Amióta megteltek a fegyházak, emberekbe börtönözzük a bűnözőket. Magam is, mint megannyi munkanélküli társam, büntetés-végrehajtási intézet vagyok – nincs ebben semmi szokatlan. Nagy szolgálatot teszünk ezzel az államnak, ami hálából nem szünteti meg a nekünk folyósított havi segélyt. Körülbelül két éve szabadalmaztatták tudósaink a technikát, amivel képesek lezsugorítani az embereket. A büntetés-végrehajtás azóta megállás nélkül töpöríti a bűnözőket, akiket aztán injekcióval juttatnak a fogháznak kinevezett emberek testébe.
Igazából mindenki jól jár. Nem foglalják a helyet, nem kell rájuk fűteni, odabenn mégsem fáznak, túlzottan a fehérvérsejtek sem cseszegetik őket és immár a társadalomra sem jelentenek semmiféle veszélyt. Az igazságügyi miniszter lépten-nyomon Szókratészt idézi arról, miszerint az emberi test börtön, én pedig még azt is vállalom, hogy belém fecskendezzenek egy pedofílt, csak hogy ki tudjam fizetni hónap végén a rezsit. Ám csakhamar háborogni kezd a testem a sok bejuttatott gazembertől. Először influenzára gyanakszom, de az orvos végül közli a rossz hírt miszerint börtönlázadás tört ki bennem.
– Írhatnék fel antibiotikumot – motyogja, amikor arról kérdezem, mi a teendő ilyen esetben. – De az a helyzet, hogy magának nincs egészségbiztosítása, anélkül pedig elég drága mulatság lesz.
– Ezt nem értem – dadogom. – Azt hittem a tb együtt jár a segéllyel, amit… hát tudja, közfeladat ellátásáért kapok.
– Lényegében igen, de hogy is mondjam, a papír szerint ön inkább intézet, semmint személy. Ilyenformán egészségügyi biztosítása nincs, az ingatlan biztosítás szabályai vonatkoznak magára. Tudja, tűzesetek, beázás, ne adj isten, magába csap a villám.
– Akkor most mit tegyek?
– Hm, sokat nem tehet. Esetleg személlyé nyilváníttathatná magát, de az hosszú és kilátástalan folyamat. Maradjon ágyban, talán a láz kicsapja a testéből a lázongó rabokat.
Ám a nyirokcsomóim nem bírnak el a gyilkosokkal és a pedofílokkal. A kamilla tea sem szegi a zavargók kedvét. Hamarosan csönget a postás a havi pénzemmel, de a legszívesebben a képébe vágnám: ebből aztán nem futja, hogy támogatás nélkül antibiotikumot vegyek. Amikor tovább rosszabbodik az állapotom, döntést hozok: fegyverre viszont pont elég a pénz. Veszek hát valami lopott stukkert a szomszéd kölyöktől, aki jó úton halad afelé, hogy néhány év múlva belém fecskendezzék. Símaszkot húzok és megpróbálom kirabolni a sarki gyógyszertárat. Megtömöm a zsebeimet gyógyszerekkel és elkezdek kihátrálni a drogériából, ám félúton a kijárat felé reszketni kezdek a láztól és az ujjam megrántja a ravaszt. Így aztán sikerül kilyukasztanom az egyik riadtan földön kuporgó vásárló koponyáját. Pénzem már nincs ügyvédre, de szerencsére az állam biztosít egyet. Próbálja megakadályozni, hogy lezsugorítsanak és beoltsanak egy munkanélkülibe.
– Ne aggódjon, remek stratégiám van – nyugtat meg. – A védelmet arra fogom alapozni, hogy maga hivatalosan nem is személy.
Így aztán már meg sem lepődök, amikor a bíró életfogytiglani börtön helyett végül lebontásra ítél. Két felfegyverzett őr kísér az udvarra, ahol egy berregő buldózer láncon hatalmas fémgolyót lenget az arcom előtt. A súlyos inga el-vissza jár a levegőben, én pedig egészen aprónak érzem magam ettől, mintha végül mégis csak összezsugorítottak volna. S mielőtt belém csapódna és szétlapítana a masszív fémgömb, még eszembe jut: ez hát a rendszer nyirokcsomója.