Komor Zoltán Blog

És a sokat szenvedett, egymástól eltiltott fiatal szerelmes pár végül felkereste a határban a rettegett bőrbiopszia juhászt. Persze mint minden rendes falusi, aki nem csirkezúzában tartotta az eszét, ők is féltek a hámsejt-pásztortól, akinek fekete mágia pattogott olajtól csillogó pórusaiban, ám jól tudták, hogy rajtuk már csak a varázslat segíthet: a lány vagyonos szülei megtiltották, hogy a nincstelen kubikos fiú átlépje a küszöböt.

Azt beszélik, hogy a bőrbiopszia juhászt nem is anya szülte, csupán az agyagos hortobágyi föld repedései izzadták ki sok-sok éve, s azóta széles harcsabajszát pödörve hozza a rontást a környékbéli kosztanyákra: elég egyszer végighúznia kérges ujját a szőrszálakon és a faluban máris elrákosodik egy anyajegy vagy góc keletkezik a tüskéssejtekben. A rontást pedig csak úgy lehet elkerülni, ha áldoznak a vén hámsejtfalónak, a befelé nőtt szőrszálak rémísztő urának: így aztán minden teli hold előtt kiparancsolnak egy szépséges lányt a határba, ahol a bőrbiopszia juhász rozsdás pogácsaszaggatójával kiszakít egy tükörtojásnyi bőrdarabkát a fruska hátából. A megkaparintott hámszövetet aztán napokig duzzasztja – a pórusaiból szivárgó olajjal kenegeti, agyagos öklével ütögeti, s éjszaka azon nyugtatja borzalmas fejét. Így megy ez, míg aztán a bőrcafat szarvasmarha méretűvé nem dagad, s akkor csatlakozhat a juhász átkozott szövet-nyájához. Ott legelnek most is: megannyi sápadt, felpuffadt bőrcsomó, kullancsként hízó bőrtokok – mint tekergő hernyók, kúsznak szőrszálaikon, a juhásznak pedig már azon jár az esze, melyiket fogja ma délután megfejni, hogy csillapítsa szomját.

A juhász arca akár egy reszkető pocsolya, némán ül és mered maga elé, mikor meglepi a két fiatal. Kezében el-vissza jár a pogácsaszaggató, mintha csak hipnotizálni akarná a jövevényeket. Olajos aurája méregként csorog a szomjas földbe.

A kubikos fiú végül előadja jövetelük célját – miközben a lány a háta mögött ropogtatja csontjait, és egy távoli gémkutat bűvöl, hogy ne kelljen tekintetét a rontó szellemre vetnie. A pórus-pásztor sokáig emészti az elhangzott szavakat, majd feláll, egy távoli falunak szegezi fekete szemét, s ahogy megpödri a bajszát, valahol burjánzásnak indul egy daganat. Majd az ifjú párra néz és azt kérdezi: – No és én mit kapok cserébe, ha segítek nektek?

A két fiatal erre zavarba jön. Mit is adhatnának? És ugyan mire vágyhat ez a rém? Végül a bőrbiopszia juhász adja meg a választ saját kérdésére: – Elintézem, hogy együtt lehessetek, cserébe adjátok nekem első szülött gyermeketek árnyékának a bőrét!

A szerelmes pár erre összenéz és megrántja a vállát: ugyan mit számít nekik a gyermekük árnyéka, hát még annak a bőre? Belemennek hát az üzletbe, a bőrbiopszia juhász pedig máris munkához lát: – Az emberről nem lehet leválasztani a saját árnyékát – magyarázza.  – Az árnyékává teszlek tehát, és így mindig együtt lehetsz kedveseddel – intézi szavait a fiúhoz. – Azzal magához vesz egy vödröt és felkeresik nyájának legsötétebb tagját: egy kövérre hízott foltos bőrdaganathoz lépnek, amely békésen görög egyik oldaláról a másikra a perzselő nap alatt. Golyó testén megannyi fekete folt: anyajegyek sehová sem vezető térképe – a szalamandrán nincs annyi pötty, mint ahány szőrös kis pigment-sziget ezen a daganaton duzzad.

– Most pedig szépen megfejjük Sárát – duruzsol a bőrbiopszia juhász. – A teje majd téged is elfeketít! – Azzal repedezett körmével vakarni kezdik a bőrgömböc egyik kiálló anyajegyét. A tömlőlény fájdalmasan nyüsszög körme alatt – majd az anyajegy felfakad, és fekete pigmentsejtektől sűrű olajos vér kezd csordogálni, amit a jó pásztor egyből felfog vödrével. Így telnek aztán az órák: a bőrbiopszia juhász szép sorban elvakarja az összes anyajegyet. Amikor pedig összegyűlik egy jó adag melanóma-olaj, kis bögrébe méri és odanyújtja a fiúnak. Az egy darabig hezitál, de végül felhajtja a fém ízű löttyöt. És láss csodát: máris sötétedni kezd. Bőre akár egy hegedűs cigányé, ám a juhász újabb poharat dug az orra alá: a fiú ezt is kiissza. A bőre pedig tovább sötétül: immár úgy fest, mint egy szerecsen harcos, de a juhász még mindig nem elégedett.

– Fekete leszel, mint dobókockán a pötty, mint az éj nyújtózkodó rostja – mondja, feje ott lebeg a repedezett puszta felett, pupillája egyetlen vérző anyajegy. Most hízott kubikos daganaton duzzasztja tagját s szőrszálaikon sehová mennek. Méregként a szerelem – a lány valódi árnyéka féltékenyen nézi, ahogy a fiú már nála is feketébb, sértettségében fekete hangyákra hull szét és bemászik a föld repedéseibe, hogy magáévá tegye a hortobágyot örökre.

– Íme hát a szeretőd! – Csattognak a bőrbiopszia juhász pórusai és a magasba tartja a legényt, hogy bemutassa az éjnek, ami rögtön szerelembe esik vele. De az indigó bőr alatt a fiú még mindig vörös szíve csak a lányért dobban: nem is tétlenkednek hát, következő a ceremónia záró taktusa, és egy jó erős damillal a sápadt lány bokájához varrja az ében fickó talpát. Vér csöppen a szomjas földre, ahogy a tű a bőr alá szalad – telisziszegik az éj barlangját a szerelem fájdalmaitól a fiatalok: de aztán befejeződik a művelet, a juhásznak pedig büszkeség-könnyek csillognak a szemében, s rögtön el is alszik mindenki. Csak reggel ébred a társaság, a lány sikolyára: – Te jó ég! Haza kell mennem! Megnyúznak otthon, ha megtudják, hogy nem töltöttem az ágyamban az éjszakát!

És már rohanna is, de valami visszahúzza. A szerelme az, ott fekszik a földön, mint egy elfelejtett olajtócsa, fekete, mint a gőte nyálkás bőre, és lába az övéhez van kapcsozva.

– Na gyerünk, gyerünk, mától te húzod a súlyát, jobb ha hozzászoksz mihamarébb – biztatja a pigment-pásztor, a lány pedig nekifeszül, és lassan törni kezd előre, húzva maga után reggeli merevedéses árnyékát. A fiú próbál segíteni, megemeli a testét, kézen jár, de csak ront a dolgokon: végül hagyja, hogy a lány vonszolja csak, és sziszeg, miközben a száraz talaj sebeket súrol a hátába. Ahogy közelednek a falu felé, a juhász szavai hullnak ki minden átrepülő madár tollából: – Előbb-utóbb megszokjátok ezt, sőt, természetes lesz. Lány, a te lábad megerősödik, fiú, a hátad megkeményszik, s nem lesz több seb! És ha lesz is, mit számít ez, ha együtt lehettek?

A két szerelmes most rádöbben csak rá, hogy a juhásznak igaza van: mától elválaszthatatlanok. Örömükben rögtön egymásnak esnek: a lány hátra dől, s a szerelem harangöntője csillogni kezd a szemében, ahogy meglovagolja az árnyékát. A fiú fekete pigmentsejtektől kásás spermát spriccel belé, s ellágyul az indigópapír szélének csücske. Dobószámok. Mint két hatos – elveszni a végesben.

Otthon aztán nem is vették észre a csalafintaságot: annyit láttak csak, hogy nehezebben jár a lányuk a lakásban, és többször zárkózik be a szobába, de belül tapsikolt a család, mert nem szökött már ki otthonról, hogy találkozzon többé azzal az átkozott kubikos ficsúrral. Dagadtak a lány lábikrái, hamarosan egyre könnyebbnek érezte vonszolt párját, s próbált úgy sertepertélni a konyhában, hogy figyelmetlen családtagjai nehogy megtapossák az árnyékát. Evés közben aztán az asztal alá csempészett pár falatott, így etette szerelmét, persze csak keveset, hisz minél többet fogyott a legény, annál könnyebb volt neki a mozgás. Éjszaka aztán egymásra hajoltak: az árnyéka pedig mélyen belé hatolt, s kimeszelte belülről az elhagyott padlások könnyével.

Hanem aztán addig-addig meszelgettek, hogy végül gyerekké csomósodott a lányban a sok-sok belé fecskendezett sperma. Nem is tudta, hogy rejtse dagadó hasát a családja elől, hisz sehogy sem értenék meg, hogy esett teherbe a saját árnyékától. A dolgok állását persze sokáig tagadni nem lehetett: amikor végül kiderült, volt nagy sírás-rívás meg átkozódás, és ki is faggatták rendesen, ugyan ki az apa. Ám a lány nem felelt semmit hónapokon át, kerekedett csak inkább szépen-csöndben, míg nem aztán már nem tudott tovább gömbölyödni.

A szülés rendben folyt: leszámítva, hogy az izgatottan sertepertélő bába többször is megtaposta a lány árnyékát, és még a forró vizet is rácsepegtette, ám a fiú minden fájdalmát feledtette, amikor a szobát betöltötte az újszülött sírása. A gyermek egészséges volt, és még a lány durcás szülei is majd elpityeregték magukat örömükben. El is határozták hát, hogy nem firtatják tovább az apa kilétét, megadnak mindent ezentúl a lányuknak és gyermekének.

Éjszakánként aztán a lány árnyéka szorosan ölelte magához a csecsemőt. Szép családként éltek ezentúl: míg nem aztán a bőrbiopszia juhász nem jelentkezett a jussáért.

Egy éjjel történt: a szobában lebegő sötét olajos pórusain küzdötte fel magát, mint giliszta, amelyik előmászik a földből: befőttes tető arca hidegen gurult el-vissza a recsegő padlón és vérszopóként bajszait a lány homlokához szorította, hogy koponyájába okádja szavait: – Hozzátok el a gyermeket hozzám! Hiszen nekem ígértétek az árnyékának a bőrét! Hozzátok el hozzám a gyermeket!

A rémálmok kitépett szárnya, a félelem szagos vajrétege. A lány aztán hajnalban elmeséli az álmát az árnyékának.

– Menjünk hát – mondja. – Ugyan miért tagadnánk meg ezt az apróságot tőle? Utána élhetünk aztán szabadon.

Nekivágtak hát a pusztának, s hamarosan elérték a bőrbiopszia juhász táborát, ahol a félelmetes varázsló épp egy megsebzett melanómából szopogatta az ördögök anyatejét. Pupillája, mint a folyó felkavart iszapja – mint az iszapba rejtőző nyálkás halak sárral kibélelt üregei – tekintetétől izzadni kezdenek a betegágyak. S már feni is a kését szempilláin: – Tartsátok hát ide a gyermeket! – a lány pedig úgy tesz, ahogy parancsolja, s nagyot dobban a szíve, amikor meglátja a juhász ujjai közt táncoló pengét szeme fénye felé közeledni. De aztán a juhász letérdel az agyagos földre és hegyes kését a kapálózó gyermek árnyékába mélyeszti. Felparázslik a sírás, de nem a gyermek bömböl, hanem az árnyéka, ahogy a hideg fém lassan lehámozza róla a fekete bőrt. Vér csöppen a földre, a pár pedig alig hisz a szemének: az árnyék a lehámozott fekete réteg alatt vörös, mintha csak húsa lenne. Az ordítástól izgatottan remegnek a határban őgyelgő bőrtömlők szőrtüszői.

– Ez lesz mától az új palástom! – Emeli az ég felé a lenyúzott árnyékbőrt a juhász, majd megköti nyaka körül. A pár rá sem bír nézni a földön kapálózó megnyúzott céklaszín árnyék-csecsemőre: – Menjünk, menjünk innen! – sikolt a lány, és rohanni kezd, kezében a gyermekével, húzva maga után árnyék-párját, de bárhogy is szalad, látja, hogy a vörös csecsemő suhan utánuk a földön, hisz senki sem hagyhatja el árnyékát – gyermekének eztán egy megnyúzott emberrel a nyomában kell leélnie életét. Ahová csak lép, ott bömböl majd mögötte, jajongva, ahogy leháncsolt húsához ér a föld pora és a táj kavicsai felsebzik száradó inait. Elkíséri aztán még a koporsóba is, ahol végre nem lesz többé fény és nem lesz több árnyék sem, de addig is nem lesz pillanat, hogy ne emlékeztesse: szülei alkut kötöttek az ördöggel.

Így jár tehát aki sötétre szopja a napkorongnyúlványt, így jár, aki megvacsoráztatja a zsolozsmák potrohát. Hatalmas, hízott bőrtömlő érkezik, az oldalára vérrel felírták, hogy TANULSÁG. Fiatal lányok szopják megduzzadt pórusait, mint fiatal borjak, nyelik a tanulság-tejet, miközben árnyékuk pénisze meredezni kezd és fekete előváladék csöppen a hirtelen öreg tájra. Az olajtól elhagyott lány – távoli ég! az elhalt könnyek hámsejtfalója – árnyékpéniszek húsfogatokban – mind csupa-csupa hatos dobókockát élvez – majd feldagadnak a lányok és elvonulnak a távoli sóbányákba, hogy életet adjanak megnyúzott csecsemőiknek. Ott kúsznak már négykézláb a bőrtelen gyermekek, hatalmas, rákos melanómát húznak maguk után köldökzsinórjaikkal, aminek tetején a bőrbiopszia juhász pöffeszkedik – olykor megpödri a bajszát, amitől meghal a faluban egy-egy árnyék. A halott árnyékot szépen elföldelik aztán, a gazdájának pedig élete végéig ott kell toporognia ezentúl a sír mellett, hisz árnyék nélkül egy tapottat sem léphet – aki pedig egy halott árnyékot cipel, azt a szag miatt hamar kitiltják minden épkézláb pöce-ólból. Hátul óriás gömböcként pörög a TANULSÁG – lányok lovagolják – izzadt göb-pórusai mint aprócska kacs-péniszek, betöltik tanulság-tejtől síkos üregeiket.

– Ez lesz mától az új palástom! – Vigyorog a juhász, ahogy átrepül az égen, dobókocka szemeit forgatva és megköti vastag nyaka körül az éjszakát.

Egész életemben titkoltam, hogy trójai faló vagyok. Volt már jó pár kapcsolatom, de soha egyik barátnőm se jött rá, hogy apró görög katonák bujkálnak bennem. De nem bírom már a titkolózást, regisztrálok egy társkereső oldalon, ahol más trójai falovakkal ismerkedem. Egy fickó pajzán fotókat küld magáról, amin jól látszik, ahogy egy nyitott ajtón keresztül aprócska, kardot és pajzsot szorongató görög vitézek kukucskálnak ki a testéből. Titkos randevút beszélünk meg, de a helyszínen kiderül, hogy a pasi végig hazudott, a képeket az internetről lopta és ő valójában egy súgólyuk, amiben egyetlen ősz hajú fickó görnyedezik és a Rómeó és Júlia szövegét suttogja nekem. A dohos színpadnyílás elborzaszt – a görög katonák sebzett tekintettel reszketnek bennem.

Apró trójaiak érkeznek, köteleket dobnak rám és eltolnak egy közeli kocsmáig. Miközben keserű képpel egy sör fölé hajolok, elhatározom, hogy törlöm magam a trojafalove.com-ról. Ekkor valakinek a tekintetét érzem a hátamon. Megfordulok, egy szakállas fickó az. Bizonytalanul pillantok hátra, ő pedig rám kacsint. Ahogy a jobb szemhéja a szemére csúszik, egy aprócska ajtót pillantok meg a szemöldöke alatt, amiből egy miniatűr katona integet felém.

Hamarosan már a lakásán vagyunk. Levetkőzünk és az ágyra fekszünk. Kinyílnak aprócska csapóajtóink és elözönlik az ágyat és nyugodtan fekvő testünket az izmos görög katonák.

– Támadás! – ordítanak, és egymásnak esnek karjaikkal. Vér spriccel a fehér lepedőre, a forró belek gőzölgő gilisztaként fordulnak ki a felhasított gyomrokból. Valósággal reszketünk a gyönyörtől, miközben beborítanak az aprócska levágott végtagok.

Reggel térünk csak magunkhoz. A zuhanyzóba botorkálunk. A víz lehámozza rólunk a rozsaként ránk száradt vért. Nem szólunk egy szót sem egymáshoz. Hirtelen azt kívánom, bárcsak súgólyuk lehetnék és a számba adná valaki a szavakat.

*

Egész életemben titkoltam, hogy trójai faló társkereső oldal vagyok, pedig már tinédzser koromban regisztrált rám néhány felhasználó. Azóta is folyamatosan képeket cserélgetnek a bőröm mögött a felhasználók – telis-teli üregekből kiözönlő görög katonákról – de erről szerencsére mit sem tud a lány, akit randevúra hívtam. Miközben vörösbort kortyolunk, arra gondolok, hogy a legszívesebben más társkereső oldalakkal randevúznék. Otthon tehát regisztrálok egy társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalon. A findyourlovesexyloversite.com-on aztán a felhasználóink profilképeit cserélgetjük egy másik társkereső oldallal, végül pedig megosztjuk egymás linkjét.

Masszív és hosszú a linkje, de a tartalom elborzaszt: whistlingworkersforwheelchairs.com – az oldalon építőmunkások és kerekesszékes emberek ismerkednek egymással. Borostás, védősisakos, izzadt férfiak mindenhol. A munkások virtuális füttyöt küldhetnek a fogyatékkal élőknek. Ráadásul az oldal teli van spammel: gyanítom, hogy hamar összeszednék ettől az oldaltól valami gusztustalan STD-t.

Már épp készülnék törölni magam a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalról, de akkor kapok egy levelet: Szia, nincs kedved ismerkedni?

Hamarosan cserélgetni kezdjük a szervereinken lévő profilképeket. Ám egyszer csak megkapom a saját profilfotómat. Kiderül, hogy valójában a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldallal levelezem. Bevallja, hogy őt igazából a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalak izgatják, regisztrált is egy társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalon, de szívesen kipróbálna ezt-azt egy társkereső oldallal is. Így hát hamarosan kikötünk a lakásán. Levetkőzünk és egymásnak esünk. Aprócska, regisztrált profiljaink egymáshoz feszülnek. Szopom a domain nevét, a saját profilképemet nyalom.

Reggel a zuhany lehámozza rólam idegen társkereső oldalak hivatkozásait. Két nap múlva megjelenik rajtam az első spam hirdetés. A whistlingworkersforwheelchairs.com-ot reklámozza.

*

Egész életemben titkoltam, hogy valójában egy trójai falovakról szóló kispróza vagyok, de nem bírom tovább magamban tartani. Hajt a vágy, hogy más trójai falovakról szóló szövegekkel ismerkedjek, így hát feladok egy hirdetést a trojanhorseproseslove.com-on, amire végül jelentkezik Homérosz Iliásza.

Egy étteremben találkozunk. Lassan oldódunk fel, de Iliász végül belejön a beszélgetésbe, én pedig sokat bólogatok, miközben istenekről, félistenekről, meg ki tudja még mi másról csacsog. Igazából nincs sok közös bennünk, de a harmadik pohár bor után mégis úgy döntök, hogy hazakísérem. Ahogy bezárjuk az ajtót, máris egymásnak esünk. Levetkőzünk. Forró bizsergés fut végig rajtam, amikor észreveszem, hogy Homérosz Iliásza fekete bőrtangát visel a nadrág alatt.

– Szopd a huszadik énekem! – nyöszörög, ő viszont nem hajlandó szájba venni az építőmunkásokról és kerekesszékes emberekről írt fejezetemet. Pedig nekem nincs is dohos szagom. Így hát végül felállok, felöltözöm és hazasétálok. Otthon addig-addig ügyeskedem, hogy sikerül leszopni a saját második fejezetem.

Kerülöm a veszélyes helyzeteket, mert az őrangyalomnak glória helyett egy sötét glory hole lebeg a feje felett. Hét éves voltam, amikor először kimentett a folyóból. Édesapám pecázni vitt én pedig úgy gondoltam, megmutatom az öregnek, hogy milyen ügyesen úszok. De aztán elkapott egy örvény és lerántott a víz alá. A következő, amire emlékszem, hogy az őrangyalom a karjában tart és az iszapos part felé cipel. Az arca akár egy mosolygós kerubé, ám miközben nyugtatott, hogy most már minden rendben, molesztálni kezdett a glóriája. Akkor még nem tudtam, hogy mi az a glory hole – a nyilvános WC fülkék falában lévő lyuk, melyen keresztül anonim orális szex bonyolítható; azt hittem, egy egérodú lebeg a feje fölött, amiben egy különösen ronda, szőrtelen patkány él, ami meg akar harapni. Nem győztem törölgetni az arcomról a nyálát.

Ám az őrangyalom mintha észre sem vette volna, hogy egy feltűnően nagy és eres pénisz meredezik a glóriájából. Mikor szájból szájba próbált lélegeztetni, felpattantam és sikoltva szaladtam végig a parton.

*

Azóta is rettegek, hogy ismét meg fog menteni az őrangyalom. Kerülöm tehát a veszélyes helyzeteket, de azok valahogy mindig megtalálnak. Naná, hogy mindig a közelemben keletkezik elektromos tűz, persze, hogy mindig én nyelem félre a vacsoránál a falatot – mintha csak az őrangyalom idézné elő ezeket a helyzeteket. Csoportterápiákra járok, ahol más molesztált emberekkel ismerkedek, az elején kedvesek, de amikor meghallják, hogy engem egy angyal zaklat szexuálisan, átküldenek az ezotériás csoportba, ahol azt mondják, félreértem az egészet, a fénylény csupán a kristálycsakrámat próbálja megpucolni. Ami talán igaz is lehet, csak nem értem, miért pont a farkával teszi. Így hát ott hagyom a csoportot, és online próbálok segítséget keresni, így ismerkedek meg a tizenkét éves Zsuzsikával, aki idegenektől próbál tanácsot kérni, hogy mit tegyen, mivel az apja évek óta molesztálja őt. De mindezidáig még senki sem szolgált hasznos ötlettel, azon túl, hogy folyton kérték csak, küldjön képet magáról, amint az apja ölében ül. Állítólag egyszer a családvédelmist is kihívta, de az is csak megfogdosta a fenekét, aztán hazament. Zsuzsika apja nem egy fénylény, de ettől még elég elkeserítő a helyzete: viszont alaposan felbiztatjuk egymást, s én is erőt kapok. Így aztán amikor legközelebb kelek át a zebrán, és feltűnik a semmiből egy százhússzal robogó autó, és persze megjelenik mögöttem az őrangyalom, hogy elrántson az útból, egyszerűen megfordulok és azt kiáltom: – Nem leszek többé áldozat! – Majd ellököm magamtól a szárnyas, glory hole glóriás fickót.

Majd' szétvet a büszkeség, miközben a kocsi nekem csapódik, és törött csontokkal kibélelt testem tehetetlen rongybabaként a levegőbe repül. 

* 

A túlvilágon aztán egy gyors helyreigazítást és a tűzvédelmi oktatást követően megkapom én is a munkaruhát: fehér lepedő, egy pár fehér szárny (enyhén dohos szagú, angyal társaim szerint idővel még rosszabb lesz az illata), egy aranynak tűnő (de valójában ügyes hamisítvány) hárfa, és persze a glória: egy feneketlennek tűnő sötét lyuk. Gyanakodva biggyesztem a fejem fölé, később pedig felsikoltok, amikor valami nagy és eres mocorogni kezd benne. 

– Itt valami tévedés történt, ez egy glory hole! – Fakadok ki, amikor valami nedvesség csöppen a glóriából a vállamra, a többi erre angyal zavartan néz félre. Most veszem csak észre, hogy az ő glóriájuk sem különbözik az enyémtől: leginkább egy koszos vécé falába fúrt lyukra hasonlít mind.

– Nincs tévedés – motyogja az egyik, de alig hallhatóan.

– Nem értem – vallom be megtörten. Erre az egyikük félrehúz, és elmagyarázza: – Minden angyalnak glory hole a glóriája.

– De… De kinek az izéje… – Erre az angyal keresztet vet, mire kifut a vér az arcomból. – Minket Isten molesztál a glóriánkon át?

Erre persze rögtön lepisszegnek.

– Persze, ezért kerültünk ide, a mennyországba – suttogja az angyal, és a szemem sarkából látom, ahogy a glóriájából hízott gilisztaként kibújik egy eres pénisz, az angyal gyorsan a szájába veszi, nyelvét végigjáratja a húgycsőnyíláson, majd a farok – mint valami riadt erdei egér – visszahúzódik a lyukba.– Azt hittem azért kerültünk ide, mert helyesen éltük az életünket, mert csupa jót cselekedtünk és nem hágtunk át semmilyen kőbe vésett szabályt…

– Ez igaz. – Törölgeti a száját az angyal. – Pont ezért vagyunk mi az Úr esete. Neki az innocent porn jön be. Ezért válogatja ki az ártatlanokat.

Hirtelen szédülni kezdek. Nem akarom elhinni, hogy az élet csupán egy hosszúra nyúlt pornó kaszting.

– Az ördög a másik véglet, de tulajdonképp nincs nagy különbség a pokol és a mennyország között. De itt legalább nincs BDSM. – És akkor az angyalok kórusban zengni kezdik a szentírást: – Mert az egész teremtett világnak az a célja, hogy Istent dicsőítse, Teremtőjét magasztalja, hogy Isten benne kedvét lelje! – Amire persze egyből előbújik a lyukból a Mindenható eres fasza.  

*  

Mint a legtöbb angyal itt én is őrangyali beosztást kapok. Előre látom, hogy nehéz dolgom lesz, mert Isten molesztálni próbálja majd azokat az embereket, akiket próbálok megmenteni. De az angyalok úgy döntenek, megkönnyítik a dolgomat és egy olyan ember mellé jelölnek ki, aki cseppet sem bánja a fejem felett lebegő glory hole-t. Ám csakhamar kiderül, hogy ezzel nem jártam jobban: a meleg srác hetente átvágja az ereit, leugrik egy hídról vagy a kocsik elé lép, csak hogy megjelenjek, megmentsem őt, ő pedig játszadozhasson kicsit a Jóistennel. Azon gondolkodom, az ezotériás csoportterápián mit szólnának vajon, ha megtudnák, hogy a világ teremtője a kristálycsakrámat dörzsölgeti a hímtagjával. 

– Másik ügyfelet kérek! – követelem a HR-es angyaltól, akit az Ősi Istenek termében találok, épp betanít egy új dolgozót. Az Ősi Istenek terme a keresztény idők előttről maradt ránk, az itt dolgozó angyalok tartják távol a régi pogány istenségeket a világtól. Voltaképp egy szoba, mint egérlyukak, sorban glory hole-ok sorakoznak a falon, időről-időre előbújik egyikből-másikból egy ágaskodó pénisz – az itt dolgozók ilyenkor rácsapnak egy kalapáccsal.A HR-es angyal meghallgatja a követelésemet; meglepetésemre nagyot sóhajt, majd bólint: – Rendben. Van esetleg konkrét jelölt?

Hirtelen eszembe jut Zsuzsika, aki valószínűleg ebben a pillanatba is egy chat site-on próbál segítséget kérni erőszakos apja miatt. Bediktálom hát a nevét, és egy gyors adminisztrációs kitérő után kineveznek az őrangyalának.  

* 

Este már a kislány ágyánál állok, és gyönge vállát rázva ébresztgetem. Amikor magához tér, ijedten hőköl hátra.

– Én vagyok az – motyogom, és végre felismer a profilképemről. Átölel, arcát a vállamba és szárnyam büdös tyúktollaiba fúrja.

– Mi ez a szag? – kérdezi. De tudom, hogy nem a dohos szagú szárnyra érti, hanem a benzinre, amivel körbe locsoltam a házat.

– Ideje mennünk – mondom. És felkapom a vállamra. Mielőtt kiérnénk a kertbe, még elejtek egy égő gyufát. A felcsapó lángok végigfutnak a szobákon és hamarosan felfalják az ágyban fekvő apát is. De mi ezt már nem várjuk meg. Törünk csak előre, a szél a tollaimat és a kislány hálóingjét borzolja. Talán megbüntetnek majd odafenn: hisz' Zsuzsika élete nem volt közvetlen életveszélyben, de én tudom, hogy mégis megmentettem az életét.– Imádkoztam a Jóistenhez, hogy segítsen, és lám segített! – Mosolyog rám a kislány. A nevét hallva persze előbújik a mindenható pénisz a glóriámból, és Isten molesztálni kezdi Zsuzsikát. A kislány reszket és sír az ölemben, majd kiugrik a karjaim közül és rohanni kezd az éjszakában.

– Azt hittem, te más vagy! Azt hittem, te más vagy! – kiabál, szavai felszakítják a mellkasom és darabokra törik a kristálycsakrám. Mit tehetnék? Locsoljam végig benzinnel a mennyországot? Nézem csak, ahogy Zsuzsika eltűnik az éjben, mint egy sötét kútba hajított hófehér kavics. És fáj a szívem, mert tudom, hogy Isten fasza előbb-utóbb utoléri. 

Egy kisprózával (Titkos koponyaház) én is bekerültem egy hamarosan megjelenő amerikai antológiába: Suburban Secrets - A Neighborhood of Nightmares (a Wetwork könyvsorozat készülő darabja).


Ez a második antológiás szereplésem a Wetworks-nél, most jött ki a Chunks: A Barfzarro Anthology című könyvük, amibe kizárólag a jóizlés határait feszegető szövegeket válogattak be, köztük két prózámat is.


Másik jó hír: Tegnap kaptam egy levelet Montanából, amiben elkérték a Tea-gyilkos című kisprózám filmjogait.

Titkos koponyaház

Néhány suhanc kölyök a szomszédból kitalálja, hogy titkos klubházat fog berendezni a koponyámban. Engem ugyan nem kérdeznek meg a dologról, de semmi ellenvetésem nincs az ötletükkel kapcsolatban. Így hát minden délután, az iskolából hazatérve megszállják a fejemet. Teli szájjal röhögnek, chipses zacskóikat ropogtatják, és olykor bizony füst száll ki a fülemen, gyanítom, hogy otthonról elcsent cigarettákkal kísérleteznek. Persze én is ilyen voltam, nem fogom beköpni őket, az egyszer biztos, csak legalább ne hagynának akkora rendetlenséget maguk után. Kellemetlen tud lenni, amikor épp beszélgetek valakivel, és egyszer csak kipottyan a fülemen egy gyűröttre lapozgatott pornóújság. De ennyi talán még belefér. Ám csakhamar a szülők megneszelik a dolgot, és egy csontfűrészt lengetve toppannak be hozzám, ragaszkodnak hozzá, hogy a koponyámba nézzenek, elvégre csak joguk van tudni, mit művelnek a csemetéik a hátuk mögött. Most a kölykök is és én is büntetésben vagyok. Őket a szobájukba zárták, én pedig nem kapom vissza a fejtetőmet. A buszon ülve néhány szemtelen gyerek azzal szórakozik, hogy rágót és papírgalacsinokat dugdos az agyredőim közé, amikor nem figyelek. Ebből elég, nekem is vannak jogaim, döntöm el, és becsöngetek ahhoz a szülőhöz, akinél a koponyám felső része van. Áll az ajtóban, bagózik, kezében a koponyám felső része, mint egy félbe vágott, szőrös kókuszdió – abba pöcköli a hamut. Végül rám csapja az ajtót, mi mást tehetnék, kikaparok egy már felhasznált buszjegyet az agyredőim közül, és felszállok a helyi járatra. Mögöttem összesúg egy szerelmes pár. Jelzek a következő megállónál, és leszállok, még mielőtt randevút beszélhetnének meg a nyakszirti lebenyembe.

A falu lelkésze úgy döntött, pucér kisfiúkból fogja felépíteni a templomot. A falusiak gyanakodva figyelték, ahogy a felbérelt kőművesekkel összefogdosta a környékbeli koldusfiúkat és beindultak a munkálatok. A pap kötötte az ebet a karóhoz, hogy Istenhez csak a gyermeki ártatlanság érhet fel. Így aztán egymás vállára állították a sok piheszőrös fiúcskát, és a lábfejekbe vert szegek a vállakba szaladtak – az atya majd' megrészegült a csinos kis stigmáktól.

Azt, hogy mi folyt aztán Isten házában, nem tudta senki: terjengett a szóbeszéd, hogy a lelkész egész nap a templom falát simogatja, de látni nem látta senki, kívülről figyelték csak a fiú-falat, mert lassan elmaradtak a hétvégi misék – bámulták hát a sok-sok fehéren világító pucér fiúsegget, és a belőle vakolatként potyogó megemésztett ostyát. A papot is csak ritkán lehetett megpillantani: egyedül mikor a kimaradt építőanyagból felhúzott budira kóválygott az udvaron – oda aztán órákra bezárkózott, bele sem mert gondolni senki, mennyit mocoroghat az árnyékszék-fiúcskákon trónolva.

Ez így ment egy jó darabig – de aztán beköszöntöttek a nagy viharok, hideg szél libabőrözte a templomfalat és a jég kopogott egy bő héten át a kisfiúk hátán. Az égszakadás persze tönkre tette a közeli szappan ültetvényeket is. A fákon termő szappantéglák habként csorogtak a földbe, a gazdák könnyei pont úgy potyogtak, mint az eső, amikor meglátták a kárt.

– Ez a pap miatt van! – motyogta a polgármester, aki a piszkos cigánylányok leheletében lakott. A falusiak pont emiatt ritkán keresték fel, de vészhelyzetben kénytelenek voltak szembenézni a mosdatlan lányok romlott hús szagú leheletével. – Az Isten nem tűri az efféle paráznaságot! Vasárnapi misét sem tart már az az ördög, arra hivatkozva, hogy a falusiak romlottsága beszennyezné a templom gyermeki ártatlanságát! Én mondom, tegyétek a földdel egyenlővé azt a bűntanyát és újra szép szappan fog nőni a fákon!

Meg is indultak aztán a csürhe, felbőszülve a cigánylányok böfögésétől, és szépen meglocsolták benzinnel, majd egyszerűen rágyújtották a templomot a papra: a völgy aznap több száz fiú ordításától reszketett – az őrjöngő lángok feketére csókolták mind a gyerekbőrt, a sercegő zsír hangja – mintha csak az angyalkák bontogatnák az ajándékaikat, megannyi tiszta lélek lapul a fiatal csomagolás alatt. A tűz lassan, kényelmesen nyújtózkodott, a legfelül álló gyerekek próbálták kirángatni magukat a falból: a beléjük vert szegek nagy cuppanással szakadtak ki némi hússal és az erek vért köpködő gilisztáival a lábakból és a tenyerekből, de egyből le is szédültek a magasságból és meteoritként csapódtak a földbe, a törött nyakak crescendói berúgták a dobhártyákat. Szenesedő gyufaszálként hajoltak végül a papra az égő gyermekek, megakadályozva, hogy kitörjön a templomból, és mielőtt még a pokol belevájta volna méregfogait a lelkészbe, az a maradék lélekjelenlétét összeszedve elátkozta a falut.

Sok hét kellett aztán, hogy az égett hús illata eltűnjön a völgyből – s a fekete kupacot is nehezen hordta szét a szél, hiszen – mintha tényleg csak a pap miatt haragudtak volna az égiek – kellemes, tavaszias idő köszöntött a falura. Hamarosan a szappan-gubók is növekedni kezdtek, az asszonyok már álmukban is a vesszőkosarakat ölelték, készen állva a nagy pillanatra, amikor leszüretelhetik a viaszos téglákat. Férjeik apró szappanforgácsokat szórtak az orrukba, hogy szokják az illatot, a gyermekek pedig a pizsamáikkal fojtogatták magukat izgalmukban.

Azt beszélik, Fecskenyál Hajnalkát háromszor is a fejére ejtette édesanyja gyerekkorában: egyszer egy kőre, egyszer egy dagasztó dézsára, egyszer pedig – és ezt máig nem tudja senki, hogyan sikerült véghezvinnie – egy udvar fölött átrepülő gólya kemény csőrére. A három ütéstől Fecskenyál Hajnalka annak rendje és módja szerint meg is buggyant, így hát nyugodt szívvel adományozták neki a falu bolondja címet, a lány pedig teljesített is mindent, amit a munkája megkövetelt: számolni tanította a szénaboglyát, sakkbábukat rejtett a túrós táskákba és egész nap azzal a péklapátban lakó tündérrel beszélgetett, aki megbarnítja a kemencében a kenyeret. Fecskenyál Hajnalkának hívták, mert a fecskék sárból és nyálból összetapasztott fészkeit hordta ruhaként, szálldosó szőke hajába pedig kukoricacsutka babákat aggatott – azt mondta, ezek a falusi fiúk vudubabái, valahányszor a hajába simított tehát, ujjai nyomán jólesően kezdtek borzongani a helyi kamaszok.

Fecskenyál Hajnalkát azonban egyre ritkábban lehetett látni az istállók körül, ahol ezelőtt egy kis üvegcsével és a nap erejével ehetetlen kalácsot olvasztott az elhagyott lópatkókból. Ehelyett folyton a szappankert körül legyeskedett, és szörnyű jóslatokkal tért vissza a falusiakhoz.

– Vérszomjas gyermekek nőnek a kertjeitekben! – motyogta, de az emberek egy szavát sem hitték. – Halott kisfiúk szellemi költöztek a szappanokba, és ha megnőnek, leigázzák a falut! – De ennyi erővel a péklapátban élő tündérnek is beszélhetett volna. A falusiak melle csak úgy dagadt, amikor látták, miféle bő terméssel kecsegtet a kert: egyik-másik fejlődő szappan már akkora volt, mint egy csecsemő feje. Úgy gondolták, most hogy elfüstölték a papot, a Jóisten triplán megjutalmazza őket. Lebontották hát a fészereket, s a deszkákból nagyobb kosarakat készítettek, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy még ez is kevés lesz: a szappanok csak híztak és híztak, tíz évek kisfiú formára cseperedtek, még az alakjuk is kezdett emberi lenni, végtagocskák nyúltak, karok és lábak fejlődtek a fákról csüngő súlyos szappan-gubókon. Szép lassan kezdték tehát elhinni Fecskenyál Hajnalka szavait, amikor pedig megharapott az egyik termés egy türelmetlen asszonyt, aki hajnalban kiszökött, hogy leszüretelje az első szappant és Mihály arkangyal seggéig verje a habot, már bizonyossággá vált a dolog: ezek itt bizony a tűzvészben elpusztult fiúk kísértetei, akik alig várják, hogy leakasszák magukat az ágról és lúgos mérgüket a falura okádják.

– Ki kell vágni a fákat – javasolta valaki, de ekkor már senki sem mert a kert közelébe menni.

– Talán szerezni kéne egy újabb pedofil papot, attól bepipulna a Jóisten és megint elverné a veteményest! – mondta valaki más, de hát a pedofil pap is olyan, mint a táltos: nem terem minden bokorban, ha van, meg kell becsülni. De hát ők elvesztegették az övéket. Rászabadultak tehát a poros utcákra, és mindenki a maga belátása szerint próbálta felkelteni a Mindenható haragját. Ott jön már egy vén boszorka, seprű helyett Krisztus szobron lovagol, és folyik seggéből a megváltóra a szennylé. Feldugják a kecskének a karácsonykor jászolban kiállított porcelán Jézuskát, hogy az hordja ki, mások hatalmas csúzlit faragnak a diófából és lövik csak a tehénszart az égbe, de hiába, Isten csak nem akar megharagudni rájuk, szórta inkább az áldást, a napfényt és a madárcsicsergést.

Nem marad tehát más megoldás: ismét beledugják a falusiak az arcukat a mosdatlan lányok dögszagú leheletébe és kifaggatják a polgármestert, aki egy ideig hümmög, majd azt mondja:

– Nos, ha nincs több fiú, akiből templomot lehetne építeni, hogy aztán felgyújtsuk, építsetek kerítést a lányokból, az csak megvéd minket!

Egy ideig gargalizálnak koponyájukban az ötlettel, majd felbőszülnek és egybe gyűjtik a lányokat. Szorosan egymás mellé sorakoztatják őket, és karókat vernek a lábukba, ami a földhöz szegezi a sok sikoltozó, vérző fruskát. Ha ez nem állítja meg a fiúkat, akkor semmi. Hazatérnek tehát és bebújnak az ágyba, ahol elsuttogják az esti imát, amiben engesztelni próbálják az urat korábbi cselekedeteik miatt. Az álom fémgyűrűi. Belemélyed az éj a homlokok ráncaiba. Odakinn jajong a lány kerítés, macskák nyalogatják a vért a puha lábakról, a kecske pedig megszüli a porcelán Jézuskát, aminek időközben szarvai nőttek.

Másnap reggel aztán Fecskenyál Hajnalka csörömpölésére ébred mindenki: rohan végig a poros kis utcán és kanalakkal veri a tamtamot. Azt dalolja: megértek vére a lúgos fiúcskák és elindultak satuba fogni a lábakat. És valóban: mint fehér férgek, ott kúsznak már a faluhatárban, négykézláb másznak, a szájukból csorog a habos lé. Micsoda kísértetek! Hörögnek, vergődnek – kavicsokat gyűjtenek és felsorakoztatják őket puha szappanínyükben, ezek lesznek tehát a fogak, amivel átrágják a falusiak torkát.

No de majd a lány-kerítés felfogja őket – veregetik egymás vállát. De a lánybarikád nem tart soká: már ahogy megpillantják a feléjük kúszó fehér halottakat, reszketni kezd vértelen lábuk, amikor pedig féregként nekiállnak rágni lábikráikat kavics-fogaikkal a szörnyszülöttek, többen elájulnak s ahogy kiterülnek ott a földön, máris foghíjas lesz a fal. Szappanlé és vér fröcsög az égig – a fiú-lúg szép lassan feloldja a húst a lányokról.

– Gyorsan, hozzátok a vödröket! – kiált egy falusi, és máris merni kezdik a kutat. Locsolják aztán a feléjük kúszó hófehér rémeket, hátha feloldódnak, de azok csak habzanak a dühtől. A szappanfiúk pénisze megmerevedik, ahogy a kavicsok felszakítják a falusiak ütőerét. Két tizenkét éves forma szappan-szellem már egy öregasszony arcát fosztja: a szemgolyóba csorgó szappanlétől ordít a nő, majd a két vizes golyó kipukkan a kavicsok fogatában. Két ijedt cigány fruska rohan most a szappan elől, leheletükben ott sikoltozik a polgármester. Egy bajszos férfi ásóval aprítja a szappanfiúkat, mások lapáttal verik a viaszként málló gyerekeket, de azok túl sokan vannak – és hiába állítják beléjük a kapát, másznak csak tovább – farkukból szappanlé spriccel a falusiak szemébe, szép lassan mindenki megvakul. életre rágják szappanínyüket – lúgrémek égbe – vértelen álom formára sikálják a felhőt s foghíjas már a foghíjas Isten-kerítés – kivülről hús mindenki belülről porcelán hideg – elegett hízott már szobron ez a csürhe – Hajnalka Szappanlé a völgyből, zsoltárral aprított hús – könnyei a szakadt felhők piheszőre Egy tinédzser fiúról most sikálják le a bőrt és a húst a lúgzombik – Fecskenyál Hajnalka hüppögve figyeli, ahogy sikoltozni kezd a hajában hordott vudubaba. Ám ekkor a falu bolondjának csodás ötlete támad. Odaszalad egy kapával szétvágott, habzó szappankupachoz, és belemarkol a folyós viaszba. Apró fiúcska figurákat gyúr az anyagból, majd kirázza tincsei közül a kukoricacsutkákat és felöltözteti haját az apró szappan-figurákkal. Azok Hajnalka varázslatos tincsei között szinte életre kelnek.

– No most aztán megvagytok! – rikkant a lány, majd átveti magát a kút szélén, és beleugrik a feneketlen lyukba. Hatalmas placcsanással érkezik a vízbe, ahol lassan megtelnek vízzel a ruhaként hordott fecskefészkek, elnehezülnek, s a lány elsüllyed, mint egy kődarab. A víz alá kerülő szappan pedig szép lassan feloldódik a vízben: ezzel együtt a valódi szappan-figurák is mállani kezdenek a falusiak nagy gyönyörűségére. A pezsgő habot beissza végül a föld.

Így történt, hogy a bolond Fecskenyál Hajnalka mentette meg a falut a szappanzombi hadtól – a zsoltár azóta is szőrmét növeszt, és ettől szagos a kátránypapír. A péklapátban élő tündér sokáig gyászolta aztán Hajnalkát: híressé is vált aztán a falu, ahol hiába is tették kemencébe a kenyeret az asszonyok, azok egyszerűen nem sültek meg. A fecskék sem építettek fészket, inkább az emberek sebeibe tojták a tojásokat.

És hogy mi történt még? A falusiak úgy döntöttek, elűzik végleg a polgármestert, aki mindig csak nagy ostobaságokat tudott javasolni a falusiaknak – kimosták tehát szappannal a cigány lánykák száját, és a száj szaggal együtt szép lassan a polgármester is eltűnt örökre.

Nem sokkal ezután döntötték el aztán, hogy építenek egy új, szépséges templomot: a következő szappan-szüretkor leaggatott fehér téglákból így épült meg a szappantemplom. Fecskenyál Hajnalkáról nevezték el, és noha esőben habzott és kopott, ami miatt folyton újra kellett építeni a falait, mégis megérte: valahányszor betoppantak Isten házába, hozzádörgölőztek a hófehér falakhoz – így vedlik azóta is bűnüket. Sülnek a zsoltár-kemencében míg az oltárnál álló kukoricacsutkából tákolt Fecskenyál Hajnalka szobor mosolyog rájuk, kezében tartva a kecskeszarvat viselő porcelán Krisztust.

1

Masszőrhöz megyek, azt mondja, ki tudja masszírozni a torkomból a sikolyt, ami hetek óta növekszik benne; csak azt kéri, terítsem ki az asztalra. Néhány percig eltart, mire felköhögöm – de végül mint egy nyálkás giliszta, kifordul ajkaim közül. Úgy néz ki, mint egy vörös hurka, az erős kezű férfi szakértő mozdulatokkal kezdi gyömöszkölni. Hazafelé sétálva az utcán masszázs olajat krákogok a tenyerembe.

2

Dugni készülünk, de nincs nálam koton, pedig amióta hormonproblémák miatt a feleségem felhagyott a tablettával, be kellett volna spájzolnom belőle. Felköhögöm hát a nyelőcsövemet és végül azt húzzuk a farkamra. Huszonöt centiméter hosszú, így némiképp fityeg rajta, de kellően szűk, így a torkom szépen rásimul a hímtagomra. Némán hörgök, miközben csináljuk. Amikor végzünk, visszapakolom a nyelőcsövem a számba, de észreveszem, hogy az az aktus során kilyukadt.

Hamarosan ki is marad a feleségem vérzése, és duzzadni kezd a hasa. Az ultrahang viszont nem mutat semmit.

– Ezt nem értem – motyogja a doki. – Mintha csak gáz lenne benne.

De én tudom, hogy egy sikoly fejlődik a páromban.

3

Abortuszra viszem hát a masszőrömhöz. Azt kéri, terítsük ki az asztalra a méhét, ő majd szépen kimasszírozza belőle a sikolyt, illetve ha már itt vagyunk, az én torkomat is tegyük szépen mellé. A feleségem felpuffadt méhe nem sokban különbözik az én visszanyelt ordításaimtól ismét lufivá dagadt nyelőcsövemtől. Talán ezért is keverjük össze a kettőt, mikor végzünk és pakoljuk vissza magunkba a masszázstól összeesett belsőségeinket. De ez is csak később derül ki – miután már egy csomó tápanyagot lenyeltem a feleségem méhével és párszor beleélveztem a saját torkomba – akkor, amikor a nejem menstruálni kezd és vér csorog a számból. 

4

Ha tudtuk volna, hogy végig bennem volt a méhe, nem kellett volna újra elkezdenie a fogamzásgátlót, na mindegy.

– Most akkor cseréljük vissza? – kérdezi, miközben egy tampont szopogatok. Végül rájövök, hogy ezzel a módszerrel rengeteg fogamzásgátló tablettát megspórolunk, úgyhogy azt mondom, el tudok viselni havonta egy kis szájvérzést. Később rájövök, hogy az ötletet szabadalmaztatni kéne – mióta kutatják a férfi fogamzásgátló módszereket, miközben a megoldás pofonegyszerű: ha a férfiak végig a torkukban hordanák a nők méhét, szóba sem jöhet egy váratlan terhesség – amíg persze be nem kerül némi ondó a férfi szájába.

5

De persze ez is csak azután derül ki, hogy megfeledkezvén az állapotról egyszer megcsókolom a feleségemet orális szex után.

De nem tartjuk meg a torkomban növekvő babát. A kérdés persze csak az, hogy hová menjek abortuszra. A fül-orr-gégészeten lehet furcsán néznének rám. Nos, a magzat a méh-nyelőcsövemben egészen olyan érzés, mint egy benntartott sikoly. Lehet elmegyek akkor a masszőrömhöz.

A lányt lebbencs-szűznek csúfolták, mert egy idő után már minden legény átlátott a szitán – vagy jelenes esetben a tésztán: Katica – merthogy így hívták – a falu ringyója volt, mégis, valahányszor a dunna alá bújt egy új fiúval, új szűzhártya feszült szerelemcsatornájában, s fogadkozott is alkalmi partnerének, hogy ő az első, ő az egyetlen. Ám egy idő után felettébb gyanússá vált a dolog, végül pedig kiderült, maga Katica készíti alkalmi szűzhártyáit – dolgozott a tű ujjai között esténként, ahogy a levesből és a slambucból kilopott zsíros lebbencs-tésztát kifeszítette hüvelyében. Hogy miért csinálta, csak találgattak az emberek: talán nem akarta, hogy ribancként a szájára vegye a falu, talán így gyászolta elvesztett szüzességét, de az is lehet, hogy csak az aktusnak az a része hozta lázba, amikor végleg oda veszik az ártatlanság – egy biztos csak: ahogy teltek az évek, a fiú-szerszámok egyre több és több tésztát döngöltek Katica táguló méhébe. Így aztán nem is csodálkozott senki, hogy gömbölyödni kezdett a hasa, végül pedig kifordult belőle a tészta-csecsemő. Köldökzsinórként hosszú, spagetti szál kötötte össze anyjával, amit a macskával rágattak el – sápadt puha galacsin-feje nyálkás mócsinggá nyomódott a szülés során, amit az orvosnak kellett úgy-ahogy baba-arccá formáznia. – Gratulálok, fiú! – adta át Katicának a gyereket, akinek egy csőtészta fityegett a lába között.

Szerencsére a gyerek aztán hamar kiszáradt és megkeményedett, így nem kellett folyton újraformázni: egyedül akkor lágyult el, amikor a konyhába totyogott és megcsapta a forró gőz, vagy amikor lisztes vízzel itatta az anyja. Katica egyedül nevelte a tészta-gyerkőcöt – egyetlen legény sem ismerte el sajátjának, pedig mikor csókot lehelt kisfiára az anya, rá-ráismert egy-egy fiú ízére – persze a legvalószínűbb az volt, hogy közös erővel galacsinozták össze benne a tésztát, azért néha mégis próbálkozott: – Biztos, hogy a tiéd, hiszen még szűz voltam, amikor odaadtam magam neked! – De a fiúk csak legyintgettek.

Rohadjanak meg – döntötte el a lány, és távol is maradt tőlük – egy ideig. De ahogy teltek az évek és cseperedett a csiriz-csecsemő, régi énje ismét csak a felszínre sóhajtozta magát. Éjszakánként, amikor már aludt a gyerek, kiszökött otthonról, és bebújt a legények nedves, meleg ágyába. Előtte persze újabb lebbencs-szűzhártyát varrt magának. Amikor pedig nem volt épp levesbevaló otthon, a kisfia ágyához térdepelt, és lefeszített a hátáról egy kemény tésztalapot, hogy aztán a gőz fölött megpuhítsa.

– No ne pityeregj, talán még kistestvéred is lesz. – Simította meg a tészta-fiúcska pikkelyes fejét. A gyerek erre elmosolyodott – tetszett neki az ötlet, és izgatottan kezdett morogni. Beszélni nem tudott – a torkában feszülő tészta-szálak csak artikulálatlan, nedves hangokat bírtak csiholni. De a kistesvér gondolata nagyon tetszett neki: hisz' anyját leszámítva nem voltak barátai. Iskolába nem járhatott, ha csak kimerészkedett a házból, az emberek megdobálták, az utcai kölykök pedig átrendezték laska-fejét.

– Jobb, ha ki sem teszed a lábad – tanácsolta az anyja, miközben újra formázgatta kisfiú arccá a szétdúlt tésztafejet. Nem is ment a gyerek aztán sehová. Ellentétben az anyjával, aki nem győzte magába varrni a tésztaleveleket. Ám az egyik ilyen kiruccanása során összeszedhetett valamit: reggel arra ébredt, hogy tüzel a homloka és képtelen kikecmeregni az ágyából. A tésztafiú tehetetlenül toporzékolt beteg anyja mellett – olykor az arcát kezdte simogatni, de a nőből csorgó forró verítéktől ellágyult csiriz-bőre és cafatokban ott maradt a lázas beteg arcán. A tésztagyerek semmit sem tehetett: se vizes borogatást nem készíthetett, se teát nem főzhetett, hisz el volt tiltva minden nedvességtől. A nő segítségért könyörgött – a gyerek vett hát egy mély levegőt és kilépett a lakásból. Először a szomszédba rohant: de amikor a szemközti bajszos fickó egyszer csak azt látja, hogy a kezeivel salapálva, gurgulázva rohan felé a lebbencs-szörnyszülött, reflexből beléállítja a vasvillát, majd berohan a házába. A gyerek egy darabig ücsörög a belé állított villával, majd kihúzza magából és tántorogva megindul a földúton. A kutyák megugatják – hunyorgó öregasszony arcok villanása az ablakban, s a ráncos kezek, amint elhúzzák a függönyt – hamarosan egy csapat fiú szegődik a nyomába, kővel dobálják, köpködnek felé. A sápadt kölyök nyöszörög és a házuk felé mutogat csőtészta ujjaival, de üldözői elgáncsolják és meghentergetik a földön: egyenest egy pocsolyába, amibe újra és újra beletunkolják a fejét – a tüdejéből felszakadó buborékokon apró liszt-szemcsék keringőznek – a fél arca paszta-moslékká torzul. Eszmélet zúzómalomban. Később arra ébred, hogy az út szélén fekszik és egy kutya száraz lebbencstésztát rág a lábáról – fogai között ropognak a kemény lapok. A fiú elindul haza – potyogó tarhonya könnyeit elhordják a verebek.

Otthon a betegség savanyú gőze lengi be a szobát. Anyja félájultan elvesztett szüzességéről hadovál. Gondolatban ismét kislány, akinek szigorú apja minden este ellenőrzi a szűzhártyáját. Egy ideig persze megtévesztette a lebbencstészta. A tésztafiú befeküdt aztán mellé az ágyba, és hallgatta csak a nő egyre lassuló légzését. Anyja izzadtsága és vizelete lassan átáztatta a lepedőt – a halál előárbóca dagad, savanyú szellők szárítják a szobát, mint rákos sejtek, hullnak a tarhonyakönnyek, s messzire hordják őket a repedésekből kimászó csótányok. A percmutatók piszka, az órák porba hullt, vergődő cinegék. A szívdobbanások lyukas falanxa – a mellkasban pörgő fonográf végül csak a csöndet sistergi: a fiú még szorosabban búj a testhez és tovább telnek a napok. Miközben lebbencs-bőre együtt hűl anyjával, és megmaradt fél arcát felismerhetetlen moslékká áztatatja a halottból csordogáló áporodott pince szagú folyadékok és a libamájpástétom-szerű bűzös iszap, egy merőben új érzés bontja ki csonthártya-szárnyait. A gyerek számára teljesen új és ismeretlen volt a gyűlölet, de hideg lépsejtjei lassan rákövültek a tésztaszívre, és miközben csöndben bomlott mellette anyja, már csak a bosszúra volt képes gondolni. Álmában földúton járt, vörös pocsolyákat kerülgetett, a gödrökben ott fodrozódott a gyűlölt férfiak és nők vére. Madarak az ágakon: csiripelés helyett a falusiak sikolya szakadt ki pihés kis torkukból.

Teltek a hetek, majd eltelt egy hónap is: a faluban hatalmas ünnepségre készültek az emberek. Mint minden évben, idén is a polgármester lovagolt be a főtérre a hatalmas, fekete bogrács hátán, elvégre egy falunap sem telhet el a kiadós slambuc nélkül – a korom lassan pergett az óriás kondér oldaláról, ahogy póklábain megérkezett, a polgármester egy evezőlapát méretű fakanállal verte az oldalát, miközben áldást okádott a házakra, amitől virágok szöktek az ablakba. Szaladtak is a falusiak leszüretelni a zenészeket a fákról. Ott lógtak sorban – némelyikük ugyan még kicsit zöld és fiatal, de a legtöbbnek már kinőtt a harcsa-bajsza és a hegedű a vállából: ezeket aztán leszakították és kiállították egy színpadra, s máris az égig duzzadt a cigánymuzsika vízhólyagja. Légyrajként érkeznek a pálinkás poharak – fél óra múlva már az asszonyok bajsza is pörög a részegségtől, miközben a fiatalok hátraszöknek és meztelenül egymást fojtogatják a szénaboglyába. Még a kondér is táncba kezd, miközben lefeszegetik a sok-sok cserepet a tetőről és mind beléje hajítják, a kőlapok aztán tészta-pikkelyekké változnak és puhulni kezdenek a zsíros vízben – a jó illattól megszülnek még a szüzek is.

– Ej a kutyafáját, egy pillanatot se bírok tovább várni, olyan jó az illatja! – sikolt fel egy részeg férfi, és beleugrik a rotyogó slambucba, főtt húsa egyből leugrik csontvázáról.

micsoda ünnepség pocsolya – slambucban a falusiak vízhólyagja – hátraszöknek koponyájukba – húsuk aztán lovagolt csak a cigánymuzsika-égbe – nem is vette aztán észre senki a tészta-kígyót, ami lassan tekergett végig a földön, egyenest a gőzölgő bogrács felé. Száraz, lebbencs-pikkelyei surrogtak a fűben, szemeiben a harag pallosai vergődtek. A fiú volt az: a hosszú hónapok során mást se csinált, csak forgolódott anyja halotti ágyában, míg hosszú tészta-rúddá majd hízott metélté nem formálódott. Most kígyóként pedig készen áll, hogy mérgét az átkozott falusiakba fecskendezze. Felkúszott hát a bogrács forró oldalán, majd platty, a rotyogó slambucba vetette magát. Ott aztán – mint féreg az almában – ficánkolni kezdett: a szalonnás tészta szép lassan mind hozzá tapadt, és egyre erősebbnek érezte magát, ahogy teste felduzzadt az öreglebbencstől.

Az evezőlapát most koccint a kondérral, a polgármester pedig bejelenti: – Vályúhoz anyaszomorítók! – A falusiak rögtön tányért ragadnak. Akinek nem jut, a saját fejtetőjét kapja le, kiborítja tartalmát a földre és azzal állnak a sorba. Ám mikor a polgármester nekikezdene szedni, a bogrács rázkódni kezd és egy több méteres, sápadt tészta-polipkar nyúl ki a gőzölgő öhön-kupacból, megragadja a kanalat és mint egy fogpiszkálót, kettétöri. Micsoda rém: tapadókorongjai cuppogó kagylótészták. A szétrepülő faszilánkok berepülnek a polgármester tátott száján, akit máris felkap a szörny-csáp és egy vályog-falhoz lapít. A fickó paradicsomként pukkan szét a vakolaton.

– Belzebub bebújt a slambucba! – sikolt fel egy asszony, mire mindenki vetni kezdi a kereszteket a földbe. Ám hasztalan: a méretes démon kikászálódik a forró kondérból és üldözőbe veszi a népet s arra, ahogy kinéz, szavak sincsenek. A dolgot lehetetlenség volt leírni – nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő tésztametélt-csápokkal imbolyogva ide-oda. Körvonalai homályosan emlékeztetnek az emberére. A tészta-gólem legalább öt méteres, a lebbencs-pikkelyes testen húsos fej imbolyog, arca kusza lábasfejű karok zűrzavarából áll. Karját hegyes tészta-karmok ékesítik, azokkal hasítja fel a zavarodott hangyaként rohangáló falusiak gyomrát. A gyümölcsként kiforduló belsőségek egyből hozzáfőnek gőzölgő markához.

– Képtelen vagyok ellenállni, olyan jó az illata! – Egy férfi máris a végzetébe sétál, és többeket megigéz a húsos slambuc bukéja. De előkerülnek a vasvillák is: a lebbencs-démon kutyaként rázza magát, és kirepülnek a testébe állított villák, vele együtt kövér cseppekben terül szét a forró zsír, amely leégeti az arcokat a koponyákról.

– Láttam a rossz torkot, láttam a rossz torkot! – Köpködi a szavakat egy megfőtt fejű kislány, a nedves gőztől összeaszalódott már a pofija (hirtelen megöregedett tészta-polipkar évben). – Láttam a poklot abban a torokban – lassan kelt és duzzadt, mint egy vekni – ott nyújtották a bűnös lelkeket – a szenvedés hullámtörése – az inak nyúltak és elpattantak mint a nyers tészta – cérnametéltként kavarognak valami zavaros lében a sikoltozó hangszálak s azt zabálták a lebbencs-szárnyú angyalok. Láttam a poklot! Soha többé nem hunyom le a szemem!

Azzal a főtt fejű lány a szemhéjához nyúl és egy egyszerű mozdulattal letépi a szeméről. A gigantikus lebbencs-szörny felugrik a templom-toronyra, és kitakarja a napot. Árnyékában a falusiak azt kántálják: – Láttuk a poklot, soha többé nem jön már a szemünkre álom! – Sorban tépik le szemhéjukat és egy bográcsba dobják. A bőrdarabkák egymáshoz tapadnak s lassan főnek a kondérban – később tányérokba szedik a szemhéj-slambuct és tágra nyílt véres szemekkel zabálnak. Könnycsatornájukból mint habarcs csorog a földre a szétfőtt tészta – pillantásuk szakadt, zsíros vitorla.

Senki sem szólította Iluskának – mindenki csak a hortobágyi sellőként utalt rá, már amikor nagy ritkán szóba került a lány, de leginkább senki sem beszélt róla. Persze az anyja tehet mindenről – a falu öregjei szerint sosem kellett volna gyereket szülnie. Egyszerűen nem volt neki való az anyaság, hisz frászt kapott, valahányszor a kicsi Iluska belekapaszkodott bő szoknyájába. Egy nap nem bírta már tovább, hogy a pulya nem marad meg együltő helyében, amikor ő végre kicsit pihenhetne, így hát tűt ragadott, meg egy jó erős damilt, és egymáshoz varrta a gyerek hurkás kis lábikóit. Azóta Iluska olyan, mint egy sellő: járni nem tud, csupán csúszkál a földön. Eltelt tizennégy esztendő, de a damil még mindig szorosan egymáshoz préseli lábait; mi több, még a bőr is ránőtt a varratokra, amit átvágni így már majdhogynem lehetetlen lenne. Persze minek is nyisszantaná el bárki is: a lány lábai a hosszú évek során elsatnyultak, járni még akkor sem tudna, ha végül valaki megkönyörülne rajta és szétfeszítené combjait.

Iluska azonban mit sem törődött a lábaival. Jobban fájt neki, hogy az anyja sosem ölelte őt. A nő nem szívesen érintette meg a kislányt, de mivel tudta, a testközelség megnyugtatja a kölköt, többször imitálta neki az anyai ölelést. Ilyenkor vett egy vödör halat a horgásztól és beleültette a lányt, akihez hirtelen kövérre hízott harcsák és tükrös pontyok préselődtek szorosan – ahogy a szűk helyen ficánkoltak körülötte a halak, és hozzásimultak bőréhez, Iluska elhitte, hogy épp az anyja karolja át és ettől némiképp megnyugodott. Folyton követelte is a figyelmet, de az anyja heti egy ölelést engedélyezett csak a számára, egyedül karácsonykor pancsolhatott három napon át a halászlében.

Iluska amellett, hogy járni nem tudott, beszélni sem tanult meg. Azaz megtanult volna, de az anyja úgy gondolta, nyugodtabb lesz az élete, ha a gyerek csöndben marad. Így amikor a kislány első szavaival próbálkozott, anyja úgy tett, mintha meg sem hallaná őket. Később pedig direkt halandzsázott, hogy ezzel is összezavarja a buksiját. A hétköznapi tárgyak így minden nap új nevet kaptak Iluska körül, ami teljesen elbizonytalanította a cseperedő lánykát. Végül aztán fel is hagyott a próbálkozással. Áldott csönd volt hát a házban: egyedül a deszka nyikorgott, ahogy az összevarrt lábú kislány fel és alá csúszkált a poros lakásban – folyton egerek után kutatott, nőstény rágcsálók után, akikből ki tudott szívni egy kevéske tejet, amikor a mamája elfelejtette megetetni (ami persze gyakran megtörtént). Egerekből pedig bőven akadt a viskóban. Iluska egyszerűen lehúzgálta a szőrtelen újszülötteket az egér apró csöcseiről s úgy hajította el őket, mint más az almacsutkát – aztán ajkai közé vette a pici rózsaszín tömlőt és kiszívogatta a tejet a szőrös kis állatból. Anyja persze sosem szoptatta – amikor még ki sem nőttek a fogai, a nő rendszerint élő halat tett a mozsárba, alaposan összetörte és a rózsaszín pépet kanalazta Iluska szájába.

Így éldegéltek hát. Ám ahogy teltek az évek, Iluska anyja egyre betegebb és betegebb lett. A sellő lány ugyan sejtette, hogy ennek lehet valami köze a sok-sok üres pálinkás üveghez, de érteni nem igazán értette a dolgot. Ő csak azt látta, hogy anyja sokszor nehezen járt: szédelegve botorkált végig a házon és rálépett a földön kúszó összevarrt lábú lányra. Egyre többet kiabált, többször üres üvegeket dobált felé és ilyenkor jobban tette, ha behúzódott az ágy alá, ahová fájós derekú anyja nem tudott utána bújni. Az ebédek és a vacsorák végül teljesen elmaradtak: a kis sellőnek egyre több egeret kellett fognia, de a gyomra így is megállás nélkül korgott. Szerencsére pont akkor kölykedzett meg a szomszéd puli, így a sellőlány többször is átkúszott a telekre kutyatejjel csillapítani éhségét. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezentúl elmaradtak az ölelések, amikre úgy vágyott: ugyanazok a halak lebegtek csak a vödörben, döglötten, felpuffadva, bűzük belengte a házat. Iluska bemászott ugyan a vödörbe, és addig-addig forgolódott, hogy a döglött pikkelyesek keringeni kezdtek körülötte, hozzá dörzsölődve testéhez, de az érzés nem is hasonlított az élő állatok ficánkolásához, ráadásul a dögökből szivárgó sűrű hab szörnyű bűzét napokig képtelen volt lesikálni bőréről.

Néhány hét után anyja már ki se kelt az ágyból – enni se evett, egyedül az ágy mellé bekészített pálinkás üvegekből fogyott az áttetsző lé. A nő egyre csak fakult – valami elemi rothadás-szag szivárgott pórusaiból, és egy idő után lélegezni is elfelejtett. Iluska azt vette észre, hogy a nő semmiféle ellenállást nem mutat, amikor odakúszott az ágyához és megmarkolta a kezét. Próbálta simogatni magát a nő ujjaival, de egy idő után az is csak hideget és bűzhabot hagyott a bőrén, mint a vödörben lebegő halak. A sellő nem nagyon értette, mitől állt meg mozogni anyja, abban sem volt biztos, hogy ez végleges, de miután teltek a napok és a nő továbbra sem kelt fel, egyre nőtt benne a szomorú bizonyosság. Olykor-olykor különös hangok érkeztek anyjából – egyszer mintha fel is emelkedett volna, de csak a testből kiszabaduló gázok mozgatták a lepedőt. Iluska bebújt hát az ágy alá, gömbölyödő mellkasához húzta összevarrt térdeit, és bámulta csak a lecsüngő kart, s rajta a fekete körmöket.

Hanem egy reggel valaki dörömbölt az ajtón. Iluska először félt kibújni az ágy alól, de aztán a kíváncsisága győzött. Az ajtóhoz kúszott és kilesett a küszöb fölötti résen. Ismerős lábbelit pillantott meg – az, aki világ életében a földön csúszkál, előbb-utóbb úgy megismeri a cipőket, a csizmákat, mint más az arcokat. Az öreg horgász volt az, aki – ha jó kapása volt a nádasban – mindig hozott egy vödör halat nekik. Bár Iluska látásból ismerte a vén pecást, mégsem szívesen került az emberek elé – az anyja megtiltotta neki – főként nem az öreg horgász szeme elé, aki, ha nagy ritkán be is jött a házba, mindig furcsa mosolyokat küldött a lány felé, és ősz szőrszálakkal keretezett cserepes ajkát nyalogatta. Így nem is nyitott ajtót a férfinak. Csak figyelte, ahogy az öregember tovább veri az ajtókeretet, majd mikor ráun, letesz egy vödröt a küszöb elé és elsétál. Hanem aztán a különös hang ütötte meg a fülét: a fémes kongás, ahogy a vödörben vergődő halak neki-neki ütődtek a cseber oldalának. Iluska óvatosan kitolta hát az ajtót, megragadta a vödröt és behúzta a házba. Ahogy megpillantotta a cuppogó harcsákat, egyből az anyai ölelés után kezdett bizseregni a bőre. Ugyanakkor el is szorult a szíve: bárcsak valahogy át tudná költöztetni a halakban lévő mozgást tehetetlenül fekvő anyjába – akkor talán felállna az ágyból, leseperné magát és minden visszatérne a normális kerékvágásba.

Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Igazából meg volt róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Elindult hát kúszva egyenest az anyja szobája felé, maga előtt tolva a vödröt, amely fémes hangot hallatva szántotta a padlón felgyűlt port. A szobába érve aztán kinyitott egy fiókot, és tapogatva (merthogy nem nagyon érte fel sajnos az éjjeli szekrényt) damilt és ollót keresett. Ezeket az ágyra hajította, kifakult anyja mellé, majd nagy nehezen magát és a vödröt is az ágyra tornászta. Ott aztán egyesével vette ki a halakat – alig bírna megfogni őket, egy-kettő ki is csúszott ujjai közül és befickándozott az ágy alá, hogy ott lehelje ki a lelkét – úgy teli voltak élettel, mozgással, hogy Iluska nem győzött csodálkozni. De csak sikerült végül egyet-egyet az anyja kezeihez csomóznia. És láss csodát: ahogy a rothadó karokhoz damilozott halak vergődni kezdtek, hirtelen a halott kezek is megmozdultak – a harcsák el-vissza rángatták a hulla végtagjait, Iluskának a gyönyörűségtől majd’ megolvadt a szíve, főként, amikor látta, hogy anyja, mintha csak ölelni készülne őt, szélesre tárja ugráló karjait. Nem is várt egy percet sem, rögvest a keblére borult, mire a rémült harcsák nagyot ugrottak, és a lányra rántották a hozzájuk csomózott két kezet. A sellőlány elsírta magát a gyönyörűségtől, életében először ölelte anyja, s ahogy a döglődő halak még tovább rángatták a karokat, egyre szorosabbá és hevesebbé vált ez az ölelés. Így is maradt hosszú időn át, míg végül elaludt és gyönyörű álom telepedett homlokára. Később aztán arra ébredt, hogy lecsúsztak róla anyja kezei: ismét élettelenül csüngnek csak az ágy mellett, rajtuk a kézfejhez csomózott mozdulatlan állatokkal. De Iluska nem keseredett el. Tudta, mi a teendő: újabb halakat kell találnia, s akkor anyja ismét életre kel.

Nap mint nap után elkúszott hát a közeli nádashoz, és bár először félve merült a vízbe, később rá kellett jönnie, hogy összevarrt, uszonyszerű lábaival sokkal biztosabban tud közlekedni a vízben mint a szárazföldön. Csak úgy suhant az iszapos, szürke vízben, szinte egy szempillantás alatt utolérte a leggyorsabb halat is, s teli vödörrel tért haza délután. Otthon aztán anyja végtagjaihoz kötözte őket, és miközben rángatózni kezdtek a hulla karjai, gyorsan az életteli ölelésbe csusszant. Amikor aztán kilehelték lelküket a harcsák a szoba egyre bűzösebb, állott levegőjébe, Iluska összegyűjtötte őket és mozsár alatt péppé törte testüket – így már az egereket sem kellett hajkurásznia. A boldogság meleg könyökhajlata – mint parafadugó lebeg Iluska a szép napok tetején: az egerek messzire szaladnak a szobában felejtett ezüst ponty-pikkelyekkel, mintha csak a sok ellopott anyatej árát gyűjtenék most össze. Nyüvek a párnaszöveten. Egy beszökött macska nyalogatja a rézmozsárba ragadt halbelsőséget.

Iluska az egyik délelőtt épp egy vergődő harcsát vonszolt a partra, amikor különös érzés kerítette hatalmába: mintha valaki figyelné. Bizonytalanul pillantott körbe, majd ijedt szeme megállapodott a nádas függönyén, s a résen, amiből az öreg horgász repedezett arca meredt egyenest őrá. Fénytörés. A lány szíve mint a vajas bödönbe szorult macska egyre vadabbul kaparja bordarácsait. Egyszer anyja, amikor kellően részeg volt már, figyelmeztette, hogy vigyázzon az öreg horgásszal – meg egyáltalán minden férfival –, őt is azok tették tönkre, kezdve az apjával, aki éjszakánként túl sokszor tévesztette össze a saját ágyát az ő ágyával.

– Bárcsak az én lábaim is egymáshoz lettek volna varrva! – sóhajtozott az anyja, madárkarom-szerű ujjai között csak úgy reszketett a pohár. – Bárcsak lett volna annyi esze az én anyámnak, hogy egymáshoz varrja a combjaim!

Iluska minden erejét összeszedve úszott a part felé, majd kikecmergett a vízből, megragadta a vödrét, és termetes kukacként csúszni-mászni kezdett a házuk felé. Olykor hátra-hátra pillantott, de nem látta, hogy bárki is követné. Hazaérve mélyet sóhajtott, majd bekúszott anyja szobájába, ahol nekiállt hozzákötözni a friss halakat a halott karjaihoz. A vödör telis teli volt velük, ha ezt mind hozzá heggeszti édesanyjához, talán még táncba is kezd (Iluska el is mosolyodott erre a gondolatra), de még a felével sem végzett, amikor valaki kopogott az ajtón. Ereiben rögtön összecsomósodott a vér. Még a levegőt is elfelejtette kifújni ijedtében. Próbált csöndben maradni, de a halak szörnyű zajt csaptak: ahogy a hullából szivárgó folyadéktól megkeményedett lepedőn ugráltak, a foszló karok újra és újra az ágyhoz csapódtak. Iluska könnyekkel a szemében próbálta lefogni a rettentő két kezet, de képtelen volt elbírni anyjával. Hamarosan hallotta, hogy nyílik az ajtó és a folyton sáros gumicsizma az előszobában kopog. Ideje sem volt lekászálódni az ágyról, hogy elbújjon, az öreg horgász máris ott állt a hálószoba ajtóban, ráncos markát a szájához szorítva. Szeme kikerekedett a hitetlenségtől, ahogy próbálta befogadni a látványt: a sellőlányt, amint halott anyja fölé hajol, a hullát, aminek ugrálnak karjai a hozzázsinegelt halaktól.

– Te meg mit művelsz itt? – szakadt ki rögtön az öregből. – Te átkozott! Te szerencsétlen! Máris az ágy mellett termett – megragadta a lány vékonyka csuklóit és rázta csak a gyöngécske testet, előre-hátra, előre-hátra. – Te hülye! – hörögte, nyála habcseppekben hullt az ágyra. Megdermedt, ahogy értelmezni próbálta a helyzetet. Merengve nézett szét, aztán különös lidércfény gyúlt a szemében.

– No, jól van, jól – motyogta a lánynak, s megnyalta száradt giliszta-ajkait, végignézve a meztelen lányon. Iluska többnyire nem viselt ruhát. Összevarrt lábaira persze csak szoknyát lehetett volna húzni, bugyogót nem, de még az is folyton felgyűrődött a háta közepéig, ahogy fel és alá kúszott a lakásban. Az anyja néha lepedőbe csavarta, amikor látogatók jöttek – Iluska ilyenkor úgy festett, mint egy hatalmas kukac, ahogy a posztóba csavarva vergődött. A horgász viccelődött is vele párszor, hogy majd egyszer a horgára tűzi, de a kislány ettől megijedt, anyja pedig sötét pillantásokat lövellt a látogatóra.

No de most nincs itt, hogy meresztgesse a szemét, vigyorodott el magában a férfi. Az a vén részeges kurva.

– Semmi baj – nyugtatgatta a horgász, simogatva a lány vállát, majd keze még lejjebb csúszott, és a gömbölyödő kis melleket kezdte tapogatni halszagú ujjaival. Iluska nagyot nyelt, nem értette, mi történik pontosan, ő csak annyit tudott, hogy ez csöppet sem olyan, mint amikor az anyja öleli, és azt, hogy nem vágyik a horgász babusgatására. Próbált hát elhúzódni a férfitól, de az pofon verte, s tovább dörzsölgette kérges tenyerével. – Semmi baj, nincs már itt a boszorkány, majd én kiszabadítalak! – suttogta a horgász, és elővette zsebéből halbelező kését. Azzal megmarkolta a lány bokáit, és a magasba emelte őket, miközben a kés pengéjét a lábakat összeszorító varratokba préselte. A fájdalom zátonya. Iluska némán felsikolt és csapkodni próbál a karjával, miközben a horgász végighasítja a bőrrel benőtt varratokat. Vér csöppen az ágyra. A kés többször is elakad – ilyenkor a férfinak mély lélegzetet kell vennie és összeszednie minden erejét, hogy tovább erőltesse a pengét. Végül csak szétválnak egymástól a gyöngécske lábak. Oldalukon sebek és elpattant varratok összevisszasága – véres lyukak, a belőlük kiálló elvágott damil, mint szőrszálak meredeznek.

– Szabad vagy, Iluska! – lihegi a horgász, ahogy szétfeszíti a néma lány combjait és feltárul előtte a sápadt, fényt sosem látott, aszalt-barack szerű vájat, rajta a vizelet és a régi menstruációs görcsök bőrbe kövült rozsdája. – Szabad, szabad! – De Iluskát szörnyű sírás kezdi rázni, ahogy megpillantja szétválasztott lábacskáit. Ám ideje sincs rendesen elborzadni, a fickó máris letolja iszap-foltos nadrágját és csontos vállaihoz kapja a kislány szürke bokáit. Ahogy beléhatol, azt ordítja az Iluska fejénél fekvő hullának: – Tudtam én, hogy egyszer megbaszom a lányod! Most figyelj! – Azzal dolgozni kezd csontos csípője, minden lökéssel egyre inkább hozzápréseli a kislányt anyja hullájához. – Szabad vagy Iluska, szabad! – hörög sárga fogai között az izzadt fickó, miközben a sellő arca mélyen halott anyja oldalába fúródik – orrát betölti a foszló hús bűze, arcára hullnak a sértetten ficánkoló nyüvek. Előre-hátra, előre-hátra, a lány majd eltűnik anyja mellkasában, egy kiálló bordacsont végig karmolja az arcát. – Baszom a lányod! – hörög a vén pecás, ahogy beledöngöli Iluskát édesanyja mellébe. Ott aztán Iluska néma imát suttog anyja mozdulatlan szívébe: – Segíts rajtam, ó anyácskám!

Ekkor különös dolog történik: a már kimúlt, a halott végtagjaihoz csomózott harcsák újult erővel kezdenek vergődni. Ahogy testüket dobálják előre-hátra, a halott karjai is megmozdulnak és egyenest ráfonódnak a felajzott horgász torkára. Az egy ideig nem is törődik vele – azt hiszi, Iluska kezecskéi azok – de amikor megpillantja, hogy a halott markolássza, megpróbálja lerázni magáról. De a halak még erősebb ficánkolásba kezdenek, amitől a bőr és csont tetem ujjai szorosan rázáródnak a bajszos férfi torkára. Hiába próbálja kitépni magát a halálos ölelésből, a szellem emberfeletti erővel fojtogatja. Hirtelen egy aprócska hal ugrik ki a közeli vödörből, egyenest be a hulla tátott száján, ott aztán bebújik a nő elkékült nyelve alá, és ahogy vergődik, szavakat kezd formálni a vértelen húsdarab: – Hagyd békén a lányom! – hörgi a hulla, a fickónak pedig kifut minden vér a tagjából, ami így ki is csusszan a lányból. A pecás felkapja a halbelező kést és többször a madárijesztőbe döfi, de hasztalan: a halak egy utolsót ugranak, amitől a hulla ujjai összeroppantják a férfi nyelőcsövét, majd hirtelen mind az anya, mind a férfi tehetetlenül roskad össze – a horgász nagyot koppan a padlón. Súlyos csönd telepszik a szobára. Egyedül Iluska lassuló lélegzése és a keringő legyek zümmögése sistereg a szobában.

A sellő halkan szürcsöli könnyeit, miközben lábait vizsgálgatja. Hirtelen azt kívánja, bárcsak elvinnék innét messzire, el ettől a háztól, el erről a vidékről; ha megtanulna járni, talán az emberek sem néznék úgy meg, de akár el is bujdoshatna velük örökre, csak rajta áll – aki járni tud, szabad. De hiába próbálgatja, nem mozognak a lábikói: egyszerűen nem hajlanak a térdecskéi úgy, mint másoknak. Örökre itt kell tehát maradnia anyjával és a horgásszal, hacsak… Ekkor ragyogó ötlete támad. Igazából meg van most róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Magához veszi a vödröt, amiben még mindig néhány harcsa ficánkol és a damilt, majd pipaszár lábaihoz kötözi a vergődő állatokat. Ahogy a halak hánykolódni kezdenek, hirtelen a lábai is megmozdulnak, a térdei pedig hajlani. Iluska ekkor életében először lábra áll. A lábak pedig vinni kezdik: egyenest ki a házból, az udvarra és még onnan is tovább, az agyagos puszta felé, ahol nyugodt tengerként csillog a délibáb. A sellő-lány azóta is lépked előre – ha el nem pusztultak azóta halai.

Reggel arra ébredek, hogy az aprócska bútorszállítók a terráriumban feldobták a talpukat. Néhány hónapja vásároltam őket egy kisállat kereskedésben – azt mondták, megfelelő körülmények között évekig is bírják, én pedig mindent elkövettem, hogy kényelmes helyet alakítsak ki nekik. Még barbie baba foteleket és szekrényeket vettem nekik a játékboltban, egésznap azt cipelték el-vissza, szőrös mellkasukról csak úgy szakadt a víz. Szóval úgy tűnt, nagyon is boldogok, erre tessék.

Az apró tetemeket lehúzom tehát a vécén, majd irány a kisállat kereskedés.

– Sajnos nem árusítunk már bútorszállítókat. – Rázza lemondóan a fejét a boltos.

– Hogyhogy?

– Volt egy kisebb baleset, tudja. Valamelyik kis észkombájn lenyelt egyet a múlt hónapban. A bútorszállító pedig nem pusztult el, úgy tűnik, stabil kis munkaruhát viselnek ezek. Ehelyett elkezdett odabenn pakolászni, tudja. Kicsit átrendezte a kölyköt belülről – magyarázza, majd kuncogni kezd. – Az anyja mondjuk nem találta viccesnek, miután a sebészeten kötött ki a kis taknyossal. Szóval azóta nem árulunk bútorszállítót.
Lemondóan nézek szét a kereskedésben.

– És mi van helyette? – érdeklődöm.

– Hát… Most a kiégett díva a kelendő. – És már mutatja is. Egy terráriumban ott ücsörög egy pár centis kiöregedett színésznő, a nyakában vastag gyöngysor, tökéletes sminkje ázik, ahogy pityereg egy régi fotó fölött, ami őt ábrázolja fiatal korában. – Árulunk hozzá kiegészítőket is, vannak rangos szakmai díjak, néhány kisestélyi és így tovább. Főként salátát eszik. Néha rájön a hoppáré, ilyenkor vigyázni kell, nehogy megharapja az embert, de máskülönben egész szórakoztató.

– Más nincs?

– Csak a szokásos, szakállas agáma, mutogatós szatír és törpe hörcsög. A Krisztus-hologram sajnos megdöglött.

– Akkor marad a díva – motyogom, és egy aprócska dobozzal a hónom alatt térek haza, amiben a színésznő dörömböl. Nem is értem, minek kell kisállatokkal benépesítenem a lakást, csak a gond van velük. De a megoldás persze egy gyerekkori traumában gyökerezik. Kisfiúként mindig is akartam házi kedvencet, de apám nem tűrt meg állatot a lakásban, folyton hajtotta, hogy harapnak és betegséget terjesztenek, máskülönben meg úgy sem tudnék vigyázni rá. Végső elkeseredésemben már a padlórésekből fogdostam össze a hangyákat, azokat tartottam egy dobozban az ágy mögött, de amikor apám megtalálta a farmot, egyszerűen kihajította. Halakért nyúztam aztán napokig az öreget. Mikor aztán megunta, megjelent egy reggel a szobámban egy tejfölös doboz tetővel, amiben valami furcsa, fehér színű nyálka csillogott. A karácsonyra kapott mikroszkópom alá tette és odahívott, hogy kukkantsak bele. A lencse alatt megannyi aprócska, ficánkoló kis ebihalat láttam.

– Tessék, albínó guppik, ha nem halnak meg a kezeid között, beszélhetünk egy kutyáról – mondta, és különös vigyorral a képén sétált ki a szobából. Kintről aztán hallottam, hogy hangos röhögésbe kezd. Úgy döntöttem, csak azért is megmutatom neki, és vigyázok az albínó guppikra. Elrohantam hát haleleséget venni és a színes kis lapocskákkal alaposan teliszórtam a fehér nyálkát. Ám minden erőlködésem hiábavalónak bizonyult: pár óra elteltével mozdulatlanul hevertek a mikroszkóp alatt az időközben elpusztult aprócska ebihalak. Alig mertem bevallani apámnak, aki majd kipukkadt a röhögéstől. Néhány év múlva biológia órán döbbentem csak rá, hogy az albínó guppik valójában meg nem született kistestvéreim voltak.

Most itthon ülök és a dívát nézem. Szőrmével a nyakában a tükör előtt régi színpadi szerepeiből idéz sorokat. Később egy ruhája alá dugott üvegből iszik és szörnyen berúg: rájön a hisztéria, a haját tépi, miközben régi fotókat vág a terrárium falához. Egész szórakoztató. Épp próbálom az összetört piás üveg darabkáit kiszedegetni a sarokból, nehogy később beledőljön, amikor a nő nekiugrik az ujjamnak és beleharap protézisével. Sziszegve rázom le a kezemről.

– Hülye kurva – motyogom, és már szaladok is a fürdőszobába, fertőtleníteni a sebet. Bosszúból nem szórok be salátát a dívának aznap este. Lefekszem aludni. Ám álmomban egy régimódi, hetyke bajszos színházigazgató csókolgat. Amikor felébredek, vaskos gyöngysort találok a nyakamban, mintha csak köré nőtt volna. Az első gondolatom, hogy elkaptam valami szar fertőzést a minidívától. Letépem a nyakéket.

Rosszabbodik az állapotom. Egyre inkább kívánom az olcsó bort, végül be is szerzek néhány üveggel és egy kisestélyiben vánszorgok részegen fel-alá a lakásban, miközben régi szeretők és az elfeledett csillogás után sóhajtozom – máskor pedig szidom a fiatal színésznőket, akiket nem is ismerek. Majd megtudják, hogy kifacsarja az embert ez a szakma, a hírnév! Mint azt az aprócska nőt ott a terráriumban. Halottnak tűnik. A bőre kék, aprócska szemei kifordultak. Egy légy mászkál rajta – akkora mint a miniatűr nő feje. Mióta is nem etettem meg a dívát? Hány nap telt el azóta, hogy megharapott? Már nem tudok semmit, elveszetten bóklászok a lakásban és a vörös függöny kísérteties susogása kísér. Nem tudok semmit, csak azt, hogy nekem kellett volna kapnom a Jászai Mari-díjat.

Amióta megteltek a fegyházak, emberekbe börtönözzük a bűnözőket. Magam is, mint megannyi munkanélküli társam, büntetés-végrehajtási intézet vagyok – nincs ebben semmi szokatlan. Nagy szolgálatot teszünk ezzel az államnak, ami hálából nem szünteti meg a nekünk folyósított havi segélyt. Körülbelül két éve szabadalmaztatták tudósaink a technikát, amivel képesek lezsugorítani az embereket. A büntetés-végrehajtás azóta megállás nélkül töpöríti a bűnözőket, akiket aztán injekcióval juttatnak a fogháznak kinevezett emberek testébe.

Igazából mindenki jól jár. Nem foglalják a helyet, nem kell rájuk fűteni, odabenn mégsem fáznak, túlzottan a fehérvérsejtek sem cseszegetik őket és immár a társadalomra sem jelentenek semmiféle veszélyt. Az igazságügyi miniszter lépten-nyomon Szókratészt idézi arról, miszerint az emberi test börtön, én pedig még azt is vállalom, hogy belém fecskendezzenek egy pedofílt, csak hogy ki tudjam fizetni hónap végén a rezsit. Ám csakhamar háborogni kezd a testem a sok bejuttatott gazembertől. Először influenzára gyanakszom, de az orvos végül közli a rossz hírt miszerint börtönlázadás tört ki bennem.  

– Írhatnék fel antibiotikumot – motyogja, amikor arról kérdezem, mi a teendő ilyen esetben. – De az a helyzet, hogy magának nincs egészségbiztosítása, anélkül pedig elég drága mulatság lesz.  

– Ezt nem értem – dadogom. – Azt hittem a tb együtt jár a segéllyel, amit… hát tudja, közfeladat ellátásáért kapok.  

– Lényegében igen, de hogy is mondjam, a papír szerint ön inkább intézet, semmint személy. Ilyenformán egészségügyi biztosítása nincs, az ingatlan biztosítás szabályai vonatkoznak magára. Tudja, tűzesetek, beázás, ne adj isten, magába csap a villám.  

– Akkor most mit tegyek?  

– Hm, sokat nem tehet. Esetleg személlyé nyilváníttathatná magát, de az hosszú és kilátástalan folyamat. Maradjon ágyban, talán a láz kicsapja a testéből a lázongó rabokat.  

Ám a nyirokcsomóim nem bírnak el a gyilkosokkal és a pedofílokkal. A kamilla tea sem szegi a zavargók kedvét. Hamarosan csönget a postás a havi pénzemmel, de a legszívesebben a képébe vágnám: ebből aztán nem futja, hogy támogatás nélkül antibiotikumot vegyek. Amikor tovább rosszabbodik az állapotom, döntést hozok: fegyverre viszont pont elég a pénz. Veszek hát valami lopott stukkert a szomszéd kölyöktől, aki jó úton halad afelé, hogy néhány év múlva belém fecskendezzék. Símaszkot húzok és megpróbálom kirabolni a sarki gyógyszertárat. Megtömöm a zsebeimet gyógyszerekkel és elkezdek kihátrálni a drogériából, ám félúton a kijárat felé reszketni kezdek a láztól és az ujjam megrántja a ravaszt. Így aztán sikerül kilyukasztanom az egyik riadtan földön kuporgó vásárló koponyáját. Pénzem már nincs ügyvédre, de szerencsére az állam biztosít egyet. Próbálja megakadályozni, hogy lezsugorítsanak és beoltsanak egy munkanélkülibe.  

– Ne aggódjon, remek stratégiám van – nyugtat meg. – A védelmet arra fogom alapozni, hogy maga hivatalosan nem is személy.  

Így aztán már meg sem lepődök, amikor a bíró életfogytiglani börtön helyett végül lebontásra ítél. Két felfegyverzett őr kísér az udvarra, ahol egy berregő buldózer láncon hatalmas fémgolyót lenget az arcom előtt. A súlyos inga el-vissza jár a levegőben, én pedig egészen aprónak érzem magam ettől, mintha végül mégis csak összezsugorítottak volna. S mielőtt belém csapódna és szétlapítana a masszív fémgömb, még eszembe jut: ez hát a rendszer nyirokcsomója.