Jelmezbálba megyünk, de a barátnőm ki van akadva, amiért alsónadrágba csurrant vizeletcseppnek öltözöm.
A halloweeni bulin idén is az nyer, aki a legijesztőbb kosztümmel áll elő, de a csajom szerint a mostani hacukám szarabb mint a tavalyi, pedig akkor anális-szex-balesetnek öltöztem.
– A te jelmezed sem túl ijesztő – förmedek rá. Merő művér tetőtől talpig. – Egyáltalán mi a fenének öltöztél?
– Az iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánynak, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát.
– Ó, hát nagyon rémisztő – röhögök. – Nem gondolod, hogy az őrült portás ijesztőbb lett volna, mint az áldozat? Másrészt senki sem fog rájönni, mi akarsz lenni.
De ahogy megérkezünk a buliba, ismerősökkel futunk össze, és csettingetni kezdenek.
– Ne mond meg, ne mond meg, csak nem az iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánynak öltöztél, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát? Rohadt ijesztő...
Barátnőm diadalmas pillantást vet rám, én pedig megrántom a vállam. Az ismerősünk aztán rám néz, de gyorsan félre is kapja a tekintetét, majd eliszkol a bár irányába. Barátnőm nem érti a dolgot. A következő ismerősünkkel is megismétlődik a dolog. Senki sem meri bevallani, hogy ráismer a jelmezemre, mert azzal bevallaná, hogy találkozott már az alsógatyáján száradó vizeletcsöppel. Kínos feszengések, félrekapott tekintetek, riadt dadogások.
– Na ugye, hogy az én maskarám a legijesztőbb. – Vigyorgok barátnőmre, de észreveszem, hogy nincs már mellettem. Megviselhette a dolog, hogy mindenki csak kerülget minket – valaki azt mondja, kiment a vécébe sírni. Utána megyek – a tömeg ijedten válik ketté előttem. Úgy érzem magam, mint a titokzatos figura Poe A vörös halál álarca című elbeszélésében. A világ legijesztőbb vizeletcseppje vagyok. Meglepetésemre barátnőmre nem a női, hanem a férfi vécében bukkanok rá. Egy letolt nadrágú férfi előtt guggol, és a kényelmetlenül feszengő pasi alsónadrágján száradó vizeletcsöppel beszélget.
– Azt hittem, te vagy az! – sikolt barátnőm. Aztán visszanéz a letolt alsón száradó pisipöttyre. Majd vissza rám. Nem tudja eldönteni, melyikünk az igazi pasija.
– Én vagyok az, menjünk haza! – mondom, karon ragadom és elindulunk. A gondolataimba merülve lépkedek az éjszakában. Meglepetésemre barátnőm egy sarokkal előbb fordul le, mint amerre lakunk.
– Hová megyünk? – kérdezem.
– Haza – feleli, majd egy romos házra mutat, aminek tárva-nyitva a pince ajtaja. Egy őrült, meztelen férfi rohan ki, meredező szerszámán véres szeméremajkakból szőtt koton feszül, azt ordibálja barátnőmnek: – Gyere ide apucihoz!
Ekkor döbbenek rá, hogy nem is a barátnőmmel jöttem el a buliról, hanem egy igazi iskolai parkolóból elrabolt középiskolás diáklánnyal, akit egy őrült portás két éven át őrizgetett a pincéjében, és krumplihámozóval nyúzta meg a szeméremtájékát, hogy aztán a lenyesett véres darabkákból varrjon magának óvszert, amit aztán magára húzott, és úgy erőszakolta meg áldozatát. Szinte látom magam előtt, hogy valahol a távolban igazi barátnőm egy vizeletcsöppes férfi alsónadrággal csókolózik. Rohannék vissza a bulira, de ekkor éles fény vakít el felülről. Egy nadrágjába bámuló férfiarc tölti be az eget, talán magáé a Jóistené, és azt sziszegi: – Bassza meg! – Majd vécépapírt szakít, és megpróbál felitatni az alsónadrágjáról.