Komor Zoltán Blog

Megpróbálom felvenni a fizetésem a bankjegy-automatából, de pénz helyett egy katonai behívót dob ki a masina.Semmi kedvem egy kimondhatatlan nevű szaharai országban idegen embereket gyilkolászni és megerőszakolni a feleségeiket; főként nem kivenni emiatt féltve őrzött szabadságom. Ám hiába; tudom, ha kell, erővel is besoroznak – talán elbujdoshatnék, ahhoz viszont pénz kell. Megpróbálom hát ismét felvenni a fizetésem, de újra csak a katona behívót löki ki a gép.

Feladom, elbattyogok a sorozásra. Hamarosan harci helikopter repít a keleti földek felé. A tábornok úgy fest, mint egy vállalati elnök, márkás öltönyében épp azt magyarázza, hogy minden háború gazdasági befektetés, majd a kezünkbe nyomja a puskákat és beleültet az ejtőernyővel felszerelt irodai székekbe, hogy aztán kihajítson minket a sivatag fölött.

Az irodai székek szart sem érnek a homokban, pedig a tábornok szerint a jövő háborúit ezeken ülve vívják. Órákon át, a tűző napsütésben gurulunk a sárga buckák között, a homokszemcséktől nehezen fordulnak a műanyag kerekek. Hamarosan megérkezünk a valutaemberek falujához: ropogós pénzjegyekből álló figurák ténferegnek a szűk utcákon – a mi feladatunk egyszerű, szanaszét kell lőnünk őket, a sértetlen suskát pedig hazavinni az anyaországba. Rájuk rontunk hát, tátott szájjal figyelik, ahogy nyikorgó irodai alkalmatosságainkon belovagolunk a városkába és lövöldözni kezdünk. A golyók hamar papírfecnikre tépkedik őket. Sokan talán úgy gondolnák, nincs nehéz dolgunk, hiszen a lóvéemberkék fegyvertelenek és nem is mutatnak különösebb ellenállást, ám így hogy nem kaptunk semmiféle kiképzést, eltévedt golyóink miatt rendesen gyűlnek sebesültjeink.

– Ez itt a kibaszott pokol! – hörgi a társam, aki bevásárláskor a boltban kapott katonai behívót blokk helyett, és akinek az előbb én lőttem át véletlenül a lábát, de megígérem neki, hogy nem hagyom hátul, próbálom visszasegíteni nyikorgó irodai székébe, és tolni magam előtt.

Egy órával és több tucat sebesülttel később sikerül kiírtanunk a falu nagy részét. Zsákokat tömünk meg a kihullt pénzzel, az átlőtt valutákat pedig kupacba gyűjtjük és tábortüzet gyújtunk. Sok a haldokló, értük nem sokat tehetünk, felmérjük inkább a székeiket, hátha kényelmesebbek, mint a mieink, aztán elosztjuk egymás között. Ám hamar elunjuk magunk a tűz körül, így hát bármennyire is riaszt a gondolat, hamar felvetem, hogy erőszakoljunk meg néhány még életben lévő valutanőt. Természetesen a társaim is idegenkednek a dologtól, de aztán végül mégiscsak lefogunk egy papírpénzből gyúrt asszonyt és szétfeszítjük a lábait. Combjairól idegen férfiak gyűrött arcképe mosolyog ránk, fogalmunk sincs, pontosan miféle valuták ezek, de önkéntelenül is megnyalom az ajkam, amikor felfedezem a szűk bankóguriga-vaginát. Hamar lázba jövünk mindannyian, persze érthető, ennyi pénzre mindenkinek rögtön felállna, így aztán egymás után tűnünk el az egyre szélesedő, nedvesen szakadó járatban, miközben a valutanő dobálja magát és próbál megharapni minket sárga aprópénz-fogaival.

– Baszom a pénzt, baszom a pénzt! – kurjant felém lihegő társam, aki láthatóan már megbocsájtott, amiért véletlenül vállon lőttem még délután. Minden lökéssel újabb szakadt pénz–fecniket ránt ki a fájdalmasan nyöszörgő nő belsejéből. Mire végzünk az asszonnyal, már csupán egy formátlan, de még reszkető papírkupac, ami a nedvesség miatt rendesen már el sem égne. Az óránkra nézünk, szuper, hogy így elment az idő, lefekszünk hát aludni, mert tudjuk, másnap újabb ütközet vár minket.

Korán kelünk – törtetünk előre a sivatagban, párnázott székeinken, a homokszemcsék fájdalmasan nyikorognak a műanyag forgók között – hosszú csíkokat húzunk a szaharában, akár a kígyók. A felrobbanó valutacsecsemőkből – mint a cukorkák – arany érmécskék gurulnak elő. Lefejezünk néhány zsozsólánykát, pénz-galacsinfejüket lüktető hímtagunkra húzzuk és vonyítunk csak a lemenő napba. Így telnek aztán a napok – faluról falura járunk – közben engem is combon lőnek párszor a társaim –, egy kitépett valutakarral szorítom el a sebet. De végül aztán helikopter érkezik: azt mondják, vége a gazdasági háborúnak és hazavisznek minket.

Azóta sem tudom, pontosan melyik országban harcoltam, de még most is sokat álmodom a háborúról. Dolgoznom nem kell, havi ellátást kapok a kormánytól, mint veterán. Minden hónap elején félve lépek a bankautomatához, hogy felvegyem a jussom, ugyanakkor kicsit imádkozom is érte, hogy ismét egy katonai behívót köpjön ki. De csak a pénz jön.

Igazából keveset élek fel belőle; a kimaradó bankókat otthon egy párnahuzatba gyűjtöm – nőt formálgatok belőle. Esténként hörögve rámászom, és meghágom. Miközben azt kiabálom a koszos, üres szobának, hogy megdugok minden pénzt a világon, a forró homok illata az orromba szökik és az arcomat lágy, meleg szél kezdi simogatni.