Mézeskalácsot sütök a sarki árvákból, hogy boldog legyen a karácsonyuk.
No jó, nem egészen belőlük – a hajszálaikat és a körömdarabkáikat használom, hogy belegyúrjam őket a mézeskalács vudubabákba, amiket aztán a kandalló mellé teszek. Az utcasarkon lévő árvaházban kikapcsolták a fűtést a befizetések elmaradása miatt, én pedig kitaláltam, hogy csempészek egy kis meleget a karácsonyukba: éjszaka szöktem be a hálószobájukba, és összegyűjtöttem mind a párnácskájukról a kihullt hajszálakat és száraz korpadarabkákat – parfümös üvegcsébe gyűjtöttem kicsorgó nyálukat, kis szelencébe a sárga csipa-galacsinokat. DNS-üket aztán belegyúrtam a kis mézeskalács-emberkékbe, amiket aztán a kandalló mellé tettem. Nem túl közel persze – nehogy megégesse őket a tűz: a mágikus könyv szerint a kis árvákkal mindaz megtörténik, ami a vudubabákkal. Széles mosollyal az arcomon feküdtem aztán ágyba, elképzelve, hogy meglepi a váratlan meleg a kihűlt árvaházban ágyban vacogó kis lurkókat.
Éjfél körül aztán vad csámcsogásra és büfögés hangjára ébredek. Kilopózom a nappaliba, és megpillantom a mikulást, amint ott ácsorog a karácsonyfa mellett. Ám elborzadok, amikor rádöbbenek, hogy a mézeskalács vudubabákat falja.
– Legközelebb egy kis tejet is tegyél ki, mert ez így kurva száraz – morog rám a vén szakállas, amikor megpillant, majd hozzáteszi: – Meg húzz a fejedre valami kibaszott kukta sapkát, mert teli van hajszálal ez a szar. Hóhóhó!
Távoli ordítások hangját cipeli kint a jeges szél, én pedig csak annyit tudok kinyögni: – Baszki, télapó, te megetted a sarki árvákat!
Amikor aztán elmagyarázom neki, hogy is áll a dolog, belevetjük magunkat az éjszakába, és meg sem állunk az árvaházig. Ami aztán a hálóteremben fogad, az olyan mint egy telibe rakott hadszíntér: a mikulás hogy kikerülje a sütiemberek közepébe dugdosott haj és körömdarabkákat elsősorban a vudufigurák végtagjait rágta le. A legrosszabbul a hat éves Lujza járt: a télapó csípőből rágta le az alsó testét. Még pislákol az élet a kislányban, ahogy ott fekszik a csupa vér ágyon, köldöktől lefelé viszont egy hatalmas, ásító seb, amiből átázott, vörös rongyokként csüngnek ki a belei, és valami szakadt lufiszerű tok, ami talán egykor a húgyhólyagja lehetett. Ő nem sikoltozik; mozdulatlan, kréta-sápadt arca világít a szobában – a többiek viszont hangosan sírnak: sötét vért okádó lábcsonkjaikat próbálják ölelni nem létező karjaikkal, van aki megmaradt kezével próbálja felrázni kistestvérét, de nini, a mindig teli szájjal vigyorgó kis Ricsinek hiányzik a fél koponyája, agyveleje a párnahuzatra csorog, mintha csak arra számítana, hagy majd érte néhány fillért a párna alatt az agyvelőtündér.
– Ó a picsába, a mikulást ezért tuti lecsukják – rebegi a vén szakállas, és nem akarom elkeseríteni, de tény, hogy egyre szigorúbban büntetik a gyermekcsonkolást, főként ilyenkor karácsonykor. A télapó nem sokat totojázik: fogja hatalmas zsákját, és egyszerűen begyűjti a vérző kölyköket.
– Semmi gond – mondja. – Karácsony a csodák ideje, és bizony itt az ideje egy óriási karácsonyi csodának.
Én pedig hiszek neki. Elvégre ő a mikulás. Így aztán visszatérünk otthonomba a rángatózó, jajgató zsákkal, a télapó pedig a szőnyegemre rázza a csonka gyerekeket, akiknek vérétől rögtön átázik a szőnyeg.
– Szóval létezik erre valami varázslat? – kérdezem reménykedve.
– Hóhóhó, de létezik ám! – morog a mikulás. – Van itthon húsdaráló? Szép apró csomagocskákat csinálunk belőlük, és leküldjük őket a vécén. Az lesz ám a kibaszott karácsonyi varázslat, és a télapó elkerüli a börtönt!
Ledöbbenek. A fejemet rázom.
– Jó, akkor nincs más választás, bezabáljuk a maradék mézeskalácsot, és akkor nyomuk sem marad – ajánlja a vén szakállas.
– Karácsony van! – szakad ki belőlem. – Nem fogom megenni a gyerekeket!
Ülünk tehát, és nézzük a padlón vergődő sápadt ember-torzókat. Végül a mikulás azt mondja: – Talán… megjavíthatnám őket. Mintha csak… izé törött játékok lennének.
Ez már sokkal jobban hangzik. Reménykedőn nézek rá. Aztán munkához látunk: miközben a télapó játékokat szerel szét alkatrészekért és sebeket varr el, én beizzítom a sütőt, és már gyúrom is a mézeskalács végtagokat. Serénykedünk, mint a manók, és akkor tényleg beüt a karácsonyi csoda: a kis Panna, akinek tőből hiányzik az egyik karja új mézeskalács kezet kap – a kis Petinek integet vele, aki elvesztette mindkét lábát, és most a csípőjére szerelt tricikli kerekeken gurul. Csak ámulni tudok a mikulás kreativitásán: Ágika könyökből és térdből vesztette el a végtagjait – a télapó síléceket operált csonkjaiba, és most hatalmas, kaszás pókként kerülgeti a karácsonyfát. Még a félbe harapot Lujzát is sikerül megmenteni, miután csillagszóróval beforrasztottuk a húgyhólyagját: alsó teste immár egy harmónika – hatalmas kukacként csúszik a padlón, szelvényes teste muzsikát izzad. A gyerekek nem győznek csodálkozni a testükbe ültetett játékokon.
– Hóhóhó, boldog karácsonyt! – búcsúzik a télapó, a hús-játék férc lények pedig kacagva integetnek. A mikulás távozóban még felkap egy mézeskalácsot és beleharap – mire a kis Peti feje eltűnik, és vérsugár spriccel fel vörösen tátongó nyakából.
– Ó, a manóba! – szakad ki a figyelmetlen szakállasból, mire az árvák kacagni kezdenek, de még én is elmosolyodok – csacsi öreg mikulás.
TOVÁBBI KARÁCSONYI SZTORIK AZ ÚJ HANGOSKÖNYVBEN:
A hangoskönyv letölthető egyben: .zip (97.2 Mb)