Az utcán hozzám lép egy plezúr-koldus, és sebért könyörög.
Látja, hogy tiszta sebhely a karom és már ki is nézett magának egy száradt var darabkát a könyökömön. Pont azt, amiből egy doboz cigit készültem venni a trafikban. Mióta nem szívtam már cigit! Sajnos nekem se futja mindenre, a rezsi jórészt elviszi az összes sebet a testemről, a végtelenségig pedig én sem kínozhatom magam.
Végigmérem a plezúr-koldust. Szerencsétlen alak. Amióta hivatalosan is a seb az új valuta, már csak a nyámnyilákból válhat csöves – azokból, akik túlságosan beszariak, hogy magukat sanyargassák.
– Növesszen magának! – morgok rá, eltakarva sebfoltos kezemmel a szép kerek könyök vart.
– Kérem, uram, vérszegény vagyok, tudja nem alvad rendesen… – könyörög, majd hozzáteszi: – Nekem családom van!
– Akkor miért nem veri maga is őket, mint minden normális ember? – vágom a képébe, és eszembe jut drága jó apám, aki heti kétszer is alaposan elgyepált minket, csak hogy a lekapart plezúrjainkból elvigyen minket az állatkertbe. Csodálatos ember volt, csak végül túl sokat vállalt, s ez lett a veszte: édesanyámmal új házra gyűjtöttek, így aztán minden este alaposan elpáholták egymást, amellett, hogy apámat még a munkahelyén is kínozták. Gyűltek aztán a száradó vérsejt-krajcárok, de a ház… a ház bizony sosem jött össze – apám előbb esett össze holtan. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy nekem nem lesz családom.
– Ha nincs mit ennünk, nem szárad a vérünk!
– Nem fog békén hagyni, mi? – kérdezem lemondó képpel a plezúr-koldust, majd sóhajtok, és két körmöm közzé csippentem a száradt vart a könyökömön. Lassan felfeszítem – a kemény, barna seb mögül áttetsző nedv és némi vér buggyan elő. A nyálkás sebkorongot aztán a hajléktalan tenyerébe ejtem, aki máris hálálkodva zsebre vágja. Szinte már látom magam előtt, hogy pár perc múlva betoppan egy kocsmába, és piát vesz belőle magának. Később aztán megpillantom, amint egy tejautomata bedobó nyílásán tuszkolja be a bőrömről lekapart sebet. Valamiféle jóérzéssel megyek haza, pedig hát nincs okom örömködni, hisz továbbra sincs cigim. A szomszédból sírás és ütések zaja hallatszik át. Miközben a konyhakéssel vagdosom magam, hirtelen beugrik egy kép a gyermekkoromból. Hét éves lehettem – a szoba közepén guggoltam, egy száradt, bicikli balesetből származó sebet feszegettem a térdemről, hogy a titkos porcelán malac perselyembe rejtsem, miközben egy kopasz, hízott politikus épp arról magyarázott a tévében, miért is volt a legjobb döntés a plezúrt tenni meg új valutának, miután elértéktelenedett minden pénz a nagy gazdasági válság után.
– Hisz sebekből sose fogy ki a világ! – Kacsintott.
Rég volt. Lefekszem aludni. Álmomban habzó szájú disznókat látok, vályúból zabálják lekapart varrjaimat. Keserű hangulatban ébredek, egy a koponyámba alvadt sötét gondolattal, miszerint a világ még a sebekből is képes kifogyni.