Reggel arra ébredek, hogy az aprócska bútorszállítók a terráriumban feldobták a talpukat. Néhány hónapja vásároltam őket egy kisállat kereskedésben – azt mondták, megfelelő körülmények között évekig is bírják, én pedig mindent elkövettem, hogy kényelmes helyet alakítsak ki nekik. Még barbie baba foteleket és szekrényeket vettem nekik a játékboltban, egésznap azt cipelték el-vissza, szőrös mellkasukról csak úgy szakadt a víz. Szóval úgy tűnt, nagyon is boldogok, erre tessék.
Az apró tetemeket lehúzom tehát a vécén, majd irány a kisállat kereskedés.
– Sajnos nem árusítunk már bútorszállítókat. – Rázza lemondóan a fejét a boltos.
– Hogyhogy?
– Volt egy kisebb baleset, tudja. Valamelyik kis észkombájn lenyelt egyet a múlt hónapban. A bútorszállító pedig nem pusztult el, úgy tűnik, stabil kis munkaruhát viselnek ezek. Ehelyett elkezdett odabenn pakolászni, tudja. Kicsit átrendezte a kölyköt belülről – magyarázza, majd kuncogni kezd. – Az anyja mondjuk nem találta viccesnek, miután a sebészeten kötött ki a kis taknyossal. Szóval azóta nem árulunk bútorszállítót.
Lemondóan nézek szét a kereskedésben.
– És mi van helyette? – érdeklődöm.
– Hát… Most a kiégett díva a kelendő. – És már mutatja is. Egy terráriumban ott ücsörög egy pár centis kiöregedett színésznő, a nyakában vastag gyöngysor, tökéletes sminkje ázik, ahogy pityereg egy régi fotó fölött, ami őt ábrázolja fiatal korában. – Árulunk hozzá kiegészítőket is, vannak rangos szakmai díjak, néhány kisestélyi és így tovább. Főként salátát eszik. Néha rájön a hoppáré, ilyenkor vigyázni kell, nehogy megharapja az embert, de máskülönben egész szórakoztató.
– Más nincs?
– Csak a szokásos, szakállas agáma, mutogatós szatír és törpe hörcsög. A Krisztus-hologram sajnos megdöglött.
– Akkor marad a díva – motyogom, és egy aprócska dobozzal a hónom alatt térek haza, amiben a színésznő dörömböl. Nem is értem, minek kell kisállatokkal benépesítenem a lakást, csak a gond van velük. De a megoldás persze egy gyerekkori traumában gyökerezik. Kisfiúként mindig is akartam házi kedvencet, de apám nem tűrt meg állatot a lakásban, folyton hajtotta, hogy harapnak és betegséget terjesztenek, máskülönben meg úgy sem tudnék vigyázni rá. Végső elkeseredésemben már a padlórésekből fogdostam össze a hangyákat, azokat tartottam egy dobozban az ágy mögött, de amikor apám megtalálta a farmot, egyszerűen kihajította. Halakért nyúztam aztán napokig az öreget. Mikor aztán megunta, megjelent egy reggel a szobámban egy tejfölös doboz tetővel, amiben valami furcsa, fehér színű nyálka csillogott. A karácsonyra kapott mikroszkópom alá tette és odahívott, hogy kukkantsak bele. A lencse alatt megannyi aprócska, ficánkoló kis ebihalat láttam.
– Tessék, albínó guppik, ha nem halnak meg a kezeid között, beszélhetünk egy kutyáról – mondta, és különös vigyorral a képén sétált ki a szobából. Kintről aztán hallottam, hogy hangos röhögésbe kezd. Úgy döntöttem, csak azért is megmutatom neki, és vigyázok az albínó guppikra. Elrohantam hát haleleséget venni és a színes kis lapocskákkal alaposan teliszórtam a fehér nyálkát. Ám minden erőlködésem hiábavalónak bizonyult: pár óra elteltével mozdulatlanul hevertek a mikroszkóp alatt az időközben elpusztult aprócska ebihalak. Alig mertem bevallani apámnak, aki majd kipukkadt a röhögéstől. Néhány év múlva biológia órán döbbentem csak rá, hogy az albínó guppik valójában meg nem született kistestvéreim voltak.
Most itthon ülök és a dívát nézem. Szőrmével a nyakában a tükör előtt régi színpadi szerepeiből idéz sorokat. Később egy ruhája alá dugott üvegből iszik és szörnyen berúg: rájön a hisztéria, a haját tépi, miközben régi fotókat vág a terrárium falához. Egész szórakoztató. Épp próbálom az összetört piás üveg darabkáit kiszedegetni a sarokból, nehogy később beledőljön, amikor a nő nekiugrik az ujjamnak és beleharap protézisével. Sziszegve rázom le a kezemről.
– Hülye kurva – motyogom, és már szaladok is a fürdőszobába, fertőtleníteni a sebet. Bosszúból nem szórok be salátát a dívának aznap este. Lefekszem aludni. Ám álmomban egy régimódi, hetyke bajszos színházigazgató csókolgat. Amikor felébredek, vaskos gyöngysort találok a nyakamban, mintha csak köré nőtt volna. Az első gondolatom, hogy elkaptam valami szar fertőzést a minidívától. Letépem a nyakéket.
Rosszabbodik az állapotom. Egyre inkább kívánom az olcsó bort, végül be is szerzek néhány üveggel és egy kisestélyiben vánszorgok részegen fel-alá a lakásban, miközben régi szeretők és az elfeledett csillogás után sóhajtozom – máskor pedig szidom a fiatal színésznőket, akiket nem is ismerek. Majd megtudják, hogy kifacsarja az embert ez a szakma, a hírnév! Mint azt az aprócska nőt ott a terráriumban. Halottnak tűnik. A bőre kék, aprócska szemei kifordultak. Egy légy mászkál rajta – akkora mint a miniatűr nő feje. Mióta is nem etettem meg a dívát? Hány nap telt el azóta, hogy megharapott? Már nem tudok semmit, elveszetten bóklászok a lakásban és a vörös függöny kísérteties susogása kísér. Nem tudok semmit, csak azt, hogy nekem kellett volna kapnom a Jászai Mari-díjat.