Komor Zoltán Blog

A feleségem csatlakozik egy feminista csoporthoz, ami abban hisz, hogy a férfiak szaráskor lekakálják a saját herezacskójukat.

Kezdetben csak néhány röpiratot találok az otthonomban, rajtuk gyerekes rajzok, amin pálcikaember-férfiak rákakálnak a saját heréikre, később radikális folyóiratok lepik el a postaládát, onnantól pedig nincs megállás: a feleségem minden este gyűlésekre jár, később aztán szektatársnőivel leborotválja a fejét, és csokis pudingot kanalaz rá a városháza előtt, hogy így hívja fel a világ figyelmét arra, hogy a férfiak szarás közben olykor rápottyantanak saját csüngő heregolyóikra, amitől az kakás lesz.

Próbálom elmagyarázni neki, hogy ez egy nagy baromság, hogy akárhogy is nézzük, a segglyuk a herezacskó alatt van, és lehetetlen úgy szarni, hogy kakis legyen a herezacskó, elvégre a gravitáció a végterméket lefelé húzza, de hajthatatlan: azt mondja, a férfiak heréi lefelé csüngnek üléskor, nagyon közel az ánuszhoz, és fizikai lehetetlenség, hogy olykor-olykor ne placcsanjon a szar hozzájuk. Hajthatatlan: titkos férfitársaságokról beszél, akik beszivárogtak még a kormányba is, és akiknek az a feladata, hogy az igazság sose derüljön ki a férfiakról, hisz hamar oda lenne a tekintéjük, sőt, továbbmegy, azt állítja, minden bajért a világban – legyen szó háborúról, vagy a nők elnyomásáról –, oda vezethető vissza, hogy a férfiak frusztráltak, mert néha rákakkantanak a herezacsijukra.

Rá se ismerek a feleségemre. Teljesen kopasz, ott ül a konyhaasztalnál, és miközben beszél, folyamatosan csokis Danone Danette pudingot kanalaz a fejére egy kiskanállal.

– Én még sose szartam le a herezacskómat! – esküdözöm.

– Hiszem, ha látom! – mondja a feleségem. De nem megyek bele, hogy előtte vécézzek. Felfordul a gyomrom a gondolattól. Mindennek van határa.

Elhatározom, hogy elviszem egy pszichológushoz, amibe csak azért egyezik bele, hogy bebizonyítsa nekem, nincs semmi baj a fejében. Elmegyünk hát az időpontra, de semmit sem segít a dolog az ügyünkön, ugyanis kiderül, hogy a pszichológus egy összeszart heregolyó.

Tátva marad a szám, ahogy belépünk az irodába, és látom: az asztal mögött egy óriási, duzzadt, két méteres, szőrös heregolyó tornyosul, és a tetején, mint fagyin a csokimáz, büdös fekália csorog lefelé. A dagadt heregolyó aztán bármit panaszolunk neki, vagy kérdezünk tőle, nem felel rá: csak el-vissza hempereg a földre csorgó szarban, mint egy dagonyázó disznó. Majd amikor távozni próbálunk, elállja az utat. Pár perc után jövök csak rá, hogy a pénzét követeli, amit aztán kihalászva a tárcámból a szaros oldalához kell tapasztanom.

A feleségem nem szól egy szót sem hozzám hazafelé menet a kocsiban. Igazolva érzi magát, némán kanalazza csak kopasz fejére a Danone Danette pudingot.

Este a híradót nézem, amiben beszámolnak róla, terrorista nők barna festékkel kenték össze a városban található összes meztelen férfi szobor herezacskóját. Egy másik hír arról szól, hogy radikális férfiak egy csoportja tüntetésbe kezdett a szülészet előtt, a megvadult ipsék felháborítónak tartják, hogy a nők olykor-olykor beszarnak vajúdás közben – ami orvosilag elismert tény. Azt skandálják: Hogy bírjátok leszarni a saját gyerekeitek fejét? Meg azt, hogy: A herezacskó összeszarás mítosz, a csecsemőfejre szarás tény!

Mélyet sóhajtok, amikor megszólal a telefon. A túlsó végén egy titokzatos férfihang annyit közöl velem, hogy a nejem túl közel került az igazsághoz, és találkozni akar egy elhagyatott sikátorban, mert segíteni akar.

– Honnan fogom megismerni magát? – kérdezem akadozó hangon.

– Ne aggódjon, megismer majd – közli velem, aztán leteszi.

A sikátorban aztán egy középkorú férfi fogad. Tényleg ráismerek, hogy ő lehet a telefonáló: letolt gatyával áll, a seggét mutatja felém, és jól látszik, hogy száradt ürülék borítja hátulról a herezacskóját.

– Évszázadok óta sikeresen tartjuk titokban, hogy a férfiak olykor összekakizzák a herezacskójukat, erre jön a maga felesége, és tönkretesz mindent! – vágja a fejemhez. – Állítsa meg, mielőtt mi teszünk pontot az ügy végére! Tekintse ezt figyelmeztetésnek!

– De… Nem értek semmit – sírok a pasinak. – Én még sohasem szartam le a herezacskómat!

– Előttem nem kell titkolóznia, most már barátok között van – motyog a férfi. – Jöjjön, bemutatom a többieket.

Egy elhagyatott raktárban kötünk ki. Amikor belépünk, megcsapja az orromat a tömény szarszag. Odabenn a tévéből ismert vezető politikusok, a tudományos élet elitje fogad. Mindegyiknek le van tolva a gatyája, és a szart szedegetik a zacsijukról.

– Hiszi vagy sem, nagyon közel állunk a probléma megoldásához – közli velem a titokzatos férfi. – És ha Dr. Gucsiknak végre sikerül tökéletesítenie a találmányát, a felesége mondhat, amit akar, soha többé nem lesz kakis egyetlen férfi heregolyója sem! – Azzal egy öreg, kopaszodó tudósra mutat, aki máris átveszi tőle a szót.

– Hallott már ön a teleportációról? – szegezi nekem a kérdést a professzor, mire bambán bólintok. – Ha jobban megfigyeli társaim segglyukát, észrevehet egy apró szerkezetet a farpofáik között.

Az egyik kormánypárti politikus ekkor széthúzza nekem a seggét, és felfed a segglyuka körül egy aprócska fémkarikát – olyan, mint valami péniszgyűrű, de fémből van, és aprócska fények pulzálnak a széle körül.

– Amit most lát, szigorúan titkos, és olyan költséges szerkezet, hogy csak a jelenlévő úriemberek engedhetik meg maguknak a viselését – mondja a professzor. – Voltaképp egy miniatűr teleportációs kaput lát, amit sok-sok éven át fejlesztgettünk a szupertitkos laboratóriumainkban.

Eltátom a szám.

– Tehát elteleportálják a székletet az ürítés pillanatában?

– Így van – helyesel a tudós. – Ám sajnos nem tökéletes még a találmány. Bár a távozó ürüléket azon nyomban eltünteti, ám nem sikerült még megoldani, hogy a megfelelő helyre helyezze át…

– Hogy érti? – kérdezem, mire a tudós megköszörüli a torkát, és felkéri az egyik politikust, hogy tartson demonstrációt. A fickó izmai megfeszülnek, a nyakán kidagad egy ér, ahogy kitol magából egy vaskos szarkolbászt. Ebben a pillanatban a kis teleportáló kapu a seggén kékre vált, és egy éles fény kíséretében eltűnik a kicsusszanó székletrúd – de alig néhány pillanat múlva megjelenik a szoba másik végében, egy másik politikus seggének a közelében, és a földre pottyan, viszont előtte még hozzáplaccsan a herezacskójához, teljesen összekenve azt.

– Amint látja, eddig annyit sikerült elérnünk, hogy a delikvensek ne a saját herezacskójukat, hanem a másikét szarják le, de közel vagyunk a megoldáshoz – mondja a tudós.

– És tőlem mégis mit várnak? – kérdezem.

– Egy vagy két hónap, mire tökéletesítjük a technológiát – mondja a tudós. – Addig tartsa féken a feleségét! Most pedig tolja le a nadrágját, felszereljük magára is a teleportációs kaput.

– De minek?

– Csak úgy tudja meggyőzni a feleségét a tévedéséről, ha nem szarja le a heréit, ugye?

– De én amúgy sem szoktam…

– Ugyan, barátok között van, közöttünk nem kell titkolóznia! – Azzal a semmiből érkezik két kigyúrt testőr, és lerángatják rólam a gatyát. Pár perc múlva már rajtam is van a teleportációs ánuszgyűrű.

Otthon már csak rossz álomnak tűnik az egész. De a feszítő karika a farpofáim között emlékeztet rá, hogy nagyon is komoly a helyzet, és hogy ezek a férfiak bármire képesek. Ha nem sikerül meggyőznöm a feleségem, hogy álljon le, könnyen az életébe kerülhet.

Belépek tehát a konyhába, ahol a nejem épp Danone Danette pudingot masszíroz tar koponyájába, és bizonyságot teszek arról, mennyire szeretem őt. Azt mondom: – Drágám, szarnom kell, azt akarom, hogy nézd végig!

A feleségem döbbenten ejti ki a kezéből a pudingos poharat. Tudja ő is, hogy most dől el minden. Most végre igazolhatja a teóriáját.

Pár perc múlva már a fürdőszobában vagyunk. Terpeszben ülök a vécén, hogy a feleségem jól lásson mindent: a lábam között csüngő péniszt, mögötte a duzzadt herezacskót. De próbálok úgy ülni, hogy az ánuszom azért ne legyen nagyon látható, még feltűnne neki a teleportációs kisgyűrű körülötte.

Miközben megindul a bélmozgásom, és kitágul a segglyukam az érkező szar körül, még megfogom a kezét, és azt mondom, akármi is fog történni, szeretni fogom az életem végéig. Egy könnycseppet látok a szemében megcsillanni, de nem felel, az érkező szarkolbászt figyeli. Ahogy kitolom, hirtelen kék villanás tölti be a fürdőszobát, ami egy pillanatra elvakít mindkettőnket, mire a feleségem észbekap, már le is húzom a vécét, nehogy feltűnjön neki, hogy az ürülékem nem a vécébe placcsant, hanem messzire teleportált, vélhetően egy vezető politikus gatyájába. Megérintem a feleségem kezét, és a heregolyóimhoz vezetem a tenyerét. Ujjai lágyan megérintik a feszülő gömböket. És eltátja a száját, amikor érzi, nincs rajta semmi szennyeződés. Mosolyra húzom a számat. Ám ekkor egy újabb kék villanás tölti be a fürdőszobát, és egy méretes szarhurka materializálódik a levegőből – épp a seggem közelében. Az előbb lehúzott vécé szarplatójára pottyan, de mielőtt leesne, még jól összekeni a herezacskómat.

A feleségem felsikolt.

– Tudtam! Tudtam! – üvölti, és hiába kiabálok utána, hiába ordítom, hogy ez nem az én szarom, hanem egy kormánypárti politikusé, hiába mondom, hogy egy távoli miniszter szarta össze épp a golyóimat, és nem én, nem hisz nekem.

Összepakol és elmegy. A fejemhez vágja, hogy sok éven át hazudtam neki, hogy én tudtam az igazságot, mégis őt próbáltam meggyőzni arról, hogy bolond.

Most egyedül ülök a konyhában. A száradó miniszter szart figyelem a golyóimon. És egyre frusztráltabbá válok. Háborúkat akarok indítani. Ki akarom zsákmányolni a nőket. De te is pont így éreznél, ha ismeretlen politikusok fosnák össze a töködet nap mint nap.

Epres síkosítóval akarom meglepni a kedvesem Valentin napon, de rájövök, nincs is kedvesem, így megetetem a szomszéd macskával.

Az viszont fél nap alatt megdöglik a síkosítótól. S ami még rosszabb, visszajön hozzám kipurcanni, hogy a rózsaszín gyümölcsös szarral okádja össze a szőnyegem. Talán így jelzi, hogy akinek nincsen csaja, annak bőven lehet ideje a szőnyegből mosni a macskahányást. Meg persze eltakarítani a döglött macskát.
A francba, gondolom – a szomszéd banya kicsinál, ha rájön, mi történt a cicusával. Meg kell szabadulnom a tetemtől. Hirtelen eszembe jut a Remény rabjai című film, amiben a fickó alagutat ásott a börtönben, a faldarabkáktól pedig úgy szabadult meg, hogy kirázta őket a cipőjéből járkálás közben az udvaron. Lassú, de biztos módszer – hozom a kést, és elkezdem porciózni a macskát. Néhány lenyesett, szőrös húscsomót a cipőmbe dugok, és kimegyek a társasház udvarára sétálgatni kicsit. Nedvesen szörcsög a lábam, ahogy lesietek a lépcsőn. A véres kis csigákat aztán szétpotyogtatom az udvaron. Számításaim szerint ha így folytatom, másfél hónap alatt széthordom a döglött macskát. Talán még a pázsitnak is jót tesz. Ekkor belátom, hogy a szőnyegtől is meg kéne szabadulni, hiszen bizonyíték. Kalkulálok – ha apró darabokra vágom, körülbelül négy hónap alatt széthordom azt is az udvaron.

De aztán rájövök, hogy mégis van kedvesem, én hülye pedig megetettem az epres síkosítót a szomszéd macskával. Felrohanok – talán vissza tudom kaparni a tubusba a szőnyegről. Amikor felérek, hosszú vércsíkot fedezek fel a padlón, de sehol a döglött cica. A picsába, ez él. Ellenőrizhettem volna, hogy tényleg megdöglött-e, mielőtt vagdosni kezdtem. A hálószobában lelek rá, fájdalmasan nyavalyog az ágyon, de támadni próbál. Megmaradt mancsával karmolászik, mikor rávetem magam. Ekkor toppan be barátnőm. Egy ideig szótlanul nézi, ahogy egy sebesült macskával hentergek a lepedőn, vérrel és epres síkosítóval kenve össze a párnákat. Nem biztos, hogy erre a látványra akarsz hazajönni Valentin napon. Megpróbálom kivágni magam: elkapom a macskát, felé tartom és azt motyogom: – Boldog Valentin napot! – mire a fájdalomtól reszkető dög a képébe köp egy adag síkosítót.

– Hord el magad! – sikolt rám barátnőm, és bezárkózik bőgni a szomszéd szobába. Így hát hozom a konyhakést és egy doboz fájdalomcsillapítót, ami valószínűleg túl sokat nem fog érni. A bal karommal kezdem. Próbálok egyenes szélű kis kockákat kinyesni szőrös alkaromból, de a végeredmény néhány vérző, formátlan kráter. Mindegy. A kivágott húsgubacsokat a cipőm sarkába tömködöm, majd lemegyek sétálni. Számításaim szerint másfél év alatt széthordom magam az udvaron.

A szüleim szerint ideje elköltöznöm otthonról, de nincs pénzem lakásra, így megpróbálok csigaházat növeszteni.

A feleségem elküld gyógyszerért, de a pénzt végül a sarki használt bugyi-automatába dobálom.

Az őrület Japánból indult: tinédzser csajok viselt alsóneműit lehet némi apróért cserébe kihalászni a masinából, állítólag nagyon menő a középkorú és az idősebb pasasok körében, és mivel a polgármester kapott rá uniós támogatást, a mi városunk is beszerzett brüsszeli pénzből egy ilyen használt japánbugyis automatát. Pont két utcára tőlünk, a kerületi óvoda előtt állították fel. Fogalmam sincs, mi olyan nagy szám a japán tinipicsák használt bugyogóiban, de azért bedobálom a gyógyszerekre kapott pénzt a masinába, és egy szatyornyi tangával állítok haza. Büszkén mutogatom a feleségemnek, hogy szinte nem is látszik rajtuk, hogy már viselték őket, kivéve azt, amelyiken sárga folyásnyomok vannak, meg azt, amibe beleragadt egy meglepően hosszú fekete pinaszőr.

– Hogy tehetted! A kisfiunknak szifilisze van, ha nem kap antibiotikumot, meghal! – sír a feleségem, és a hat éves kis Mendelkére mutogat, akinek lerohadt az orra.

Pár hete kapta el a szifiliszt az óvodában, hála azoknak a konzervatív hülye óvónőknek, akik szerint a gyerekeknek előbb kell megtanulniuk 10-ig számolni, mintsem hogy felvilágosítást kapjanak a biztonságos szexről. Nem is csoda, hogy egy régimódi, már-már klasszikus, halálos szexuális fertőzéssel jön haza a gyerek, méghozzá egy szokatlanul gyors lefolyású vállfajával, de legalább már megtudja számolni, hány nap van hátra az életéből.

– Teljesen igazad van drágám, adj pénzt, máris rohanok a gyógyszertárba, ó istenem, mit tettem, nem hagyhatjuk meghalni Mendelkét!

Azzal a feleségem ismét a kezembe nyom némi pénzt, én meg rohanok a használt bugyi automatához, és egy újabb teli szatyor tangával térek haza. A feleségem ekkor összeomlik, a bőgés rázza, azt kiabálja, hogy ezzel megöltem a gyerekünket.

– Ne félj, tudom a megoldást, elviszem a sürgősségire, méghozzá most rögtön! – motyogom, azzal felkapom Mendelkét, kiviszem a parkba és eladom a folyton a libikóka környékén lebzselő vén pedofilnak, az érte kapott pénzt pedig bedobálom a használt bugyi automatába. A vén perverz köcsög egész jól tejel érte, ahhoz képest, hogy szifiliszes a kölyök és nincs meg az orra, így két teli szatyor használt japánpicsa bugyival állítok haza, és ebből csak kettő ürülék, egy pedig menstruációs vér foltos.

A feleségem szörnyetegnek hív, rohadék függőnek, megfenyeget, hogy rögtön elhagy.

– Te szarházi! Ha érne még valamit a kapcsolatunk, azt is beváltanád pénzre, és a bugyiautomatába dobálnád! – sír a nejem.

Én pedig tényleg elszégyellem magam, leülök vele a kanapéra és azt mondom: – Tudom, hogy nem voltam a legjobb férj az utóbbi időben. Ígérem… Ígérem, hogy leállok a használt bugyi automatával.

A nejem ekkor megenyhül, de a jó hangulat csak néhány percig tart, amíg fejen nem csapom a konyhai húskloffolóval.

A hulláját aztán a fürdőszobába vonszolom, majd két órán keresztül élezem a konyhai kést, hogy képes legyen átvágni az emberi izomszövetet. Feldarabolni egy hullát cseppet sem olyan egyszerű, mint a filmekben: eltelik három óra, már fáj a karom, és még mindig csak a lágy részeket sikerült lefarigcsálnom, a fürdő pedig úszik a vérben. A húscafatokat aztán nejkon zacskóba gyűjtöm, lezuhanyzok, és elmegyek a sarki henteshez. A terv, hogy eladom a húst, a pénzt pedig a bugyi automatába dobálom, ám aztán kiderül, hogy efféle faszságot csak egy abszurd novellában lehetne véghez vinni, a valóságban ugyanis létezik a Nébih, az állandó beszállítók, a fogyasztóvédelmi törvények, és a hentesek alapból bizalmatlanok egy idegen férfival szemben, aki két szatyor húsnyesedékkel állít be hozzájuk. Rájövök, hogy meg kell akkor is szabadulnom valahogy a hullától, így hát kitalálom, hogy részletekben bedobálom a nejem a használt bugyi automatába. A pénzbedobó mondjuk igencsak szűk, de szerencsére elég apróra porcióztam a nejem, viszont még így is egy hurkapálcával kell darabokban betömködnöm a lyukon a nyálkás húscsomókat, és félő, hogy előbb-utóbb eldugul a pénznyelő rés. Az automata aztán a harmadik húscafat után felköhög egy használt, foltos tinicsaj bugyit. Ekkor döbbenek rá, hogy milyen értékes is volt a feleségem: ha három kis húscafatja már egy fos foltos japán bugyit ér, mennyit érhet a teljes nejem? Legalább kétszáz, nem, legalább ezer, nem, legalább ötezer fos foltos japán bugyit!

Az automata mögött álló óvoda ablakából aztán a gyerekek azt figyelik órákon át, ahogy a feleségemmel etetem a japán bugyiautomatát. Hatalmas kupacba gyűlnek a tangák, míg aztán a masinába zárt japán csaj ki nem kiabál, hogy húzzak most már a faszba, nincs több bugyogója. Hazamegyek tehát, hogy tovább aprítsam a feleségem, aztán kitalálom, hogy visszamegyek másnap: új életet fogok kezdeni, most hogy elhagyott a családom. Építek magamnak egy szép házat valahol a használt japán tangákból, és élvezem majd az agglegény életet. Ám otthon észreveszem, hogy az egyik folyásos japán tangán ott virít a feleségem vádló arca. Kifut a vér a tagjaimból. Messzire hajítom a bugyit, és megnyugtatásul magamhoz kapok egy másikat. De ez meg ürülékfoltos, és ezen is ott virít a nejem szigorú, rosszalló tekintete. Beszarás, mintha egy Edgar Allan Poe rémnovellába kerültem volna: a feleségem kísértete úgy tűnik megszállta a bugyi masinát, és a japán tinik folyásán keresztül próbál kísérteni engem. Ó, borzalom! Messzire hajítom a tangákat, és eldöntöm, többé az automata közelébe se szagolok. De tényleg függő lehetek, mert pár óra múlva már megint ott toporgok a masina előtt, és dobálom befelé a gépbe a feleségem cafatjait, és gyűlnek-gyűlnek a lábam előtt a bugyogók, amikről a nejem pisipöttyös folyásos szaros arcmása vigyorog vissza rám gonosz nyálkacsillogással pinaszőr keretezte szemében.

– Bocsánat… Tudom, hogy nem voltam a legjobb férj az utóbbi időben… – motyogom a foltos bugyiknak, de a japán puncifolyás kérlelhetetlen, és a japán seggfolyás még emlékszik arra a romantikus fiúra, aki valaha megkérte a kezét egy augusztus 20-ai tűzijáték előtt, és a japán kihullt pinaszőr emlékszik rá, hogy puszilgattam a hasát, amikor kiderült, hogy terhes, de a japán kakifolt azt sem felejti el, hogy minden boldogságunkat bedobáltam egy pénznyelő automatába, a kis Mendelkét meg eladtam egy pedofilnak.

Ki vagyok, ki az igazi énem? Az, aki mindent felépített, vagy az, aki a végén mindent lerombolt? Az ember sejtjei hét évente teljesen kicserélődnek, s vele együtt talán cserélődik a lélek is, és minden új én a régi én korallzátonya, és ha fölhasítanám magam, se lelném már azt, aki az út elején voltam. De talán a személyiséget cserélni kell, mert kopik és egyre büdösebb, akár a használt alsó. Csörgőkígyóként rázom a szép emlékek száraz ujjperc csontokkal teli urnáját, és végül a saját farkamba fecskendezem a mérgem. És én közben végig jót akartam: azért dobtam a gyógyszerre szánt pénzt a bugyi automatába, mert tudtam, nem adnak csakúgy antibiotikumot a gyógyszertárban, de ha sikerül egy csúnya folyásos tangát felmutatnom, talán kapok. És csak azért adtam oda a vén pedofilnak a kisfiunkat, mert abban reménykedtem, hogy orvos, a hosszú, fekete ballonkabát megtévesztett, azt hittem, hogy egy fehér köpeny. És csak azért öltem meg és vagdostam fel a feleségem, mert… Na jó, ezt még nem találtam ki, de biztos, hogy akkor is a jószándék vezérelt.

Telnek aztán a napok és a hetek. A polgármester fellelkesülve a masina sikerétől megpályáz még jó néhány bugyi automatát. Hamarosan ellepik az utcákat a masszív fémdobozok, de még az óvodát is lerombolják, és egy XXL-es giga japán bugyigépezetet raknak a helyére. Nem kár érte – az óvodával ellentétben a használt alsótól nem lehet szifiliszt elkapni. Én pedig azóta is járom a környéket – apró után kutatok a járdán, amit találok, azt bedobom egy masinába. Ha pedig nincs pénzem, kivágok magamból néhány húscafatot, és azt tunkolom a pénznyelő nyílásba. A bal vádlim már voltaképp elfogyott, hamarosan a jobb combomat kezdem nyesegetni. De addig folytatom, amíg az egyik gép ki nem lök végre egy olyan bugyit, amin a feleségem vaginaváladék arca valamiféle megbocsátást tükröz.

A Cinegore - A magyar horrorportál interjút készített velem, ami itt elérhető:

Interjú Komor Zoltánnal, a bizarro fiction hazai képviselőjével

Plusz egy rövid ajánló is felkerült az oldalra a Tépő Donáttal közösen írt, A hortobágyi cápa című kisregényünkről:

Komor Zoltán és Tépő Donát – A hortobágyi cápa (2017)

Mézeskalácsot sütök a sarki árvákból, hogy boldog legyen a karácsonyuk.

No jó, nem egészen belőlük – a hajszálaikat és a körömdarabkáikat használom, hogy belegyúrjam őket a mézeskalács vudubabákba, amiket aztán a kandalló mellé teszek. Az utcasarkon lévő árvaházban kikapcsolták a fűtést a befizetések elmaradása miatt, én pedig kitaláltam, hogy csempészek egy kis meleget a karácsonyukba: éjszaka szöktem be a hálószobájukba, és összegyűjtöttem mind a párnácskájukról a kihullt hajszálakat és száraz korpadarabkákat – parfümös üvegcsébe gyűjtöttem kicsorgó nyálukat, kis szelencébe a sárga csipa-galacsinokat. DNS-üket aztán belegyúrtam a kis mézeskalács-emberkékbe, amiket aztán a kandalló mellé tettem. Nem túl közel persze – nehogy megégesse őket a tűz: a mágikus könyv szerint a kis árvákkal mindaz megtörténik, ami a vudubabákkal. Széles mosollyal az arcomon feküdtem aztán ágyba, elképzelve, hogy meglepi a váratlan meleg a kihűlt árvaházban ágyban vacogó kis lurkókat.

Éjfél körül aztán vad csámcsogásra és büfögés hangjára ébredek. Kilopózom a nappaliba, és megpillantom a mikulást, amint ott ácsorog a karácsonyfa mellett. Ám elborzadok, amikor rádöbbenek, hogy a mézeskalács vudubabákat falja.

– Legközelebb egy kis tejet is tegyél ki, mert ez így kurva száraz – morog rám a vén szakállas, amikor megpillant, majd hozzáteszi: – Meg húzz a fejedre valami kibaszott kukta sapkát, mert teli van hajszálal ez a szar. Hóhóhó!

Távoli ordítások hangját cipeli kint a jeges szél, én pedig csak annyit tudok kinyögni: – Baszki, télapó, te megetted a sarki árvákat!

Amikor aztán elmagyarázom neki, hogy is áll a dolog, belevetjük magunkat az éjszakába, és meg sem állunk az árvaházig. Ami aztán a hálóteremben fogad, az olyan mint egy telibe rakott hadszíntér: a mikulás hogy kikerülje a sütiemberek közepébe dugdosott haj és körömdarabkákat elsősorban a vudufigurák végtagjait rágta le. A legrosszabbul a hat éves Lujza járt: a télapó csípőből rágta le az alsó testét. Még pislákol az élet a kislányban, ahogy ott fekszik a csupa vér ágyon, köldöktől lefelé viszont egy hatalmas, ásító seb, amiből átázott, vörös rongyokként csüngnek ki a belei, és valami szakadt lufiszerű tok, ami talán egykor a húgyhólyagja lehetett. Ő nem sikoltozik; mozdulatlan, kréta-sápadt arca világít a szobában – a többiek viszont hangosan sírnak: sötét vért okádó lábcsonkjaikat próbálják ölelni nem létező karjaikkal, van aki megmaradt kezével próbálja felrázni kistestvérét, de nini, a mindig teli szájjal vigyorgó kis Ricsinek hiányzik a fél koponyája, agyveleje a párnahuzatra csorog, mintha csak arra számítana, hagy majd érte néhány fillért a párna alatt az agyvelőtündér.

– Ó a picsába, a mikulást ezért tuti lecsukják – rebegi a vén szakállas, és nem akarom elkeseríteni, de tény, hogy egyre szigorúbban büntetik a gyermekcsonkolást, főként ilyenkor karácsonykor. A télapó nem sokat totojázik: fogja hatalmas zsákját, és egyszerűen begyűjti a vérző kölyköket.

– Semmi gond – mondja. – Karácsony a csodák ideje, és bizony itt az ideje egy óriási karácsonyi csodának.

Én pedig hiszek neki. Elvégre ő a mikulás. Így aztán visszatérünk otthonomba a rángatózó, jajgató zsákkal, a télapó pedig a szőnyegemre rázza a csonka gyerekeket, akiknek vérétől rögtön átázik a szőnyeg.

– Szóval létezik erre valami varázslat? – kérdezem reménykedve.

– Hóhóhó, de létezik ám! – morog a mikulás. – Van itthon húsdaráló? Szép apró csomagocskákat csinálunk belőlük, és leküldjük őket a vécén. Az lesz ám a kibaszott karácsonyi varázslat, és a télapó elkerüli a börtönt!

Ledöbbenek. A fejemet rázom.

– Jó, akkor nincs más választás, bezabáljuk a maradék mézeskalácsot, és akkor nyomuk sem marad – ajánlja a vén szakállas.

– Karácsony van! – szakad ki belőlem. – Nem fogom megenni a gyerekeket!

Ülünk tehát, és nézzük a padlón vergődő sápadt ember-torzókat. Végül a mikulás azt mondja: – Talán… megjavíthatnám őket. Mintha csak… izé törött játékok lennének.

Ez már sokkal jobban hangzik. Reménykedőn nézek rá. Aztán munkához látunk: miközben a télapó játékokat szerel szét alkatrészekért és sebeket varr el, én beizzítom a sütőt, és már gyúrom is a mézeskalács végtagokat. Serénykedünk, mint a manók, és akkor tényleg beüt a karácsonyi csoda: a kis Panna, akinek tőből hiányzik az egyik karja új mézeskalács kezet kap – a kis Petinek integet vele, aki elvesztette mindkét lábát, és most a csípőjére szerelt tricikli kerekeken gurul. Csak ámulni tudok a mikulás kreativitásán: Ágika könyökből és térdből vesztette el a végtagjait – a télapó síléceket operált csonkjaiba, és most hatalmas, kaszás pókként kerülgeti a karácsonyfát. Még a félbe harapot Lujzát is sikerül megmenteni, miután csillagszóróval beforrasztottuk a húgyhólyagját: alsó teste immár egy harmónika – hatalmas kukacként csúszik a padlón, szelvényes teste muzsikát izzad. A gyerekek nem győznek csodálkozni a testükbe ültetett játékokon.

– Hóhóhó, boldog karácsonyt! – búcsúzik a télapó, a hús-játék férc lények pedig kacagva integetnek. A mikulás távozóban még felkap egy mézeskalácsot és beleharap – mire a kis Peti feje eltűnik, és vérsugár spriccel fel vörösen tátongó nyakából.

– Ó, a manóba! – szakad ki a figyelmetlen szakállasból, mire az árvák kacagni kezdenek, de még én is elmosolyodok – csacsi öreg mikulás.

TOVÁBBI KARÁCSONYI SZTORIK AZ ÚJ HANGOSKÖNYVBEN:

A hangoskönyv letölthető egyben: .zip (97.2 Mb)

Megszólít egy ujjbábos, és azt mondja, sztárt csinál belőlem, csak had dugja be az ujját a seggembe.

Kissé feszélyez az ötlet, de mindig is tudtam magamról, hogy egyszer még nagy sztár lehet belőlem, így hát kioldom az övemet, lehúzom az alsógatyámat és széthúzom a farpofáimat.

Miközben az ujjbábus az ánuszomba dugja az ujját, megígéri nekem, hogy én leszek János Vitéz a máriapócsi búcsún, olyan jól illek az ujjára, én pedig arra gondolok, milyen büszke lenne rám anyukám.

Ám ekkor kárálni kezd egy vénasszony: – Hogy nem szégyellik magukat, miért kell ezt a tömött buszon csinálniuk?

Szétnézek – minden utas ránk mered, ahogy az ujjbábus a fenekemben matat a tömött autóbusz közepén.

– Ez a baj manapság az emberekkel! – fakadok ki. – Hogy képtelenek a saját dolgukkal törődni!

– Még magának áll feljebb? Nem zavarja, hogy a gyerekek is látják, mit csinálnak? – kárál tovább a nyanya.

– Miféle gyerekek? – döbbenek le.

– Ezek itt! – mondja, és feltartja a kezét. A hosszú, ráncos ujjaira pedig egytől-egyig apró, rózsaszín emberiók vannak húzva – igazi csecsemőkezdemények – az öregasszony kifejletlen ánuszukba erőltette boszorkány-karmait, és most velük bábozik.

– Engem teljesen felháborít, hogy ez a két férfi egymás hátsókijáratában matat a buszon! – mondja az egyik ujjbáb-magzat a másiknak az öregasszony reszelős, de elváltoztatott hangján.

– Jaj, ne is mond, csöpp lelkemet a Sátán csigolyája böködi, valahányszor ilyet látok! – sír egy másik.

– Ellopták az ártatlanságomat, ellopták az ártatlanságomat! – bőg egy harmadik abortusz maradék ujjbáb, egy negyedik meg csak marhaságokat beszél.

A vén ujjbábos férfi egyből kihúzza a segglyukamból az ujját, és térdre rogyik.

– Honnan szedte ezeket a kis sztárokat, hölgyem? – kérdezi reszkető ajkakkal.

– Ó, az enyémek mind! – Mosolyog a nő. – Tudja, hogy megy ez. Folyton teherbe rúgják az embert, főleg a mi környékünkön. Az ember csak egy sétára indul a parkban, erre puff, máris teherbe rúgták, és a következő amit lát, hogy nőni kezd a hasa. Vagy beszáll a liftbe, hogy levigye a szelektív hulladékot, és jön valaki, puff, már megint teherbe rúgták. De ne higgye, hogy bánom én ezt, a terhesség igazi csoda, olyan mint a karácsony, jó, ha évente egyszer legalább van. Sokan persze azt képzelik, nem szeretek terhes lenni, ezért vetetem el őket folyton. Szó sincs róla, kedves seggturkász barátom, csak azért kapartatom ki őket, hogy mindig ilyen fiatalok maradjanak! Tudja, azt mondják a gyerekek ártatlanok! Pedig dehogy azok! Nézze csak meg őket! Sunyi, hülye feje van mindegyiknek, folyton a szarságokon jár az agyuk! Még a csecsemő sem ártatlan – mihelyst meglátja, honnan bújt ki, már pajzán gondolatokkal van tele a hülye kis feje. No de az embriók! Azok aztán Isten kis pézsma kerubjai! Tiszták, akár a porcelán szarás előtt! Ki is kapartattam hát mindet, aztán mondtam, zuttyantsák csak bele a szatyorba, úgy ahogy vannak – egyik-másik büdös persze, mert régi, de hát tudja hogy van ez, a gyerekek amúgy is büdösek.

– Igazi kis sztárok ezek, János vitézt csinálok belőlük Máriapócson! – sír a gyönyörűségtől az ujjbábus, az én segglyukam meg már rég el van felejtve. Ekkor kezdem kínosnak érezni, hogy letolt gatyával állok egy tömött busz közepén, kidüllesztett hátsóval. Elhatározom tehát, hogy bebizonyítom az ujjbábosnak, hogy nálam keresve sem talál jobb János vitézt – bedugom tehát az ujjam a segglyukamba, és magammal bábozva szavalásba kezdek: – Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe!

Az ujjbábos eközben kezdi leszaggatni a banya ujjairól a kicsi ebihal szerű embriókat, a banya meg ordibálni kezd, hogy jaj, jaj, elveszik tőlem a gyerekeimet.

Tapinthatóvá válik a feszültség a buszon. Olyannyira, hogy a perverz ujjbábos el is kezdi tapogatni. A feszültség pedig halk, folytott hangon nyöszörögni kezd, mint egy sérült lábú kutya, vagy mint egy szomjas hangyászsün. Az utasok döbbent arccal figyelik, hogyan molesztálja a feszültséget az ujjbábos, de senki nem tesz semmit. Néhányan persze videóznak, mások pedig megjegyzik, hogy kik videóznak, hogy később elkérhessék tőlük a videófelvételeket, és akad olyan is, aki azt jegyzi meg, hogy ki jegyezte meg, hogy ki készített videófelvételt a dologról, hogy később megkérdezhessék tőlük. A feszültség pedig tovább nyüsszög – kocsonyás-szőrös teste vibrál, aprócska, sós könnyei a busz padlóját áztatják. Az ujjbábos végül megtalálja a feszültség forró, lágy ánuszát. Ahogy beléhatol tapasztalt ujjával, a feszültség halkan sóhajt, de nem lehet eldönteni róla, hogy a fájdalomtól, vagy az élvezettől.

– János vitézt csinálok belőled Máriapócson – suttogja neki a vén perverz, a mondat susogó szél sárga fogai között. A feszültség pedig nem ellenkezik többé – mint egy tűhegyre tűzött lepke, elfogadja a sorsát, és kókadtan tűri, hogy az ujjbábos a seggében matasson.

Úgy döntök, ebből elég volt, nem nézem tovább, hogyan lopják el életem szerepét előlem, megnyomom tehát a leszállójelzőt, és a következő fékezésnél leszállok a buszról. Csak az utcán veszem észre a kezemre pillantva, hogy egy aprócska embrió csücsül a bal kezem mutató ujján.

– Hát te? – kérdezem az embriót.

– Megszöktem otthonról – motyogja a kis emberkezdemény. – Világgá mentem, pont mint Kukorica János.

– Megértelek, kicsi, nekem is ellopták az álmaim – nyugtatom meg az embriót, azzal hazabattyogok vele, hogy megmutassam a feleségemnek, új családtaggal gazdagodtunk a buszon.

*

Hazaérve a feleségem szinte elalél a boldogságtól, amikor megpillantja az ujjamra húzott rózsaszín emberkezdeményt. Feltámadnak az anyai ösztönei, és ott helyben megindul a tejtermelése. A bimbói szinte kilőnek, és zubogni kezd a fehér áldás anyai csatornáiból. Mintha csak egy tűzcsap lőtt volna ki a falakat beborítja a fehér, édes lé.

– Jól van, jól van, hagyj azért későbbre is! – nyugtatom, de nincs megállás: a feleségemből csakúgy spriccel a tej, összeken vele mindent, eláztatja a falakat, összemocskolja a frissen mosott függönyöket.

– Állj már le! – kiabálok rá, de a feleségem zubogtatja tovább a fehér habot magából, mint egy szökőkút. Hamarosan összeesik a fáradtságtól, de a mellei csak nem hagyják abba a tejtermelést. Ágyba fektetem, de nem tudom betakarni, mert rögtön átáztatná a plédet. Fekszik csak ott az ágyban, mint egy fadarab, a tej pedig csak ömlik és zuhog belőle megállíthatatlanul. Mint egy kerti locsoló, körbe köpködi a hálószoba falát a fehér trutyival.

– Látod, anya máris mennyire szeret? – motyogom a rózsaszín embriónak, majd hirtelen fortyogni kezd bennem a düh. Nem elég, hogy a feleségem elkényezteti a gyereket, de így próbálja talán kisajátítani magának tudatalatt. Ó, nézd, milyen jó anya vagyok, mennyi tejcsit adok neked, bezzeg apád erre sem jó – üzenik a feleségem világba dudorodó barna csöcsbimbói. Rácsapom a hálószoba ajtaját az ágyban fekvő feleségemre, had öntözgesse csak magát a női privilégiumával, én addig bekapcsolom a tévét, hogy eltereljem a figyelmem a kényelmetlen helyzetről. A híradóban persze főhír, hogy János vitézt csináltak nyilvánosan a feszültségből a buszon, és hogy senki nem tett semmit. A bemondónő gyűlölettel köpködi az olyan szavakat, hogy "szexuális inzultus", meg hogy "társadalmi közöny", meg azt is hogy "népies elbeszélő költemény". Olykor-olykor rányitok a feleségemre, de semmi változás: fekszik csak az ágyban és a csöcsei tejet okádnak magukból a világba. A szája néma sikolyban, úgy fest, mint akit már elhagyott minden ereje, és akinek a teste már nem bírja tovább az iramot: mintha már a saját csontjait bontaná, hogy tejet állítson elő belőle.

– Nárcisztikus kurva! – közlöm vele, és visszaülök a tévé elé. Ekkor berobban a mini McDonald's reklám. Egy fáradt, és éhségtől reszkető férfit mutatnak az utcán, a narrátor pedig azt mondja: – Előfordult már Önnel, hogy az éhség gyötörte, de sehol sem volt étterem a közelben? Ennek mától vége! Ültessen magába ön is mini McDonald's éttermet, így mindig kéznél lesz a megkönnyebbülés!

A tévében szereplő éhes pasi ekkor leveszi az ingét és felemeli a karját, hogy felfedje izzadt hónalját. A hónaljában pedig, a szőr mélyén egy apró bőr-dudor látszik, amire ráközelít a kamera. A dudor tetején egy apró M betű világít, az étteremlánc szokásos logója. A kamera még jobban ráközelít a bőrgumóra, és már látszik, hogy egy félig a hámsejtek közé ágyazott mini étterem az.

– Kérek egy sajtburger menüt! – mondja a pasi a hónaljának, mire a dudor megszül egy pár centis hamburgert, egy csomag kis krumplit, sőt, még némi kóla is kicsorog a hónaljszőr-tüszői közül.

Hirtelen megvilágosodom, mit kell tennem, hogy egyenjogú szülővé válljak – elrohanok a mekibe, és közlöm egy rágózó diákmunkással, hogy rögtön mini McDonald's étterem beültetésre van szükségem, méghozzá a mellbimbómba. A kiszolgáló hátra kísér egy steril műtőszobába, és pár ezer forintért máris belém operálják a mini étteremet. Fél óra múlva már happy meal menüt adagol a varratokkal borított jobb mellbimbóm.

Hazarobogok, hogy a feleségem orra alá dörgöljem. A nejem még mindig ott fekszik az ágyban, de mintha összement volna: láthatóan a sejtjei egymást zabálják, hogy némi anyatejet állítsanak elő egymásból – a fehér folyam pedig továbbra is csak csobog és csobog belőle.

– Ölj meg, ölj meg...! – hörög a végkiszáradástól reszkető feleségem, de nem érek most rá efféle dolgokkal foglalkozni, mert épp bebizonyítani készülök, hogy az apa ugyanolyan fontos, mint egy anya.

– Éhes vagy picikém, unod már anya tejcsijét? – gügyögöm az ujjhegyemen trónoló rózsaszín embriónak, majd gyorsan kifejletlen szájába dugom a mellbimbómat, és megpróbálok kipréselni a tejcsatornáimon valami finomságot. Amikor a sárga sült krumpli száll előbukkan a mellbimbómból, szinte felnyársalja a kis zigóta fejét a váratlan burgonya-torpedó. A krumpli-szál úgy gördül elő férfi csöcsömből, mint egy régóta betokosodott pattanás-göb, ami csak arra várt, hogy kibújjon végre meleg kis fészkéből. A burgonya-rudacska a zigóta fejletlen szájába csucsszan, és végig rohan a torkán, egyenest a gyomorkezdeményéig.

– Látod, látod! – kiabálok a feleségemnek, aki már olyan mint egy leeresztett matrac, de a tej, az a kurva anyatej még mindig spriccel szanaszét belőle.

– Nem válaszolsz? – mordulok rá, majd odalépek a nejemhez, lerángatom a nadrágját és a bugyiját, majd az ujjamat a forró ánuszába dugom, és ujjbábozni kezdek vele.

– Ó, igen drágám, látom, hogy te is egyenjogú és megbecsült tagja vagy ennek a családnak! – motyogja a feleségem, de döbbenetemre az én hangomon, én pedig örömömben kitolok a cicimből egy Dupla Sajtos McRoyalt. Az egyik öltés el is pattan, amikor megérkezik utána egy Csirkés cézár szendvics, némi vérrel a tetején, de az embriónak láthatóan mindegy, mert ugyanannyira szereti az édesapját, mint az édesanyját. Már látom, hogy ez egy tökéletes család, és soha semmiféle feszültség nem adódik majd közöttünk, amiből aztán János vitézt csinálhatnánk Máriapócson.

Jelmezbálba megyünk, de a barátnőm ki van akadva, amiért alsónadrágba csurrant vizeletcseppnek öltözöm.

A halloweeni bulin idén is az nyer, aki a legijesztőbb kosztümmel áll elő, de a csajom szerint a mostani hacukám szarabb mint a tavalyi, pedig akkor anális-szex-balesetnek öltöztem.

– A te jelmezed sem túl ijesztő – förmedek rá. Merő művér tetőtől talpig. – Egyáltalán mi a fenének öltöztél?

– Az iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánynak, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát.

– Ó, hát nagyon rémisztő – röhögök. – Nem gondolod, hogy az őrült portás ijesztőbb lett volna, mint az áldozat? Másrészt senki sem fog rájönni, mi akarsz lenni.

De ahogy megérkezünk a buliba, ismerősökkel futunk össze, és csettingetni kezdenek.

– Ne mond meg, ne mond meg, csak nem az iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánynak öltöztél, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát? Rohadt ijesztő...

Barátnőm diadalmas pillantást vet rám, én pedig megrántom a vállam. Az ismerősünk aztán rám néz, de gyorsan félre is kapja a tekintetét, majd eliszkol a bár irányába. Barátnőm nem érti a dolgot. A következő ismerősünkkel is megismétlődik a dolog. Senki sem meri bevallani, hogy ráismer a jelmezemre, mert azzal bevallaná, hogy találkozott már az alsógatyáján száradó vizeletcsöppel. Kínos feszengések, félrekapott tekintetek, riadt dadogások.

– Na ugye, hogy az én maskarám a legijesztőbb. – Vigyorgok barátnőmre, de észreveszem, hogy nincs már mellettem. Megviselhette a dolog, hogy mindenki csak kerülget minket – valaki azt mondja, kiment a vécébe sírni. Utána megyek – a tömeg ijedten válik ketté előttem. Úgy érzem magam, mint a titokzatos figura Poe A vörös halál álarca című elbeszélésében. A világ legijesztőbb vizeletcseppje vagyok. Meglepetésemre barátnőmre nem a női, hanem a férfi vécében bukkanok rá. Egy letolt nadrágú férfi előtt guggol, és a kényelmetlenül feszengő pasi alsónadrágján száradó vizeletcsöppel beszélget.

– Azt hittem, te vagy az! – sikolt barátnőm. Aztán visszanéz a letolt alsón száradó pisipöttyre. Majd vissza rám. Nem tudja eldönteni, melyikünk az igazi pasija.

– Én vagyok az, menjünk haza! – mondom, karon ragadom és elindulunk. A gondolataimba merülve lépkedek az éjszakában. Meglepetésemre barátnőm egy sarokkal előbb fordul le, mint amerre lakunk.

– Hová megyünk? – kérdezem.

– Haza – feleli, majd egy romos házra mutat, aminek tárva-nyitva a pince ajtaja. Egy őrült, meztelen férfi rohan ki, meredező szerszámán véres szeméremajkakból szőtt koton feszül, azt ordibálja barátnőmnek: – Gyere ide apucihoz!

Ekkor döbbenek rá, hogy nem is a barátnőmmel jöttem el a buliról, hanem egy igazi iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánnyal, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát. Szinte látom magam előtt, hogy valahol a távolban igazi barátnőm egy vizeletcsöppes férfi alsónadrággal csókolózik. Rohannék vissza a bulira, de ekkor éles fény vakít el felülről. Egy nadrágjába bámuló férfiarc tölti be az eget, talán magáé a Jóistené, és azt sziszegi: – Bassza meg! – Majd vécépapírt szakít, és megpróbál felitatni az alsónadrágjáról.

Idén a kormány anyukád seggére tetoválja a nemzeti konzultációs kérdéseket, hogy több emberhez eljusson a kérdőív.

Nem mondom, hogy anyukád egy lotyó, de tény, hogy sokkal többen válaszolnak végül a kérdésekre.

Az is tény persze, hogy többségében értelmetlen válaszok érkeznek, de ez annak tudható be, hogy anyukád nem feltétlenül diplomás emberekkel találkozgat a kamionparkolóban. Másrészt a kormányt ezt nem is annyira érdekli, hisz eleve a kérdések sem voltak túl értelmesek, másrészt a hülye válaszokat könnyebb kiforgatni.

Lényeg a lényeg, anyukád vesz egy mindent tudó masszázsfotelt a honoráriumából, és él mindenki boldogan tovább, amíg világ a világ.

De persze valójában szó sincs erről, hisz előbb-utóbb bekövetkezik a megkerülhetetlen: végül ez a kormány is elbukik, felváltja egy másik, a korábbi intézkedésekről pedig kiderül, hogy egy nagy baromság volt mind egytől-egyig, élén a nemzeti konzultációval. Ami csak azért baj, mert anyukádnak még mindig ott van a seggén ez a tetoválás. Mondhatnánk, hogy afféle nemzeti történelmi értéke biztos van anyád picsájának, de még a történészek is röhögnek rajta - és a kanos kamionosok közismerten még kritikusabbak az ilyen ügyekben. Lényeg a lényeg, anyád meló nélkül marad, te meg amúgy se adsz neki soha semmire pénzt, úgyhogy dagad a szarbukta. De aztán édesanyád, akit egyébként nem ejtettek annyira a fejére mint téged, rádöbben, mi a helyzet megoldása. Nem, nem a tetoválás eltávolítás jut eszébe, sokkal inkább a mindent tudó masszázsfotel, amit a valahai kormánytól kapott pénzből vett. Ezt a masszázs fotelt nem úgy kell elképzelni, mint ami egyszerre képes a nyakat és a vádlit dögönyözni, nem, ez valóban egy mindent tudó masszázs fotel, ami teli van ötletekkel, megoldásokkal és feletekkel, bármilyen kérdés vagy probléma is merül fel, a választ pedig egyszerűen beledögyönyözi az emberbe a bőrsejtjein keresztül.

Anyukád először megijed, amikor a masszázsfotel azt dögönyözi belé, hogy ha visszautazna az időben egy olyan időpontra, amikor még nem nézték ki a nemzeti konzultációs segge miatt a kamionosok, ismét lenne munkája. De aztán megnyugszik, amikor a masszázsfotel azt is elárulja, hogy ő már ismeri az időutazás titkát, és ezt is beletudja dögönyözni. És a masszázsfotel nem beszél a levegőbe.

Mint kiderül, az időutazás könnyebb, mint bárki hinné, ha csak néhány évet akar az ember visszaugrani az időben. A következőképp zajlik: fogj egy mai újságot, és tépd cetlikre, a darabokat pedig szórd egy edénybe. Fogj egy tavalyi újságot, és tedd vele ugyanezt. Majd egy egy évvel azelőttit, és így tovább. Folytasd ezt addig az újságokkal, amíg el nem érsz ahhoz az évhez, amibe vissza szeretnél utazni. Tessék, most már van egy tépett újságfecnikkel teli fazekad, amiben különböző évek különböző lapszámainak maradványai keverednek egymással. Önts rá vizet, és kavargasd egy darabig. Amikor már csirizes állagú lesz, edd meg az edény tartalmát. Ezután már csak várnod kell, hogy beinduljon a bélmozgásod. A végterméked felfogására használhatod ugyanazt az edényt is, amiből főztél, de akár új lábast is elővehetsz a szekrényből. A székleted, ami immár különböző évjáratok félig megemésztett egyvelege voltaképp a jegyed az időutazásra. Kend be a tested az idő-szarcsirízzel, és feküdj le aludni. Aztán voilá, máris abban az évben ébredsz fel, ahová vissza akartál jutni, igaz, kicsit büdösen.

Anyukád naná, hogy végigcsinálta ezt a procedúrát. Anyukád csinált már rosszabbat is. És ezzel megkezdődött édesanyád nagy-nagy kalandja az idődimenziókon át. Persze csak ha kurva nagy kalandnak tartod, hogy anyád felébredt egy 5 évvel korábbi napon, felfedezte, hogy jé, immár kettő van belőle, elvégre akkor már élt egy anyukád, na ahhoz jött ez az új, és már duplán járt strihelni a kamionparkolóba. De a kamionosok immár cseppet sem bánták a nemzeti konzultációs kérdéseket a valagán. Hatalmas volt tehát az öröm.

Egészen addig, amíg el nem telt pár év, és hát ahogy az lenni szokott, megbukott (ismét) a kormány, a két anyukád tetovált segge pedig megint kiment a divatból.

- Semmi baj, tudom, mi a megoldás! - rikkantott akkor anyukád, és megmutatta a másik anyukádnak, hogyan is kell utazni az időben.

Most képzeld el azt a jelenetet, amikor anyukád az anyukádat kenegeti lefekvés előtt a saját végtermékével, amiben még itt-ott fel lehet fedezni egy-egy nyomtatott betűt vagy fényképmaradványt egy korábbi újságkiadványból. Na, ha ezt már így magad előtt látod, már az sem fog sokkolni, hogy ismét csak sikerül az időutazás, a két anya pedig 5 évvel korábbra dobbant, szóval már három van belőlük a kamionparkolóban.

Így szaporodik anyád az idődimenziók között, és még mindig nem jutott eszébe a tetoválás eltávolítás, de lássuk be, a mindent tudó masszázsfotelnek sem.

És hogy meddig folytatódik mindez? Egészen sokáig, addig, amíg az akkori kormány fel nem ismeri, hogy az idő-migránsok sokkal nagyobb problémát okoznak az országnak, mint mondjuk a szíriai migránsok. Ehhez igazítják persze a nemzeti konzultációs kérdéseket is, amit aztán édesanyád fenekére tetováltatnak, aki aztán végülis saját maga ellen kampányol a picsájával.

Na ez aztán mindent megváltoztat. Az ország választópolgárai is belátják, hogy nincs egészen jól, hogy a kamionparkolókban mozdulni sem lehet a sok tetovált seggű anyádtól, igazi megoldást pedig egyedül a nemzeti konzultációt folytató kormány kínál. Így aztán a kormány sose bukik meg, anyukád hátsója pedig politikailag sosem veszíti el lejárati dátumát. Azaz mégis: mert előbb utóbb megoldást találnak az idő migrációs problémára, és anyukádat - az összeset, aki a kamionparkolóban lézeng, de még azt is, aki a sikátorban bújkál a kukák között, az elbarnult banánhéjak között, na szóval még azt is visszaküldik az időben egy nyilvános időkivégzés keretében: a kormányfő maga hajtja végre az ítéletet a Parlament előtt. Úgy dönt, az anyukáidat egészen a sumér korba száműzi. Ez persze problémás kicsit: a művelethez ugyanis edénybe kéne főznie egy korabeli sumér újságot is, és aztán megenni. De megoldja végül: az agyagtáblák ugyanúgy működnek.

Még a közszolgálati televízió is közvetítette, ahogy a kormányfő elfogyasztotta az összefőtt agyagtábla és újságpapír pépet, amit aztán csak nagy kínlódva szart bele egy edénybe, hogy összekenje vele az anyukáidat. Mondanád persze, hogy egy kormányfőszar nem elég az összes anyukádhoz, de mint a legtöbb politikus, ez is csak ontotta magából a híg fost, így volt bőven kenőanyag.

Az össze szarozott anyukáidat aztán ott helyben elaltatták erős narkotikumokkal, és mire felébredtek, hopp, máris a sumér korban találták magukat. Rögtön el is vándoroltak Mezopotámiába, ahol nagyon boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ott ugyanis a szajha kifejezés nem hordozott semmiféle pejoratív jelentést. Kevesen tudják, de a sumérok valóságos szentként tisztelték a szajhákat, még az istennőt is szent szajhának nevezték. Na képzelheted milyen jó dolga volt itt anyádnak. Mindegyiknek. És bár a sumérok sokat fejtegették, mit jelenthet anyukád megannyi seggén az a sok-sok furcsa kis jel, ami valójában a nemzeti konzultációs kérdések tetovált szövege volt, végül arra jutottak, hogy egy sehová sem vezető térkép. És nem is sejtették, mennyire közel kerültek az igazsághoz.