A feleségem elküld gyógyszerért, de a pénzt végül a sarki használt bugyi-automatába dobálom.
Az őrület Japánból indult: tinédzser csajok viselt alsóneműit lehet némi apróért cserébe kihalászni a masinából, állítólag nagyon menő a középkorú és az idősebb pasasok körében, és mivel a polgármester kapott rá uniós támogatást, a mi városunk is beszerzett brüsszeli pénzből egy ilyen használt japánbugyis automatát. Pont két utcára tőlünk, a kerületi óvoda előtt állították fel. Fogalmam sincs, mi olyan nagy szám a japán tinipicsák használt bugyogóiban, de azért bedobálom a gyógyszerekre kapott pénzt a masinába, és egy szatyornyi tangával állítok haza. Büszkén mutogatom a feleségemnek, hogy szinte nem is látszik rajtuk, hogy már viselték őket, kivéve azt, amelyiken sárga folyásnyomok vannak, meg azt, amibe beleragadt egy meglepően hosszú fekete pinaszőr.
– Hogy tehetted! A kisfiunknak szifilisze van, ha nem kap antibiotikumot, meghal! – sír a feleségem, és a hat éves kis Mendelkére mutogat, akinek lerohadt az orra.
Pár hete kapta el a szifiliszt az óvodában, hála azoknak a konzervatív hülye óvónőknek, akik szerint a gyerekeknek előbb kell megtanulniuk 10-ig számolni, mintsem hogy felvilágosítást kapjanak a biztonságos szexről. Nem is csoda, hogy egy régimódi, már-már klasszikus, halálos szexuális fertőzéssel jön haza a gyerek, méghozzá egy szokatlanul gyors lefolyású vállfajával, de legalább már megtudja számolni, hány nap van hátra az életéből.
– Teljesen igazad van drágám, adj pénzt, máris rohanok a gyógyszertárba, ó istenem, mit tettem, nem hagyhatjuk meghalni Mendelkét!
Azzal a feleségem ismét a kezembe nyom némi pénzt, én meg rohanok a használt bugyi automatához, és egy újabb teli szatyor tangával térek haza. A feleségem ekkor összeomlik, a bőgés rázza, azt kiabálja, hogy ezzel megöltem a gyerekünket.
– Ne félj, tudom a megoldást, elviszem a sürgősségire, méghozzá most rögtön! – motyogom, azzal felkapom Mendelkét, kiviszem a parkba és eladom a folyton a libikóka környékén lebzselő vén pedofilnak, az érte kapott pénzt pedig bedobálom a használt bugyi automatába. A vén perverz köcsög egész jól tejel érte, ahhoz képest, hogy szifiliszes a kölyök és nincs meg az orra, így két teli szatyor használt japánpicsa bugyival állítok haza, és ebből csak kettő ürülék, egy pedig menstruációs vér foltos.
A feleségem szörnyetegnek hív, rohadék függőnek, megfenyeget, hogy rögtön elhagy.
– Te szarházi! Ha érne még valamit a kapcsolatunk, azt is beváltanád pénzre, és a bugyiautomatába dobálnád! – sír a nejem.
Én pedig tényleg elszégyellem magam, leülök vele a kanapéra és azt mondom: – Tudom, hogy nem voltam a legjobb férj az utóbbi időben. Ígérem… Ígérem, hogy leállok a használt bugyi automatával.
A nejem ekkor megenyhül, de a jó hangulat csak néhány percig tart, amíg fejen nem csapom a konyhai húskloffolóval.
A hulláját aztán a fürdőszobába vonszolom, majd két órán keresztül élezem a konyhai kést, hogy képes legyen átvágni az emberi izomszövetet. Feldarabolni egy hullát cseppet sem olyan egyszerű, mint a filmekben: eltelik három óra, már fáj a karom, és még mindig csak a lágy részeket sikerült lefarigcsálnom, a fürdő pedig úszik a vérben. A húscafatokat aztán nejkon zacskóba gyűjtöm, lezuhanyzok, és elmegyek a sarki henteshez. A terv, hogy eladom a húst, a pénzt pedig a bugyi automatába dobálom, ám aztán kiderül, hogy efféle faszságot csak egy abszurd novellában lehetne véghez vinni, a valóságban ugyanis létezik a Nébih, az állandó beszállítók, a fogyasztóvédelmi törvények, és a hentesek alapból bizalmatlanok egy idegen férfival szemben, aki két szatyor húsnyesedékkel állít be hozzájuk. Rájövök, hogy meg kell akkor is szabadulnom valahogy a hullától, így hát kitalálom, hogy részletekben bedobálom a nejem a használt bugyi automatába. A pénzbedobó mondjuk igencsak szűk, de szerencsére elég apróra porcióztam a nejem, viszont még így is egy hurkapálcával kell darabokban betömködnöm a lyukon a nyálkás húscsomókat, és félő, hogy előbb-utóbb eldugul a pénznyelő rés. Az automata aztán a harmadik húscafat után felköhög egy használt, foltos tinicsaj bugyit. Ekkor döbbenek rá, hogy milyen értékes is volt a feleségem: ha három kis húscafatja már egy fos foltos japán bugyit ér, mennyit érhet a teljes nejem? Legalább kétszáz, nem, legalább ezer, nem, legalább ötezer fos foltos japán bugyit!
Az automata mögött álló óvoda ablakából aztán a gyerekek azt figyelik órákon át, ahogy a feleségemmel etetem a japán bugyiautomatát. Hatalmas kupacba gyűlnek a tangák, míg aztán a masinába zárt japán csaj ki nem kiabál, hogy húzzak most már a faszba, nincs több bugyogója. Hazamegyek tehát, hogy tovább aprítsam a feleségem, aztán kitalálom, hogy visszamegyek másnap: új életet fogok kezdeni, most hogy elhagyott a családom. Építek magamnak egy szép házat valahol a használt japán tangákból, és élvezem majd az agglegény életet. Ám otthon észreveszem, hogy az egyik folyásos japán tangán ott virít a feleségem vádló arca. Kifut a vér a tagjaimból. Messzire hajítom a bugyit, és megnyugtatásul magamhoz kapok egy másikat. De ez meg ürülékfoltos, és ezen is ott virít a nejem szigorú, rosszalló tekintete. Beszarás, mintha egy Edgar Allan Poe rémnovellába kerültem volna: a feleségem kísértete úgy tűnik megszállta a bugyi masinát, és a japán tinik folyásán keresztül próbál kísérteni engem. Ó, borzalom! Messzire hajítom a tangákat, és eldöntöm, többé az automata közelébe se szagolok. De tényleg függő lehetek, mert pár óra múlva már megint ott toporgok a masina előtt, és dobálom befelé a gépbe a feleségem cafatjait, és gyűlnek-gyűlnek a lábam előtt a bugyogók, amikről a nejem pisipöttyös folyásos szaros arcmása vigyorog vissza rám gonosz nyálkacsillogással pinaszőr keretezte szemében.
– Bocsánat… Tudom, hogy nem voltam a legjobb férj az utóbbi időben… – motyogom a foltos bugyiknak, de a japán puncifolyás kérlelhetetlen, és a japán seggfolyás még emlékszik arra a romantikus fiúra, aki valaha megkérte a kezét egy augusztus 20-ai tűzijáték előtt, és a japán kihullt pinaszőr emlékszik rá, hogy puszilgattam a hasát, amikor kiderült, hogy terhes, de a japán kakifolt azt sem felejti el, hogy minden boldogságunkat bedobáltam egy pénznyelő automatába, a kis Mendelkét meg eladtam egy pedofilnak.
Ki vagyok, ki az igazi énem? Az, aki mindent felépített, vagy az, aki a végén mindent lerombolt? Az ember sejtjei hét évente teljesen kicserélődnek, s vele együtt talán cserélődik a lélek is, és minden új én a régi én korallzátonya, és ha fölhasítanám magam, se lelném már azt, aki az út elején voltam. De talán a személyiséget cserélni kell, mert kopik és egyre büdösebb, akár a használt alsó. Csörgőkígyóként rázom a szép emlékek száraz ujjperc csontokkal teli urnáját, és végül a saját farkamba fecskendezem a mérgem. És én közben végig jót akartam: azért dobtam a gyógyszerre szánt pénzt a bugyi automatába, mert tudtam, nem adnak csakúgy antibiotikumot a gyógyszertárban, de ha sikerül egy csúnya folyásos tangát felmutatnom, talán kapok. És csak azért adtam oda a vén pedofilnak a kisfiunkat, mert abban reménykedtem, hogy orvos, a hosszú, fekete ballonkabát megtévesztett, azt hittem, hogy egy fehér köpeny. És csak azért öltem meg és vagdostam fel a feleségem, mert… Na jó, ezt még nem találtam ki, de biztos, hogy akkor is a jószándék vezérelt.
Telnek aztán a napok és a hetek. A polgármester fellelkesülve a masina sikerétől megpályáz még jó néhány bugyi automatát. Hamarosan ellepik az utcákat a masszív fémdobozok, de még az óvodát is lerombolják, és egy XXL-es giga japán bugyigépezetet raknak a helyére. Nem kár érte – az óvodával ellentétben a használt alsótól nem lehet szifiliszt elkapni. Én pedig azóta is járom a környéket – apró után kutatok a járdán, amit találok, azt bedobom egy masinába. Ha pedig nincs pénzem, kivágok magamból néhány húscafatot, és azt tunkolom a pénznyelő nyílásba. A bal vádlim már voltaképp elfogyott, hamarosan a jobb combomat kezdem nyesegetni. De addig folytatom, amíg az egyik gép ki nem lök végre egy olyan bugyit, amin a feleségem vaginaváladék arca valamiféle megbocsátást tükröz.