Komor Zoltán Blog

Odalép hozzám egy vicces kedvű férfi az utcán, és azt mondja, ad 5000 forintot, ha ott helyben összepisálom magam.

– Csak csurgassa teli a nadrágját, és öné a pénz – lengeti meg az orrom előtt a bankót. Ezzel a méltatlan ajánlattal persze rögtön a büszkeségembe tapos. Rávigyorgok, majd némi erőlködés után összehugyozom a gatyámat. Az idegen elégedetten bámulja a textilen növekvő vizeletfoltot, de amikor a kezembe nyomná a pénzt, elutasítom.

– Tartsa meg a kurva pénzét, képzelje, nekem jól fizető állásom van! – A pasi leforrázva áll, és miközben figyeli, hogyan sétálok el pisafoltos gatyámban, valószínűleg arra gondol: na ilyen egy büszke ember.

Fél óra múlva már az irodámban ülök. Az asztalomon felbontott narancslé és három palack buborékmentes ásványvíz vár. Az előírás szerint napi nyolc órában legalább tízszer kell összehugyoznom magam, ami nem egyszerű feladat, de én profi vagyok, van hogy tizenötször is képes vagyok telicsurgatni a kisgatyámat. A főnök nagyon elégedett velem. De hogy mennyire, az a következő kávészünetben derül ki – miközben ott állok összepisált gatyájú munkatársaim mellett, hozzám lép, és előléptetést emleget.

– Manapság minden ócska gyakornok képes összehugyozni az alsóját – magyarázza. – De a statisztikák szerint nagyon kevés ember tudja túllépni a felnőtti létünkből adódó, belénk kódolt egyik legerősebb gátat.

Új irodát kapok tehát egy bélsár szagú emeleten. A szomszédos kollégák irodáiból hangos szellentések zaja és kénes bűz érkezik. A főnök megkér, hogy rögtön lássak munkához. A kényelmes bőrszékembe ülve megpróbálom tehát összeszarni azon nyomban a nadrágomat, de megszokásból összehugyozom. A főnököt ez nem töri le, azt mondja, hamar belejövök majd a dologba, csak idő kell az átállásra.

Telnek az órák, de nem sikerül a dolog. Csüggedten bandukolok ki a folyosóra a kávéautomatához. Körülötte foslétől átitatott öltönynadrágban ácsorgó fiatal férfiak állnak és az autókról beszélgetnek. Elképzelem, ahogy összeszart nadrágban én is egy kényelmes Porschéban ülök – pont olyanban, mint a hónap dolgozója a bekeretezett fotón a falon, de megtudom, hogy vele nehéz lesz versenybe szállnom: egyszer kapocs belövővel esett neki a segglyukának, és a szélesre kapcsozott ánuszából azóta megállás nélkül folyik a sok lekvár zabálástól mindig híg széklet.

– De nyugi, attól hogy nem te vagy a legjobb dolgozó, még élvezetes lehet ez a meló! – Vereget hátba az egyik gané szagú juppi, példának pedig felhoz egy kollégát, aki van, hogy napokig nem csinálja teli a gatyáját, mégsem rúgták még ki. – Ő aztán kimaxolja az élvezetet – mesélik. – Széntablettákat rág, és direkt megvárja, hogy megkeményedjen benne a szar. Amikor már olyan mint egy kő, kifele menet nyomni kezdi a prosztatáját. Ritkán ürít, de akkor aztán a gatyájába robban – minden értelemben.

– Akad olyan is, aki évek óta csal és még nem bukott le – mondja egy másik, egy távol álló középkorú fickó felé bökve. – Azt hallottam, celofánba csomagolva hordja be az irodába a családtagjai végtermékét, mert ő maga nem tud eleget kitermelni. Amikor senki sem látja, kicsomagolja, óvatosan feldugja magának, és büszként belerottyantja a gatyájába a főnök előtt a felesége, vagy a kisfia szarkolbászát. Én mondjuk sose lennék képes rá. Van abban valami vérfertőző, ha az ember a családtagjai ürülékét nyomja ki a seggén.

A kollégák biztató szavai megnyugtatnak, így aztán visszatérek az irodámba, és a nadrágomba kakálok.

– Na, szóval ez a legszarabb meló, amit el tudok képzelni – vigyorgok az idegen férfira az utcán, aki pár perce megállított, hogy ad 5000 forintot, ha tudok szarabb melót kitalálni, mint az övé. De a pasi nincs meggyőzve.

– Tudja, én HR asszisztens vagyok – mondja lefitymálóan, és zsebre vágja a felkínált pénzt. Ezen aztán feldühödök.

– Jó, hát tarsa meg a kurva pénzét, nekem van munkám, nincs szükségem rá. Író vagyok!

A fickó ezen mereng egy darabig. Majd odacsúsztatja nekem az 5000 forintot.

A postás ajánlott küldeményként meghozza nekem a kabinetminiszter spermáját. Nem szívesen írom alá, de állampolgárként kötelességem átvenni a nemzeti örökítőanyagot – miközben a papírra kaparom a nevem, látom, hogy megannyi gecis fiola sorakozik még a postás válltáskájában.

– Maga lett a tejes ember, mi? – viccelődöm, de a kézbesítő csak morog. Alighanem én is pipa lennék, ha a miniszterek ondójával kéne szaladgálnom a városban.

A kormány szerint demográfiai robbanásra van szükség, hogy ne pusztuljon ki a magyar, de hiábavalónak bizonyult az eddigi összes próbálkozásuk: végső megoldásként postázni kezdték a saját zacsitejüket. Az új rendelet szerint minden magyar nőnek kötelessége magába fecskendezni a cuccot, férfi állampolgárként pedig kötelező egy kiszemelt aktív korú női ismerősömbe csepegtetni a Rogán nektárt.

A miniszterek már egy hete bezárkóztak a parlamentbe, és recskáznak. Azt mondják, ha a magyar férfiak nem hajlandóak végezni a dolgukat, akkor majd ők rendbe rázzák az ügyet, méghozzá a saját kincset érő génjeikkel. Egy comb vastagságú internet kábelen érkezik hozzájuk a netes pornó, és huszonöt percenként tenyészbikáknak szánt ajzószerekkel lövik őket – vélhetően pár héten belül elpusztulnak végelgyengülésben, de addig még igen sok népfeltámasztó anyagot tudnak kisajtolni a húgycsőnyílásukon. Kis vidám cetli jelzi a csomag oldalán, melyik minisztertől jött az apatej.

Nem sok aktív korú nő ismerősöm van, fogalmam sincs, kinek fogom leosztani a politikus trutyit. Aztán eszembe jut, hogy a szomszéd néni macskája pont tüzel, úgyhogy jobb híjján bekanalazom valahogy abba.

Így is történt aztán. Egy szardínia konzervvel édesgettem magamhoz a cicust, és amikor már mély barátság alakult közöttünk, megerőszakoltam egy műanyag fecskendővel. Nem volt persze túl boldog, de lássuk be, te sem lennél az, ha a kabinetminiszter gecijével zargatnának evés közben.

Pár hét múlva a szomszéd macska már vemhes Rogán Antaltól.

A szomszéd nem bánja, úgy van vele, még mindig inkább tőle, mint attól a folyton az udvaron lófráló rühes kis vörös kandúrtól.

Aztán amikor látja, mi jön ki végül a macskájából, a szomszéd átértékeli korábbi álláspontján. Maradjunk annyiban, hogy nem úgy néz ki, mint ami komoly megoldást nyújtana a magyar demográfiai problémákra: a kabinetminiszter-macska hibrid egy életképtelen, szőrtelen húscsomó, satnya kis teste egy girhes patkányéra hasonlít, a feje viszont egészen emberszerű. Beszélni is tud, de csak azt tudja ismételgetni, hogy ölj meg, ölj meg kérlek!

Egészen elbaszottan fest tehát a jövő generációja.

Talán hordani kellett volna még egy kicsit méhen belül, hogy normálisabbra fejlődjön, de az is biztos, hogy a macskába már nem lehet azt az izét visszatuszakolni – az anya macsek hangosan sziszeg, ha megpróbálok a közelébe férkőzni a konzerv hallal. Rogán Antal zacsijába se fog már visszabújni a kis szörnyszülött, úgyhogy jobb ötlet híjján levisszük a pincébe, hogy agyonverjük egy vascsővel.

Már épp készülnénk kicsalogatni az agyvelejét, amikor halljuk, hogy érkezik a postás – meghozta az újabb adag Rogán Antal gecit. Meg kell hagyni, jól bírja a tag odafönn a parlamentben. A kérdés már csak az, mit kezdünk az újabb adag golyónyálkájával.

Végül megtermékenyítjük a Rogán Antal-macska hibridet, mert kíváncsiak vagyunk, mi fog kimászni belőle. Na nézz ilyen ítélkezően, te is biztos elgondolkodtál már azon, hogyha megtermékenyítünk egy macskát Rogán spermával, és születik egy félig Rogán félig macska hibrid, az vajon milyen utódot hozna világra, ha azt is megtermékenyítenénk Rogán ondóval.

Nos, maradjunk annyiban, hogy a végeredmény minden várakozásunkat felülmúlja: a feje egészen Rogán szerű, de teste nincs, egyből egy szőrös macska farkinca nő ki a koponyából, maga is olyan, mint egy hatalmas spermium. Kígyószerű mozgással evickél a földön. Vidáman dorombol, ha kézbe vesszük, de nem nagyon lelünk rajta lyukat, ahová az új adag miniszter spermát önthetnénk, pedig rohadtul foglalkoztat minket, hogy a Rogán spermával megtermékenyített macska Rogán-macska hibridjének milyen gyereke születne, ha megtermékenyítenénk Rogán spermával. Na ekkor kezdjük elrabolni a környék macskáit, hogy felcsináljuk őket a kabinetminiszter örökítőanyagával.

És lőn, bekövetkezik a demográfiai robbanás: a pince megtelik nyávogó, szörcsögő, szőrös és nyálkás mutáns NER babákkal. A tenyészetről készült felvételek letarolják a youtube-ot, az egyik film, amin egy többszörösen deformált fehér szőrű Rogán Antal vérfertő-magzat a saját hányásában fetreng, és azért nyávog, hogy öljük meg a legnézettebb cuki cicás videó lesz alig egy hét alatt a neten. Mindenki akar magának egy cukker Rogán-cicus hibridet – mi pedig jó pénzért el is adjuk őket, mert alapvetően jó szívű emberek vagyunk. Még a postást is bevesszük a buliba, és ezentúl csak nekünk szállítja a parlamentből csordogáló ondót. Tejes bödönökben hordja a különböző miniszterek fasznyálkáját, mi pedig beleöntjük minden szembejövő szülőlyukba, tartozzon az bármilyen állathoz. Ha rajtunk múlik, sosem hal ki a magyar. És benne lesz a youtube top 10-ben.

Letöltök egy seggtörlő appot a mobilomra, hogy ne kelljen budipapírral szerencsétlenkednem a digitális korban.

De szaros lesz a telefonom.

– Most lett elegem az egész XXI. századból! – kelek ki magamból, és eldöntöm, hogy felköltözöm a hegy tetejére, egy barlangba, és remeteként élem ezentúl az életem. Letöltök tehát egy remete appot a telefonomra, és bezárkózom az emeleti fürdőszobába.

A remete app rohadt unalmas – egész nap egy virtuális barlang belsejét nézem az érintőképernyőn, miközben a csapból iszom, és pókokra vadászom, ha éhes vagyok – de végre távol érzem magam a civilizációtól.

Telnek a napok – letöltök egy arcszőrzet appot, amitől hosszú szakállam nő, és nevet adok a barlang falán lévő repedéseknek. Minden remekül alakul – de akkor elterjed a szomszédok között, hogy lakik egy szent ember az utcában, aki felköltözött a hegytetőre, hogy közel kerüljön Istenhez. A fürdőszobai ablakomon kipillantva szaporodó sátrakat látok a hátsó kertben – gyűlnek a vallási fanatikusok, akik valamiféle Mózesnek képzelnek, aki majd két vaskos érintőképernyős kőtáblával a hóna alatt táncol le a virtuális hegytetőről, amin ott villognak majd a Megváltó szavai.

Kihajolok az ablakon, és megpróbálom elkergetni őket a picsába, de az emeleti ablakból nemigen hallják, mit kiabálok nekik – én viszont tökéletesen hallom, hogy hangos éljenzésben törnek ki, ahogy meglátnak.

Miért is ne lehetnék én Mózes? – fut át a fejemen. Ez a kurva digitális kor, ahol még a seggtörlő app se működik rendesen, megérett az útmutatásra. Kifeszítek tehát két csempét a kád oldalából, hogy azokra írjam a világrengető törvényeket. De ahogy ott guggolok a hideg kőtáblák fölött, rám tör az alkotói válság. Fogalmam sincs, mi a szart írhatnék, ami majd megváltoztatja a kertben lézengők életét – nem csoda, hogy Mózes is olyan sokáig pöcsölt a hegytetőn, mire kiizadta a tíz parancsolatot. Ekkor remek ötletem támad. Felmegyek a Google Play-re, és letöltöm az Isten appot. Szerencsére alig foglal pár megát – még a virtuális sörösüveg pörgető applikáció is több helyet foglal a mobilon. Amikor elindítom a szoftvert, keserűen konstatálom, hogy Istent ugyanaz a cég fejlesztette ki, mint a seggtörlő appot. Amikor pedig elindítás után hirtelen nagy robajjal kiürülnek a beleim, és a béltartalmat, mint mágnes a vasat magához vonza a mobil, végképp elkeseredek, mert rájövök: a Mindenható Úristen voltaképp a seggtörlő app tovább fejlesztett verziója. Egy igazi szarmágnes. De egyben rájövök, ha ettől nem fossák össze magukat odalenn a fanatikusok, akkor semmitől. Viszont meglehetősen sokan vannak, úgyhogy az app beállításoknál maxra tekerem a hatóerőt. Kinézek az ablakon. Ezek tényleg rohadt sokan vannak – ennyi nem lesz elég. Kirohanok a fürdőszobából, és előkerítem a másik, leselejtezett mobilomat. Egy ideig töltöm, aztán arra is telepítem az Úristent.

És lőn, aztán leszállék a néphez. A sátorból kikecmergő szomszédok és távolról érkezett megváltásra várók egyszer csak azt látják, kinyílik a házam ajtaja, és kilép rajta egy hosszú szakállas férfi, zuhanyfüggönybe tekerve, a két kezében két érintőképernyős mobiltelefonnal, és így szóla: – Isten szól most hozzátok!

Azzal bekapcsolom mindkét telefonon a max hatóerősségűre állított szarmágnes-Istent: a hívők pedig térde rogynak, és figyelik, hogy kocsonyaként reszketni kezd a hasuk, majd felsikoltanak, amikor növekvő vértócsa jelenik meg a ruhájukon. Hirtelen belém is égető fájdalom hasít, és térdre rogyok – mint virágok, sebek nyílnak az emberek hasán, és kíváncsi murénákként lesnek ki mögülük a reszkető bélcsövek. Majd azok is felszakadnak, és elhajított sárként repül ki belőlük a szar – egyenest felém. Ejha, a szarmágnes nem viccel, fut át a fejemen a gondolat, ahogy a véres barna mocsok belőlem is kirobban, és beteríti a mobiltelefonokat, amiket utolsó erőmmel még messzire hajítok. Hamarosan eltűnnek a rájuk zuhanó barna hegy alatt.

Ülnek a hívők a kertemben – nézik a hasukba nyílt lyukat, majd a magasodó szarhegyet, és reszkető éljenzésbe kezdenek: – Megtisztultunk! Isten megtisztított minket!

Aztán sorban kilehelik lelküket.

Végignézek vér és szarkirályságomon. Mielőtt még magába szippantana a feketeség, még látom, hogy egy hatalmas ujj jelenik meg az égen – úgy úszik át a felhők között, akár egy gigantikus cet, árnyéka rámvetül. Rájövök, hogy mindent elrontottam, megváltás helyett csak a saját szarukkal tudtam szembesíteni az embereket. Majd az ujj lesújt, és törli ezt a félresikerült Mózes applikációt – majd rögtön letölt egy újat.

A munkaügyi központban azt mondták nekem, nem jár munkanélküli segély azért, mert tíz éven át ettem az orromból túrt taknyot.

Mondtam is rögtön az ügyintézőnek, hogy nana, itt valami félreértés van, én egyáltalán nem a saját taknyomat ettem tíz éven át, hanem más emberek fikáját. Az ügyintéző erre rögtön az asztalra csapott és azt mondta, hát miért nem ezzel kezdtem a dolgot, ez már bizony munka, megítéli tehát a segély folyósítását. Ám mire befejezte a mondatot, én már sehol sem voltam, a takony pedig rég eltűnt az orrából.

A randira hívott lány most bambán néz rám, láthatóan nem hatotta meg az élettörténetem eme elragadó szegmense, unalmában az ujját mártogatja a vörösborba, de azért végül csak rákérdez: – Szóval ez a munkád? Állástalannak adod ki magad, és kilopod a taknyot az ügyintézők orrából?

Megrántom a vállam. Azt mondom neki, hogy korábban pedagógus voltam. De a lányt nem túlzottan érdekli a téma, unalmában a könyökét mártogatja a vörösborba. Azért csak rákérdez: – És miért hagytad abba?

– Mert kifogyott a gyerekek orrából a cicikaka! – nevetek fel a saját viccemen. Mit nevetek, hahotázok. Mit hahotázok, röhögve fuldoklok és köhögök. Egész életemben erre a viccre készültem, most aztán kiszakadt belőlem. Eleve azért hívtam el a lányt, aki cseppet sem érdekel, hogy elsüthessem neki ezt a poént. Ezért kezdtem el taknyot enni. Ezért lettem pedagógus. Ezt a viccet már gyerekkoromban kitaláltam, és eleve azért ettem, és gyarapítottam a sejtjeim számát, hogy felnőttként végre elmondhassam. Ez életem nagy pillanata. De a lányt nem túlzottan hatja meg a dolog – a vörösborba mártogatja a füle mögötti nyirokcsomókat.

Az életem kártyavárként omlik össze a rezignáltsága miatt. Lehet, hogy nem is vicces a vicc, amire egész életemben készültem? Soha nem gondoltam még rá, hogy esetleg nem fog nevetni az, akinek először előadom. Meg se fordult a fejemben. A lány ekkor pityeregni kezd. Én pedig az asztalra csapok: – Kikérem magamnak az egzisztenciám ilyen fokú megkérdőjelezését! Lehet, hogy nem volt vicces, amit modtam, de ilyen mértékben azért elkeserítő sem!

Rám néz, aztán bevallja, a cicikaka szó hozta ki ezt belőle – aztán belefog az élettörténetébe. Kiderül, hogy édesanyja világ életében a mellbimbóin át ürítette a béltartalmát, ami nagyban megnehezítette a szoptatást. Ami még rosszabb, az édesanyja mindenféle néphiedelmekre hagyatkozva 6 éves koráig szoptatta szegény lányt székletes tejcsatornáin keresztül. Megérkezik a pincér, hogy elvigye a tányérjainkat, de a lányt láthatóan észre sem veszi, tovább sopánkodik.

– A legrosszabb akkor volt, miután sok lekvárt evett – hüppög. – És annya mindig sok lekvárt evett.

– Biztos vagyok benne, hogy nem tudhatta, hogy ezzel életreszóló traumát okoz neked – kockáztatom meg.

– Olykor szoptatás előtt két deci napraforgó olajat is megivott.

– Attól, hogy anyád telifosta a csöcsén át kiskorodban a szádat, még biztosan szeretett! – zárom le a vitát.

– A mai napig beszökik a házamba, és fekáliát csempész a hütőmben lévő dobozos tejbe! – bömböl a lány. Ekkor veszem észre, hogy a sokat piszkált vörösborában fekete szmötyi úszkál. Oldalra pillantok és látom, hogy a pincérünk voltaképp nem is pincér, hanem egy ötvenes éveiben járó nő, aki a kigombolt blúza mögül kifittyenő löttyedt melleit nyomkodja. A hatalmas barna bimbóból pedig, mintha csak kunkori pattanások bújnának elő, fekete szarférgek potyognak a csaj poharába. A nő vinnyogó hangon heherészik, ahogy feji a fost a lánya borába, aki úgy elmerengett a múltján, hogy fel se tűnik neki ez a jelenet. Elnézem a cicikakát csorgató nőt, és látom rajta, hogy egész életében erre a viccre készült. Azért lett anya, hogy aztán a kislánya szájába szarhasson. Talán feloldozást kapna, ha végre valaki nevetne egy jót ezen a viccén, mert a lánya láthatóan csak bőgni tud az előkészített poénokon.

Sose éreztem még olyan közel magam szart tejelő asszonyhoz, mint most.

Kuncogok hát egy jó alaposat, mire a nő eltátja a száját, és meghatott könnyek gyűlnek a szemébe. Majd nevetni kezdek. Erre az asszony valósággal reszketni kezd a gyönyörtől, hogy végre valaki értékeli őt. De mire azt mondaná, hogy köszönöm, már el is tűntem az asztaltól, és magammal vittem a sárga váladékot mindkettejük orrából.

Érdekel a Feng shui, szeretném, ha szabadon áramlana a chi a lakásomban, ezért rendelek az Ikeából egy homofób férfit a sarokba.

Persze csak hologram, de kellően élethű, még kartonpapír-táblája is van, amit ingerült képpel ráz, rajta a Jézus utálja a homoszexuálisokat szöveggel – remekül megy a narancssárga függönyhöz.

Próbálom minél többet kihozni a sodrából, mert csak akkor mutat jól, amikor dühösen kidagadnak a nyakán az erek, és vérben forog a szeme. Egész nap meleg pornót vetítek neki, és rázza is rendesen a táblát, amikor férfiak bújnak össze a tévé képernyőn. Ugyanakkor elpárolog belőle minden düh, amikor két lány játszadozik a lepedők között – úgy fest, egyedül a hancúrozó pasikkal van baja, de én egyáltalán nem ilyen homofóbot rendeltem.

– Nem igazán tudjuk kicserélni – mondja az ikeás a telefonban. – Igazából minden férfi homofób modellünk ilyen, és még csak férfi hologramokat gyártunk.

– Ez így akkor sem jó – kötöm az ebet a karóhoz. – A Feng Shui szerint az álszent homofób mellett túl gyorsan száguld el a chi, a pozitív energia, ami egy idő után idegessé, feszültté tesz engem az otthonomban.

– Ööö... Esetleg tudok ajánlani valakit helyette. De ő nem hologram.

Aznap délután már kopognak is az ajtón. Amikor kinyitom, egy fiatal, gyaníthatóan homoszexuális srác ácsorog a küszöbön.

– Maga az új homofób? – Gyanúsan méregetem. A fiú erre belép a szobába, nagyot sóhajt s letolja a nadrágját. Már-már azt hiszem, készül kikezdeni velem, de pénisz helyett egy aprócska homofób férfi fordul ki szűk farmerjából. Körülbelül tizennyolc centi, még kis táblácskája is van, amire azt írták: A szodómia bűn!

– Születési rendellenesség. Apám álszent meleg volt, anyám meg egy öngyűlölettel teli leszbikus – Rántja meg a vállát a srác, és végül is az jut eszembe, remekül fog mutatni a nappaliban.

– És biztos, hogy utál mindenkit? – kérdezem reménykedve.

– Ez aztán mindenkit – morog a fiú, és szavait igazolandó a kisfickó a lába között engem is elkezd köpködni. Láthatóan elég dühös, hogy egy meleg sráchoz van hozzánőve.

Beállítom hát letolt gatyával a hologrammal szemközti sarokba – előre dörzsölöm a kezem, hogy a hologram mennyire bedühödik majd a meleg srác látványától, amitől persze beindul a chi-áramlás – és bizony már emelné is a magasba a Jézus utálja a homoszexuálisokat szöveget, de akkor megpillantja a meleg srác lába között rikácsoló apró homofóbot és tátva marad a szája. A meleg srác lába között ficánkoló kis homofób is ledermed, és érdeklődve kezdi nyújtogatni a nyakát a másik homofób felé. Atyaég, ezek szimpatizálnak egymással. Máris érzem, hogy apad a chi. Lefekszem inkább aludni, hátha reggelre javul a helyzet. De igazából csak romlik: ekkorra már a meleg srác is cukinak találja a szemközti sarokba állított homofób hologramot.

– Mentek a picsába – summázom, és kiszökök a parkba sírni. Mire visszatérek, a nappaliban elszabadul a pokol: ott áll a homofób, letolt holomgram gatyával és a meleg srác a lába között lüktető kis homofóbot próbálja felerőltetni a seggébe. Az apró fickó fejjel előre eltűnik a hologram segglyukban –a kis kezében szorongatott A szodómia bűn! feliratú táblája először sebet karcol partnere ánuszának szélébe – hologram-vér csöppen a szőnyegre – majd eltűnik az is - a srác pedig hamarosan belemelegszik, az apró hologrampali a lába között éles cuppanások között hol előbújik, hol eltűnik a sötét barlangban, miközben hologram vért és fekáliát köpköd szét a szobában, ahogy azt kiabálja, hogy a pokolra jut minden meleg.

Rájövök, akadozik a chi.

A kicsöppenő hologram vér és sperma negatív energiát teremt a lakás minden részében, kopott, törött, vagy bármilyen más módon sérült energiát vonz a szobába, amitől kevésbé kiegyensúlyozott, boldogtalan ember válhat belőlem. Fellapozom tehát a Feng Shui könyvem, hogy mi a teendő ilyen esetben, majd a konyhában elfűrészelem a gázcsövet és meggyújtok egy gyufát.

Idén nem kockáztatom meg, hogy kidobjanak a szavazókörből, csak mert rajtakapnak, amint a szavazófülkében maszturbálok.

Tavaly már megfenyegettek, hogy kérvényezik a Nemzeti Választási Irodánál, hogy vegyék el a szavazati jogom, és szerintem idén simán megcsinálnák, ha ismét letolt gatyával találnak a fülkében – ennél nagyon faszságokat is megcsinál az NVI.

Amióta az eszemet tudom, meg van ez a demokrácia fétisem – míg a többi tini srác Playboyokkal seftelt az öltözőben, én Az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát rejtegettem a párnám alatt. Nem tehetek róla, na, egyszerűen feláll a demokráciára, legyen az liberális vagy illiberális – a demokrácia fétissel persze csak az a gond, hogy igazából 4 évente lehet igazán kiélni. Jó, persze, ott vannak az önkormányzati választások, de az olyan, mint egy gyors szopás, az igazi, a kemény cucc az országgyűlési választás.

Idén jobb ötletem támad: mozgó urnának adom ki magam – lefizetek egy választási bizottsági tagot, hogy megsúgja, kik rendeltek mobil szavazó urnát, aztán szépen meglátogatom őket.

– Csókolom, én vagyok a mozgó urna! – közlöm egy nővérkével, aki ajtót nyit. Az megörül és beljebb tessékel. Odabenn egy idős asszony fekszik az ágyban – rögtön a kezébe nyomok egy kinyomtatott szavazólapot meg egy tollat, had x-eljen. Aztán letolom a gatyámat, és széthúzom a farpofáimat.

– Dobja csak be ide – mondom. Döbbenten néz rám.

– Oda? – kérdezi a néni.

– Persze, én vagyok a mozgó urna. Dugja csak be!

Az idős asszony egy ideig bizonytalanul méregeti a segglyukam, majd a nővérkére néz, aki hasonlóképp tanácstalan, de végül csak a seggembe erőlteti a szavazatát. Ettől rögtön lüktetni kezd a prosztatám, és keményedni kezd a farkam.

– Ó, igen, élj a szavazati jogoddal! – lihegem. A netről kinyomtatott papír sehogy se akar felcsusszanni a seggembe – hiába, rohadt nagy idén a szavazólap a sok kamupárt miatt, ezért a kezében lévő tollal próbálja betömködni az ánuszomba. Ez újabb kéj szikrákat robbant az agyamban.

Így telik aztán a nap – házról házra járok, mint egy kis tündér, a szavazólapok pedig hatalmas papírgombóccá nőnek a seggemben, már járni is furán járok a papírgalacsinok miatt. De valahányszor megfogadom, hogy na most már aztán igazán haza megyek, mert nem fér a segglyukamba több voks, eszembe jut, hogy milyen sokan várnak még rá, hogy leadhassák a szavazatukat. Szóval dehogy megyek haza.

Miután a város összes öregje feltolja a seggembe a szavazatát, már az ondóból is teljesen kifogyok. Lihegve, fáradtan térek haza, de csak nehezen tudok a fotelba ülni – fel vagyok puffadva a lapoktól, mint egy terhes nő. Bekapcsolom a tévét, hogy rápillantsak, hogy áll a választás. Úgy látom, fej fej mellett állnak a libeárlisok és az uránuszi reptiliánok. A döntetlen állás a közvélemény kutatókat igazolja, a kiélezett verseny oka, hogy mindkét párt igen kecsegtető ígéretekkel kábította a kampányidőszakban a népet: a liberálisok világbékét és ingyen nemátalakító műtétet ígértek, az uránuszi reptiliánok pedig azt, hogy minden választópolgárból májgaluskát gyártanak, és a húsukkal fognak kereskedni a delta kvadránsban.

– Hát én a liberálisokra szavaztam, mert mindig is békeszerető férfi akartam lenni! – nyilatkozza a tévének egy random dühös asszony.

– Én a reptiliánokra szavaztam, mert szívesen lennék májgaluska a delta kvadránsban, mert úgyse jártam még külföldön, és mindig azt mondták, sose lesz belőlem semmi – nyilatkozza egy másik a tévének.

Nehéz döntés, magam sem tudtam volna, melyik pártra szavazzak, még szerencse, hogy én csak recskázni járok a szavazófülkékbe.

Egyre jobban fáj a hasam – azt hiszem mégiscsak túl sok voksot dugdostak belém az öregasszonyok, csak remélni tudom, hogy nem okoznak szervi károsodást. Kitolni sem lesz egyszerű ezt a sok szavazatot a seggemen, annyi szent.

Eltelik egy óra, a reptiliánok és a liberálisok fej fej mellett állnak. A riporter döbbenten számol be róla, hogy néhány szavazat dönthet hazánk sorsáról. Májgaluska, vagy világbéke – ez itt a kérdés. Ekkor döbbenek rá, hogy a válasz bizony ott mocorog a beleimben: hisz a döntő szavazatok talán a prosztatámat nyomják. Mocorogni kezd a demokrácia fétisem, és rögtön feláll a gondolatra, hogy én vehetek részt a nép végső akarat kinyílvánításában. Kapom a kabátom, és rohanok az Nemzeti Választási Irodába, ahol rögtön néhány biztonsági őr állja utamat.

– Félre! – kiabálok rájuk. – Nálam vannak a hiányzó szavazatok!

Erre persze a riporterek is körém sereglenek. Minden kamera rám szegeződik. Izgatott NVI-sek állnak körbe, és sűrgetnek, hogy adjam őket elő. Ekkor a hasamhoz kapok – éles fájdalom hasít belém, érzem, hogy valami türemkedik ki a seggemen.

– Orvost! – kiabál egy liberális szavazó. – Ez a férfi mindjárt szülni fog!

És előkeveredik valóban egy orvos. A földre fektetnek, és leráncigálják rólam a nadrágot. A kamerások beindulnak – az országos televíziók valamiért hírértéket szimatolnak abban, hogy férfi létemre gyermeket fogok szülni a Nemzeti Választási Iroda épülete előtt, engem pedig különösen ingerel a gondolat, hogy a televíziók képernyőjét betölti csupasz alfelem a demokrácia ünnepének estéjén – és megfogadom az orvos tanácsát, teljes erőmből nyomni kezdek. Hamarosan előbukkan a segglyukamból a csecsemő feje: a szavazólapokból bélnyálka-galacsinná összeállt csecsemő felsír, és a választás éjszakájába bömböli érkezését. A szavazólap-baba halk cuppogással szakad ki testemből: úgy fordul ki az ánuszomból, mint a demokrácia megtestesülése, a népakarat kopasz ánuszgnómja pedig azt üvölti: – Májgaluskát mindenkiből!

Eldől tehát a szavazás. Nyernek a reptiliánok. A liberálisok persze újraszámlálást követelnek. Nem hiszik el, hogy az emberek arra szavaztak, hogy ledarálják és feldolgozzák őket, de hiába kutatnak, hiába fektetnek fel a vizsgáló asztalra, sehol sem lelnek elveszett szavazatokra a tekervényes bélcsatornámban.

Egy hét múlva felállnak a nemzeti májgaluska gyártó központok. Miközben a daráló kerekei közé ugrom, azt kiabálom: – Éljen a demokrácia! – és elélvezek.

A következő emlékem, hogy májgaluskaként a delta kvadránsba utazom. Nyálkás, csigaszerű lények veszik meg a húsomból készült pástétom-pürét, és miközben nyalogatnak, azt bügöfik: – Hú cseszd meg, ez sótlan! Sótlan!

Talán tényleg sótlanok vagyunk – gondolom, miközben eltűnök a tápcsatornájukban. – De ha már sótlanok vagyunk, legalább mi választottuk ezt a sótlanságot. Fanyaloghat persze az univerzum ettől az íztől – de ez a fanyalgás, ez a görcsbe rándult pofa, amit magunk után hagyunk, ezt legalább mi csináltuk, ez legalább mi vagyunk. És ugyan mit tehet ilyen esetben egy igazi demokrácia-fétissel megáldott ember, mint én? Miközben a csigalény idegen gyomorsava molekulákra szed, még utoljára elélvezek.

Locsolkodni megyek, de Kinder tojás helyett idén Kék Bálna kihívást kapok egy lánytól a kölniért és a versért cserébe.

Az Oroszországból indult netes öngyilkos játék lényege, hogy a résztvevők 50 feladatot kapnak, a rituálénak pedig az a vége, hogy öngyilkosok lesznek – állítólag nagyon menő most a kamaszok körében.

– Hát kösz, de nem kösz. Egy Kinder tojásnak jobban örültem volna – mondom csalódottan, mire a lány megrántja a vállát, és azt feleli: – Bocs, az már elfogyott.

A feladatom, hogy egy pengével egy kék bálnát kell a bőrömbe vágnom, lefotóznom, és elküldenem interneten valami orosz manusnak. Beveszek tehát három Algopyrint, előkapok egy Gillette pengét, és miközben azt motyogom, hogy ez a legelkúrtabb húsvét mind közül, nekiesek a bal karomnak. A fájdalomcsillapítók ellenére így is könnyek szöknek a szemembe, ahogy a fémpenge a bőrömbe kap. A kicsorgó vért nedves vattákkal itatom, ahogy vonalakat vágok magamba. Amikor kész, hagyom, hogy kivérezze magát a rajz, aztán lefotózom, és átküldöm az orosz játékmesternek. Az rögtön válaszol: – Baszd meg, ez egy delfin.

– A faszt – írom. – Ez egy kék bálna.

De a fickó nem hisz nekem.

– Nézd meg a hegyes orrát, ez egy kurva delfin.

Jó, hát sose voltam túl ügyes rajzból. A pasi azt mondja, nem teljesítettem a feladatot, kezdjem újra. Káromkodok tehát, beszedem a maradék pirulákat, és nekiesek a másik karomnak. Újabb sebek fakadnak – ezúttal a jobb karomon. Apró piramist építek a véres vattagolyókból. Amikor kész, átküldöm a fotót az orosz fószernek.

– Te szopatsz, mi? – ír vissza. Nem értem, mi a franc baja van már megint.

– Ez egy polip, te szerencsétlen! – írja. – Tisztán kivehető mind a nyolc karja.

Igaz, ami igaz, sose voltam túl jó rajzból. Ott ülök, véres karokkal, egy delfin és egy polip sebkörvonalaival a bőrömön, és a rohadék azt mondja: kezdjem elölről. Nekiesek tehát a hasamnak: a hideg penge végigszántja a köldök alatti részt. Egyre jobban szédülök, a lecsorgó vér átáztatja a székemet. Egy anyajegy a bálna körvonalainak útjában áll, óvatos mozdulattal tehát kimetszem a sötétbarna kört, és egy vattába csomagolom. Amikor kész, lefotózom és átküldöm, de kiderül, hogy egy tökéletes, élethű cápát vagdostam magamba. Kurva élet. Kérnie sem kell, újrakezdem. Ezúttal a mellkasomon: a fájdalom elnyomott vészjelei – véres árkok nyílnak a testemben – az éles borotvapenge véletlenül mellbimbóm sötét holdudvarába szalad, és lemetsz egy miniatűr galacsint a bimbótömlőből. Gyönyörű medúzát rajzolok – ezt már le se fotózom, rögtön kezdem újra a combomon. Próbálok a bálnára koncentrálni, de egy csikóhal szalad ki az ujjaim közül. Már úgy festek, mint akit leborítottak egy vödör vérrel. Reszketnek a végtagjaim, amitől egyenetlen vonalakat metszek magamba a pengével. Hamarosan nincs több szabad felület a testemen. Az utolsó lehetőség a farkam. Belehasítok a péniszembe, átmetszve ezzel egy eret az oldalán, amitől az vért kezd okádni a hasamra. De hamarosan kirajzolódik egy véres tengeri lény a herezacskótól a makk aljáig: egy rohadt fóka. Lefotózom, hátha ezúttal megenyhül az orosz pali szíve, de amikor megkapja a fényképet a vérző faszról, rögtön letilt Facebookon. Kurva anyját. Micsoda pocsék húsvét ez. Érzem, közel az ájulás. Vértől maszatos kézzel még épp van időm tárcsázni a mentőket, mielőtt elnyel a feketeség.

Egy kórteremben, befáslizva ébredek. A fehér gézt itt-ott átütötte már a vér. Mindenem sajog – mintha az egész testem megégett volna. Hamarosan betoppan egy orvos, és közli, hogy látogatóim jöttek. Aztán bekísér egy vadidegen nőt a hatéves gyerekével. Már épp tiltakozni kezdenék, hogy soha életemben nem láttam még ezt a kettőt, de akkor a kisfiú izgatottan tapsikolni kezd, és nem győz hálálkodni, hogy elhozta anyja az ócenáriumba. Az orvos mellém lép, és elkezdi letekerni rólam a gézt. A kötések alól sorban bukkannak elő a véres tengeri élőlények. A kisfiú a hasamhoz rohan, és mutogatni kezd: – Nézd anya, ott egy cápa! – Aztán ütögetni kezdi a bőröm, amitől felszakad a seb. Hamarosan újabb szülők és gyerekek jönnek – álmélkodva járják körbe a testemen hemzsegő vérállatokat. Aztán az orvos így rikkant: – Tessék helyet foglalni, kezdődik a fóka show! – Azzal leráncigálja a kötést ernyedt péniszemről, felfedve a belemetszett fókát. A fóka show a szokásos műsorszámmal indul: a doki fog egy hatalmas labdát, és odadobja az állatnak. Ahogy a labda lefejeli meggyötört nemi szervem, felsikoltok, a gyerekek ujjongani kezdenek.

– Nézd, anyu, hogy elkapta! – Megpróbálok menekülni, kicsúszni az ágyból, mint csiga a nyálán, kúszok a véremen, de a doki lefog, és előkap egy büdös, romlott halat. Hitetlenül nézek rá.

– És most a jutalom! – mondja, azzal a döglött állatot teljes erőből hozzávágja a péniszemhez. A bűzös, mocskos hallé csípi a sebem. Sikerül kikecmeregnem az ágyból. De közben a gyerekek is beszállnak – sorra rángatják ki a kifordult szemű halakat egy koszos műanyag vödörből, és beborítanak a kibelezett dögökkel. A földön kúszok, az ágy alól előkecmereg egy sellő: derékon felül izgatott kisfiú, derékon alul hatalmas Gillette penge. Az óriási fémél felkarcolja a padlót, ahogy kúszik utánam, azt gurgulázva, hogy: – Óceenááriuum!

Sikoltanék, de nem tudok. Megpróbálom felírni a falra a véremmel, hogy "segítség", de csak egy kék bálnát sikerül felrajzolnom.

Az utcán a nyomomba szegődik egy csapat felsőtagozatos lány, és azzal csúfolnak, hogy kicsi a mellem. Deszkának hívnak és azt mondják, egy fiúnak sem fogok tetszeni soha. Gyerekes vádjaikat igazságtalannak érzem, már csak azért is, mert egy harminc éves férfi vagyok, de még a munkahelyemen is a fejemben keringőznek gonosz szavaik.

Este mikor hazaérek és lefekszem nem tudok aludni. Később jövök rá, hogy azért, mert nyomja valami a hátamat. Egy kemény kis dudor a lepedő alatt. Felhajtom, és ott fekszik az egyik lány – növekvő melle szurkálja a gerincem. Gonoszul vigyorog rám, borsószem királykisasszonynak hív, és felhívja rá a figyelmem, hogy statisztikailag a kis mellel rendelkező nők nagyobb százalékban lesznek középkorukra öngyilkosok, szülnek visszamaradott csecsemőket és törik bele a dugót a borosüvegbe. Próbálok nem figyelni a matracból érkező suttogásra, de amikor végre elalszom, álmomban törött parafadugókat szülök, majd a mélybe vetem magam egy borosüveg nyakpereméről. Magamhoz térek. Még mindig sötét van, a matrac pedig továbbra is sutyorog.

– Adok én neked borsószem királykisasszonyt! – mondom, és a hasamra fordulok, majd böködni kezdem a térdemmel a lányt, amitől hajnalig nyögdécsel fájdalmasan a matrac.

Ez remek ötletet ad. Nap nap után lazitgatom ezután a térdkalácsom éjszaka az ágyban fekve – előre-hátra húzogatom, amitől a csontpogácsa a bőr alatt egyre jobban kileng. Először csak néhány centit tudom elmozdítani, és ez is fáj, a harmadik éjszakán már öt centit mozdul előre és hátra. Addig folytatom, amíg egy este elpattan valami – hirtelen éles fájdalomvillanás vakít el – majd a csontgöb felcsúszik a combom közepéig. Eljött az én időm. Lassan csúsztatom a kemény csontkalácsokat felfele – a bal valamiért nehezebben mozog, mint a jobb – ahogy a csont belülről az inakat súrolja, a párnába kell harapnom, de alig egy óra múlva már a medencecsontomnál járnak. Tudom, ha sikerül átbukniuk a kiálló csípőcsontoknál, már nyert ügyem van. Beleadom minden erőmet, hajnalra elérik a lengőbordámat. Egymás után rágom a fájdalomcsillapítókat, ahogy a csontdudorok kifeszítve a bőröm, megkarcolva a többi csontot haladnak reszkető ujjaim között, reggelre aztán elérik a helyüket: szőrös mellbimbóim fájdalmasan feszülnek a csontkupacok fölött, és néhány csepp vér buggyan ki a barna tömlőkből, de immár vannak csöcseim: kőkemény, ökölnyi gombócok, alig várom, hogy megmutassam őket. Ám nem tudok felállni, képtelen vagyok normálisan hajlítani a lábam, valószínűleg újra kell tanulnom járni, pedig valahol azt írták, az ember térdkalács nélkül is képes sétálni – a hasamon csúszva kúszok el az ajtóig. Alighogy kinyitom, egy kisfiút pillantok meg a küszöbön toporogni. A kezét tördeli, az arca tiszta vörös. Majd elővesz a háta mögül egy szál leszakított virágot, átadja, és kuncogva elfut.

– Láttad? Végre tetszem a fiúknak! – kiáltok az ágymatracnak, de az nem válaszol. Valaki megdobja az ablakot kaviccsal. Lassan odakúszok, és kilesek rajta. Egy másik kisfiú az, az utcán áll és integet. Ahogy felemelem a kezem, és visszaintegetek, a tejcsatornámból kis adag vér spriccel az üvegre.

– Látod? Látod? – kurjongatok a matrac felé, de a matrac továbbra is csöndes. Lassan odacsúszok az ágyhoz, és bedugom a kezem a paplan alá. Valami keményet, de hideget érzek. Felemelem a matracot. Egy borosüveg az. A parafadugó beletörve. Hol a kislány? Nem is volt kislány? Nem értek semmit, kimerült vagyok, a testem sajog – az ágyra tornázom magam, és elalszom. Álmomban feleségül megyek az egyik kisfiúhoz, és gyerekeink születnek. A csecsemőink arca teljesen behorpad, ahogy kemény térdkalács-csöcseimmel rugdosom a fejüket minden szoptatáskor. A férjemé is horpadozik éjszakánként. Horpadt fejű családommal kirándulok egy erdőben. Háton fekszünk egy réten – a nyári eső megáll a fejükben. Apró falevél-csónakokat úsztatok arcuk tavában.

Képtelen vagyok már elhagyni a szobámat. Jórészt már csak virágokat eszem, amit a kisfiúk hoznak. Valami fertőzés is kerülget – a tejcsatornámból sűrű genny csorog, benne az alvad vér darabkák, mint a pernye. Ezen csúszom, akár csiga a nyálán. De a szépségért meg kell szenvedni. Állandóan korog a gyomrom. A második héten eszembe jut, hogy zsákmányul ejtek egy fiút és felzabálom.

Telnek a napok. Istenem, minden csupa vér. Vagy kiömlött vörösbor? Nem lehet, abba beletört a parafadugó. Térdkavicsot hajítottam egy fiú arc-tavába. És olyan gyönyörű vagyok.

A karrier tanácsadó szerint hamar kapnék munkát, ha az állásinterjún én is kidobnám a cicit. Férfi vagyok, és fogalmam sincs, hogyan kell kidobni a cicit, de biztos ami biztos, a jövőheti állásinterjúra viszek magammal egy női mellett. Fekete táskában pihen a lábamnál, és miközben leendő munkáltatóim a motivációimmal kapcsolatban faggatnak, váratlanul előveszem, és kiteszem az asztalra.

No jó, nem igazi női mell. Én gyártottam bőrből és margarinból, de azért takaros kisgömböc lett. Hogy minél élethűbb legyen, a saját bőrömet használtam alapanyagként – voltaképp véresre reszeltem a lábamat a sarokreszelővel, mire volt már egy normális hám-kupacom, amiből dolgozhattam. A bőrdarát aztán egy doboz margarinnal gyúrtam gömbbé – ettől nem csak szép kerekre hízott, de a vajtól élethű zsíros bőr érzetű lett a hámlabda, amit már csak gyufával kellett megégetnem egy ponton, hogy kialakítsam a perzselt disznó szagú barna bimbóudvart.

Leendő feletteseim most tátott szájjal nézik a bőrgolyót, amely margarin-foltokat izzad az asztalra – egy kicsit megbököm, hogy lássák mozogni, a hatás pedig nem marad el: az öltönyös figurák jólesően izzadni kezdenek, a szemük kigúvad, és rögtön megkapom az állást. Elégedetten terelem vissza a táskába a szövetgöböt, és eldöntöm, hogy ezentúl mindenhová magammal viszem a cickóm.

A meló maga elég pocsék. Telefonos ügynöki munka – de már a második héten fizetésemelést kapok, pedig igen rosszul teljesítek. Körülbelül ekkor környékez meg a főnök – miközben telefonálok, azon kapom, hogy a mellemet csipkedi. Először odagurulok a székemmel, és bevágom az asztal sarkán pihenő bőrlabdát a fiókba – azért mindent én sem engedek –, de végül hagyom, had élje ki magát a vén kéjenc, talán ez újabb fizetésemeléssel jár majd. És nem tévedek – sőt, hónap végén megválasztanak a hónap dolgozójának. Ki is ragasztják az irodában a fotómat. Azaz egy fotót a cickómról, de nem bánkódom emiatt. Viszont tudom, nem sokáig éri be a főnököm egy kis mell-tapival – felhívom a karrier tanácsadót, aki szerint a jó beosztott rugalmas és dinamikus, terhelhető, kitartó és elkötelezett ember és odaadja a picsáját a főnökének. Ettől beindulhat a karrierem, búgja lágy hangon, én meg biccentek. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan gyártsak picsát a lábreszelékemből. Véresre reszelem a sarkam, de csak egy kis kupac hámport sikerül lekaparnom lüktető talpamról, ami még a mell-hozzávaló elvesztését sem heverte ki. Eldöntöm, begyúrom a seggbe a sarokreszelék-csöcsöt is – csak nem fogja hiányolni, ha már ott lesz helyette egy egész picsa. Három napon át dolgozom, erjesztem a bőrlabdát, kenem rá a vajat és gyúrom formára, de picsa helyett véletlenül egy karrier tanácsadót gyártok. Ez a karrier tanácsadó nem éppen egy vidám figura. Voltaképp egy nyöszörgő bőrgolyó-lény, ami csak távolabbról emlékeztet bármi emberire. Nem arról van szó, hogy nem rendelkezik komplex HR tapasztalattal, de folyton csak a sejtelhalás miatt sikongat: azt mondja, érzi, hogy egyenként pusztulnak el golyó-testében a bőrsejtek, a halott sejtek pedig hidegen égetik belülről, és nem tapasztalt még ennél nagyobb szintű fájdalmat – állítása szerint minden pillanat agónia a számára, és könyörög, hogy csapjam agyon egy lexikonnal. De nincs időm agyonlapítani, és újra formálni a bőrgyurmát, mert rám csörög a főnököm, hogy meghívna egy teára az otthonában, s ott kényelmesen beszélgethetünk az előléptetésemről. Felkapom hát a hám-torzszülöttet, és csak reménykedni tudok, hogy a főnök nem tud majd megkülönböztetni egy HR-est egy picsától.

Ülünk a főnök pazarul berendezett nappalijában, teázgatunk, de aztán hamar előkerül a pezsgő, és a vén kujon rátér a témára: ecseteli, hogy már csak egy hajszál választ el az előléptetéstől, már csak arról kéne meggyőznöm őt, mennyire vagyok bevállalós. Nem gondolkozom hát, kiteszem az asztalra a bőr-gyurma HR-picsát. A hámgolyó-lény vajat nyálladzva pillant rá a fickóra, alig érthető szavak potyognak a szájából, a tekintetén látom, hogy teljesen megbomlott az elméje a fájdalomtól. Olyanokat nyekeg, hogy: – Láttam mi él a fájdalom mögött. Kiszakított gégékből emelt trónján ül és porc-kürtjét fújja. Csecsemő-arcú sakállok pihennek a lábánál, ujjcsontjaival a legyek gyöngyszőrét fésüli. Szeme merő sebrángás, szájsarkában gyülemlik az elkárhozott lelkek kocsonyazsírja. Ó jaj, eltévedünk mind gigászi kapillárisában! Füst! Nyirok! Magzatvíz-tóban fekete kötelek, rácsok forognak…

A főnökömet alaposan meglepi merészségem, de láthatóan tetszik neki, amit lát. Vélhetően nem találkozott még őrültebb picsával. Felkapja hát a nyöszörgő golyóbist, és felcaplat vele egyenest a hálószobába. Másnap pedig enyém az előléptetés. Néha persze hallom, hogy összesúgnak mögöttem a férfi mosdóban a munkatársak. Törtető kurva, kegyenc picsa, ilyeneket mondanak. Erre nem tudom, mit felelhetnék. Szerintem csak minőségi döntést hoztam a saját jövőm alakítása szempontjából. Szerintem a hivatás kulcsszava az önismeretből fakadó személyes vízió, a lelkesedéssel végzett mindennapi tevékenységek sora. Szerintem még pár év, és megérek rá, hogy magam legyek a karrier tanácsadó. Fiatal pályakezdőknek tanítom majd meg a sarokreszelés, a vajszobrászat és a kozmikus rettenettől megbomlott bőrpicsa gyártásának titkát.