Sokan úgy képzelik, hogy kókler vagyok és molesztálni a kísérteteket nem nehéz feladat.
Ezek az emberek persze rendre megfeledkeznek arról, hogy egy szellem nem rendelkezik fizikai testtel, így nem kevés koncentrációt igényel, ha szexuálisan akarjuk zaklatni őket. Nekem is el kellett végeznem hozzá egy közel két hétig tartó tanfolyamot, de azóta rendre engem hívnak mindenhová, valahányszor elszemtelenedik egy kopogó szellem.
Sokszor kérdezik persze, hogy miért nem űzöm ki egyszerűen a házukból a lidércet. Hiába magyarázom, hogy egy alaposan megmolesztált kísértet meghúzza magát és így már nincs szükség az elüldözésére, ők csak szeretnék kívül tudni a házon. Én persze lerázom ilyenkor a kezemre ragadt kísértet-plazmát és közlöm velük: – Bocs, de ahhoz én nem értek.
Én nem tudom, mit vannak úgy oda ettől – talán azt hiszik, őket nem tapizzák a kísértetek, amikor alszanak? Képzeld el, hogy láthatatlan vagy, és ott alszik veled egy szobában valaki, s büntetlenül azt tehetsz, amit csak akarsz. Naná, hogy bekukkantassz a pizsamája alá, naná, hogy megcsöcsörészed kicsit vagy lefolyatsz némi szellem-plazmát a torkán. Még a legszerényebb halottak is elkezdenek egy idő után parádézni, mivel kurvára nincs más elfoglaltság, ha már egyszer szellem vagy. Lehet persze egy ideig ide-oda mozgatni a csillárt, vagy fújkálni a gyertyalángot, de ez hamar rohadt unalmassá válik. Hát meglesed önkielégítés és vécézés közben a ház lakóit – mindig így kezdődik. Innen pedig már csak egy lépés választ el attól, hogy beleszarj a műzlijükbe, vagy a hajukhoz dörzsöld a makkod. A kísérteteket elűzni nem lehet, hisz mindenhol ott vannak. Én csak szépen visszaadom nekik, ami jár.
Sokan azt képzelik, valami elbaszott médium vagyok, aztán jönnek azzal, hogy szeretnének beszélgetni az elhunyt rokonaikkal. Később meg kiakadnak, amikor elkezdem fogdosni a nagyanyjuk áttetsző, testetlen combját. Pedig a névjegykártyámon elég világosan rajta áll: kísértet-molesztáló. Ezt nyújtom át most ennek a nőnek is, aki rögtön elsápad és azt mondja: de aki az otthonunkat kísérti, az egy tizenkilencedik században lakástűzben meghalt kilenc éves kislány... Még csak gyerek...
Nem értem, mit aggodalmaskodnak folyton. Akárhogy is nézzük, a bige már több mint száz éves. Egyébként sincs időm efféle apróságokkal foglalkozni, profi vagyok, egyszer még egy halott kutyát is megmogyoróztam.
Végül persze engem is utol ér a végzet. Szép szakma ez, a gond csak az, hogy túl sok haragost kreál vele az ember a túlvilágon, így mindig számíthat egy véletlen tetőről lepottyanó súlyos cseréppel, vagy egy épp ráboruló nehéz szekrénnyel. Éjszaka van, arra ébredek, hogy két szellemlény ácsorog az ágyam előtt, a tizenkilencedik századi tűzben meghalt kislány, és egy nagydarab, szőrös pali.
– Ő fogta meg a nunimat! – mutat rám plazma ujjaival a fonott hajú kis lidérc, mire a férfi – alighanem valamelyik dühös, viking őse – felkapja az állólámpát és lesújt vele egyenest a fejemre. Majd távoznak. Érzem, valami forró és ragacsos folyik végig az arcomon. Először azt gondolom, vér, aztán rájövök, túl darabos, ez alighanem az agyvelőm lesz. Lassan homályosodni kezd körülöttem a világ. S hirtelen észreveszem, hogy valami kék, áttetsző anyag szivárog belőlem. A saját kísértetem az: egyszerre látok az ő és a saját szememmel. Tudom, még néhány pillanat, és a testem meghal. A kísértetem bánatos pofával néz rám. Már csak pár másodpercem van: kinyújtom tehát a kezem, és tapogatni kezdem. A mellbimbóját morzsolgatom, próbálom szétfeszíteni a combját. Az erőszakos érintésem kellemetlenül esik nekem.
Szeretnék elszaladni, de még magamhoz köt valami, mintha csak köldökzsinór lenne. Sírok, nem akarom tovább molesztálni magam, de nem hagyom abba. Ezzel talán megelőzöm, hogy belőlem is túlvilági szatír váljon. Kicsöppenő kísértetplazmám beborítja saját hullám kimerevedő ujjait.