Világ életemben rettegtem tőle, hogy meghallják, ahogy szarok, úgyhogy beállítom telefonos csengőhangnak a bélmozgásom hangját. A pszichológusom javasolta, hogy így talán túl léphetek a félelmemen, ami miatt az utóbbi időben már nem merek nyilvános vécére járni, és otthon is csak akkor végzem a dolgom, ha az alsó szomszéd elmegy valahova. Otthon ülő típus sajnos, így hétvégente egyáltalán nincs székletmozgásom.
Fogalmam sincs, hogy alakult ki bennem ez a fóbia, de gyerekkorom óta próbálom titkolni, hogy van anyagcserém – úgy érzem, minden vécéporcelánnak placcsanó barna fekáliadarab, amit meg is hall valaki, kevesebbé tesz valahogy engem.
De ebből elég, ideje büszkén felvállalnom a bélhangjaimat – döntöm végül el, és a kagylóba lógatott mikrofonnal megpróbálom rögzíteni egy közepes méretű és átlagos állagú székletdarab távozását a végbelemből, anélkül, hogy rápottyanna a mikrofonfejre – a kész mp3–at pedig beállítom a telefonomon csengőhangnak. Munkahelyen aztán az asztalon hagyom a telefonomat, amikor elugrom ebédelni, egy utcai fülkéből pedig fél órán át csörgetem, hogy hallgassák csak a munkatársaim.
Amikor visszatérek, zavartan kapják félre a tekintetüket, néhányan kuncognak, mások sápadt pofával vakargatják a lábszárukat. De különösmód felszabadultnak érzem magam. Hazamegyek tehát, és ismét a kagylóba lógatom a mikrofont. Ezúttal felveszek mindent: a vizeletsugár csobogó–zúgó dallamát, a távozó széklet crescendo–ját és persze végül a seggtörlés nedves zizegéseit. Ezeket aztán számítógépen zenei szerkesztővel egymás alá keverem, és beszerzek két hordozható hangszórót, amit aztán a nyakamba akasztok. Így vonulok aztán az utcán: a nyakamban csüngő hangszórókból pedig recseg az anyagcserém esszenciája. Az emberek döbbent arccal néznek, mások röhögnek és mutogatnak, de mit érdekel: ez az én pride–om. Katonaként, a ritmikusan placcsanó szar hangjára lépkedek, magasra emelt térddel, le a metró aluljáróba, végig egy áruházon – és akkor odalép hozzám egy öltönyös pasi, és megkérdez: – Ezt maga szerezte?
Két felvett fingás között bólintok. Erre őt átnyújtja a névjegyét, és kiderül, hogy valami zenei menedzser.
Mindennek már nagyon sok éve. Túl vagyok azóta mindenen, de emlékszem még a kezdetekre. Az első fellépésre arra a dohányfüstös kis klubban... Akkor még dj settel álltam ki, nem mertem élőben produkálni a bélhangokat. Az csak az ötödik koncerten történt meg – a klub tulajdonosa ragaszkodott a színpadra állított bemikrofonozott vécéhez. Akkor lettem Dj. Szarcsimbókból simán csak Szarcsimbók. És aztán jöttek az első kritikák. A zeneesztéták elvoltak tőlem olvadta. A konkrét zene vegyítése a modern poppal – azt mondták. Tisztelgés Pierre Schaeffer előtt. Az underground performance, a fogyasztói kultúra kritikájának betörése a pop kultúrába – na ezt is mondták. Én pedig szartam mindenre: cintányérra, gitárhúrra, de a legtöbbször mégis a porcelán vécébe, mert annak volt a legjellegzetesebb hangja. Lemezszerződés. Az én segglyukam volt az első, ami kikockázatlanul jelenhetett meg a People magazin címlapján. A Grammy gálán mikrofon mellett kamerát is szereltek a porcelán csészébe, hogy a rajongók óriáskivetítőn követhessék az eseményeket. És akkor én már régen nem az a férfi voltam, aki hosszú órákat kucorgott egy közvécében, arra várva, hogy kiürüljön teljesen és kiengedhesse a béltarlamát. Ez az én pride–om, mondogattam magamnak, miközben teltház előtt apró, alaposan beosztott gombócokat lőtt a segglyukam a vécébe.
Nyolc lemez, tizenhét kislemez és egy remix album. Kilenc videóklipp, amit szarásig játszott az MTV. Kokain, olykor heroin. Két feleség, három gyerek. Három villa. Mindegyik két fürdőszobával. A mellékhelyiség alaposan felmikrofonozva, hogy tudjak otthon zenét szerezni.
Öt éven át tartott a siker, aztán szép lassan elindult minden a lejtőn. A negyedik album már közel sem aratott akkora sikert, mint az előzőek. Az ötödik albumra tehát nagyon oda pakoltam a dolgokat. Visszanyúltunk a glam és space rock külsőségeihez – a színpadon futurisztikus ezüst–vécé csillogott, én pedig űrhajós sisakban trónoltam rajta, és szarás közben csillagokat és meteoritokat vetítettek mögém. De a kritikusokat nem hatotta meg a csillogás: Szarcsimbók zenéje egyre szarabb – írták. Ekkor már botoxot lövettem a megereszkedett segglyukamba, hogy keményebb és feszesebb legyen az ánuszom körül a bőr, de ettől érzéketlenebbé is vált a seggem, és nehezebben formázta a székletet. A hatodik albumon már effekteltük a szarásom, de a rajongóknak egyből feltűnt az Auto–Tune. De akkor még legalább foglalkozott velem valaki, most már a bulvár lapok is letojnak. A best of albumom is megbukott, úgy tűnik, senkit sem érdekel már egy kiöregedett sztár bélmozgása.
Mindezt most egy felbérelt prostinak mesélem, az anyukádnak, de az anyukád bealszik a történeten és nincs kedvem felébreszteni. A villa üres, a családom elhagyott. Olykor esténként kiszököm innen, és vasútállomások és bevásárlóközpontok nyilvános vécéibe járok szarni – hátha a szomszéd fülkében füttyent egyet valaki, és azt mondja: na ez már igen! De nem ezt mondják. A múltkor átkopogott valaki, hogy nem lehetne–e halkabban, mert mindjárt behány.
Ma este nem szököm ki. Részegen bezárkózom a fürdőszobába, és kitépem az összes mikrofont a budiból. Ma este csak magamnak fogok muzsikálni. A deszkára ülök, és minden bánatomat beleadom a szarásba. Pár perc múlva megírom életem muzsikáját – egy gyönyörű balladát a csalódottságról, a kiüresedésről, és a közelgő halálról. De nincs mikrofon, ami rögzítse, csak anyukád hümmög odakinn félelámban a fingásomra. Ülök a csöndes fürdőszobában, és ünneplem a hattyúdalom halálát. A világ nem érdemli meg, hogy beleszarjak a lelkébe.
Ám aztán mégis csak elkeseredem. Belátom, én is úgy múlok el, nyomtalanul, mint az előbb kiszart muzsika. Zokogni kezdek, és Istent hívogatom, noha sohasem voltam vallásos. Azt motyogom: - Ó, uram, ó istenem... Ott vagy?
És ekkor égzengető szarás hangok rázzák meg a fürdőszobám. A csempék majd leugranak a falról. A tükör megreped. De a hangok, ó a hangok – a legcsodálatosabb muzsika, amit életemben hallottam, ehhez képest az én kifingott kis balladám egy döglődő kanári. Mint gejzír, úgy tör fel, és maga alá temeti a lelkem. Rádöbbenek, hogy Isten mindig is itt volt, mindig is velem volt, velünk volt. Csak gubbasztott végig a budin, és arra várt, hogy eltakarodjunk végre. Mert nem akarta, hogy meghallják, amint szarik.