És a sokat szenvedett, egymástól eltiltott fiatal szerelmes pár végül felkereste a határban a rettegett bőrbiopszia juhászt. Persze mint minden rendes falusi, aki nem csirkezúzában tartotta az eszét, ők is féltek a hámsejt-pásztortól, akinek fekete mágia pattogott olajtól csillogó pórusaiban, ám jól tudták, hogy rajtuk már csak a varázslat segíthet: a lány vagyonos szülei megtiltották, hogy a nincstelen kubikos fiú átlépje a küszöböt.
Azt beszélik, hogy a bőrbiopszia juhászt nem is anya szülte, csupán az agyagos hortobágyi föld repedései izzadták ki sok-sok éve, s azóta széles harcsabajszát pödörve hozza a rontást a környékbéli kosztanyákra: elég egyszer végighúznia kérges ujját a szőrszálakon és a faluban máris elrákosodik egy anyajegy vagy góc keletkezik a tüskéssejtekben. A rontást pedig csak úgy lehet elkerülni, ha áldoznak a vén hámsejtfalónak, a befelé nőtt szőrszálak rémísztő urának: így aztán minden teli hold előtt kiparancsolnak egy szépséges lányt a határba, ahol a bőrbiopszia juhász rozsdás pogácsaszaggatójával kiszakít egy tükörtojásnyi bőrdarabkát a fruska hátából. A megkaparintott hámszövetet aztán napokig duzzasztja – a pórusaiból szivárgó olajjal kenegeti, agyagos öklével ütögeti, s éjszaka azon nyugtatja borzalmas fejét. Így megy ez, míg aztán a bőrcafat szarvasmarha méretűvé nem dagad, s akkor csatlakozhat a juhász átkozott szövet-nyájához. Ott legelnek most is: megannyi sápadt, felpuffadt bőrcsomó, kullancsként hízó bőrtokok – mint tekergő hernyók, kúsznak szőrszálaikon, a juhásznak pedig már azon jár az esze, melyiket fogja ma délután megfejni, hogy csillapítsa szomját.
A juhász arca akár egy reszkető pocsolya, némán ül és mered maga elé, mikor meglepi a két fiatal. Kezében el-vissza jár a pogácsaszaggató, mintha csak hipnotizálni akarná a jövevényeket. Olajos aurája méregként csorog a szomjas földbe.
A kubikos fiú végül előadja jövetelük célját – miközben a lány a háta mögött ropogtatja csontjait, és egy távoli gémkutat bűvöl, hogy ne kelljen tekintetét a rontó szellemre vetnie. A pórus-pásztor sokáig emészti az elhangzott szavakat, majd feláll, egy távoli falunak szegezi fekete szemét, s ahogy megpödri a bajszát, valahol burjánzásnak indul egy daganat. Majd az ifjú párra néz és azt kérdezi: – No és én mit kapok cserébe, ha segítek nektek?
A két fiatal erre zavarba jön. Mit is adhatnának? És ugyan mire vágyhat ez a rém? Végül a bőrbiopszia juhász adja meg a választ saját kérdésére: – Elintézem, hogy együtt lehessetek, cserébe adjátok nekem első szülött gyermeketek árnyékának a bőrét!
A szerelmes pár erre összenéz és megrántja a vállát: ugyan mit számít nekik a gyermekük árnyéka, hát még annak a bőre? Belemennek hát az üzletbe, a bőrbiopszia juhász pedig máris munkához lát: – Az emberről nem lehet leválasztani a saját árnyékát – magyarázza. – Az árnyékává teszlek tehát, és így mindig együtt lehetsz kedveseddel – intézi szavait a fiúhoz. – Azzal magához vesz egy vödröt és felkeresik nyájának legsötétebb tagját: egy kövérre hízott foltos bőrdaganathoz lépnek, amely békésen görög egyik oldaláról a másikra a perzselő nap alatt. Golyó testén megannyi fekete folt: anyajegyek sehová sem vezető térképe – a szalamandrán nincs annyi pötty, mint ahány szőrös kis pigment-sziget ezen a daganaton duzzad.
– Most pedig szépen megfejjük Sárát – duruzsol a bőrbiopszia juhász. – A teje majd téged is elfeketít! – Azzal repedezett körmével vakarni kezdik a bőrgömböc egyik kiálló anyajegyét. A tömlőlény fájdalmasan nyüsszög körme alatt – majd az anyajegy felfakad, és fekete pigmentsejtektől sűrű olajos vér kezd csordogálni, amit a jó pásztor egyből felfog vödrével. Így telnek aztán az órák: a bőrbiopszia juhász szép sorban elvakarja az összes anyajegyet. Amikor pedig összegyűlik egy jó adag melanóma-olaj, kis bögrébe méri és odanyújtja a fiúnak. Az egy darabig hezitál, de végül felhajtja a fém ízű löttyöt. És láss csodát: máris sötétedni kezd. Bőre akár egy hegedűs cigányé, ám a juhász újabb poharat dug az orra alá: a fiú ezt is kiissza. A bőre pedig tovább sötétül: immár úgy fest, mint egy szerecsen harcos, de a juhász még mindig nem elégedett.
– Fekete leszel, mint dobókockán a pötty, mint az éj nyújtózkodó rostja – mondja, feje ott lebeg a repedezett puszta felett, pupillája egyetlen vérző anyajegy. Most hízott kubikos daganaton duzzasztja tagját s szőrszálaikon sehová mennek. Méregként a szerelem – a lány valódi árnyéka féltékenyen nézi, ahogy a fiú már nála is feketébb, sértettségében fekete hangyákra hull szét és bemászik a föld repedéseibe, hogy magáévá tegye a hortobágyot örökre.
– Íme hát a szeretőd! – Csattognak a bőrbiopszia juhász pórusai és a magasba tartja a legényt, hogy bemutassa az éjnek, ami rögtön szerelembe esik vele. De az indigó bőr alatt a fiú még mindig vörös szíve csak a lányért dobban: nem is tétlenkednek hát, következő a ceremónia záró taktusa, és egy jó erős damillal a sápadt lány bokájához varrja az ében fickó talpát. Vér csöppen a szomjas földre, ahogy a tű a bőr alá szalad – telisziszegik az éj barlangját a szerelem fájdalmaitól a fiatalok: de aztán befejeződik a művelet, a juhásznak pedig büszkeség-könnyek csillognak a szemében, s rögtön el is alszik mindenki. Csak reggel ébred a társaság, a lány sikolyára: – Te jó ég! Haza kell mennem! Megnyúznak otthon, ha megtudják, hogy nem töltöttem az ágyamban az éjszakát!
És már rohanna is, de valami visszahúzza. A szerelme az, ott fekszik a földön, mint egy elfelejtett olajtócsa, fekete, mint a gőte nyálkás bőre, és lába az övéhez van kapcsozva.
– Na gyerünk, gyerünk, mától te húzod a súlyát, jobb ha hozzászoksz mihamarébb – biztatja a pigment-pásztor, a lány pedig nekifeszül, és lassan törni kezd előre, húzva maga után reggeli merevedéses árnyékát. A fiú próbál segíteni, megemeli a testét, kézen jár, de csak ront a dolgokon: végül hagyja, hogy a lány vonszolja csak, és sziszeg, miközben a száraz talaj sebeket súrol a hátába. Ahogy közelednek a falu felé, a juhász szavai hullnak ki minden átrepülő madár tollából: – Előbb-utóbb megszokjátok ezt, sőt, természetes lesz. Lány, a te lábad megerősödik, fiú, a hátad megkeményszik, s nem lesz több seb! És ha lesz is, mit számít ez, ha együtt lehettek?
A két szerelmes most rádöbben csak rá, hogy a juhásznak igaza van: mától elválaszthatatlanok. Örömükben rögtön egymásnak esnek: a lány hátra dől, s a szerelem harangöntője csillogni kezd a szemében, ahogy meglovagolja az árnyékát. A fiú fekete pigmentsejtektől kásás spermát spriccel belé, s ellágyul az indigópapír szélének csücske. Dobószámok. Mint két hatos – elveszni a végesben.
Otthon aztán nem is vették észre a csalafintaságot: annyit láttak csak, hogy nehezebben jár a lányuk a lakásban, és többször zárkózik be a szobába, de belül tapsikolt a család, mert nem szökött már ki otthonról, hogy találkozzon többé azzal az átkozott kubikos ficsúrral. Dagadtak a lány lábikrái, hamarosan egyre könnyebbnek érezte vonszolt párját, s próbált úgy sertepertélni a konyhában, hogy figyelmetlen családtagjai nehogy megtapossák az árnyékát. Evés közben aztán az asztal alá csempészett pár falatott, így etette szerelmét, persze csak keveset, hisz minél többet fogyott a legény, annál könnyebb volt neki a mozgás. Éjszaka aztán egymásra hajoltak: az árnyéka pedig mélyen belé hatolt, s kimeszelte belülről az elhagyott padlások könnyével.
Hanem aztán addig-addig meszelgettek, hogy végül gyerekké csomósodott a lányban a sok-sok belé fecskendezett sperma. Nem is tudta, hogy rejtse dagadó hasát a családja elől, hisz sehogy sem értenék meg, hogy esett teherbe a saját árnyékától. A dolgok állását persze sokáig tagadni nem lehetett: amikor végül kiderült, volt nagy sírás-rívás meg átkozódás, és ki is faggatták rendesen, ugyan ki az apa. Ám a lány nem felelt semmit hónapokon át, kerekedett csak inkább szépen-csöndben, míg nem aztán már nem tudott tovább gömbölyödni.
A szülés rendben folyt: leszámítva, hogy az izgatottan sertepertélő bába többször is megtaposta a lány árnyékát, és még a forró vizet is rácsepegtette, ám a fiú minden fájdalmát feledtette, amikor a szobát betöltötte az újszülött sírása. A gyermek egészséges volt, és még a lány durcás szülei is majd elpityeregték magukat örömükben. El is határozták hát, hogy nem firtatják tovább az apa kilétét, megadnak mindent ezentúl a lányuknak és gyermekének.
Éjszakánként aztán a lány árnyéka szorosan ölelte magához a csecsemőt. Szép családként éltek ezentúl: míg nem aztán a bőrbiopszia juhász nem jelentkezett a jussáért.
Egy éjjel történt: a szobában lebegő sötét olajos pórusain küzdötte fel magát, mint giliszta, amelyik előmászik a földből: befőttes tető arca hidegen gurult el-vissza a recsegő padlón és vérszopóként bajszait a lány homlokához szorította, hogy koponyájába okádja szavait: – Hozzátok el a gyermeket hozzám! Hiszen nekem ígértétek az árnyékának a bőrét! Hozzátok el hozzám a gyermeket!
A rémálmok kitépett szárnya, a félelem szagos vajrétege. A lány aztán hajnalban elmeséli az álmát az árnyékának.
– Menjünk hát – mondja. – Ugyan miért tagadnánk meg ezt az apróságot tőle? Utána élhetünk aztán szabadon.
Nekivágtak hát a pusztának, s hamarosan elérték a bőrbiopszia juhász táborát, ahol a félelmetes varázsló épp egy megsebzett melanómából szopogatta az ördögök anyatejét. Pupillája, mint a folyó felkavart iszapja – mint az iszapba rejtőző nyálkás halak sárral kibélelt üregei – tekintetétől izzadni kezdenek a betegágyak. S már feni is a kését szempilláin: – Tartsátok hát ide a gyermeket! – a lány pedig úgy tesz, ahogy parancsolja, s nagyot dobban a szíve, amikor meglátja a juhász ujjai közt táncoló pengét szeme fénye felé közeledni. De aztán a juhász letérdel az agyagos földre és hegyes kését a kapálózó gyermek árnyékába mélyeszti. Felparázslik a sírás, de nem a gyermek bömböl, hanem az árnyéka, ahogy a hideg fém lassan lehámozza róla a fekete bőrt. Vér csöppen a földre, a pár pedig alig hisz a szemének: az árnyék a lehámozott fekete réteg alatt vörös, mintha csak húsa lenne. Az ordítástól izgatottan remegnek a határban őgyelgő bőrtömlők szőrtüszői.
– Ez lesz mától az új palástom! – Emeli az ég felé a lenyúzott árnyékbőrt a juhász, majd megköti nyaka körül. A pár rá sem bír nézni a földön kapálózó megnyúzott céklaszín árnyék-csecsemőre: – Menjünk, menjünk innen! – sikolt a lány, és rohanni kezd, kezében a gyermekével, húzva maga után árnyék-párját, de bárhogy is szalad, látja, hogy a vörös csecsemő suhan utánuk a földön, hisz senki sem hagyhatja el árnyékát – gyermekének eztán egy megnyúzott emberrel a nyomában kell leélnie életét. Ahová csak lép, ott bömböl majd mögötte, jajongva, ahogy leháncsolt húsához ér a föld pora és a táj kavicsai felsebzik száradó inait. Elkíséri aztán még a koporsóba is, ahol végre nem lesz többé fény és nem lesz több árnyék sem, de addig is nem lesz pillanat, hogy ne emlékeztesse: szülei alkut kötöttek az ördöggel.
Így jár tehát aki sötétre szopja a napkorongnyúlványt, így jár, aki megvacsoráztatja a zsolozsmák potrohát. Hatalmas, hízott bőrtömlő érkezik, az oldalára vérrel felírták, hogy TANULSÁG. Fiatal lányok szopják megduzzadt pórusait, mint fiatal borjak, nyelik a tanulság-tejet, miközben árnyékuk pénisze meredezni kezd és fekete előváladék csöppen a hirtelen öreg tájra. Az olajtól elhagyott lány – távoli ég! az elhalt könnyek hámsejtfalója – árnyékpéniszek húsfogatokban – mind csupa-csupa hatos dobókockát élvez – majd feldagadnak a lányok és elvonulnak a távoli sóbányákba, hogy életet adjanak megnyúzott csecsemőiknek. Ott kúsznak már négykézláb a bőrtelen gyermekek, hatalmas, rákos melanómát húznak maguk után köldökzsinórjaikkal, aminek tetején a bőrbiopszia juhász pöffeszkedik – olykor megpödri a bajszát, amitől meghal a faluban egy-egy árnyék. A halott árnyékot szépen elföldelik aztán, a gazdájának pedig élete végéig ott kell toporognia ezentúl a sír mellett, hisz árnyék nélkül egy tapottat sem léphet – aki pedig egy halott árnyékot cipel, azt a szag miatt hamar kitiltják minden épkézláb pöce-ólból. Hátul óriás gömböcként pörög a TANULSÁG – lányok lovagolják – izzadt göb-pórusai mint aprócska kacs-péniszek, betöltik tanulság-tejtől síkos üregeiket.
– Ez lesz mától az új palástom! – Vigyorog a juhász, ahogy átrepül az égen, dobókocka szemeit forgatva és megköti vastag nyaka körül az éjszakát.