Komor Zoltán Blog

Akkor már hetek óta Katéter Péter rontást hozó ostorcsattogtatásaitól reszketett a levegő. A hortobágyi betyár karikás gumicsövével verte, egyre csak verte az agyagos földet, szörnyű károkat okozva a közeli faluban élők vizeletkiválasztó rendszerében: tudvalevő, hogy Katéter Péter ostorhangjai görcsöt kötnek az ember húgyvezetékére, de történtek ennél kellemetlenebb dolgok is. Volt akinek – miután meghallotta az ostorcsattogtatást – tekergő gilisztaként bújt elő a testéből saját húgycsöve, és bemászott a sarokba. Egy szoptatós anyának pedig teljesen átrendezte belső kötéseit a katétercső pattogtatás: húgyvezetéke felcserélődött tejcsatornájával, így valahányszor dús keblére húzta gyermekét, édes tej helyett sós vizelet robbant a csecsemő szájába. Ettől kezdve valahányszor tényleg meg akarta szoptatni kisbabáját, az apróság fölé kellett guggolnia, s a bömbölő csöppség szájába céloznia a lába közül előtörő szőke tejsugárral.

Azt beszélték, Katéter Péter egy rontó szellem, ostorcsapásai pedig a pokol gyomorműködésének félreismerhetetlen hangja. Füldugóval járt aztán mindenki a faluban és elbeszéltek egymás feje fölött: hiszen nem volt senki, aki kiment volna a határba móresre tanítani a húgyharamiát. Korábban néhányan próbálkoztak: mindannyian átrendeződött belső kötésekkel és vizelési panaszokkal tértek haza – hisz Katéter Pétert még füldugóval sem lehetett megközelíteni, ostorpattintásai közelről egyenest a velőig hatolnak, s vele rezonáltak a vesék szétágazó erei is.

Az éjszaka szénfejtése. A faluban felcsapnak a lángok és elkezdődik a mulatság: ám ezúttal véresen komoly a busójárás, az öregek szerint Katéter Pétert csak egy kiadós felvonulás riasztja el. Maszkokat faragnak tehát a leölt tehenek húgyhólyagjából és beindul a muzsika sortüze, ami maga alá gyűri a távoli ostorropogást. A népszokások felhasadt gyomra: erezett képű lányok táncolnak a tűz körül, lábuk között kukoricacsutka meredezik, egy bőröv rögzíti csontos csípőjükhöz a csutkapöcst. Azokon belül szalmaszál fut, ami a hátukhoz szíjazott tartályhoz csatlakozik, ebben kavarog a tehenek összegyűjtött gőzölgő pisája. Ahogy köröznek hát derekukkal, a száraz kukoricacsövekből feltör a tehénhúgy, cseppjei a tűzbe ugranak, s párává robbannak: a vizeletfüstben szellemek tévelyegnek, összekacsintanak a lányokkal. Tyúktollas angyal-fiú kórus érkezik, sorfalat állnak és kéz a kézben az egészséges vízháztartásról énekelnek – a zsoltártól sárga patakokká olvadnak a csillagok – izgatottan reszkető péniszükből a földre zubog a folyékony arany.

– Katéter Péter, Katéter Péter! – Egy öregasszony már a delíriumtól vacog, koponyájában a telt hólyagok gyümölcsteste. – A sátánivadék, aki ellopja húgycsöveiteket! Bemásznak azok szörnyűséges karjain és izomszálakká válnak: így erősödik az ördög! De elűzlek most téged messzire, te sátán-fatty a húgykő-rózsafüzér mindenható erejével! – Azzal magasra emeli a rózsaszín köveket, amin ott szárad a szülő fiúk minden fájdalma. Az éjjeli edények kagylói – drága gyöngyként csillognak bennük az újabb húgykövek – a zenészek letépik a húrokat a hegedűről és megkatéterezik magukat, a húson belül violinkulccsá görbülnek a fémszálak. A falu öregasszonya szétbontja aztán a rózsafüzért, és sorban fogatlan szájába pakolja őket – az íny-fogatokba került húgykövek fogakként felsorakoznak és harapdálni kezd egy kukorica-csutkából eszkábált Katéter Péterről mintázott vudubabát. Száll a kukoricapor, s kenyérként dagad a remény domborműve.

Ám hiába mindez: az ördögűzés hasztalan, másnap reggel az ostorcsattogás hangjára riad a gyülekezet. Még a felcsatolt kukoricacsutkákban is összekuszálódnak a nádszálak. Egyedül a könnyzacskók ürítkeznek ezután.

Tudta hát mindenki, nincs más választás, elő kell keríteniük Katéter Péter legendás ellenfelét, a Piszoár Huszárt. Amikor legutóbb látták, a kovászos uborka savanyú levével locsolta végig a határt, de ennek bizony sok éve már: a Huszár azóta is járja a világot narancsszínű lován, s hirdeti a sós levek szabad folyásának fontosságát, ami – szerinte – Isten pezsgő vérkeringése. Piszoár Huszárnak hívták, mert egy piszoár nőtt ki a tarkójából. Nem igazi persze: valamikori ikertestvére szomorú maradványa volt az, akit még születése előtt felemésztett a hős. Hiába, túlságosan erős legény volt a Huszár, s ez már a méhen belül megmutatkozott: lassan elszipolyozott minden táplálékot az ikertestvére elől, aki ettől teljesen elsatnyult és apránként kezdett beépülni az erősebbik fivér testébe. Fel is szívódott aztán minden porcikája, egyedül a medencecsontját volt képtelen megemészteni a huszár, az a mai napig ott virít a tarkóján háromszögletű csontkinövésként, s bizony pont úgy fest, mint egy piszoár.

Csúfolták is eleget emiatt kisiskolás korában a gyerekek. Piszoár-fej, így hívták, s valóban: a kisfiút egyre inkább érdekelni kezdte a vizelet kiválasztás mágikus misztériuma. És bár nem telt el éjszaka, hogy ne tanúsított volna bűnbánatot és ne imádkozott volna halott ikertestvére lelki üdvéért, egyre inkább biztos lett benne, hogy a koponyájához forrt eltorzult medencecsont afféle isteni jel. Alighogy kinőtt a bajsza, máris sikerült vele fájdalommentesen kipiszkálnia nagyapja vesekövét, és ez véglegesen megpecsételte sorsát: ő lett a Piszoár Huszár, a húgycsövek fáradhatatlan őre, aki faluról falura vágtatott és felszámolta mind a vizelési panaszokat. Hólyaghurut, húgyvérűség, vérvizelés, vizeletinkontinencia – mind-mind kikúrálta csodálatos huszárantennája, ami hosszúra, keményre duzzadt az évek során. A dobhártyája együtt rezgett a vesekapukkal, így hamar megfülelte, ha az egyik faluban problémák támadtak a belső kelyhek ürítésével. És lám most is: alighogy véget ért a sikertelen ördögriogatási ceremónia, máris a falu felé sarkantyúzta sárgafoltos lovát.

Mikor aztán odaért estére, vizelettől felpuffadt, jajongó falusiakat talált – fájdalmas görcsök rázták őket, néhányan tűkkel lyukakat fúrtak már a hasukba, hogy azon keresztül folyjon ki, ami az összegabalyodott vezetékeken keresztül nem tud.

– Ihaj, hát ettől kopott meg a tyúkszemgyűrű! – Pödörgette mérgesen szépséges bajszát a huszár, aki már napok óta érezte, hogy akadozik valahol Isten életteli vérkeringése. – Egyet se féljetek, falusiak! Majd én kibogozom, amit az a rohadék szétkontárkodott! – Azzal máris akcióba lendült. A jajongó férfiak és nők egyesével járultak elé, s ő aztán sorban felcsúsztatta hosszú, vékony bajszát a húgylyukakon. A bajusz perisztaltikus mozgással kúszott feljebb és feljebb, míg el nem érte a gócpontot, ahol aztán addig ficánkolt, míg ki nem egyenesedett a csomós csatorna. Ekkor aztán vastag sugárban zubogott elő a falusiakból a húgy: a huszár egy szempillantás alatt odafordította a tarkóját, és máris megtelt a halott csecsemő medencecsontja a habos, sárga nedűvel. Éjfélig tartott mire mindenki sorra került: miután a legifjabb nebuló is tarkón húgyozta a fáradhatatlan vizelethőst, a huszár rágyújtott egy pipára és azt pöfögte: – Elkaplak, Katéter Péter, csak kerülj a kezeim közé!

Bizony a harc már évek óta tartott: hol Péter, hol a Huszár kerekedett benne felül. De most aztán a Huszár úgy döntött: pontot tesz egyszer és mindenkorra az ügy végére. És már azt is tudta, hogyan: hónapok óta várt, hogy újra feltűnjön valahol a katéter-rém, hisz az egyik este halott ikertestvére – akinek álmai és gondolatai szintén felszívódtak a Huszár piszoár-fejében – megsúgta, hogyan szabadulhat meg nemezisétől. Így szólt hát a megkönnyebbült falusiakhoz a vese-vitéz: – Aztán maradt-e még tehén a faluban vagy mindet levágtátok a maszkara bálhoz?

– Óha, maradt az még bőven, Piszoár Huszár! – motyogta a falu elöljárója, akiből még mindig megállás nélkül szivárgott a húgysav.

– Vágjátok hát le őket, én mondom, és varrjatok nekem egy szépséges zsákot a húgyhólyagokból! Holnap reggelre legyetek vele kész! De addig is dugjatok valamit a fületekbe, nehogy elölről kezdődjön a trágyabál! – adta ki az utasítást a hős, azzal félrevonult egy fabudiba kialudni magát. Mielőtt elnyomta volna az álom, még megérintette a felsőtestén a régi sosem gyógyuló sebeket, amiket Katéter Péter félelmetes ostora hagyott a bőrén sok éve. – Jövök érted, Péter, ne izgulj, ha végeztem veled, azt is megbánod, hogy valaha kibújtál a pokol húgycsövén! – Suttogta fogadalmát a fabudiban feszülő pókhálóba a dalia, azzal tarkón pisálták álmai.

Mikor felkelt, a falu asszonyai már az utolsó öltéseket ejtették a szépséges húgyhólyag-zsákon. Akkorára sikerült, hogy egy egész család kényelmesen megfért volna benne. A huszár nem győzött hálálkodni az asszonyoknak érte, de azok a füldugó miatt egy kurva szavát sem hallották. A bajszos fickó végül palástként a vállára vette a piros huzatot és kilovagolt a faluból. A nyári forróság ott egyből kifacsarta pórusaiból a sós nedűt, de a huszár cseppet sem bánta: a vizelés mellett izzadni is különösképp szeretett, számára a sós lé minden formája szent volt, folyatásuk pedig a földi halandók hálás feladata. Bajsza összegyűjtötte a levegőben keringő páracseppeket, s tíz percenként meg is állt tehát csurgatni, mivel indulás előtt sok vizelethajtó zsurlófüvet elrágott, hogy alaposan felvértezze magát – a sok pisiszünet persze lassította némiképp a hőst, de annyi baj legyen – az agyagos föld tátogó repedései szomjas torokként szürcsölték a sörként habzó pisát – a távolban sosem száradó húgytócsaként csillogott a délibáb.

Teltek az órák, ürült a vitéz hólyagja – ám csakhamar figyelmes lett az ostorcsattogásra. A hang irányába kormányozta tehát lovát, amiből gazdájához hasonlóan megállás nélkül folyt a csillagok magzatvize. A Piszoár Huszár cseppet sem félt Péter féktelen csattogásától – megvilágosultként tökéletes befolyása volt vízkiválasztási rendszere fölött, így a katéter-ördög zajos praktikái hatástalanok voltak vele szemben. Egyedül a gumicsövek fájdalmas csapásaitól kellett tartania.

Csakhamar feltűnt a horizont vonalán a rém: ott ácsorgott és ütötte, ütötte a hortobágyi földet, mint aki lehúsolni készül a tájat. Napbarnított arcán kackiás bajusz – apró, szivárgó húgycsövek reszkető medúza-szálai.

Hogy a jó fene essék belé, ez bizony kétszeresére nőtt, amióta utoljára láttam! – A felismerés most vastag sugárként zubog a huszár piszoár-fejébe. És tényleg: a fickó húgycső-izmai a bőr alatt valóságos szénaboglyák. Ostorcsapásaitól szinte szétreped a föld, s már-már feltárul tőlük a pokol.

– A kurva betyár mindenedet, Péter, hogy már megint itt csinálod a siralomfesztivált! – hördül a hős a gonosztevőre, aki most felé fordul és megpödri sós bajszát.

– Nahát, nahát, kit látnak szemeim! – zengi az egymás nyakába boruló hegyek hangján Péter, és máris karikát rajzol az égre gumicsöves ostorával. – Azt hittem, kivéreztél a legutóbbi találkozónk után, de úgy látom, újra ki kell cicomáznom a vesédet!

– Majd meglátjuk, Péter, ha rajtam múlik, nem nyesel több karéjt az égből! – Azzal a huszár máris lekapja válláról a száradó vörös zsák-palástot és rázni kezdi a behemót betyár előtt, mintha az egy feldühödött szürke marha lenne. Péternek sem kell több vörös szín: máris odacsördít katéter-ostorával, a huszárnak alig van ideje félreugrani. Gyors bukfencet hány a földön, majd ismét felpattan és rázni kezdi a tehén húgyhólyag-palástot. Péter újra támad: ezúttal jól combon veri csápjával a hőst, aki felszisszen mérgesen pörgő bajsza alatt, de közelebb lép ellenfeléhez. Péter nem tágít: ám ezúttal elvéti, a huszár szöcskeként ugrik el a csattanás elől, s így ugrál aztán tovább, minden egyes szökkenéssel közelebb kerülve óriás ellenfeléhez. Az próbál hátrálni: hisz csapásai annál erősebbek, minél távolabbról küldi őket, de a huszár egy szempillantás alatt mellette terem, és ráhúzza a húgyhólyag zsákot.

– Na most meg vagy Péter, hogy a savanyúcukor szopna el! – rikkant a piszoár-fejű, miközben jót kacag a hatalmas kukacként tekergő vörös tokot látva. – De egyet se félj, te szarfickó, megyek be melléd, hogy ne légy oly magányos! – Azzal máris négykézlábra ereszkedik a bajszos vitéz és bekúszik a zsákba. Mikor aztán elfoglalja helyét Péter mellett, leugrik az arcáról a bajsza, fekete gilisztaként kitekereg és összekötözi a puttonyt.

– Micsinálol te átkozott? – hörög Péter, ormótlan karjait megpróbálja a húgyhős nyaka köré fonni, de mielőtt fojtogatni kezdené, a huszár alaposan lefejeli a csecsemő medencecsonttal, amitől ellenfele rögtön elájul. – No csak ne mocorogjál, Péter, most jön ám a végső csata!

Így maradtak aztán napokig, szorosan egymáshoz préselődve abban a húgyhólyag tokban, ami szép lassan gömbbé dagadt a sok beleeresztett vizelettől. Mint magzatvízben ott lebegett a pisa-méhben a két harcos: a Huszár teste pedig szép lassan magába szívta Katéter Pétert – sejtjei bekebelezték a jól megtermett fickót, mint egykor az ikertestvérével is tette. Péter néha felébredt, de nem kellett már többször kupán csapni a medencecsonttal, mert nem volt immár elég ereje a harchoz: a bőre alatt duzzadó húgycső-izmok szép lassan elsatnyultak, elpépesedtek és felszívódtak a huszár szomjas pórusain, ahol aztán egyből a vesébe jutottak. Azok aztán szépen átszűrték, mi a hasznos anyag és mi nem az Péterből, a legtöbb részecske aztán annak rendje és módja szerint szépen távozott a huszár húgycsövén, tovább duzzasztva maguk körül a szövetgubót. A huszár alig bírta átszűrni Péter szörnyű haragját a világ iránt, minden erejét össze kellett hozzá szedni, de végül csak kiválasztotta azt is, így aztán nem is maradt semmi ellenfeléből, csak egy medencecsont, mely úgy forrt hozzá a Piszoár Huszár hátához, mint a pillangó szárny.

Egy hét után felhasadt a gubó, a huszár pedig fáradtan, csatakosan bújt elő belőle, tapogatva új csontszárnyát.

– Ennyi volt hát Péter, te is itt vagy most már velünk! – motyogja most a pisapillangó, s ikertestvére a fejében vele kacag. Azzal felül a lovára, és belevágtat a húgyszínű alkonyba, fülelve, nem hall-e újabb segélykiáltásokat a távolban, a magába csomósodott húgycsövek kényelmetlen mocorgását – de teljes a csönd s tökéletes az egyensúly Isten folyadékháztartásában.

(cenzúrázott versön)

Mivel a szatírnak leginkább Mo****edre hasonlított a pénisze, az utóbbi időben már nem járt ki a parkba mutogatni a lába között fityegő iszlám prófétát. A tévé teli volt dühödt arab terroristákkal, jobbnak látta egy időre szögre akasztani a ballonkabátot. Ugyanakkor nem adta fel a tervét, hogy talál végre magának egy nőt. Ez nem volt egyszerű feladat. Persze nem is csoda, a legtöbben elborzadtak, amikor megpillantották a feléjük meredező tanítót – a hányinger kerülgette őket a gondolatra, hogy a szájukba vegyék, vagy hagyják beléjük behatolni – a civilizált európai testek nem készültek fel efféle atrocitásokra.

A férfi sorsa már kamasz korában megpecsételődött, amikor elkezdett nőni a lába között kelet felé meredező kisfickó szakálla: hamar kiderült, hogy Mo****ed az, és bár azóta is folyamatosan szőrtelenítette, hátha ekképp sikerül megtévesztenie alkalmi partnereit, túl gyorsan, szinte egyetlen délután alatt visszanőtt a próféta dús arcszőre. Hiába maratta a legerősebb szőrtelenítő krémekkel, semmi sem használt. A szatír egyetlen mentsvára az óvszer volt: amikor felhúzta, az áttetsző gumi lelapította a szakállt és a kis fickó a lába között már inkább hasonlított Jézusra. Úgy gondolta, ezzel talán elnyerné néhány kereszténylány csodálatát, de mivel a pápa kiátkozta a kotont, levetették róla, és mindig kiderült, hogy valójában egy iszlámtanítót hord a nadrágjában.

– Ezzel egy rosszabb kupiba kell menned, talán valaki beveszi, hogy Charles Manson az és a szájába veszi. – De persze mindenhol terroristát kiáltottak. Ő pedig hiába magyarázta, hogy semmi köze hozzájuk, hogy valójában békés hímtagját egyszerűen félreértelmezik a szélsőségesek, a vége mindig az volt, hogy otthon egyedül kellett játszogatnia Mo****eddel. És miközben az apró, odaszáradt korán lapokat szedegette belső combjáról, arra gondolt: talán egyszer megbékél a világ, felülkerekedik a józanész, az őrület éles szilánkjai a szemetesbe kerülnek, s elhúzza végre egy hatalmas kéz a gyűlölet sötétítőfüggönyét – és akkor ismét kimehet a parkba nőket molesztálni.

Betegszabadságot kell jelentenem, mert arra ébredek, hogy megszállt az ördög. A fejem háromszázhatvan fokban pörög és sugárban hányok, később ősi nyelven kántálok a borotválkozó tükör előtt és egy keresztet dugok a seggembe, miközben azt nyöszörgöm, hogy bassz meg Jézus. Remek, csak elkaptam én is, a munkahelyen már mindenkit ledöntött a lábáról Belzebub, tegnap a tévé bejelentette, hogy a kórházakban látogatási tilalmat rendeltek el a járvány miatt. Forró kamillateát iszogatok, ágyban fekszem, csak akkor fordulok orvoshoz, amikor különös szövegek rajzolódnak ki a testemen. Ám obszcén istenkáromlások helyett – mint egy normális sátán-fertőzésnél az várható lenne – meghökkentő internetes tények jelennek meg a bőrömön: Nem tüsszentünk alvás közben, de szex után többször is – meglepő tények a tüsszentésről. Az újszülöttek nem tudnak könnyezni – tíz meglepő tény a babákról.

– Nincs ebben semmi meglepő, a vírusok mutálódnak – nyugtat meg az orvos. – Az Antikrisztusnak figyelemre van szüksége, és tudja, hogy manapság már semmit nem ér zavaros világvége jóslatokkal. Újabb trükköket vet be. Tavaly potencianövelő spamekkel próbálkozott, de ezek még annyira sem érdekelnek senkit. Most már gyakori, hogy twitter üzeneteket és hashtageket hagy a démon-fertőzöttek bőrén. Pont tegnap járt itt egy fickó, akinek még egy youtube videót is beágyazott a mellkasába, amit csak műtéttel tudtunk eltávolítani. Úgy látom, magánál a kattintós cikkekkel próbálkozik.

– És mit tegyek? – kérdezem.

– Hát. Semmiképp se olvasgassa őket. A Sátán pont a figyelmére pályázik. Gyakori, hogy megjelenik egy feliratkozó gomb vagy egy regisztráljon felirat a mellkason, legtöbbször a mellbimbó körül, ezt mindenképp hagyja figyelmen kívül. A feliratkozás azonnali elkárhozáshoz vezet, amin már az antibiotikum se segít. De most írok fel valamit, ami seperc helyrerázza majd.

– Tabletta? Azt hittem ördögűzésre lesz szükség – motyogom. A doki ezen jót nevet: – Ugyan! Nem élünk már a középkorban! A modern orvostudomány elbír a Sátánnal. Amit most felírok, az egyik leghatékonyabb az ördög-fertőzéssel szemben. Voltaképp zselatinban oldott szenteltvíz kivonatot tartalmaz, megtalálhatóak benne a szent háromság legfontosabb aktív hatóanyagai.

– Hihetetlen – hüledezem, a doki pedig a vállát rángatja: – Amióta a gyógyszeripar összekapcsolódott a teológiával, teljesen új világ nyílt meg előttünk. Hitte volna például, hogy az Antikrisztus a leghatásosabb fogamzásgátló?

– És maga ad nekik?

– Ó, ha tudná hány tinédzser lány jön be, könyörögni, hogy írjam fel nekik a sötétség hercegét. A Sátán-hatóanyag terméketlen gyűlölete megakadályozza a peteérést. Kis dózisban persze. És azontúl, hogy pentagram alakú menstruációs pecsétet eredményez a betéten, egyáltalán nem borítja fel a hormonháztartást. Ellentétben például a korábban használt II. Bonifác pápával, amit most már csak hashajtó kúpként forgalmaznak.

Kiváltom a receptet és hazamegyek. Próbálok nem odafigyelni, amikor a hátamon kirajzolódik a véres szöveg: Kleopátra (i. e. 70. – i. e. 30.) időben közelebb áll a McDonalds megnyitásához (1955), mint a gízai nagy piramis megépítéséhez (i. e. 2584) – tíz dolog, ami összezavarja az időérzékedet.

Ám csak hamar azon kapom magam, hogy óránként a tükör előtt toporgok, és a Sátán meglepő szalagcímeit olvasgatom. Már a feliratkozás gomb is kirajzolódott a jobb mellbimbóm fölött. De ellenállok. Egy darabig. De aztán megjelenik, hogy: Mindannyiunk szempilláin kis atkák élnek – 10 meglepő tény a testedről. Atkák? Az én szempillámon? Na ezt nem hiszem el. Megérintem a szöveget a bőrömön, erre egyből előugrik egy pigment-foltos ablak: iratkozzon fel! Egy darabig nézem az üres mezőt. Atkák? Tollat ragadok, és a bőrömre firkantom a nevem. Végre megnyílik a cikk. És szerencsére, mielőtt felcsapnak a lángok körülöttem és a lelkem cigarettavégként elhamvadna, még van időm átfutni gyorsan a szöveget, amiben leírják, hogy mindenkinek parányi nyolclábú atkák élnek a szemöldök szőrtüszőiben, amik faggyút esznek.

*

A pokol közel sem olyan, mint amilyennek az emberek képzelik. Azaz valamennyire mégis: hiszen meleg, nyálkás, kellően gusztustalan – szóval valamelyest megfelel az elvárásoknak, ám sehol sem ég tűz és kínzóeszközök sincsenek. Helyette megállás nélkül zabálhatjuk csak a faggyút, miközben Lucifer ostorral veri a hátunkat. Nincs perc, amikor ne azon járna az agyam, hogy mégis mi rosszat követtem el, hogy egy szőrtüszőben végeztem, aztán persze emlékeztetem magam: igen, tényleg, persze – megnyitottam egy cikket.

– Zabálj! – hördül most rám a sötétség fejedelme, én pedig arcomat az elhalt hámsejtekkel teli fehér zsír-tejbegrízbe rejtem, és a legszívesebben a kapd be egyezményes jelét mutatnám a Sátánnak, amikor odébb sétál, de a nyolc lábam közül egyiken sincs ujj, mind karomban végződik. Azon gondolkodom, vajon kinek a szőrtüszőiben élünk, és hogy vajon az illető tisztában van-e azzal, hogy szempillája a pokol kapuja.

– Teljesen mindegy, kinek a szőrtüszője ez – mondja egy régóta itt tengődő atkatársam, miközben hosszúkás, féregszerű teste lufiként dagad a mosatlan haj-szagú zsírpürétől, amit épp nyel. Egyikünknek sincs végbélnyílása, egy baktérium él bennünk, ami elfogyasztja a salakanyagot, amit termelünk, így nem kell ürítkeznünk. De a baci nem elég gyors, hogy bírjon a Lucifer diktálta irammal – így aztán folyton fel vagyunk puffadva. – Bárki szőrtüszője lehet. Megannyi ilyen túlvilág-gödör van. Minden ember a szempilláiban hordozza a poklot.

– Kíváncsi vagyok, hogyha ez itt a kárhozat… Akkor milyen lehet a mennyország? Az angyalok? – motyogom, és felböfögök egy adag zsírkupacot, amit aztán ismét letuszkolok a torkomon.

– Én úgy hallottam, hogy azok tetvek a tinédzser lányok fanszőrében – kuncog társam, és máris meredezni kezd 24 mikron hosszú pénisze. Ami talán nem is baj, hisz hamarosan párzanom kell vele.

Tíz meglepő tény a pokolról:

1. Az elkárhozottak nemi eloszlása aránytalan – sokkal több férfi kerül ide, mint nő.

2. Hogy kiegyenlített legyen, sok fickó (köztük én is) nőstény atkaként érkezik ide.

3. Lucifer amellett, hogy zsírt zabáltat velünk, még a folyamatos szaporodásra is rákényszerít minket.

4. Teszi ezt azért, mert a jövőben pokolba érkezőknek is szükségük lesz atka testre.

5. Az atkák átlagos életkora mindössze két hét, miután ez lejár, magunknak is új porhüvelyre van szükségünk.

6. A petéket, amiből a mi új testünk kel majd ki, azok az atkák rakják le, amik most kelnek majd ki azokból a petékből, amit mi tojunk ki magunkból.

7. Remekül kiszámított tehát a reprodukciós folyamat itt a pokolban, és lehetővé teszi, hogy a saját nagyanyám legyek.

8. Egész nap párzunk tehát, ám mivel gondolataink és személyiségünk nem változott – hiába is zártak be minket atka-testbe –, meztelen emberekre gondolunk, miközben csináljuk.

9. Valahol egy csinos lány ücsörög most egy konyhaasztalnál, a reggeli teája felett és fogalma sincs róla, hogy atkák élnek a szempilláin. Arról végképp lövése sincs, hogy az atkái róla fantáziálnak, miközben kefélnek. Anyja most besétál a konyhába, végigsimítja lánya arcát, és gőze sincs róla, hogy épp orgia folyik gyermeke szempilláin.

10. És ez így megy, míg világ a világ: az emberek évezredek óta a túlvilágról elmélkednek, pedig mindvégig ott csücsült a szemükön.

Most elképzelem, hogy ez a tíz meglepő tény kirajzolódik valakinek a bőrén, akit megszállt a Sátán. Talán a beteg egyből fel is iratkozik és ezzel máris köztünk találja magát. Annyi biztos csak, hogy egyre több és több petét kell raknom. Vemhesen el-vissza vánszorgok hát a szempillák oszlopain és sorban tojom őket. Közben a tegnap esti álmomra gondolok. Álmomban sikerült elnyesnünk társaimmal a hatalmas szemhéjat, és a bőrdarabkából hőlégballont készítettünk. Messzire szálltunk a pokolból – a magasból láttam, ahogy egy nyitott, véres szemű férfi néz utánunk – a gömbként elrepülő szemhéja után. A régi énem volt az.

A feleségem szerint káros lehet a magzatnak, ha folyton egy pénisz bökdösi, ezért nem hajlandó szeretkezni velem terhesen, csak ha előtte kivesszük a babát. Egy pohár vizet tartunk tehát az éjjeliszekrényen – abba tesszük a magzatot. Mivel a baba pár hetes, kényelmesen megfér benne – úgy fest, mint egy rózsaszín babszem aprócska szemekkel. Még egy ronggyal is lefedjük, hogy ne lássa, mi folyik az ágyban. Az aktus után persze minden alkalommal visszahelyezzük a gyereket: nem hiszem, hogy testen kívül képes lenne növekedni, máskülönben meg hajlamos vagyok éjszaka meginni az éjjeliszekrényre kikészített vizet.

Egy nap azonban bekövetkezik a tragédia: tudtam persze, hogy a reggeli szex nem jó ötlet – hisz akkor csak kapkodás van, és lám tényleg – a feleségemnek mindössze pár perce maradt reggeli előkészületeire, s ahogy elrohant a munkába, az embriót ott felejtette a szekrényen.

Gyorsan kell döntenem, hiszen én sem késhetek el a munkából: csak nem hagyhatom ott a pohárban, talán meg is halna, ha testen kívül lenne estig. Az egyetlen megoldás, ha addig én csinálok neki helyet a testemben. De nincs méhem. A seggembe meg csak nem dughatom fel a szemünk fényét. Le sem nyelhetem. Végső elkeseredésemben letolom a nadrágom, a makkomra teszem az aprócska rózsaszín babot és ráhúzom a fitymám. Tessék, addig is meleg lesz neki és nyirkos – csak meg ne feledkezzek róla és el ne hagyjam valahol, semmi kedvem egy piszoárból kihalászni a gyerekemet. De a félelmem alaptalan: az embrió nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla – igazából nagyon is kellemes érzés, ahogy a fitymám alatt mocorog – de ezt még magamnak se akarom bevallani, valószínűleg rossz apává válnék tőle. De hirtelen ismét tinédzserré válok, aki a nádasban letolja a nadrágját és mocorgó csonti kukacokat rejt a fitymája alá. Nincs ezen mit szégyellni – minden horgász fiú ezt csinálja: néhányan az egész gilisztás dobozt az alsójukba borították, kamaszként mindenki rejtegetett a párnája alatt egy konzervdobozt teli ficánkoló légylárvákkal. Reggel száradó féreg-nyálka a takarón… És nagybácsikám hitetlen, kőszobor arca, ahogy azt mondja, kezében a horoggal: – Már megint felborítottad a dobozt, azért nincs egy kukac sem, mi? – Bajszáról izzadtság csepeg a nedves iszapba, összeszűkült szeme gonoszul csillan az üregben, én pedig a legszívesebben máris a föld alá süllyednék: érzem, ahogy az öreg átlát rajtam, ahogy azt üzeni tekintete: tudom én, hogy ott mocorognak a kis rohadékok a gatyádban!

Rémálmaimban aztán újra megismétlődött a jelenet – de olyankor mindig lebuktam: egy ficánkoló féreg utat talált magának és kipottyant a nadrágszáramon, én pedig porig sújtva álltam nagybácsikám előtt. De a valóságban ez sosem történt meg: helyette közölte csak, hogy menjünk haza, hiszen csali nélkül nem lehet pecázni, s nem szólt többet hozzám az úton. A hideg vert ki ezután, valahányszor horgászni hívott. Megfogadtam, hogy leszokok a kukacokról. De ahogy nekikezdtünk horogra tűzni a csalit és megpillantottam a kis mocorgó férgeket, egyből megszólalt bennem a kisördög. Hamarosan ismét a nádasban találtam magam, az apró fehér férget a makkom alá szorítottam és ráhúztam a bőrt: s máris örömkönnyek szöktek a szemembe.

Évek óta először jut ez most eszembe. Nagybácsikám szigorú, mindent tudó arca kifakult az idővel. Házas ember vagyok, így pecázni sem járok már mióta. Eldöntöm hát, hogy kisurranok a munkahelyi vécébe, és kiveszem a magzatot a fitymám alól. Ez mégis csak a gyerekem, a francba is. Majd kerítek egy kávéspoharat, és délutánig el lesz benne valahogy.

A vécébe toppanva a piszoárhoz lépek, mintha csak vizelni készülnék. Lassan hátrahúzom a bőrt a farkamról, és büszke mosoly terül szét az arcomon, ahogy megpillantom az izgő-mozgó kis rózsaszín ebihalat. Óvatosan a két ujjam közé csippentem. Ám ekkor egy súlyos, nehéz kéz hull a vállamra. Rápillantok: a sűrű, kék erekkel beszőtt kérges kéz kényelmetlenül ismerős. Nem, ez lehetetlen, gondolom. De ahogy megfordulok a nagybácsikámat pillantom meg, ott áll a hátam mögött. A kezében pecabot. Szigorú arccal néz rám, szemében megvetés csillan. Kopott, kifakult inget visel, a döglött halak bűze árad pórusaiból.

– Tudtam én, hogy innen fúj a szél! – dörög, bajsza két hízott csápként táncol a dohánytól megsárgult száj körül. – Még hogy meglépett a csali…

A legszívesebben a föld alá süllyednék. Ismét kiskamasz vagyok, pipaszár lábaim reszketnek. Majd belém villan: de hiszen már felnőttem. Az pedig ott nem egy kukac, hanem a gyerekem. Szóra nyitnám a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Csak tátogok, mint egy kifogott hal. Akkor is csak nyöszörgök, amikor a nagybácsikám kicsavarja ujjaim közül a rózsaszín magzatot, és feltűzi a horogra. Az embrió némán vergődik, ahogy beléfúródik a fémkampó – vörös vér buggyan ki gyönge oldalán.

– Soha többé nem viszlek el pecázni! – dörgi s otthagy.

A fél karomat odaadnám egy forró fürdőért, de az utóbbi időben csak langyos víz csordogál a csövekből. A bojlerszerelő jót nevet, amikor meghallja, hogy az elavult Ku-Klux-Klan rendszer fűti a vizet a lakásban. Azért felnyitja a KKK bojlert és belekukkant: első pillantásra minden oké odabenn. Pár centis fehér csuhás fickók toporognak a fűtőtérben, egy fémcső pedig sorban adagolja nekik a hüvelyknyi néger manusokat. A felgyújtott színes bőrűek lassú lángon melegítik a tartályban a vizet.

– Ócska amerikai fejlesztés. Senki sem használ már ilyet. – Legyint a szerelő. – Néhány év alatt csökken bennük a lelkesedés, és romlik a teljesítmény. Magának is valami stabilabb rendszerre lenne szüksége!

Végül megállapodunk, hogy beszerel nekem egy égő csipkebokrot. Az utóbbi időben alaposan ellepték a várost, főként a zsinagógák környékén fogdossák őket össze a sintérek. Az elején nem nagyon tudták, mire lehetne használni őket: elszállították őket a kutyamenhelyre, próbálták tanítgatni őket, hátha átugranak egy vizes karikát vagy valami, de végül belátták, egyedül fűtésre lehet őket használni, arra viszont kiválóan.

– Ég, de sosem hamvad el. Sokat kuruttyol mondjuk valami szent földről, de ezt leszámítva nincs vele baj. – Vakarja meg a hónalját a szerelő. – No és mivel erős megújuló energiaforrás, rákötjük szépen a radiátorokat is és a néger-vezetéket el is felejtheti.

A kukába kerül hát a jó öreg KKK bojler.

– Menj, elküldelek téged a fáraóhoz, hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból! – dörgi a lángoló csipkebokor, miközben a szerelő betuszkolja a bojler fűtőterébe. Néhány perc múlva forró, gőzölgő víz tör elő a csapból. Nem győzök hálálkodni a szerelőnek. Az figyelmeztet, hogy meglépett néhány apró Ku-Klux-Klanos, ezért jobb, ha felállítok a lakásban egy-két egércsapdát. Megfogadom a tanácsát: csalinak a fogóba újságból kivágott afroamerikai embereket teszek. Néhány óra multán csapdába is esik egy: a kis mitugrász egy benzines kannával a kezében vergődik a rácsapódott fém alatt, és összevérzi szép fehér csuháját. Gondolkodom, mihez kezdjek vele, végül eszembe jut, hogy elégetem: kinyitom hát a bojlert. A belső fémajtaján ott díszeleg Mózes szénrajza. (A szerelő szerint a csipkebokor jobban teljesít, ha van kihez beszélnie.)

– Én vagyok a te atyáidnak Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene! – motyogja a csipkebokor, én pedig a tűzbe hajítom az aprócska fickót. Hirtelen felcsapnak a lángok: a radiátorok kétszeres intenzitással kezdenek izzani, valóságos afrikai forróság lengi be a lakást.

Ez már döfi – döntöm el. Próbálkozom aztán mással is – papírral, megmaradt kis négerekkel, de csak a KKK-sok működnek. Mintha a lángoló csipkebokor egyedül a mocskos kis fickóktól izzana. Naná, hisz ez itt a haragos Isten, aki tűzben forgatja a bűnös lelkeket. Az elkövetkezendő órákban valóságos KKK holokausztot rendezek: az összefogdosott aprócska csuhásokat egy laza kézmozdulattal a pokolra küldöm, amitől kellemes nyári forróság köszönt a lakásra. A bojler hangosan kattog – az oldala szinte lángol, de én szeretnék egyet szaunázni az otthonomban. Kivagdosom tehát Martin Luther King fotóját egy régi történelemkönyvből és a rágcsáló csapdába teszem: pár perc múlva már az egérfogóban vergődik három fehér kísértet, azt kiabálják: – A dél újra feltámad!

Szuper – körbecsavarok magamon egy törülközőt, és a haragos csipkebokorba hajítom őket. De talán a jó isten se bír ennyi szarházival. Ebben a pillanatban a bojler valósággal a képembe robban: a forró lökéshullám a hátamra fektet. Füst és fekete korom ölel körbe. Hihetetlen, hogy túléltem. A hajam ugyan megpörkölődött – az égett szőr fanyar illata tölti be az orrom, de legalább élek. Ebben a pillanatban a megmaradt néhány KKK-s előkúszik egy szekrény mögül, kezükben gyufaszál méretű lángoló fáklyák.

– Süssük meg a niggert! – cincognak. Először nem értem, miről beszélnek, aztán rádöbbenek, hogy a korom teljesen sötétre színezte a bőröm.

Az utóbbi időben rossz a hangulat az irodában, a HR asszisztens kisasszonnyal tehát elhatározzuk, hogy csinálunk egy gyereket a kollégáknak. Bezárkózunk a fénymásoló szobába és levetkőzünk alulról. Széttárt combokkal csücsül rá a gépre, ahogy bekapcsolom a masinát, alulról kékes fény világítja meg rövidre nyírt fanszőrzetét. A fénymásoló kidobja az elkészült fekete-fehér képet, szeméremajka fekete kanyon a lap közepén. Majd helyet cserélünk, a gép zümmög, ahogy xerox másolatot készít a farkamról, a heréimről és a seggemről. Amikor ez a kép is elkészül, a két lapot összetűzzük és hajtogatunk belőle egy csecsemőt. Ágyékunk gyümölcse hangosan bömböl. Visszatérünk vele az irodába – sötét papírbőre felgyűrődik, ahogy formátlan végtagjait csavargatja, apró mellkasán – mintha csak egy seb szelné ketté – a HR asszisztens kisasszony szeméremajak-vájata húzódik végig, arcán, mint anyajegy, ott segglyukam fekete körfoltja.

A kollégák olvadoznak – a xerox-csecsemő aztán nap nap után fel-alá mászkál az irodában, kávétejszínnel itatjuk, a térdünkön lovagoltatjuk. Szavakat tanítunk neki: a szerződésekből tépjük ki őket, apró galacsint hajtunk belőle és a papírgolyót ledugjuk a torkán. De a xerox-csecsemő nem beszél: tejszíntől elázott papír-szája némán tátog, később jövünk csak rá, hogy egy fénymásolt mellbimbót követel, xerox képeket készítünk tehát a HR asszisztens kisasszony melleiről, amin aztán órákig elcuppog a bébi.

Immár olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Felváltva törölgetjük zsebkendővel az asztalra száradt, xerox-testből kicsorgott félig megemésztett szavakat. De aztán jön a főnök és mindent elront. Épp a hátamon lovagoltatom a gyereket, amikor valósággal berobban az irodába, és elkezdi kirámolni a szekrényeket. Valami szerződést keres.

– Talán ez lesz az! – rikkant, és felkapja a csecsemőt: mielőtt bármit is tehetnénk, néhány mozdulattal kihajtogatja a babát. A HR asszisztens kisasszony felsikolt, amikor felszínre kerülnek a baba fehér laphátoldal belsőségei. A főnök egy darabig tanulmányozza az összekapcsozott, gyűrött, kávétejszín foltos két oldalas dokumentumot, rajta a nemiszerveink fénymásolatával – végül megrántja a vállát, és beviszi aláíratni a papírt az ügyféllel. Mi pedig ott maradunk a könnyeinkkel küszködve. Nem is szól aztán egyikünk se többé. Néha ugyan felvetem a HR-es kisasszonynak, hogy összehozhatnánk egy újabb gyereket, de hallani sem akar róla, még mindig nem heverte ki a traumát. Talán én sem, nem hiszem, hogy valaha ismét apaságra adom a fejem. Most egy kocsmában ülök. A nyitott számról készült fénymásolt képet locsolgatom whiskey-vel, amíg teljesen el nem ázik a papír. Később már a piroslámpás negyedben járok: részegen tolom magam előtt a fénymásoló gépet. A nadrágomban lüktet a farkam. Hamarosan fizetek egy lánynak, hogy üljön rá a masinára. Majd óvszert húzok és én is ráülök. Az elkészült fénymásolatokat végül összekapcsozom, és hazamegyek rendszerezni – egybe dossziézom régebbi, terméketlen dugásaimmal.

Az érzelmeim hátráltatnak a karrieremben – elhatározom hát, hogy kiadom albérletbe a limbikus rendszerem megfelelő részét. Csakhamar jelentkezik egy nő, aki jobban akarja szeretni a gyerekeit – elmondása szerint nem sokat kaptak eddig. Két kölyke van mindössze, nem gondolom, hogy túlságosan lelakná a helyet – de ha mégis, kit érdekel, ha végre megkapom az előléptetést, a legkevésbé az érzelmeim fognak hiányozni. Aláírjuk tehát a szerződést és varázsütésre kihűl a lelkem.

Az elkövetkezendő hetekben végre dupla erőt fektetek a munkába – nincs több elkalandozás, nincs több telefon a rokonoknak, nincs több szíveségből végzett segítség, egyedül a pénzre koncentrálok. A hatodik hónapban különös fájdalom kezd kínozni a gyomrom körül. Orvoshoz megyek, aki beutal ultrahangra. – Gratulálok! – lelkendezik a doki. – Önben egy sportkocsi növekszik! Igaz, akkora csak még mint egy matchbox, de szépen fejlődik!

Hazafelé veszek egy üveg pezsgőt. Lám, a sok befektetett munka megérte – csak összejött a luxus autó, amire mindig is vágytam. Már csak ki kell hordanom. Hetente visszajárok ultrahang vizsgálatra. Szépen fejlődik az automata sebességváltó. –Egy lamborghini lesz! – Veregeti meg a vállam a doki.

De ahogy nő bennem az autó, egyre nehezebben mozgok. A szerveim fájdalmasan csusszannak félre, hogy terepet adjanak a kocsinak. A doki szerint előbb-utóbb kifordul belőlem és onnanstól kezdve a testemen kívül fog tovább fejlődni a jármű. Ez néhány nap múlva el is kezdődik: reggel arra ébredek, hogy a lepedő körülöttem tiszta vér, a hasam pedig felszakadt és egy fényes lökhárító nyomakodik elő a sebből. Lágyan cirógatom a hideg fémet, ám hiányérzetem van. Mintha mégsem érezném azt az elégedettséget, ami egy luxus autóhoz automatikusan jár. Majd csakhamar rádöbbenek, mi lehet a gond: nem szeretem a kocsit. Egyáltalán semmiféle komoly érzelem nem fűz hozzá. Persze. Hiszen kiadtam albérletbe a limbikus rendszerem és most az a nő a gyerekeire pazarolja az értékes szeretetem, ami a kocsimat illetné.

Eltántorgok tehát a nő lakására. A gyomromból kiálló növekvő autó elejéről vér csöpög a betonra, ahogy az utcán botladozom. Mikor nagy sokára odaérek és becsengetek, két pirospozsgás képű kisfiú nyitja ki az ajtót. Amikor betessékelnek, egy pénzzel teli borítékot dobok az asztalra az anyjuk elé: – Itt a bérleti díj, plusz egy kis bónusz. Kérem vissza a szeretetem!

– De hát aláírtuk a szerződést! – habog a nő. – És a gyerekek… Még sohasem voltak ilyen boldogok! Csak nézzen rájuk! Tényleg ragyog az arcuk, de cseppet sem hat meg a dolog. Jó ideig elvitázunk hát, de nem jutunk semmire. Végül kiszakad belőlem: – Ha nem adja vissza a szeretetet, elgázolom a kurva kölykeit! Nincsenek érzéseim, képes vagyok rá! – A nő eltátja a száját, de láthatóan nem hisz nekem. Széttárom tehát a ruhám és felfedem a hasamból kiálló véres kis lökhárítót. Majd a motorbőgést kezdem utánozni a számmal és üldözőbe veszem a kölykeit: fel és alá rohangálunk a konyhában, brüm, brüm, hörgök, miközben az anya azt ordítja: – Gyilkos! Gyilkos!

Ám a kurva kölykök túl gyorsak. Sohasem hittem volna, hogy két taknyos pulya képes lehagyni egy lamborghinit. De ekkor remek ötletem támad: benyúlok a gyomor-sebembe, és tapogatózni kezdek. Ujjaim már a vezetőtérben matatnak. Megkönnyebbülök, amikor sikerül kitapintanom a slusszkulcsot – még szerencse, hogy már kifejlődött.

– Most végetek, kis patkányok! – sziszegek, ahogy elfordítom az indítót. A mini-kocsi felberreg, kerekei mélyen bennem felpörögnek és éles fájdalom hasít belém, ahogy a pörgő gumiabroncsok turmixként kezdik pépesíteni a belszerveimet. Majd az autó nekilendül és valósággal kiugrik belőlem, magával szakítva a beleimet és néhány furcsa szervet, amit fel sem ismerek. A világ elhomályosul, de még látom, ahogy a két kölyök félreugrik a kicsapódó kocsi elől – nincs is túl nehéz dolguk, hiszen akkora még csak, mint egy kis műanyag teherautó, amivel a homokot szállítják a parkban a kisgyerekek. Leendő luxuskocsim a falnak csapódik és törötten a padlóra hull. És vele együtt én is meghalok. De ez különösebben nem ráz meg, hiszen a limbikus rendszerem nélkül képtelenség szeretni magam vagy akár az életet.

Mivel teljesen halott vagyok, már nem látom, ahogy délután a gyerekek a hideg konyhakövön térdepelnek és egy felmosóvödörbe pakolják a szerteszét heverő véres cafatokat, miközben anyjuk rezzenéstelen képpel szív egy cigarettát és fújja rájuk a füstöt.

– Gyorsan, gyorsan, különben nem kaptok vacsorát! – dörög. A kölykök most talán azon gondolkoznak, vajon ha elpusztul egy limbikus rendszer a világon, hová párolog belőle a szeretet.

Elhatározom, hogy építek egy hóembert, csakhogy megöljem. Sosem öltem még hóembert, és tudni akarom, milyen érzés. Délután összegyúrom tehát a hófickót, majd izgatottan várom az estét, hogy meglepjem álmában. A konyhafiókból kihalászott régi szeletelő kést forgatom az ujjaim között. Majd amikor éjfélt üt az óra, kilopózom az udvarra. A hópasi mögé érve szurkálni kezdem. Hideg dara fröccsen az arcomra. Hamarosan nem marad más belőle, csak egy felismerhetetlen fehér kupac. Különös mód nem érzek elégtételt. Visszaosonok a házba. A kést forró víz alatt megmosom, és a kukába hajítom. Majd lefekszem aludni. De nem jön álom a szememre, emészt a bűntudat.

Hajnalban nem bírom már tovább,építek egy újabb hóembert. A rendőrjelvény a mellkasán egy csillogó konzervdoboz tető. Feladom neki magam. Gyorsított az eljárás – fél órán belül már a börtöncellámat építem. Sok hó kell hozzá, még a szemközti udvarról is lopok, aminek nem örülnek a szomszéd gyerekek. De úgy gondolom, a törvénnyel még a szomszéd gyerekek sem szarozhatnak.

Most itt ülök, néha a jégcsap rácsokat nyalogatom és várom a feleségem – akit én építettem még a cellába költözésem előtt –, hátha becsempész néhány gyufát vagy valami. De nem hoz. Áll csak a jégrácsokon túl és gonoszul vigyorog rám korommal festett szájával. Hülye kurva. Építek néhány kemény kötésű hófickót inkább, akik megvernek, amikor az őrök nem figyelnek. Vérem fel nem fedezett kontinenseket rajzol a hóra. A közös zuhanyok után napokon át olvadt jégcsapot szarok. Meleg ételt nem kapok, mert szökésre alkalmas eszköz. Nem bírom ki tavaszig. Többször is megpróbálom felakasztani magam, de a hóból gyúrt kötél hideg porrá foszlik a torkom körül. Mindegy is, talán már építik valahol a villamosszéket nekem. Utálom a telet.