Az orvosom úgy dönt, hogy megviccel, ezért apró migránsokat rajzol a röntgen felvételemre.
A trükk remekül sikerül: az alkoholos filccel odapingált pálcika-szírek úgy rám hozzák a frászt, amint mosolyogva a tüdőm felé menetelnek, hogy rögtön elrohanok a barkácsboltba szögesdrótot venni. Köztudott, hogy a migránsok félnek a szögesdróttól, úgy hat rájuk, mint vámpírra a fokhagyma, vagy farkasemberre az ezüst. Otthon a köteg dróttal a lehetőségeimet mérlegelem: fölösleges lenne elbarikádoznom az otthonomat, amikor a mindenféle szír-szarok a testemre pályáznak, így hát végül magam köré tekerem, mintha csak karácsonyfa lennék, amit égősorral díszítek. A fémtüskék mély sebeket vágnak a húsomba – egy egész doboznyi fájdalomcsillapítót elrágok, mire végzek a művelettel, a vérem patakokban folyik a szőnyegre – de mindent az egészségemért, még tabletta formájában egy-két metszőollóval lenyesett szögesdrót-darabkát is lenyelek – ettől szerencsére szögedrót szagú lesz a leheletem is.
Kiütve a fájdalomcsillapítóktól magamra veszek egy ballonkabátot, és megpróbálok eltámolyogni a munkahelyemre. Hosszú vér csíkot húzok magam után az utcán, de végre úgy érzem, elmúlt a félelem. Ám egyre inkább ködösödik előttem a világ. A buszon egy hirtelen kanyarnál a kabát alatt szorító szögesdrót levágja az egyik mellbimbómat – a barna tömlő egy utas cipőjére pottyan, aki undorodva rúgja odébb. Ismét az utcán – újabb fájdalomcsillapítókat rágok el, de a lábam már nem akar rendesen mozogni. Egy kínai férfi lép hozzám sápadtan, a magam után húzott vörös csíkra mutogatva. Megijedek az idegentől, szétrántom tehát a ballonkabátom. Amikor a kínai bevándorló megpillantja, mi van alatta, felszisszen, és elrohan. Nyugodtan konstatálom, hogy működik a drót, majd kiterülök a járdán. Hamarosan szirénás autó érkezik.
– Na, ezt is viszik délre, mi? – motyog az egyik mentős unottan, miközben próbálja kitapintani a pulzusomat anélkül, hogy megvágná magát az acél-huzalokkal. A másik mentős válaszát már nem értem, mert elájulok.
Amikor magamhoz térek, a nagy puszta közepén ülök, egy csomó vérző, szögesdróttal egymáshoz tekert férfi és nő mellett. A legtöbbnek már elkékült a húsa és vér sem folyik bűzölgő sebeiből, de azért még élnek, azt hajtogatják: – Nem juttok be a testembe!
Határőrök sétálnak fel és alá előttünk, néha egyik-másik oldalba hugyozza a kerítést – ilyenkor sebeink újult erővel kezdenek sajogni a ráfolyt vizelettől, de a fájdalom legalább emlékeztet rá, hogy élünk.
– Nem juttok be a testembe! – kántálom. Ahogy mozog az állkapcsom, egy szögesdrót-penge jobbról a szememet kezdi bökdösni. Olykor riadt tekintetű szírek érkeznek, de amikor megpillantanak minket, a szájuk elé kapják a kezüket és öklendezve megfordulnak. Csak működik a drót. Teherautók újabb riadt, drótba csavart embereket hoznak és beépítik őket is a kerítésbe. Immár egyetlen hatalmas fém és vérző hús csomó vagyunk, önálló organizmus, kollektív rovar-tudatunk a félelem takony-húrjain rezonál és azt mondjuk: nem juttok be a testünkbe. Próbálok nem mocorogni, nehogy egy hirtelen mozdulattal megrángassam összegabalyodott drótjainkat és levágjam a mellettem ülő fülét vagy orrát. Próbálok nem reszketni, amikor szíreket látok. Hatalmas a félelem szakítóereje.