Az utcán a nyomomba szegődik egy csapat felsőtagozatos lány, és azzal csúfolnak, hogy kicsi a mellem. Deszkának hívnak és azt mondják, egy fiúnak sem fogok tetszeni soha. Gyerekes vádjaikat igazságtalannak érzem, már csak azért is, mert egy harminc éves férfi vagyok, de még a munkahelyemen is a fejemben keringőznek gonosz szavaik.
Este mikor hazaérek és lefekszem nem tudok aludni. Később jövök rá, hogy azért, mert nyomja valami a hátamat. Egy kemény kis dudor a lepedő alatt. Felhajtom, és ott fekszik az egyik lány – növekvő melle szurkálja a gerincem. Gonoszul vigyorog rám, borsószem királykisasszonynak hív, és felhívja rá a figyelmem, hogy statisztikailag a kis mellel rendelkező nők nagyobb százalékban lesznek középkorukra öngyilkosok, szülnek visszamaradott csecsemőket és törik bele a dugót a borosüvegbe. Próbálok nem figyelni a matracból érkező suttogásra, de amikor végre elalszom, álmomban törött parafadugókat szülök, majd a mélybe vetem magam egy borosüveg nyakpereméről. Magamhoz térek. Még mindig sötét van, a matrac pedig továbbra is sutyorog.
– Adok én neked borsószem királykisasszonyt! – mondom, és a hasamra fordulok, majd böködni kezdem a térdemmel a lányt, amitől hajnalig nyögdécsel fájdalmasan a matrac.
Ez remek ötletet ad. Nap nap után lazitgatom ezután a térdkalácsom éjszaka az ágyban fekve – előre-hátra húzogatom, amitől a csontpogácsa a bőr alatt egyre jobban kileng. Először csak néhány centit tudom elmozdítani, és ez is fáj, a harmadik éjszakán már öt centit mozdul előre és hátra. Addig folytatom, amíg egy este elpattan valami – hirtelen éles fájdalomvillanás vakít el – majd a csontgöb felcsúszik a combom közepéig. Eljött az én időm. Lassan csúsztatom a kemény csontkalácsokat felfele – a bal valamiért nehezebben mozog, mint a jobb – ahogy a csont belülről az inakat súrolja, a párnába kell harapnom, de alig egy óra múlva már a medencecsontomnál járnak. Tudom, ha sikerül átbukniuk a kiálló csípőcsontoknál, már nyert ügyem van. Beleadom minden erőmet, hajnalra elérik a lengőbordámat. Egymás után rágom a fájdalomcsillapítókat, ahogy a csontdudorok kifeszítve a bőröm, megkarcolva a többi csontot haladnak reszkető ujjaim között, reggelre aztán elérik a helyüket: szőrös mellbimbóim fájdalmasan feszülnek a csontkupacok fölött, és néhány csepp vér buggyan ki a barna tömlőkből, de immár vannak csöcseim: kőkemény, ökölnyi gombócok, alig várom, hogy megmutassam őket. Ám nem tudok felállni, képtelen vagyok normálisan hajlítani a lábam, valószínűleg újra kell tanulnom járni, pedig valahol azt írták, az ember térdkalács nélkül is képes sétálni – a hasamon csúszva kúszok el az ajtóig. Alighogy kinyitom, egy kisfiút pillantok meg a küszöbön toporogni. A kezét tördeli, az arca tiszta vörös. Majd elővesz a háta mögül egy szál leszakított virágot, átadja, és kuncogva elfut.
– Láttad? Végre tetszem a fiúknak! – kiáltok az ágymatracnak, de az nem válaszol. Valaki megdobja az ablakot kaviccsal. Lassan odakúszok, és kilesek rajta. Egy másik kisfiú az, az utcán áll és integet. Ahogy felemelem a kezem, és visszaintegetek, a tejcsatornámból kis adag vér spriccel az üvegre.
– Látod? Látod? – kurjongatok a matrac felé, de a matrac továbbra is csöndes. Lassan odacsúszok az ágyhoz, és bedugom a kezem a paplan alá. Valami keményet, de hideget érzek. Felemelem a matracot. Egy borosüveg az. A parafadugó beletörve. Hol a kislány? Nem is volt kislány? Nem értek semmit, kimerült vagyok, a testem sajog – az ágyra tornázom magam, és elalszom. Álmomban feleségül megyek az egyik kisfiúhoz, és gyerekeink születnek. A csecsemőink arca teljesen behorpad, ahogy kemény térdkalács-csöcseimmel rugdosom a fejüket minden szoptatáskor. A férjemé is horpadozik éjszakánként. Horpadt fejű családommal kirándulok egy erdőben. Háton fekszünk egy réten – a nyári eső megáll a fejükben. Apró falevél-csónakokat úsztatok arcuk tavában.
Képtelen vagyok már elhagyni a szobámat. Jórészt már csak virágokat eszem, amit a kisfiúk hoznak. Valami fertőzés is kerülget – a tejcsatornámból sűrű genny csorog, benne az alvad vér darabkák, mint a pernye. Ezen csúszom, akár csiga a nyálán. De a szépségért meg kell szenvedni. Állandóan korog a gyomrom. A második héten eszembe jut, hogy zsákmányul ejtek egy fiút és felzabálom.
Telnek a napok. Istenem, minden csupa vér. Vagy kiömlött vörösbor? Nem lehet, abba beletört a parafadugó. Térdkavicsot hajítottam egy fiú arc-tavába. És olyan gyönyörű vagyok.