Idén nem kockáztatom meg, hogy kidobjanak a szavazókörből, csak mert rajtakapnak, amint a szavazófülkében maszturbálok.
Tavaly már megfenyegettek, hogy kérvényezik a Nemzeti Választási Irodánál, hogy vegyék el a szavazati jogom, és szerintem idén simán megcsinálnák, ha ismét letolt gatyával találnak a fülkében – ennél nagyon faszságokat is megcsinál az NVI.
Amióta az eszemet tudom, meg van ez a demokrácia fétisem – míg a többi tini srác Playboyokkal seftelt az öltözőben, én Az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát rejtegettem a párnám alatt. Nem tehetek róla, na, egyszerűen feláll a demokráciára, legyen az liberális vagy illiberális – a demokrácia fétissel persze csak az a gond, hogy igazából 4 évente lehet igazán kiélni. Jó, persze, ott vannak az önkormányzati választások, de az olyan, mint egy gyors szopás, az igazi, a kemény cucc az országgyűlési választás.
Idén jobb ötletem támad: mozgó urnának adom ki magam – lefizetek egy választási bizottsági tagot, hogy megsúgja, kik rendeltek mobil szavazó urnát, aztán szépen meglátogatom őket.
– Csókolom, én vagyok a mozgó urna! – közlöm egy nővérkével, aki ajtót nyit. Az megörül és beljebb tessékel. Odabenn egy idős asszony fekszik az ágyban – rögtön a kezébe nyomok egy kinyomtatott szavazólapot meg egy tollat, had x-eljen. Aztán letolom a gatyámat, és széthúzom a farpofáimat.
– Dobja csak be ide – mondom. Döbbenten néz rám.
– Oda? – kérdezi a néni.
– Persze, én vagyok a mozgó urna. Dugja csak be!
Az idős asszony egy ideig bizonytalanul méregeti a segglyukam, majd a nővérkére néz, aki hasonlóképp tanácstalan, de végül csak a seggembe erőlteti a szavazatát. Ettől rögtön lüktetni kezd a prosztatám, és keményedni kezd a farkam.
– Ó, igen, élj a szavazati jogoddal! – lihegem. A netről kinyomtatott papír sehogy se akar felcsusszanni a seggembe – hiába, rohadt nagy idén a szavazólap a sok kamupárt miatt, ezért a kezében lévő tollal próbálja betömködni az ánuszomba. Ez újabb kéj szikrákat robbant az agyamban.
Így telik aztán a nap – házról házra járok, mint egy kis tündér, a szavazólapok pedig hatalmas papírgombóccá nőnek a seggemben, már járni is furán járok a papírgalacsinok miatt. De valahányszor megfogadom, hogy na most már aztán igazán haza megyek, mert nem fér a segglyukamba több voks, eszembe jut, hogy milyen sokan várnak még rá, hogy leadhassák a szavazatukat. Szóval dehogy megyek haza.
Miután a város összes öregje feltolja a seggembe a szavazatát, már az ondóból is teljesen kifogyok. Lihegve, fáradtan térek haza, de csak nehezen tudok a fotelba ülni – fel vagyok puffadva a lapoktól, mint egy terhes nő. Bekapcsolom a tévét, hogy rápillantsak, hogy áll a választás. Úgy látom, fej fej mellett állnak a libeárlisok és az uránuszi reptiliánok. A döntetlen állás a közvélemény kutatókat igazolja, a kiélezett verseny oka, hogy mindkét párt igen kecsegtető ígéretekkel kábította a kampányidőszakban a népet: a liberálisok világbékét és ingyen nemátalakító műtétet ígértek, az uránuszi reptiliánok pedig azt, hogy minden választópolgárból májgaluskát gyártanak, és a húsukkal fognak kereskedni a delta kvadránsban.
– Hát én a liberálisokra szavaztam, mert mindig is békeszerető férfi akartam lenni! – nyilatkozza a tévének egy random dühös asszony.
– Én a reptiliánokra szavaztam, mert szívesen lennék májgaluska a delta kvadránsban, mert úgyse jártam még külföldön, és mindig azt mondták, sose lesz belőlem semmi – nyilatkozza egy másik a tévének.
Nehéz döntés, magam sem tudtam volna, melyik pártra szavazzak, még szerencse, hogy én csak recskázni járok a szavazófülkékbe.
Egyre jobban fáj a hasam – azt hiszem mégiscsak túl sok voksot dugdostak belém az öregasszonyok, csak remélni tudom, hogy nem okoznak szervi károsodást. Kitolni sem lesz egyszerű ezt a sok szavazatot a seggemen, annyi szent.
Eltelik egy óra, a reptiliánok és a liberálisok fej fej mellett állnak. A riporter döbbenten számol be róla, hogy néhány szavazat dönthet hazánk sorsáról. Májgaluska, vagy világbéke – ez itt a kérdés. Ekkor döbbenek rá, hogy a válasz bizony ott mocorog a beleimben: hisz a döntő szavazatok talán a prosztatámat nyomják. Mocorogni kezd a demokrácia fétisem, és rögtön feláll a gondolatra, hogy én vehetek részt a nép végső akarat kinyílvánításában. Kapom a kabátom, és rohanok az Nemzeti Választási Irodába, ahol rögtön néhány biztonsági őr állja utamat.
– Félre! – kiabálok rájuk. – Nálam vannak a hiányzó szavazatok!
Erre persze a riporterek is körém sereglenek. Minden kamera rám szegeződik. Izgatott NVI-sek állnak körbe, és sűrgetnek, hogy adjam őket elő. Ekkor a hasamhoz kapok – éles fájdalom hasít belém, érzem, hogy valami türemkedik ki a seggemen.
– Orvost! – kiabál egy liberális szavazó. – Ez a férfi mindjárt szülni fog!
És előkeveredik valóban egy orvos. A földre fektetnek, és leráncigálják rólam a nadrágot. A kamerások beindulnak – az országos televíziók valamiért hírértéket szimatolnak abban, hogy férfi létemre gyermeket fogok szülni a Nemzeti Választási Iroda épülete előtt, engem pedig különösen ingerel a gondolat, hogy a televíziók képernyőjét betölti csupasz alfelem a demokrácia ünnepének estéjén – és megfogadom az orvos tanácsát, teljes erőmből nyomni kezdek. Hamarosan előbukkan a segglyukamból a csecsemő feje: a szavazólapokból bélnyálka-galacsinná összeállt csecsemő felsír, és a választás éjszakájába bömböli érkezését. A szavazólap-baba halk cuppogással szakad ki testemből: úgy fordul ki az ánuszomból, mint a demokrácia megtestesülése, a népakarat kopasz ánuszgnómja pedig azt üvölti: – Májgaluskát mindenkiből!
Eldől tehát a szavazás. Nyernek a reptiliánok. A liberálisok persze újraszámlálást követelnek. Nem hiszik el, hogy az emberek arra szavaztak, hogy ledarálják és feldolgozzák őket, de hiába kutatnak, hiába fektetnek fel a vizsgáló asztalra, sehol sem lelnek elveszett szavazatokra a tekervényes bélcsatornámban.
Egy hét múlva felállnak a nemzeti májgaluska gyártó központok. Miközben a daráló kerekei közé ugrom, azt kiabálom: – Éljen a demokrácia! – és elélvezek.
A következő emlékem, hogy májgaluskaként a delta kvadránsba utazom. Nyálkás, csigaszerű lények veszik meg a húsomból készült pástétom-pürét, és miközben nyalogatnak, azt bügöfik: – Hú cseszd meg, ez sótlan! Sótlan!
Talán tényleg sótlanok vagyunk – gondolom, miközben eltűnök a tápcsatornájukban. – De ha már sótlanok vagyunk, legalább mi választottuk ezt a sótlanságot. Fanyaloghat persze az univerzum ettől az íztől – de ez a fanyalgás, ez a görcsbe rándult pofa, amit magunk után hagyunk, ezt legalább mi csináltuk, ez legalább mi vagyunk. És ugyan mit tehet ilyen esetben egy igazi demokrácia-fétissel megáldott ember, mint én? Miközben a csigalény idegen gyomorsava molekulákra szed, még utoljára elélvezek.