Akkor már hetek óta Katéter Péter rontást hozó ostorcsattogtatásaitól reszketett a levegő. A hortobágyi betyár karikás gumicsövével verte, egyre csak verte az agyagos földet, szörnyű károkat okozva a közeli faluban élők vizeletkiválasztó rendszerében: tudvalevő, hogy Katéter Péter ostorhangjai görcsöt kötnek az ember húgyvezetékére, de történtek ennél kellemetlenebb dolgok is. Volt akinek – miután meghallotta az ostorcsattogtatást – tekergő gilisztaként bújt elő a testéből saját húgycsöve, és bemászott a sarokba. Egy szoptatós anyának pedig teljesen átrendezte belső kötéseit a katétercső pattogtatás: húgyvezetéke felcserélődött tejcsatornájával, így valahányszor dús keblére húzta gyermekét, édes tej helyett sós vizelet robbant a csecsemő szájába. Ettől kezdve valahányszor tényleg meg akarta szoptatni kisbabáját, az apróság fölé kellett guggolnia, s a bömbölő csöppség szájába céloznia a lába közül előtörő szőke tejsugárral.
Azt beszélték, Katéter Péter egy rontó szellem, ostorcsapásai pedig a pokol gyomorműködésének félreismerhetetlen hangja. Füldugóval járt aztán mindenki a faluban és elbeszéltek egymás feje fölött: hiszen nem volt senki, aki kiment volna a határba móresre tanítani a húgyharamiát. Korábban néhányan próbálkoztak: mindannyian átrendeződött belső kötésekkel és vizelési panaszokkal tértek haza – hisz Katéter Pétert még füldugóval sem lehetett megközelíteni, ostorpattintásai közelről egyenest a velőig hatolnak, s vele rezonáltak a vesék szétágazó erei is.
Az éjszaka szénfejtése. A faluban felcsapnak a lángok és elkezdődik a mulatság: ám ezúttal véresen komoly a busójárás, az öregek szerint Katéter Pétert csak egy kiadós felvonulás riasztja el. Maszkokat faragnak tehát a leölt tehenek húgyhólyagjából és beindul a muzsika sortüze, ami maga alá gyűri a távoli ostorropogást. A népszokások felhasadt gyomra: erezett képű lányok táncolnak a tűz körül, lábuk között kukoricacsutka meredezik, egy bőröv rögzíti csontos csípőjükhöz a csutkapöcst. Azokon belül szalmaszál fut, ami a hátukhoz szíjazott tartályhoz csatlakozik, ebben kavarog a tehenek összegyűjtött gőzölgő pisája. Ahogy köröznek hát derekukkal, a száraz kukoricacsövekből feltör a tehénhúgy, cseppjei a tűzbe ugranak, s párává robbannak: a vizeletfüstben szellemek tévelyegnek, összekacsintanak a lányokkal. Tyúktollas angyal-fiú kórus érkezik, sorfalat állnak és kéz a kézben az egészséges vízháztartásról énekelnek – a zsoltártól sárga patakokká olvadnak a csillagok – izgatottan reszkető péniszükből a földre zubog a folyékony arany.
– Katéter Péter, Katéter Péter! – Egy öregasszony már a delíriumtól vacog, koponyájában a telt hólyagok gyümölcsteste. – A sátánivadék, aki ellopja húgycsöveiteket! Bemásznak azok szörnyűséges karjain és izomszálakká válnak: így erősödik az ördög! De elűzlek most téged messzire, te sátán-fatty a húgykő-rózsafüzér mindenható erejével! – Azzal magasra emeli a rózsaszín köveket, amin ott szárad a szülő fiúk minden fájdalma. Az éjjeli edények kagylói – drága gyöngyként csillognak bennük az újabb húgykövek – a zenészek letépik a húrokat a hegedűről és megkatéterezik magukat, a húson belül violinkulccsá görbülnek a fémszálak. A falu öregasszonya szétbontja aztán a rózsafüzért, és sorban fogatlan szájába pakolja őket – az íny-fogatokba került húgykövek fogakként felsorakoznak és harapdálni kezd egy kukorica-csutkából eszkábált Katéter Péterről mintázott vudubabát. Száll a kukoricapor, s kenyérként dagad a remény domborműve.
Ám hiába mindez: az ördögűzés hasztalan, másnap reggel az ostorcsattogás hangjára riad a gyülekezet. Még a felcsatolt kukoricacsutkákban is összekuszálódnak a nádszálak. Egyedül a könnyzacskók ürítkeznek ezután.
Tudta hát mindenki, nincs más választás, elő kell keríteniük Katéter Péter legendás ellenfelét, a Piszoár Huszárt. Amikor legutóbb látták, a kovászos uborka savanyú levével locsolta végig a határt, de ennek bizony sok éve már: a Huszár azóta is járja a világot narancsszínű lován, s hirdeti a sós levek szabad folyásának fontosságát, ami – szerinte – Isten pezsgő vérkeringése. Piszoár Huszárnak hívták, mert egy piszoár nőtt ki a tarkójából. Nem igazi persze: valamikori ikertestvére szomorú maradványa volt az, akit még születése előtt felemésztett a hős. Hiába, túlságosan erős legény volt a Huszár, s ez már a méhen belül megmutatkozott: lassan elszipolyozott minden táplálékot az ikertestvére elől, aki ettől teljesen elsatnyult és apránként kezdett beépülni az erősebbik fivér testébe. Fel is szívódott aztán minden porcikája, egyedül a medencecsontját volt képtelen megemészteni a huszár, az a mai napig ott virít a tarkóján háromszögletű csontkinövésként, s bizony pont úgy fest, mint egy piszoár.
Csúfolták is eleget emiatt kisiskolás korában a gyerekek. Piszoár-fej, így hívták, s valóban: a kisfiút egyre inkább érdekelni kezdte a vizelet kiválasztás mágikus misztériuma. És bár nem telt el éjszaka, hogy ne tanúsított volna bűnbánatot és ne imádkozott volna halott ikertestvére lelki üdvéért, egyre inkább biztos lett benne, hogy a koponyájához forrt eltorzult medencecsont afféle isteni jel. Alighogy kinőtt a bajsza, máris sikerült vele fájdalommentesen kipiszkálnia nagyapja vesekövét, és ez véglegesen megpecsételte sorsát: ő lett a Piszoár Huszár, a húgycsövek fáradhatatlan őre, aki faluról falura vágtatott és felszámolta mind a vizelési panaszokat. Hólyaghurut, húgyvérűség, vérvizelés, vizeletinkontinencia – mind-mind kikúrálta csodálatos huszárantennája, ami hosszúra, keményre duzzadt az évek során. A dobhártyája együtt rezgett a vesekapukkal, így hamar megfülelte, ha az egyik faluban problémák támadtak a belső kelyhek ürítésével. És lám most is: alighogy véget ért a sikertelen ördögriogatási ceremónia, máris a falu felé sarkantyúzta sárgafoltos lovát.
Mikor aztán odaért estére, vizelettől felpuffadt, jajongó falusiakat talált – fájdalmas görcsök rázták őket, néhányan tűkkel lyukakat fúrtak már a hasukba, hogy azon keresztül folyjon ki, ami az összegabalyodott vezetékeken keresztül nem tud.
– Ihaj, hát ettől kopott meg a tyúkszemgyűrű! – Pödörgette mérgesen szépséges bajszát a huszár, aki már napok óta érezte, hogy akadozik valahol Isten életteli vérkeringése. – Egyet se féljetek, falusiak! Majd én kibogozom, amit az a rohadék szétkontárkodott! – Azzal máris akcióba lendült. A jajongó férfiak és nők egyesével járultak elé, s ő aztán sorban felcsúsztatta hosszú, vékony bajszát a húgylyukakon. A bajusz perisztaltikus mozgással kúszott feljebb és feljebb, míg el nem érte a gócpontot, ahol aztán addig ficánkolt, míg ki nem egyenesedett a csomós csatorna. Ekkor aztán vastag sugárban zubogott elő a falusiakból a húgy: a huszár egy szempillantás alatt odafordította a tarkóját, és máris megtelt a halott csecsemő medencecsontja a habos, sárga nedűvel. Éjfélig tartott mire mindenki sorra került: miután a legifjabb nebuló is tarkón húgyozta a fáradhatatlan vizelethőst, a huszár rágyújtott egy pipára és azt pöfögte: – Elkaplak, Katéter Péter, csak kerülj a kezeim közé!
Bizony a harc már évek óta tartott: hol Péter, hol a Huszár kerekedett benne felül. De most aztán a Huszár úgy döntött: pontot tesz egyszer és mindenkorra az ügy végére. És már azt is tudta, hogyan: hónapok óta várt, hogy újra feltűnjön valahol a katéter-rém, hisz az egyik este halott ikertestvére – akinek álmai és gondolatai szintén felszívódtak a Huszár piszoár-fejében – megsúgta, hogyan szabadulhat meg nemezisétől. Így szólt hát a megkönnyebbült falusiakhoz a vese-vitéz: – Aztán maradt-e még tehén a faluban vagy mindet levágtátok a maszkara bálhoz?
– Óha, maradt az még bőven, Piszoár Huszár! – motyogta a falu elöljárója, akiből még mindig megállás nélkül szivárgott a húgysav.
– Vágjátok hát le őket, én mondom, és varrjatok nekem egy szépséges zsákot a húgyhólyagokból! Holnap reggelre legyetek vele kész! De addig is dugjatok valamit a fületekbe, nehogy elölről kezdődjön a trágyabál! – adta ki az utasítást a hős, azzal félrevonult egy fabudiba kialudni magát. Mielőtt elnyomta volna az álom, még megérintette a felsőtestén a régi sosem gyógyuló sebeket, amiket Katéter Péter félelmetes ostora hagyott a bőrén sok éve. – Jövök érted, Péter, ne izgulj, ha végeztem veled, azt is megbánod, hogy valaha kibújtál a pokol húgycsövén! – Suttogta fogadalmát a fabudiban feszülő pókhálóba a dalia, azzal tarkón pisálták álmai.
Mikor felkelt, a falu asszonyai már az utolsó öltéseket ejtették a szépséges húgyhólyag-zsákon. Akkorára sikerült, hogy egy egész család kényelmesen megfért volna benne. A huszár nem győzött hálálkodni az asszonyoknak érte, de azok a füldugó miatt egy kurva szavát sem hallották. A bajszos fickó végül palástként a vállára vette a piros huzatot és kilovagolt a faluból. A nyári forróság ott egyből kifacsarta pórusaiból a sós nedűt, de a huszár cseppet sem bánta: a vizelés mellett izzadni is különösképp szeretett, számára a sós lé minden formája szent volt, folyatásuk pedig a földi halandók hálás feladata. Bajsza összegyűjtötte a levegőben keringő páracseppeket, s tíz percenként meg is állt tehát csurgatni, mivel indulás előtt sok vizelethajtó zsurlófüvet elrágott, hogy alaposan felvértezze magát – a sok pisiszünet persze lassította némiképp a hőst, de annyi baj legyen – az agyagos föld tátogó repedései szomjas torokként szürcsölték a sörként habzó pisát – a távolban sosem száradó húgytócsaként csillogott a délibáb.
Teltek az órák, ürült a vitéz hólyagja – ám csakhamar figyelmes lett az ostorcsattogásra. A hang irányába kormányozta tehát lovát, amiből gazdájához hasonlóan megállás nélkül folyt a csillagok magzatvize. A Piszoár Huszár cseppet sem félt Péter féktelen csattogásától – megvilágosultként tökéletes befolyása volt vízkiválasztási rendszere fölött, így a katéter-ördög zajos praktikái hatástalanok voltak vele szemben. Egyedül a gumicsövek fájdalmas csapásaitól kellett tartania.
Csakhamar feltűnt a horizont vonalán a rém: ott ácsorgott és ütötte, ütötte a hortobágyi földet, mint aki lehúsolni készül a tájat. Napbarnított arcán kackiás bajusz – apró, szivárgó húgycsövek reszkető medúza-szálai.
Hogy a jó fene essék belé, ez bizony kétszeresére nőtt, amióta utoljára láttam! – A felismerés most vastag sugárként zubog a huszár piszoár-fejébe. És tényleg: a fickó húgycső-izmai a bőr alatt valóságos szénaboglyák. Ostorcsapásaitól szinte szétreped a föld, s már-már feltárul tőlük a pokol.
– A kurva betyár mindenedet, Péter, hogy már megint itt csinálod a siralomfesztivált! – hördül a hős a gonosztevőre, aki most felé fordul és megpödri sós bajszát.
– Nahát, nahát, kit látnak szemeim! – zengi az egymás nyakába boruló hegyek hangján Péter, és máris karikát rajzol az égre gumicsöves ostorával. – Azt hittem, kivéreztél a legutóbbi találkozónk után, de úgy látom, újra ki kell cicomáznom a vesédet!
– Majd meglátjuk, Péter, ha rajtam múlik, nem nyesel több karéjt az égből! – Azzal a huszár máris lekapja válláról a száradó vörös zsák-palástot és rázni kezdi a behemót betyár előtt, mintha az egy feldühödött szürke marha lenne. Péternek sem kell több vörös szín: máris odacsördít katéter-ostorával, a huszárnak alig van ideje félreugrani. Gyors bukfencet hány a földön, majd ismét felpattan és rázni kezdi a tehén húgyhólyag-palástot. Péter újra támad: ezúttal jól combon veri csápjával a hőst, aki felszisszen mérgesen pörgő bajsza alatt, de közelebb lép ellenfeléhez. Péter nem tágít: ám ezúttal elvéti, a huszár szöcskeként ugrik el a csattanás elől, s így ugrál aztán tovább, minden egyes szökkenéssel közelebb kerülve óriás ellenfeléhez. Az próbál hátrálni: hisz csapásai annál erősebbek, minél távolabbról küldi őket, de a huszár egy szempillantás alatt mellette terem, és ráhúzza a húgyhólyag zsákot.
– Na most meg vagy Péter, hogy a savanyúcukor szopna el! – rikkant a piszoár-fejű, miközben jót kacag a hatalmas kukacként tekergő vörös tokot látva. – De egyet se félj, te szarfickó, megyek be melléd, hogy ne légy oly magányos! – Azzal máris négykézlábra ereszkedik a bajszos vitéz és bekúszik a zsákba. Mikor aztán elfoglalja helyét Péter mellett, leugrik az arcáról a bajsza, fekete gilisztaként kitekereg és összekötözi a puttonyt.
– Micsinálol te átkozott? – hörög Péter, ormótlan karjait megpróbálja a húgyhős nyaka köré fonni, de mielőtt fojtogatni kezdené, a huszár alaposan lefejeli a csecsemő medencecsonttal, amitől ellenfele rögtön elájul. – No csak ne mocorogjál, Péter, most jön ám a végső csata!
Így maradtak aztán napokig, szorosan egymáshoz préselődve abban a húgyhólyag tokban, ami szép lassan gömbbé dagadt a sok beleeresztett vizelettől. Mint magzatvízben ott lebegett a pisa-méhben a két harcos: a Huszár teste pedig szép lassan magába szívta Katéter Pétert – sejtjei bekebelezték a jól megtermett fickót, mint egykor az ikertestvérével is tette. Péter néha felébredt, de nem kellett már többször kupán csapni a medencecsonttal, mert nem volt immár elég ereje a harchoz: a bőre alatt duzzadó húgycső-izmok szép lassan elsatnyultak, elpépesedtek és felszívódtak a huszár szomjas pórusain, ahol aztán egyből a vesébe jutottak. Azok aztán szépen átszűrték, mi a hasznos anyag és mi nem az Péterből, a legtöbb részecske aztán annak rendje és módja szerint szépen távozott a huszár húgycsövén, tovább duzzasztva maguk körül a szövetgubót. A huszár alig bírta átszűrni Péter szörnyű haragját a világ iránt, minden erejét össze kellett hozzá szedni, de végül csak kiválasztotta azt is, így aztán nem is maradt semmi ellenfeléből, csak egy medencecsont, mely úgy forrt hozzá a Piszoár Huszár hátához, mint a pillangó szárny.
Egy hét után felhasadt a gubó, a huszár pedig fáradtan, csatakosan bújt elő belőle, tapogatva új csontszárnyát.
– Ennyi volt hát Péter, te is itt vagy most már velünk! – motyogja most a pisapillangó, s ikertestvére a fejében vele kacag. Azzal felül a lovára, és belevágtat a húgyszínű alkonyba, fülelve, nem hall-e újabb segélykiáltásokat a távolban, a magába csomósodott húgycsövek kényelmetlen mocorgását – de teljes a csönd s tökéletes az egyensúly Isten folyadékháztartásában.