A falu lelkésze úgy döntött, pucér kisfiúkból fogja felépíteni a templomot. A falusiak gyanakodva figyelték, ahogy a felbérelt kőművesekkel összefogdosta a környékbeli koldusfiúkat és beindultak a munkálatok. A pap kötötte az ebet a karóhoz, hogy Istenhez csak a gyermeki ártatlanság érhet fel. Így aztán egymás vállára állították a sok piheszőrös fiúcskát, és a lábfejekbe vert szegek a vállakba szaladtak – az atya majd' megrészegült a csinos kis stigmáktól.
Azt, hogy mi folyt aztán Isten házában, nem tudta senki: terjengett a szóbeszéd, hogy a lelkész egész nap a templom falát simogatja, de látni nem látta senki, kívülről figyelték csak a fiú-falat, mert lassan elmaradtak a hétvégi misék – bámulták hát a sok-sok fehéren világító pucér fiúsegget, és a belőle vakolatként potyogó megemésztett ostyát. A papot is csak ritkán lehetett megpillantani: egyedül mikor a kimaradt építőanyagból felhúzott budira kóválygott az udvaron – oda aztán órákra bezárkózott, bele sem mert gondolni senki, mennyit mocoroghat az árnyékszék-fiúcskákon trónolva.
Ez így ment egy jó darabig – de aztán beköszöntöttek a nagy viharok, hideg szél libabőrözte a templomfalat és a jég kopogott egy bő héten át a kisfiúk hátán. Az égszakadás persze tönkre tette a közeli szappan ültetvényeket is. A fákon termő szappantéglák habként csorogtak a földbe, a gazdák könnyei pont úgy potyogtak, mint az eső, amikor meglátták a kárt.
– Ez a pap miatt van! – motyogta a polgármester, aki a piszkos cigánylányok leheletében lakott. A falusiak pont emiatt ritkán keresték fel, de vészhelyzetben kénytelenek voltak szembenézni a mosdatlan lányok romlott hús szagú leheletével. – Az Isten nem tűri az efféle paráznaságot! Vasárnapi misét sem tart már az az ördög, arra hivatkozva, hogy a falusiak romlottsága beszennyezné a templom gyermeki ártatlanságát! Én mondom, tegyétek a földdel egyenlővé azt a bűntanyát és újra szép szappan fog nőni a fákon!
Meg is indultak aztán a csürhe, felbőszülve a cigánylányok böfögésétől, és szépen meglocsolták benzinnel, majd egyszerűen rágyújtották a templomot a papra: a völgy aznap több száz fiú ordításától reszketett – az őrjöngő lángok feketére csókolták mind a gyerekbőrt, a sercegő zsír hangja – mintha csak az angyalkák bontogatnák az ajándékaikat, megannyi tiszta lélek lapul a fiatal csomagolás alatt. A tűz lassan, kényelmesen nyújtózkodott, a legfelül álló gyerekek próbálták kirángatni magukat a falból: a beléjük vert szegek nagy cuppanással szakadtak ki némi hússal és az erek vért köpködő gilisztáival a lábakból és a tenyerekből, de egyből le is szédültek a magasságból és meteoritként csapódtak a földbe, a törött nyakak crescendói berúgták a dobhártyákat. Szenesedő gyufaszálként hajoltak végül a papra az égő gyermekek, megakadályozva, hogy kitörjön a templomból, és mielőtt még a pokol belevájta volna méregfogait a lelkészbe, az a maradék lélekjelenlétét összeszedve elátkozta a falut.
Sok hét kellett aztán, hogy az égett hús illata eltűnjön a völgyből – s a fekete kupacot is nehezen hordta szét a szél, hiszen – mintha tényleg csak a pap miatt haragudtak volna az égiek – kellemes, tavaszias idő köszöntött a falura. Hamarosan a szappan-gubók is növekedni kezdtek, az asszonyok már álmukban is a vesszőkosarakat ölelték, készen állva a nagy pillanatra, amikor leszüretelhetik a viaszos téglákat. Férjeik apró szappanforgácsokat szórtak az orrukba, hogy szokják az illatot, a gyermekek pedig a pizsamáikkal fojtogatták magukat izgalmukban.
Azt beszélik, Fecskenyál Hajnalkát háromszor is a fejére ejtette édesanyja gyerekkorában: egyszer egy kőre, egyszer egy dagasztó dézsára, egyszer pedig – és ezt máig nem tudja senki, hogyan sikerült véghezvinnie – egy udvar fölött átrepülő gólya kemény csőrére. A három ütéstől Fecskenyál Hajnalka annak rendje és módja szerint meg is buggyant, így hát nyugodt szívvel adományozták neki a falu bolondja címet, a lány pedig teljesített is mindent, amit a munkája megkövetelt: számolni tanította a szénaboglyát, sakkbábukat rejtett a túrós táskákba és egész nap azzal a péklapátban lakó tündérrel beszélgetett, aki megbarnítja a kemencében a kenyeret. Fecskenyál Hajnalkának hívták, mert a fecskék sárból és nyálból összetapasztott fészkeit hordta ruhaként, szálldosó szőke hajába pedig kukoricacsutka babákat aggatott – azt mondta, ezek a falusi fiúk vudubabái, valahányszor a hajába simított tehát, ujjai nyomán jólesően kezdtek borzongani a helyi kamaszok.
Fecskenyál Hajnalkát azonban egyre ritkábban lehetett látni az istállók körül, ahol ezelőtt egy kis üvegcsével és a nap erejével ehetetlen kalácsot olvasztott az elhagyott lópatkókból. Ehelyett folyton a szappankert körül legyeskedett, és szörnyű jóslatokkal tért vissza a falusiakhoz.
– Vérszomjas gyermekek nőnek a kertjeitekben! – motyogta, de az emberek egy szavát sem hitték. – Halott kisfiúk szellemi költöztek a szappanokba, és ha megnőnek, leigázzák a falut! – De ennyi erővel a péklapátban élő tündérnek is beszélhetett volna. A falusiak melle csak úgy dagadt, amikor látták, miféle bő terméssel kecsegtet a kert: egyik-másik fejlődő szappan már akkora volt, mint egy csecsemő feje. Úgy gondolták, most hogy elfüstölték a papot, a Jóisten triplán megjutalmazza őket. Lebontották hát a fészereket, s a deszkákból nagyobb kosarakat készítettek, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy még ez is kevés lesz: a szappanok csak híztak és híztak, tíz évek kisfiú formára cseperedtek, még az alakjuk is kezdett emberi lenni, végtagocskák nyúltak, karok és lábak fejlődtek a fákról csüngő súlyos szappan-gubókon. Szép lassan kezdték tehát elhinni Fecskenyál Hajnalka szavait, amikor pedig megharapott az egyik termés egy türelmetlen asszonyt, aki hajnalban kiszökött, hogy leszüretelje az első szappant és Mihály arkangyal seggéig verje a habot, már bizonyossággá vált a dolog: ezek itt bizony a tűzvészben elpusztult fiúk kísértetei, akik alig várják, hogy leakasszák magukat az ágról és lúgos mérgüket a falura okádják.
– Ki kell vágni a fákat – javasolta valaki, de ekkor már senki sem mert a kert közelébe menni.
– Talán szerezni kéne egy újabb pedofil papot, attól bepipulna a Jóisten és megint elverné a veteményest! – mondta valaki más, de hát a pedofil pap is olyan, mint a táltos: nem terem minden bokorban, ha van, meg kell becsülni. De hát ők elvesztegették az övéket. Rászabadultak tehát a poros utcákra, és mindenki a maga belátása szerint próbálta felkelteni a Mindenható haragját. Ott jön már egy vén boszorka, seprű helyett Krisztus szobron lovagol, és folyik seggéből a megváltóra a szennylé. Feldugják a kecskének a karácsonykor jászolban kiállított porcelán Jézuskát, hogy az hordja ki, mások hatalmas csúzlit faragnak a diófából és lövik csak a tehénszart az égbe, de hiába, Isten csak nem akar megharagudni rájuk, szórta inkább az áldást, a napfényt és a madárcsicsergést.
Nem marad tehát más megoldás: ismét beledugják a falusiak az arcukat a mosdatlan lányok dögszagú leheletébe és kifaggatják a polgármestert, aki egy ideig hümmög, majd azt mondja:
– Nos, ha nincs több fiú, akiből templomot lehetne építeni, hogy aztán felgyújtsuk, építsetek kerítést a lányokból, az csak megvéd minket!
Egy ideig gargalizálnak koponyájukban az ötlettel, majd felbőszülnek és egybe gyűjtik a lányokat. Szorosan egymás mellé sorakoztatják őket, és karókat vernek a lábukba, ami a földhöz szegezi a sok sikoltozó, vérző fruskát. Ha ez nem állítja meg a fiúkat, akkor semmi. Hazatérnek tehát és bebújnak az ágyba, ahol elsuttogják az esti imát, amiben engesztelni próbálják az urat korábbi cselekedeteik miatt. Az álom fémgyűrűi. Belemélyed az éj a homlokok ráncaiba. Odakinn jajong a lány kerítés, macskák nyalogatják a vért a puha lábakról, a kecske pedig megszüli a porcelán Jézuskát, aminek időközben szarvai nőttek.
Másnap reggel aztán Fecskenyál Hajnalka csörömpölésére ébred mindenki: rohan végig a poros kis utcán és kanalakkal veri a tamtamot. Azt dalolja: megértek vére a lúgos fiúcskák és elindultak satuba fogni a lábakat. És valóban: mint fehér férgek, ott kúsznak már a faluhatárban, négykézláb másznak, a szájukból csorog a habos lé. Micsoda kísértetek! Hörögnek, vergődnek – kavicsokat gyűjtenek és felsorakoztatják őket puha szappanínyükben, ezek lesznek tehát a fogak, amivel átrágják a falusiak torkát.
No de majd a lány-kerítés felfogja őket – veregetik egymás vállát. De a lánybarikád nem tart soká: már ahogy megpillantják a feléjük kúszó fehér halottakat, reszketni kezd vértelen lábuk, amikor pedig féregként nekiállnak rágni lábikráikat kavics-fogaikkal a szörnyszülöttek, többen elájulnak s ahogy kiterülnek ott a földön, máris foghíjas lesz a fal. Szappanlé és vér fröcsög az égig – a fiú-lúg szép lassan feloldja a húst a lányokról.
– Gyorsan, hozzátok a vödröket! – kiált egy falusi, és máris merni kezdik a kutat. Locsolják aztán a feléjük kúszó hófehér rémeket, hátha feloldódnak, de azok csak habzanak a dühtől. A szappanfiúk pénisze megmerevedik, ahogy a kavicsok felszakítják a falusiak ütőerét. Két tizenkét éves forma szappan-szellem már egy öregasszony arcát fosztja: a szemgolyóba csorgó szappanlétől ordít a nő, majd a két vizes golyó kipukkan a kavicsok fogatában. Két ijedt cigány fruska rohan most a szappan elől, leheletükben ott sikoltozik a polgármester. Egy bajszos férfi ásóval aprítja a szappanfiúkat, mások lapáttal verik a viaszként málló gyerekeket, de azok túl sokan vannak – és hiába állítják beléjük a kapát, másznak csak tovább – farkukból szappanlé spriccel a falusiak szemébe, szép lassan mindenki megvakul. életre rágják szappanínyüket – lúgrémek égbe – vértelen álom formára sikálják a felhőt s foghíjas már a foghíjas Isten-kerítés – kivülről hús mindenki belülről porcelán hideg – elegett hízott már szobron ez a csürhe – Hajnalka Szappanlé a völgyből, zsoltárral aprított hús – könnyei a szakadt felhők piheszőre Egy tinédzser fiúról most sikálják le a bőrt és a húst a lúgzombik – Fecskenyál Hajnalka hüppögve figyeli, ahogy sikoltozni kezd a hajában hordott vudubaba. Ám ekkor a falu bolondjának csodás ötlete támad. Odaszalad egy kapával szétvágott, habzó szappankupachoz, és belemarkol a folyós viaszba. Apró fiúcska figurákat gyúr az anyagból, majd kirázza tincsei közül a kukoricacsutkákat és felöltözteti haját az apró szappan-figurákkal. Azok Hajnalka varázslatos tincsei között szinte életre kelnek.
– No most aztán megvagytok! – rikkant a lány, majd átveti magát a kút szélén, és beleugrik a feneketlen lyukba. Hatalmas placcsanással érkezik a vízbe, ahol lassan megtelnek vízzel a ruhaként hordott fecskefészkek, elnehezülnek, s a lány elsüllyed, mint egy kődarab. A víz alá kerülő szappan pedig szép lassan feloldódik a vízben: ezzel együtt a valódi szappan-figurák is mállani kezdenek a falusiak nagy gyönyörűségére. A pezsgő habot beissza végül a föld.
Így történt, hogy a bolond Fecskenyál Hajnalka mentette meg a falut a szappanzombi hadtól – a zsoltár azóta is szőrmét növeszt, és ettől szagos a kátránypapír. A péklapátban élő tündér sokáig gyászolta aztán Hajnalkát: híressé is vált aztán a falu, ahol hiába is tették kemencébe a kenyeret az asszonyok, azok egyszerűen nem sültek meg. A fecskék sem építettek fészket, inkább az emberek sebeibe tojták a tojásokat.
És hogy mi történt még? A falusiak úgy döntöttek, elűzik végleg a polgármestert, aki mindig csak nagy ostobaságokat tudott javasolni a falusiaknak – kimosták tehát szappannal a cigány lánykák száját, és a száj szaggal együtt szép lassan a polgármester is eltűnt örökre.
Nem sokkal ezután döntötték el aztán, hogy építenek egy új, szépséges templomot: a következő szappan-szüretkor leaggatott fehér téglákból így épült meg a szappantemplom. Fecskenyál Hajnalkáról nevezték el, és noha esőben habzott és kopott, ami miatt folyton újra kellett építeni a falait, mégis megérte: valahányszor betoppantak Isten házába, hozzádörgölőztek a hófehér falakhoz – így vedlik azóta is bűnüket. Sülnek a zsoltár-kemencében míg az oltárnál álló kukoricacsutkából tákolt Fecskenyál Hajnalka szobor mosolyog rájuk, kezében tartva a kecskeszarvat viselő porcelán Krisztust.