Epres síkosítóval akarom meglepni a kedvesem Valentin napon, de rájövök, nincs is kedvesem, így megetetem a szomszéd macskával.
Az viszont fél nap alatt megdöglik a síkosítótól. S ami még rosszabb, visszajön hozzám kipurcanni, hogy a rózsaszín gyümölcsös szarral okádja össze a szőnyegem. Talán így jelzi, hogy akinek nincsen csaja, annak bőven lehet ideje a szőnyegből mosni a macskahányást. Meg persze eltakarítani a döglött macskát.
A francba, gondolom – a szomszéd banya kicsinál, ha rájön, mi történt a cicusával. Meg kell szabadulnom a tetemtől. Hirtelen eszembe jut a Remény rabjai című film, amiben a fickó alagutat ásott a börtönben, a faldarabkáktól pedig úgy szabadult meg, hogy kirázta őket a cipőjéből járkálás közben az udvaron. Lassú, de biztos módszer – hozom a kést, és elkezdem porciózni a macskát. Néhány lenyesett, szőrös húscsomót a cipőmbe dugok, és kimegyek a társasház udvarára sétálgatni kicsit. Nedvesen szörcsög a lábam, ahogy lesietek a lépcsőn. A véres kis csigákat aztán szétpotyogtatom az udvaron. Számításaim szerint ha így folytatom, másfél hónap alatt széthordom a döglött macskát. Talán még a pázsitnak is jót tesz. Ekkor belátom, hogy a szőnyegtől is meg kéne szabadulni, hiszen bizonyíték. Kalkulálok – ha apró darabokra vágom, körülbelül négy hónap alatt széthordom azt is az udvaron.
De aztán rájövök, hogy mégis van kedvesem, én hülye pedig megetettem az epres síkosítót a szomszéd macskával. Felrohanok – talán vissza tudom kaparni a tubusba a szőnyegről. Amikor felérek, hosszú vércsíkot fedezek fel a padlón, de sehol a döglött cica. A picsába, ez él. Ellenőrizhettem volna, hogy tényleg megdöglött-e, mielőtt vagdosni kezdtem. A hálószobában lelek rá, fájdalmasan nyavalyog az ágyon, de támadni próbál. Megmaradt mancsával karmolászik, mikor rávetem magam. Ekkor toppan be barátnőm. Egy ideig szótlanul nézi, ahogy egy sebesült macskával hentergek a lepedőn, vérrel és epres síkosítóval kenve össze a párnákat. Nem biztos, hogy erre a látványra akarsz hazajönni Valentin napon. Megpróbálom kivágni magam: elkapom a macskát, felé tartom és azt motyogom: – Boldog Valentin napot! – mire a fájdalomtól reszkető dög a képébe köp egy adag síkosítót.
– Hord el magad! – sikolt rám barátnőm, és bezárkózik bőgni a szomszéd szobába. Így hát hozom a konyhakést és egy doboz fájdalomcsillapítót, ami valószínűleg túl sokat nem fog érni. A bal karommal kezdem. Próbálok egyenes szélű kis kockákat kinyesni szőrös alkaromból, de a végeredmény néhány vérző, formátlan kráter. Mindegy. A kivágott húsgubacsokat a cipőm sarkába tömködöm, majd lemegyek sétálni. Számításaim szerint másfél év alatt széthordom magam az udvaron.