Rendelek az internetről egy Nagy-Magyarország alakú méhlepényt, hogy lenyűgözzem a szomszédban lakó hungarista csajt. Egy ideje szeretnék bejárást kapni rovásírásos tangájába, de a hozzá járó kigyúrt, kopasz szittya-motorosok mellett nem nagyon rúghattam eddig labdába. Na de majd most!
Formaldehides üvegbe teszem a Nagy-Magyarország placentát, és becsengetek hozzá. Beadom neki, hogy ezzel jöttem a világra, ő pedig máris táltosnak meg sámánnak hív. Az üveget simogatja, és azt mondja, büszkén viselnem kéne a méhlepényt, hogy ezzel is emlékeztessem az embereket Trianon igazságtalanságára. Kivesszük tehát a formaldehidből, és a hasamhoz kötözzük egy bőrövvel. A csaj ettől rendesen felizgul, lehúzza a nadrágomat és a szájába veszi lüktető farkam. Ujjai közben a rám csatolt barna, vénás lepénnyel játszanak. Hamarosan pedig felváltva nyalja és szopja a péniszem és a placentát – nyelve felszántja Felvidéket, és behatol Erdély szivacsos sűrűjébe.
Délután elvisz egy szalonba, ahol rovásírásos szöveget tetováltatunk a placentámra. Rámutatok egy furcsa, z betű jelre, hogy ez mit jelent. Egy ideig gondolkodik, majd azt mondja, azt jelenti, hogy nem, nem, soha!
– És ez a sátor szerű valami?
– Vesszen Trianon.
– Oké.
Kora este kivisz a városligetbe babgulyásfőzésre az árpádsávos pajtásaihoz. Tűzijátékok robbannak bennem, amikor úgy mutat be, mint a pasiját. Egy ideig gyanakvóan méregetnek a hungaro-haverok, de aztán meglátják a hozzám kötözött tetovált placentát, és rögtön a keblükre ölelnek. Nem telik bele sok időbe, már részegen dülöngélünk a pálinkától, a méhlepényemet pedig a rotyogó babgulyásba lógatjuk, hogy némi hazafias ízt kapjon a leves. Otthon aztán egymásnak esünk barátnőmmel. Miközben arcát a herezacskómhoz préseli, feldugja magának a lecsatolt placentát, csak hogy aztán óvatosan kitolja magából. A gondolat, hogy megszüli újra és újra Nagy-Magyarországot, őrületes orgazmusba kergeti.
Később aztán, miközben a fanszőrömet és a méhlepény maradékokat szedegeti a fogai közül, megpróbálok ismerkedni vele.
– És ö, mit lehet rólad tudni? – kérdezem bizonytalanul. Egy ideig néz csak rám, majd megrántja a vállát, és azt feleli: – Magyar vagyok.
– Én is magyar vagyok – Bólintok.
– A Kárpát-medencébe születtünk! – húzza ki magát.
– Igen – biztatom. – De ezentúl is biztos van valami, amiben jó vagy, meg büszke vagy rá, meg ilyenek – kockáztatom meg.
Rám néz, és azt mondja: – Büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem. – Majd csönd telepszik ránk. Végül azt mondja: – Baszunk?
És baszunk. Mert bár nem említette, hogy büszke lenne rá, de remekül dug. A placenta viszont hamarosan elkezd rohadni. Valami ősi, bűzös mocsárszag küzdi magát felszínre a száradó barna szövetkupacból. Rádöbbenek, így nem sokáig fog tartani az új párkapcsolatom. A barátnőm bele sem gondolt ebbe, amikor kivetette a formaldehides üvegből a placentám. Talán azt hitte, a táltosoknak nem rohad el a méhlepénye. Gyorsan újat kell rendelnem az internetről, mielőtt még megneszelne valamit. Írok az eladónak, hogy azóta nem szült-e egy újabb méhlepényt. Azt válaszolja, nagyon jó, hogy írtam, mert már ő is írni akart nekem, csak még nem tudta, hogyan kezdjen mondandójához: történt ugyanis egy kis kavar, úgy fest a méhlepény helyett a gyerekét küldte el nekem.
– Izé, olyan kis ronda volt, nehéz volt megkülönböztetni a kettőt – vallja be. Ránézek a placentára. Hirtelen felfedezem, hogy bizony szája és szemei vannak. Nahát, ez tényleg nem egy méhlepény, hanem egy csúf, Nagy-Magyarország alakú csecsemő. Megörülök a dolognak, mert ez azt jelenti, még mindig meg van valahol a placenta, és talán jobb állapotban van a gyereknél. Az eladó viszont nem hajlandó eladni nekem. Azt mondja, ha már elbaszta a dolgot, és nincs csecsemő, megpróbálja felnevelni a méhlepényt. Felhívom telefonon, hogy élő szóban győzködjem kicsit, de hajthatatlan. A háttérben a placenta épp bömbölni tanul. De mégis micsoda anya az ilyen! Rendelek mástól egy placentát, igaz, nem Nagy-Magyarország alakú, de majd megdolgozom, és az lesz. Másnapra ki is hozzák. Alakra inkább Románia, de abból lehet Nagy-Magyarországot gyártani. Viszont gőgicsél, és vergődik – nem vagyok benne biztos, hogy ez az eladó nem a gyerekét küldte el. Sebaj, akkor is Nagy-Magyarország lesz belőle. Egy ideig a konyhapulthoz csapkodom, hogy felpuhuljon, aztán gyúrni kezdem – végül körbevágom a konyhakéssel, ügyelve a szent határvonalakra. A levágott nyesedékek mögül ömleni kezd a vér, amit szalvétával itatok. Végül rárajzolom a nem, nem soha és a vesszen Trianon rovásjeleket, majd a hasamhoz csatolom a szörcsögő szövet-országot. Kanosan csengetek be a barátnőmhöz, ám nem nyitja ki az ajtót és különös zajokat hallok bentről kiszűrődni. Az ajtó viszont nyitva, így hát beengedem magam. Hosszú vércsíkot húzok a padlón, ahogy behatolok. És ott a barátnőm, térdepel és épp egy fiatal srácot szop, aki azt kiabálja: – Szopd csak a turul-tejet!
A barátnőm ijedten pillant rám, majd reszkető hangon megszólal: – Ne haragudj... de... de neki turul alakú a farka...
És tényleg az. De kirohanok a lakásból. Otthon bezárkózom a szekrénybe, a hozzám szíjazott csonka, nedvedző csecsemő-placentát simogatom, az pedig vért okád és hörögve reszket a hasamon, mint egy ijedt állat.
– Mindent elvettek tőlem, de legalább még magyar vagyok – motyogom a ruhamolyoknak, és a szekrénylakó rovarok azt mondják, ennyi talán elég is egy identitáshoz, hiszen ők is sokszor a szekrénnyel azonosítják magukat – mit nem adnának érte, ha kabátok lógnának bennük, ezért is tömik magukat ruhával.
Máskülönben a méhlepénynek legalább olyan joga van táplálkozni egy csecsemőből, mint fordítva.