este kivisz a városligetbe babgulyásfőzésre az árpádsávos pajtásaihoz. Tűzijátékok robbannak bennem, amikor úgy mutat be, mint a pasiját. Egy ideig gyanakvóan méregetnek a hungaro-haverok, de aztán meglátják a hozzám kötözött tetovált placentát, és rögtön a keblükre ölelnek. Nem telik bele sok időbe, már részegen dülöngélünk a pálinkától, a méhlepényemet pedig a rotyogó babgulyásba lógatjuk, hogy némi hazafias ízt kapjon a leves. Otthon aztán egymásnak esünk barátnőmmel. Miközben arcát a herezacskómhoz préseli, feldugja magának a lecsatolt placentát, csak hogy aztán óvatosan kitolja magából. A gondolat, hogy megszüli újra és újra Nagy-Magyarországot, őrületes orgazmusba kergeti.

Később aztán, miközben a fanszőrömet és a méhlepény maradékokat szedegeti a fogai közül, megpróbálok ismerkedni vele.

– És ö, mit lehet rólad tudni? – kérdezem bizonytalanul. Egy ideig néz csak rám, majd megrántja a vállát, és azt feleli: – Magyar vagyok.

– Én is magyar vagyok – Bólintok.

– A Kárpát-medencébe születtünk! – húzza ki magát.

– Igen – biztatom. – De ezentúl is biztos van valami, amiben jó vagy, meg büszke vagy rá, meg ilyenek – kockáztatom meg.

Rám néz, és azt mondja: – Büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem. – Majd csönd telepszik ránk. Végül azt mondja: – Baszunk?

És baszunk. Mert bár nem említette, hogy büszke lenne rá, de remekül dug. A placenta viszont hamarosan elkezd rohadni. Valami ősi, bűzös mocsárszag küzdi magát felszínre a száradó barna szövetkupacból. Rádöbbenek, így nem sokáig fog tartani az új párkapcsolatom. A barátnőm bele sem gondolt ebbe, amikor kivetette a formaldehides üvegből a placentám. Talán azt hitte, a táltosoknak nem rohad el a méhlepénye. Gyorsan újat kell rendelnem az internetről, mielőtt még megneszelne valamit. Írok az eladónak, hogy azóta nem szült-e egy újabb méhlepényt. Azt válaszolja, nagyon jó, hogy írtam, mert már ő is írni akart nekem, csak még nem tudta, hogyan kezdjen mondandójához: történt ugyanis egy kis kavar, úgy fest a méhlepény helyett a gyerekét küldte el nekem.

– Izé, olyan kis ronda volt, nehéz volt megkülönböztetni a kettőt – vallja be. Ránézek a placentára. Hirtelen felfedezem, hogy bizony szája és szemei vannak. Nahát, ez tényleg nem egy méhlepény, hanem egy csúf, Nagy-Magyarország alakú csecsemő. Megörülök a dolognak, mert ez azt jelenti, még mindig meg van valahol a placenta, és talán jobb állapotban van a gyereknél. Az eladó viszont nem hajlandó eladni nekem. Azt mondja, ha már elbaszta a dolgot, és nincs csecsemő, megpróbálja felnevelni a méhlepényt. Felhívom telefonon, hogy élő szóban győzködjem kicsit, de hajthatatlan. A háttérben a placenta épp bömbölni tanul. De mégis micsoda anya az ilyen! Rendelek mástól egy placentát, igaz, nem Nagy-Magyarország alakú, de majd megdolgozom, és az lesz. Másnapra ki is hozzák. Alakra inkább Románia, de abból lehet Nagy-Magyarországot gyártani. Viszont gőgicsél, és vergődik – nem vagyok benne biztos, hogy ez az eladó nem a gyerekét küldte el. Sebaj, akkor is Nagy-Magyarország lesz belőle. Egy ideig a konyhapulthoz csapkodom, hogy felpuhuljon, aztán gyúrni kezdem – végül körbevágom a konyhakéssel, ügyelve a szent határvonalakra. A levágott nyesedékek mögül ömleni kezd a vér, amit szalvétával itatok. Végül rárajzolom a nem, nem soha és a vesszen Trianon rovásjeleket, majd a hasamhoz csatolom a szörcsögő szövet-országot. Kanosan csengetek be a barátnőmhöz, ám nem nyitja ki az ajtót és különös zajokat hallok bentről kiszűrődni. Az ajtó viszont nyitva, így hát beengedem magam. Hosszú vércsíkot húzok a padlón, ahogy behatolok. És ott a barátnőm, térdepel és épp egy fiatal srácot szop, aki azt kiabálja: – Szopd csak a turul-tejet!

A barátnőm ijedten pillant rám, majd reszkető hangon megszólal: – Ne haragudj... de... de neki turul alakú a farka...

És tényleg az. De kirohanok a lakásból. Otthon bezárkózom a szekrénybe, a hozzám szíjazott csonka, nedvedző csecsemő-placentát simogatom, az pedig vért okád és hörögve reszket a hasamon, mint egy ijedt állat.

– Mindent elvettek tőlem, de legalább még magyar vagyok – motyogom a ruhamolyoknak, és a szekrénylakó rovarok azt mondják, ennyi talán elég is egy identitáshoz, hiszen ők is sokszor a szekrénnyel azonosítják magukat – mit nem adnának érte, ha kabátok lógnának bennük, ezért is tömik magukat ruhával.

Máskülönben a méhlepénynek legalább olyan joga van táplálkozni egy csecsemőből, mint fordítva.

Édesanyám szerint önző dolog, hogy az ő tejcsatornáit használom fülhallgatóként, mivel nem gondolok éhes kistestvéremre.
Szerintem ez azért faszság. Egyrészt nincs is testvérem, tehát eleve nincs szüksége anyámnak a tejcsatornáira, másrészt a Culture Club Karma Chameleon című száma sokkal tisztábban szól, ha anyám tejcsatornáin keresztül érkezik. A régi fülhallgatóm mindig összegabalyodott, megtört, recsegni kezdett pár hét után, majd elhallgatott. Anyám tejcsatornáival ez nem történhet meg. A hosszú, vörös kis nyúlós szalagokon már akkor láttam, hogy remekül fogják vezetni a Culture Club Karma Chameleon-ját, amikor kioperáltam őket egy éjszaka édesanyám melléből. Azóta Erős Pistával kenegetem – így anyám nem lopja el és nem próbálja meg visszatömködni őket magába. Egyszer megpróbálta, de egy napot át sikoltozott, úgy csípte belülről a mellét a darált paprika.

– Gondolhatnál a kistestvéredre! – mondja anyám. Tiltakozom, hogy nincs is kistestvérem. De ekkor a családi íróasztalhoz vezet. Három fiókja van, még sose sikerült kinyitnom egyiket sem. De anya most elővarázsol egy kulcsot, és kihúzza az egyiket. És ott bömböl a fiók mélyén a pólyás kistesóm.

Hirtelen nagyon elszégyellem magam, és visszaadom anyámnak a tejcsatornáit.

Másnap már apám ondóvezetékén szól a Culture Club Karma Chameleon című száma a fülembe. A hangzás valahogy tompább, de még mindig jobb, mint a bolti fülhallgató.
– Önző vagy! – mondja apám.

Nem is értem, mit jön nekem az ondóvezetékével. Évek óta külön alszanak anyámmal, öreg már amúgy is, csoda, hogy a kistestvéremet összehozták valahogy. Nem kell több tesó, a Karma Chameleon kell. Ám ekkor apám a családi íróasztalhoz vezet, és kinyitja a második fiókot. Ott fekszik benne apám titkos szeretője, szomorú kiskutya szemekkel néz rám. Hirtelen nagyon elszégyellem magam.

Ám ekkor már az kezd foglalkoztatni, mit rejtegethetnek szüleim a harmadik fiókban. Addig csattogtatom a lakásban apám ondóvezetékét, mint valami karikásostort, addig csapkodom vele a hátukat, hogy kinyitják nekem a harmadik zárat. És bumm. Hirtelen ott van minden abban a harmadik fiókban, amit a kormány valaha is titkolt előttünk. Ott feszítenek a földönkívüli alakváltó reptiliánok, és két, x-ként egymást metsző repülőgép kondenzcsík, amiről rögtön látom, csakis a sokat emlegetett chemtrail összeesküvés bizonyítéka lehet – a népszerű elgondolásé, mely szerint a kormány titokban mérgező vegyi anyagokat permetez, mely mérgezi és butítja a lakosságot.

– Ezeket nem szabadott volna látnod – mondja anyám, miközben a kistesómat szoptatja. Az vörösödő fejjel bömböl és fájdalmasan hörög, kis kezeivel a torkát markolássza – alighanem maradt egy csomó Erős Pista a tejcsatornájában. – De most, hogy láttad, neked kell eldöntened, mit kezdesz a tudással.

Most itt ülök a chemtrail kondenzcsíkokkal a fülemben, és érzem, ahogy a mérgező anyagokon át érkező zene lassan megöli az agyam. Szól a Karma Chameleon. Anyám a tejcsatornáit öblögeti egy lavórban, de nem megy ki az Erős Pista belőle. Soha többé nem tud szoptatni velük. A kistesóm éhezik. Végső lehetőségként felcseréljük apám ondóvezetékével az egyik tejcsatornáját. Mire megjönnek a rendőrök, és elviszik anyámat a csecsemő megrontásáért, már fel se fogom, mi történik. A Chemtrail Kameleon ekkora már szobanövényt csinált belőlem.

Felmerül a gyanú, hogy asszimetrikus a prosztatám, de végül kiderül, hogy a jeti hagyta ott a lábnyomát a seggemben.

Lehangoló hír – egy aszimmetrikus prosztatával azt hiszem könnyebben együtt tudnék élni, mint a legendás majomember láblenyomatával a fenekemben. De az orvos szerint ez nagy áttörés lehet a kriptozoológusok számára. Így most gipszet öntünk a seggembe.

A doki meg csak hümmög, amikor arról kérdezem, jár-e bármiféle egészségügyi kockázattal, hogy beöntést kapok gyorsan kötő lenyomatgipszel. Aztán meg nem tudja abbahagyni a röhögést, amikor elkezd kicsorogni belőlem a sűrű fehér massza. Azt motyogja: – Ez a legelbaszottabb anális krémtorta, amit életemben láttam! – Majd megköszörüli a torkát, és hozzáteszi: – Elnézést, ez orvosi szakzsargon. Az anális krémtorta arra utal, amikor anális közösülés után kicsorog az ondó a végbélnyíláson keresztül.

Az elbaszottat nem magyarázza meg, de majd utána nézek egy szakkönyvben. Várunk. De nem akar kijönni a lábnyom. Végül annyit mond: – Hűha. Valami baj lehet. Alighanem sikerült elzárnunk a végbelét vagy ilyesmi.

– És ez jelent bármiféle egészségügyi kockázatot?

– Fogalmam sincs – feleli a doki. – Még utána kell néznem ennek az egész alsó emésztőrendszeri dolognak az interneten. Menjen addig haza, majd csak kitalálunk valamit. Ha esetleg megszüli a jeti vagy nagyláb lábnyomot, mindenképp hozza be!

De nem sikerül. Pár nap után a hasam viszont nőni kezd, mintha csak terhes lennék. Éjszaka rémálmok kísértenek, amiben hosszú vajúdás után életet adok egy láb szagú gipsz-majom csecsemőnek. De próbálok nem foglalkozni a dologgal. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az orvos valószínűleg figyelmen kívül hagyott egy apróságot, ami valójában nem is apróság. Nevezetesen arra gondolok, hogy egy jetilábnyom volt a prosztatám helyén. Na de akkor hol lehet a prosztatám?

Néhány nap múlva felbukkan az interneten egy homályos videó. Egymásra licitálnak az újságok a címadásban. Lefilmezték a legendás majomembert az erdőben? Komoly bizonyíték: elkészült az eddigi leghitelesebb felvétel a Nagylábról.

Megnézem a felvételt, és ráismerek a prosztatámra. Hatalmas. És valóban kicsit asszimetrikus, de azért nagyjából gesztenye alakú, mint amilyennek kell neki lenni. A videó – bár nem olyan éles, mint reklámozzák – azért remekül bemutatja, amint a nyálkás, hús-színű göb fel-alá görög a fák között, és száraz avar tapad nedvtől csillogó gömböc-testéhez. Hosszú árok-nyomot hagy maga után a sárban, amit később gipsszel kiöntenek.

Megindul az erdőben a jeti-vadászat, én pedig csak remélni tudom, hogy sikerrel járnak a kriptozoológusok és viszont látom még a dülmirigyem. A legtöbb férfi amiatt nyavalyog, hogy rossz helyre tették a prosztatáját, amikor összeszerelték őket az égi gyárban, hisz ha átakarják élni a prosztata orgazmust, ami sokkal erősebb a simánál, csökkenti a rák és az impotencia kockázatát, a seggükben kell turkálni. Még ők pofáznak. Az én prosztatám meg több ezer kilométerre valahol az Észak-Amerika-i erdőkben flangál. De ezt már csak mellékesen gondolom, mert közben szörnyű görcsök gyötörnek, duzzadó hasam körül pedig szakadozni kezd a bőr. Az apró sebekből vér és valami büdös massza elegye kezd csorogni.

Telefonál az orvos. Azt mondja, a wikipédia szerint okozhat gondot, ha nem tud ürülni a testből a széklet, de még nem talált rá megoldást, pár nap múlva újra hív.

Másnap felrobban a média, amikor végre elkapják a legendás majomembert. A büszke kriptozoológus ott áll a ketrec mellett és vigyorog egyenest a kamerába. A kanapén ülök és ordítok a fájdalomtól – alig látom a hasamtól a tévéképernyőt, amin épp a prosztatámat mutatják. Felduzzadt dülmirigyem bánatosan morog ketrecében, miközben a kriptozoológus azt bizonygatja, mennyire ártalmatlan teremtmény. Hogy tanúbizonyságot tegyen róla, benyúl a rácsokon és meglapogatja a prosztatám oldalát. Keze nyálkásan cuppog, én pedig hirtelen bizseregni kezdek a tévé előtt. Valamiféle forró, vibráló érzés kerít hatalmába. Erekcióm támad. A tévériporterek, a bámészkodók hamarosan csatlakoznak a kriptozoológushoz: mindenki meg akarja simogatni dörgölőző dülmirigyem. Az lágy, doromboló hangokat hallatt a kíváncsi ujjak alatt. Én pedig reszketni kezdek a rám szakadó ingerek súlyától: egyszerre tudnék ordítani a repedő belek fájdalmától, és az örömközpontomba maró kéjtől. Végül nem bírom tovább: villódzó elme-fények össztüzében robbanok ki – hajtok ki, szökkenek szárba – az ejakuláció hevében kiszakad a hasfalam – vér, ondó és bélsár fröccsen szanaszét a szobában. Azt hiszem erre használja az orvosi szakzsargon azt a kifejezést, hogy elbaszott. Utoljára azt látom, hogy egy vaskos kirepülő fehér jetiláb berúgja a tévéképernyőt.

A húgycsőbalerínám egy elvétett táncmozdulat miatt kesereg, emiatt egész nap áttetsző nedvek csorognak a péniszemből. A pirouette á lá seconde nem egyszerű dolog, és bár nem panaszkodhatom a méretre, a farkam belülről mégis szűkebb mint egy táncterem, s ez is megnehezíti a táncosnő dolgát. Megpróbálom valahogy jobb kedvre deríteni a hímtagom. Felteszem Csajkovszkij Diótörőjét, ez általában megnyugtatja.

Szinte hallom apámat, amint rajtam nevet, miközben zsebkendővel a könnyeket törölgetem a húgycsőnyílásomról. Buzis dolognak tartaná, hogy egy balerina táncos él a péniszemben. Hisz azt is buzisnak tartotta, hogy szeretem a balett előadásokat. Pedig mindig is rajongtam értük, de hallani sem akart róla, hogy az ő fia balettelőadásokra járjon.

– Tudod miért nem járnak férfiak a balett előadásokra? – morgott egy sör fölött, zsíros hajába túrva. – Mer' kis balerinák költöznek a faszukba, azér'! Oda csak nők járnak! Ha egy fickó beteszi oda a lábát, máris elkapja a pöcsfenét!

Hülye mese, legyintettem magamban, és tizenöt éves koromban kiszöktem este otthonról, hogy megnézzem a Tűzmadarat. Az előadás letaglózott, magába szippantott és azóta sem engedett el. De másnap aztán begyulladt a fütykösöm – genny kezdett csorogni belőle, és elszédültem, amikor a kis sárga tócsában egy néhány miliméteres elnyűtt balettcipőt fedeztem fel.

Sose mondtam meg apámnak, hogy igaza volt. Sose mentem orvoshoz, hogy kioperáltassam a balerínát. Mert éreztem, akkor apám győzne. Pedig végülis igaza volt. A könyvek szerint a húgycsőbalerina az Amazonas folyóban élő vámpírhal (Vandellia cirrhosa) rokona – ez a pici hal az emberi húgycsövön keresztül felúszik, és a tüskéi segítségével belefészkeli magát a húgyvezetékbe. Vérrel és testszövettel tömi meg magát, a teste megnagyobbodik az elfogyasztott vérmennyiségnek köszönhetően. De amíg a vámpírhal férfit és nőt egyaránt megtámad, addig a húgycsőbalerina (Ballerina cirrhosa) kizárólag a hímeket. Az operaházak bársonyos székein át terjed – a hangos balett zene serkenti mozgását – és igen, igaza volt az öregnek, ezért nem járnak pasik balett előadásokra. De sose fogom elmondani neki. Sose megyek orvoshoz.

Minek is tenném – hamar összeszoktunk a kis táncosnővel. A gyulladás megszűnt, és újra tudtam normálisan vizelni – igaz, sokkal vékonyabb sugárban, mint azelőtt. Éjszakánként gyönyörű zenét hallok kiszűrődni a hímtagomból, és kellemes bizsergést érzek, ahogy gyakorol primadonnám – puha talpa alatt kigyúlnak az öröm rózsái. És amikor már nem bírom tovább a jó érzéseket, szinte kirobbanok – mint mikor egy bálna a levegőbe lövell, a magasba spriccolok – a fehér folyam hátán pedig ott egyensúlyoz kis táncosnőm, pliézik a folyam tetején, s forog körbe, mint egy felhúzható játék. Ez a mi nagy pillanatunk, ilyenkor látjuk csak egymást – csókot dobok neki, ő elkapja – int, mielőtt eltűnne ismét a lyukban, én pedig arra gondolok, bárcsak követhetném.

Álmaimban megragadom a farkam, és széthúzom – a makk rajzfilmszerűen nyúlni kezd, mintha csak karamell lenne, a húgycsőnyílás pedig varázslatos barlanggá változik. Fejem eltűnik a saját farkamban, és egy gyönyörű táncparkettre érkezem. Körülöttem tükrök. És ott vár ő. Gyönge kezét nyújtja felém, táncra hív. És noha a valóságban nem tudok, álmomban én is gyönyörűen táncolok.

Ismét tejet iszom és tojást eszem. Szükségem van a fehérjére. Minél többet lövelek ki, annál több ideig láthatom a szerelmem. Mindennap beszélünk – s bár csak pár szó jut minden napra, ha összeadjuk, az évek során már órákat társalogtunk. Ő is szeret. A kiszívott vértől és szövetdaraboktól folyton vörös ajkával puszikat küld felém. És egyre többet rágja a fülemet, vagyis a húgycsövemet a házasság miatt.

– De ahhoz be kéne mutatnom téged a szüleimnek… – hebegem egy ejakuláció közben. Másnap reggel a következő sperma kilövelésnél válaszol: – Mutass be kérlek!

– Tényleg szükség van erre? – kérdezem aznap este, a következő alkalommal, amikor a farkam huzogatom.

– Igen. Tudod, én egy régi módi lány vagyok – feleli, majd visszabújik a péniszembe.

Hát legyen – döntöm el. Felhívom hát a szüleimet, és bejelentem, hogy megházasodom. Persze ragaszkodnak hozzá, hogy megismerjék a lányt, illetve korholnak, amiért eddig nem beszéltem róla. Elhívnak tehát ebédre. Nagyon meglepődnek, amikor egyedül állítok be. Mélyet sóhajtok, aztán az asztalhoz ültetem őket. Megkérem őket, hogy figyeljenek. Aztán letolom a nadrágom, és húzogatni kezdem keményedő hímtagom. Szótlanul, tátott szájjal ülnek. Ekkor szólok nekik, hogy készüljenek, mert már jön is a jegyesem. (Valójában persze nincs az ujján gyűrű, de péniszgyűrűt tettem magamra néhány napja.) Rázkódni kezdek. A kirobbanó spermasugár szétfröcsköl – még az ebédre is jut belőle. De jól látni, az ondósugár tetején ott piruettezik miniatűr szerelmem, a legjobb formáját hozza, és bájosan integet szüleim felé.

Anyám elájul, apám pedig zokog: – Tudtam, hogy egy buzit nevelek – átkozódik.

A péniszemből aztán napokon át csorognak kedvesem könnyei. Hiába is játszom neki a Diótörőt teljes hangerővel, csak nem akar megnyugodni. Pedig mondom neki, nem számít, mit gondolnak a szüleim, együtt élünk mi már, amíg világ a világ. Együtt öregszünk meg. És próbálok nem gondolni rá, hogy egyszer talán impotens vén marha leszek és így nem lesznek többé közös pillanataink. Összetartozunk. Holnap elviszem egy paphoz.

-------------------

A sztori folytatása az azonos című kisregényben.

Cicikkel mindent el lehet adni, így amikor befuccsol a szüleimtől megörökölt mini ABC, két napot töltök azzal, hogy minden árut felcímkézzek a Playboy-ból kivágott papírfecni–csöcsökkel.

– Ez valami vicc akar lenni? – kérdezi most egy vevő, kezében szorongatva a fülpiszkálós dobozt. Á, a fülpiszkálók! Azokra vagyok a legbüszkébb: kinyitottam a dobozt és egytől-egyig mindegyiknek a végére ragasztottam egy apró kiollózott mellbimbót, egyenest rá a fehér kis vattapamacs fejükre. Elveszem tőle az áttetsző műanyag tárolót és rázni kezdem az orra előtt: a csöcsös-pálcikák ettől egzotikus táncba kezdenek, amitől reményeim szerint beindul a vevő. De ehelyett grimaszol és azt mondja: – Ezeket a fülpiszkálókat így már nem lehet használni.

– Dehogynem! – ellenkezem, és kikapok egyet a dobozból, majd a fülembe dugom. Alaposan megforgatom a járatban, majd kihúzom. Szép sárga, de a ráragasztott papírfecni-mellbimbó viszont eltűnt a vattás végéről.

– Várjon – dörmögöm, azzal megfordítom a fülpiszkálót és megpróbálom kipiszkálni a fejemből a belészorult mellbimbót. Amikor kihúzom, észreveszem, hogy erről is oda a pici papír-csöcs.

A vevő közben lelécel, anélkül, hogy bármit is vásárolna. Én pedig zokogva borulok rá egy parizerrúd címke-kebleire.

*

Éjszaka arra ébredek, hogy egy csodaszép nő ácsorog az ágyam mellett. A besütő hold fényében látom, hogy gyönyörű – karcsú, a feneke íves, mintha csak egy magazin címlapjáról szökött volna. Arra gondolok, biztosan álmodom, de hagyom, had csináljon velem bármit. Ha ez álom, sejtem, merre tart a dolog. De ahelyett, hogy simogatni kezdene vagy megcsókolna, a fülemben kezd turkálni. Felpattanok, és ellököm magamtól.

– Elnézést – szabadkozik a fiatal nő, és olyan gyönyörű, hogy nem lehet rá haragudni. – De azt hiszem a mellbimbóim beszorultak a fülébe.

Ezt eddig még sose mondta nekem egy lány. Egyből erekcióm támad. De aztán a képembe tolja a melleit, és rájövök, komolyan beszél, nem pedig kacérkodik: simák akár a labdák, hiányzik róluk a bimbó.

– Ja, hogy azok ott benn a maga csöcsei.

– Igen, visszakaphatnám őket?

– Hát... Ha ki tudja szedni... – És már vissza is csusszan az ujja a füljáratomba.

– Igen, itt vannak. Már érzem őket... – motyogja. Ahogy benn kapirgál a fülemben, hirtelen hevesebben kezd zihálni. – Elnézést, de tudja, nagyon érzékenyek...

De nem is kell mondania – érzem, ahogy hallójáratom fájdalmasan megfeszül, amikor az érintéseire megkeményednek a mellbimbói a fülemben. Felordítok, és elkapom a kezét. Viszont ő mindenáron ki akarja kaparni a fejemből tölténykeménységűre dagadt bimbókat. Birkózunk egy darabig. Ahogy hempergünk, és hadakozunk, hirtelen leválnak a mellei. Alig hiszek a szememnek: végig csak oda voltak ragasztva. Ekkor jövök rá, hogy ez nem is a nő, hanem a parizerrúd az ABC–ből. Hihetetlen, hogy mindent el lehet adni cicikkel.

*

Később felismerem, hogy azok ott a hallójáratomban valóban a parizerrúd bimbói lehetnek. Mivel nem volt elég Playboy-om, kivágtam a bimbókat a mellekből a pálcikáknak, a maradék csöcst pedig bimbó nélkül a húsárura ragasztottam. Az ujjammal malmozom, nem tudom, most mi legyen. Szó ami szó, sose láttam még olyan szép nőt, mint ez a parizer, és azért sem kárhoztathatom, amiért vissza akarja kapni a bimbóit. Visszaragasztom tehát a lehullt papírfecni–melleket rá. Ahogy a ragasztós ciciket döngölöm a húsrúd oldalára, újra erekcióm támad. Ezt bizony a parizerrúd is észreveszi.

– Megkaphatsz, ha visszaadod a bimbóimat – duruzsolja nekem a húsrúd. Láthatóan neki is tetszik, hogy papírfecni cickóit piszkálom, mert ismét feszülni kezd a hallójáratom. Ám a fogamat összeszorítva eldöntöm, hogy kibírom, sőt, benyúlok az ujjammal, és dörzsölni kezdem a beszorult bőrtömlőket, mire a felvágottrúd kuncogva rángatózni kezd és örömében aszpikos levet ereszt.

– Hatolj belém! – könyörög a parizerrúd, én pedig letolom a pizsamaalsómat, és keményen lüktető farkammal járatot túrok a fóliától megszabadított málló húspépben. Ahogy előre-hátra rángatom a csípőmet, nagy darabokban potyogni kezd az ágyra a párizsi-mócsing, de egyre azt nyögi a fülembe, hogy gyorsabban, keményebben. Ezt persze csak fél füllel hallom, mert a másik fülemre már teljesen megsüketültem a parizer hatalmasra duzzadt bimbói miatt. Amikor úgy érzem, nem bírom már tovább, a húsrúdba robbanok: pár perc múlva kicsorog a szétdúlt párizsirúdból a parizerdarától összecsomósodott spermám.

Elalszunk. Reggel, a napfényben látom csak, hogy milyen rossz állapotban van. A lepedő tiszta mocsok, száradt ondótól csillogó parizerkupacok hevernek szerte a lepedőn. Megpróbálom összetapasztani, és újra szeretkezni vele, de csak nehezen sikerül. Sós húslé könnyeivel öntözi a bőröm, részben amiért nem kapta vissza a bimbóit, részben amiért azt hiszi, most aztán ki fogom dobni.

– Én nem vagyok olyan lány.

– Nem hajítalak ki – ígérem neki, a körmöm alól piszkálva barna darabkáit. – Szeretlek.

Így hát tányérra teszem és berakom a hűtőbe, csak éjszakánként veszem elő. Jó előre tudja, ha megyek érte, mert előtte túrni kezdem a fülem, hogy ingereljem kicsit. Ekkor már huncut kacagásától hangos a hűtő. Amikor aztán kiveszem, gyúrogatom, nyalogatom, majd kemény farkammal elmerülök benne. De már csak barna pép, alig érzem az együttléteinket. Persze mindig az első alkalom a legjobb. És hiába a hűtés, néhány hét után így is zöld levet kezd ereszteni, és megjelennek benne az első nyüvek. Ez ad némi löketet együttléteinknek: a makkom körül vergődő kis kukacok tűzijátékot robbantanak a fejemben. De jól tudjuk mind a ketten, hogy az időnk véges. Fogadkozom, hogy az utolsó pillanatig szeretni fogom, sőt még azon is túl. Persze azért néha eljátszom a gondolattal, hogy kivágok az újságból két szép kerek mellett és ráragasztom az alsó hűtőfiókban lévő abárolt szalonnára. De melyik férfi nem?

Idén is túl későre hagytam a favásárlást, a tér kiürült, az árusok karácsonyfákról készült videófelvételeket próbálnak rámsózni.

Elkedvetlenít a gondolat, hogy idén mp4 kiterjesztésű fát kell felállítanom a szobában, de végül belemegyek, ám amikor az orromba tolják okostelefonjaikat, félrenyelem a nyálam.

 – Ez meg mi a szar? – bukik ki belőlem.

 – Karácsonyfa bukkake, ez idén a legkelendőbb! – Kacsint rám a fickó. Valójában egy rosszul rögzített 3gp-s mobilfelvétel arról, ahogy műszak után az árusok körbe állnak egy közép termetű lucfenyőt, és a kimaradt forralt bortól megrészegülve, ismerős karácsonyi dallamokat dúdolva rejszolnak rá.

 – Ö… Más nincs? – esedezem, mire az árusok vadul kutatni kezdenek telefonjuk memóriájában.

 – Nekem csak karácsonyfa bukkakém van – motyogja az egyik.

 – Nekem is – morog egy másik. Mire egy harmadik felkiált: – Ez kicsit más! – És az orromba tolja a telefont, de ezen is az látható, amint egy karácsonyfára rejszolnak az árusok, azzal a különbséggel, hogy a fa hálóval még össze van kötözve. – Karácsonyfa BDSM! – vigyorog rám a fickó.

 – Karácsonyfa BDSM bukkake – javítja ki a másik.

 Végül megveszek egy felvételt, ami a legkevésbé éles, így szinte alig vehető ki, hogy ondó csöpög a tűlevelekre, majd elindulok vele haza. Az egyik sarkon lepisszeg egy ballonkabátos férfi: – Karácsonyfát keresel?

 Izgatottan bólintok, mire széttárja kabátját. Alatta teljesen pucér, és egy majdnem húsz centis fenyő meredezik szőrös combjai között. Már számolnám le a pénzt, amikor alaposabban megvizsgálva feltűnik a turpisság. A lába között nem is karácsonyfa van. Hanem egy okostelefon, amire kihullt tűleveket ragasztottak. A mobiltelefonon pedig karácsonyfa bukkake képei villognak. Felsikoltok, és rohanni kezdek.

 A következő sarkon belebotlok egy másik fickóba.

 – Karácsonyfát keresel? – kérdezi, én pedig a képébe ordítok: – Nem kell több karácsonyfa bukkake!

 A férfi láthatóan átérzi a problémámat, mert megveregeti a vállam és azt feleli: – Na jól van jól, ne is figyeljen azokra a vadállatokra a téren, mocskos disznó mindegyik. Nekem pontosan az van, ami magának kell! Jöjjön! Itt lakom a közelben, megmutatom.

 Bizonytalanul ugyan, de követem. Hamarosan egy szebb időket is megélt lepattogzó festékű társasházhoz érünk. Felmegyünk a második emeletre, ahol a fickó egy ideig pepecsel a kulcsokkal, aztán beenged a lakásba.

 – Jöjjön, jöjjön! – Egyenest a sárguló csempéjű fürdőszobába tessékel, hirtelen nem is értem, mit keresek én egy vadidegen karácsonyfaárus lakásán, de a remény, hogy megúszom lucfenyő bukkake nélkük az ünnepeket túlságosan csalogató. Ám attól, ami a fürdőszobában vár, elfog a hányinger.

 – Ez meg mi a szar? – hagyja el a mondat a számat újfent.

 – Karácsonyfa-sellő, miért mit gondolt, micsoda? – A repedezett kádban egy kövér nő fekszik pár centis vízben. Ám a nő csak deréktól felfele nő – azalatt örökzöld fenyő – tűlevelei előre-hátra ringatóznak a vízben – a termetes asszony épp bejglit zabál, és artikulálatlan nyavalygással üdvözöl.

 – Grönlandon fogták, Nanortaliknál. Eredetileg magamnak vettem a kisállat kereskedésben. És higgye el, nem volt olcsó, de ne ijedjen meg, magának potom pénzért adom. Az a helyzet, hogy kicsit jobb étvággyal bír, mint gondoltam, és már kurvára elegem van, hogy bejgliért állok sorban a pékségben. Maga viszont úgy néz ki, mint aki vállalna efféle apró kellemetlenségeket egy igazi karácsonyfáért.

 – Ez nem egy igazi karácsonyfa! – Szakad ki belőlem, mire a termetes sellőből felbuggyan egy diós-mákos büfögés, majd távozik belőle némi gáz  alul is – bárhol is leledzik alsó kijárata – a bűzbuborékok gyöngyökként akadnak fenn a zöld tűlevelek között.

 – Na-na. Mégis csak jobb, mint egy karácsonyfa bukkake! – Vigasztal a férfi. – És a karácsonyfa-kentaurnál is jobb; higgye el, olyat nem akar a lakásban.

 – Karácsonyfa-kentaur?

 – Persze. Derékon alul ló, derékon felül karácsonyfa. Teliszarja a lakást és mindent összetör, mert nem látja, merre megy.

 Végül belátom, hogy a karácsonyfa-sellő jobb, mint a karácsonyfa bukkake. Megveszem hát a férfitól a lényt. Sajnos a kádat is meg kell vásárolnom vele együtt, mivel úgy meghízott az utóbbi hetekben, hogy képtelenség kiemelni porcelán szarkofágjából. Nyögve és reszketve cipeljük át az én lakásomba. Útközben még beugrunk bejgliért.

 Később aztán törzsvendég leszek a pékségben – reggel és este ott toporgok, teli szatyor bejglikkel térek haza, biztatva magam, hogy már csak pár nap és szenteste, addig csak kibírom valahogy a sellővel. Az meg egyre csak hízik, szinte el is tűnik alatta a kád – ha viszont nem kap bejglit, mekegve sikoltozni kezd, mint egy törött lábú kecske. Így inkább tömöm.

 Végre elérkezik 24-e. Elhatározom, hogy feldíszítem a karácsonyfa-sellőt. A behemót nő csámcsogva tűri, ahogy derékon alul gömböket és angyalkákat aggatok rá, amíg lebegve dülöngélnek előre-hátra a vízben, majd – mivel alig férek már fenyőfa részéhez, hisz teljesen rábuggyan felső hája és hatalmas tőgy szerű csöcsei – a felsőtestét körbetekerem izzósorral – szépen bedugdosom a színes kis üveg-izzókat a hájhurkái közé. Amikor elkészül a díszítés, bedugom az izzósort – ám ekkor a dagi sellő összerándul, és kipottyan a szájából a félig megrágott bejgli. Vizes teste előre-hátra kezd vergődni – a kád oldala szilánkokra törik, ahogy dobálja magát – olyan most, mint egy horoghegyre tűzött kövér, fehér kukac. Valamit elbasztam, dereng fel bennem, de nem rémlik, hogy az izzósor dobozára ráírták volna, hogy kádban nem lehet használni. Sötét füst dől elő az asszony hónaljából – ekkor veszem észre, hogy kigyulladt a hónaljszőrzete, amit aztán a haja is követ. Gyorsan kinyitom a csapot, és vizet spriccelek rá – de ettől ismét rángatózni kezd, a szájából pedig hab folyik. Feketülő arcát felém fordítja, és sebesült kecske hangon vinnyog rám – szájában koromszínűre sülnek a fogai közé ragadt diódarabok. Ekkor hólyagként feldagad bálna teste, és egy hatalmas pukkanással kiszakad a bőr. Piruló fehér zsírforrás tör elő belőle s borítja el karácsonyfa alsótestét – az olvadt viasz szerű faggyú teljesen ellepi, én pedig felsikoltok, mert rájövök, átbaszott az eladó – minden idők legnagyobb karácsonyfa bukkakéját sózta rám.

**********

További karácsonyi sztorik a Katapult karácsonyi antológiában.

Most biztosan meghallgatnál valami szép karácsonyi mesét, úgyhogy hagyd a francba ezt az antológiát.

Nehéz éved volt, minek fárasztanád magad rénszarvasokkal, akik amfetamint tolnak, meg egy mikulással, akinek klitorisza van (ami ráadásul egy Jakab nevű krampusz). Hülye egy kötet ez, amiben karácsonyfa helyett egy prostituáltat díszít fel egy férfi, a Jézuskát pedig sikerül végre klónozni. Miért tocsog a vérben a nagyi bejglije, buborékos-e a karácsonyi aranyeső és mi az a karácsonyfa bukkkake? Kit érdekel, élvezd a karácsonyod.

A párom unja már, hogy folyton a seggét bámulják, így hát bezárkózik a fürdőszobába a konyhakéssel és levágja a farpofáit.

Nehezen akar elállni a vérzés – a kórházban visszavarrnák ugyan neki, de azt hazudja, elhagyta őket. Valójában egy kartondobozban tartjuk a farpofákat a szekrény tetején, és egyedül én nézegethetem. Ám egy este arra térek haza, hogy valaki betört a lakásba, egy vadidegen férfi ücsörög a padlón, előtte a szekrény tetejéről levett doboz, és meredt szemekkel vizslatja a tartalmát.

– Tűnés! Ne bámuld a barátnőm seggét! – Kirugdosom a lakásból, és a dobozt egy magasabb szekrény tetejére teszem. De éjfél körül arra ébredünk, hogy valaki betört hozzánk – a nappaliban két férfi ácsorog, előttük a nyitott doboz, és szótlanul nézik a benne heverő levágott farpofákat.

– Mocskos disznók! – visítozik a párom, én pedig egy partvisnyéllel verem ki őket a házból. Megegyezünk, hogy felvisszük a párom seggét a padlásra, még ha emiatt nekem is létráznom kell, valahányszor meg akarom csipkedni a fenekét. Másnap amikor felmászok érte, négy férfit pillantok meg – ott ülnek a doboz körül, mint akik transzban vannak, és merengve bámulják a benne lévő vértelen két húspogácsát. Felkapom a dobozt, és visszaszaladok a házba.

Telnek a napok. Bomlani kezd a hús. A párom feneke egyre büdösebb. Most egy bezárt asztali fiókban őrízük a dobozt, a kulcsot pedig a nyakamban hordom. Olykor beszökik egy-egy férfi, és leskelődik a fiók kulcslyukán át. Gyógyulnak a párom sebei, de úgy néz ki derék alatt, mint egy ráncos, leforrázott alma, lyukkal a közepén. Valahányszor szeretkezni készülünk, elővesszük a fiókból a fenekét. Felteszek valami vérpezsdítő zenét, és azt mondom neki: – Rázd a popód bébi! – Erre lötyögtetni kezdi a kartondobozt a kezében – a benne lévő húsdarabok tompa puffanással ütődnek újra és újra a doboz falának. Ideiglenesen visszaragasztjuk celluxal a párom seggét – a szürkülő, később zöldülő szövetcsomókkal dörzsöli lüktető farkam, amikor öltáncot jár. Ám a cellux sem mindenható – az egyik alkalommal az ölemben marad az egyik farpofája. Kellemetlen helyzet, de a párom kivágja magát: megragadja a levált ülőgumót, és mintha csak szivacs lenne, úgy dörzsölget tovább vele – a bomló húskupac furcsa nyálkát hagy a bőrömön. A fekete pontot nézem a fenékdarabon – az anyajegyet, ami régi, kellemes emlékeket idéz. Ám egyszer csak – mintha egy katonai bunker fedőajtaja nyílna fel – az anyajegy megemelkedik és elődugja a fejét alóla egy reszkető légylárva. A párom sikítva ejti ki a kezéből a seggét, majd sírva fakad. Hiába hordtuk teli sóval a kartondobozkát, a besózott segg sem állhat ellen a végtelenségig a bomlásnak. Pár nap után a kukában köt ki a párom popója. Most idegen férfiak toporognak a fekete szemetesláda körül, és bámulnak, csak bámulnak bele, egy pillanatra sem veszik le a tekintetüket a szétmálló, zöld húsdarabokról. A páromat mintha már nem érdekelné, hogy a seggét stírölik, inkább az aggasztja, hogy most érzi csak igazán, nincs is már segge.

– Ugye vannak fontosabb dolgok is egy fenéknél? – kérdezi a könnyeit nyelve.

– Persze – mondom, s hirtelen több is eszembe jut. A reggeli nyújtózkodás. Séta a fák között. Az erdőben egymásnak feszülő szarvasok agancsának velőszomorító csattogása – a levetett maskarák nyugalma, az üres vállfák himbálózása egy öreg szekrényben – a fáról csüngő megszáradt arany gyantacsepp, amiről anyám azt mondta, az angyalok mézkönnye – mind mind fontosabb mint egy segg. A kamaszkor nedves tejpilléi, az ébredő felnőttkor csipái, hajnali rózsa-spóraképződés – a koponyaburokban száradó titkos gondolatok gipszöntvényei – az érintéskor lopott kézmeleg kialvó pulzálása – fontosabbak, mint egy picsa.

Sok fontosabb dolog van – mondom magamnak, majd előrelépek egyet a kuka előtt kialakult sorban, hogy megnézhessem a párom seggét.