Komor Zoltán Blog

Új kispróza kötetem letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból:
http://mek.oszk.hu/14300/14358/

Nemes Z. Márió előszava:.

Komor Zoltán a kortárs fiatal próza egyik legérdekesebb alkotója. Hihetetlenül produktív szerzőről van szó, aki már most számos magánkiadásban, illetve amerikai kiadóknál megjelent kötettel rendelkezik. Az amerikai kontextus nem esetleges módon adódik Komornál, hiszen az általa művelt ún. bizarro fiction jelenleg az Egyesült Államok underground prózairodalmának egyik jelentős vonulata. A bizarro olyan esztétikaként írható le, mely a különböző pop- és szubkulturális regisztereket ötvözi a szürrealista és (neo)avantgárd írásmódokkal, mégpedig rendkívül intenzív és önreflexív módon. Komor írásai a magyar irodalom felől nézve tekinthetőek egyfajta (neo)szürreális kisprózáknak, melyek Hernádi, Hajnóczy és Hajas Tibor nyomdokain haladva a jelentésalkotás, illetve a higiéniai és ízléshatárok összezavarására törekednek. Vagyis egy következetes, ám mégis játékos szövegvilágról van szó, mely ironikus pimaszságában az art-punk attitűdhöz is köthető. A provokáció nem öncél, hanem egy olyan kultúrkritikai stratégia része, mely a kultúráról való gondolkodásunk, az elszeparált dimenziók és szembenállások (magaskultúra versus tömegkultúra) felnyitására irányul. Komor nemcsak a magyar, hanem az amerikai mezőnyben is kitűnik sajátos írásmódjával, mely leginkább a beszédmód líraiságának köszönhető, hiszen szövegei nemcsak kulturális, hanem műnemi hibridek is egyszersmind. Lírai horrorvilágán meglátszik a népi szürrealizmus hagyatéka, mely tradíciót a posztmodern világ entrópiájával ütközteti, hogy az eredmény olyan költészetté minősüljön át, mely egyszerre kiszámíthatatlan és – a maga poszthumán módján – megható.

Az utcán hozzám lép egy plezúr-koldus, és sebért könyörög.

Látja, hogy tiszta sebhely a karom és már ki is nézett magának egy száradt var darabkát a könyökömön. Pont azt, amiből egy doboz cigit készültem venni a trafikban. Mióta nem szívtam már cigit! Sajnos nekem se futja mindenre, a rezsi jórészt elviszi az összes sebet a testemről, a végtelenségig pedig én sem kínozhatom magam.

Végigmérem a plezúr-koldust. Szerencsétlen alak. Amióta hivatalosan is a seb az új valuta, már csak a nyámnyilákból válhat csöves – azokból, akik túlságosan beszariak, hogy magukat sanyargassák.

– Növesszen magának! – morgok rá, eltakarva sebfoltos kezemmel a szép kerek könyök vart.

– Kérem, uram, vérszegény vagyok, tudja nem alvad rendesen… – könyörög, majd hozzáteszi: – Nekem családom van!

– Akkor miért nem veri maga is őket, mint minden normális ember? – vágom a képébe, és eszembe jut drága jó apám, aki heti kétszer is alaposan elgyepált minket, csak hogy a lekapart plezúrjainkból elvigyen minket az állatkertbe. Csodálatos ember volt, csak végül túl sokat vállalt, s ez lett a veszte: édesanyámmal új házra gyűjtöttek, így aztán minden este alaposan elpáholták egymást, amellett, hogy apámat még a munkahelyén is kínozták. Gyűltek aztán a száradó vérsejt-krajcárok, de a ház… a ház bizony sosem jött össze – apám előbb esett össze holtan. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy nekem nem lesz családom.

– Ha nincs mit ennünk, nem szárad a vérünk!

– Nem fog békén hagyni, mi? – kérdezem lemondó képpel a plezúr-koldust, majd sóhajtok, és két körmöm közzé csippentem a száradt vart a könyökömön. Lassan felfeszítem – a kemény, barna seb mögül áttetsző nedv és némi vér buggyan elő. A nyálkás sebkorongot aztán a hajléktalan tenyerébe ejtem, aki máris hálálkodva zsebre vágja. Szinte már látom magam előtt, hogy pár perc múlva betoppan egy kocsmába, és piát vesz belőle magának. Később aztán megpillantom, amint egy tejautomata bedobó nyílásán tuszkolja be a bőrömről lekapart sebet. Valamiféle jóérzéssel megyek haza, pedig hát nincs okom örömködni, hisz továbbra sincs cigim. A szomszédból sírás és ütések zaja hallatszik át. Miközben a konyhakéssel vagdosom magam, hirtelen beugrik egy kép a gyermekkoromból. Hét éves lehettem – a szoba közepén guggoltam, egy száradt, bicikli balesetből származó sebet feszegettem a térdemről, hogy a titkos porcelán malac perselyembe rejtsem, miközben egy kopasz, hízott politikus épp arról magyarázott a tévében, miért is volt a legjobb döntés a plezúrt tenni meg új valutának, miután elértéktelenedett minden pénz a nagy gazdasági válság után.

– Hisz sebekből sose fogy ki a világ! – Kacsintott.

Rég volt. Lefekszem aludni. Álmomban habzó szájú disznókat látok, vályúból zabálják lekapart varrjaimat. Keserű hangulatban ébredek, egy a koponyámba alvadt sötét gondolattal, miszerint a világ még a sebekből is képes kifogyni.

Túl soká halogattam a tüdőszűrést, így talán nem is csoda, hogy végül egy, a kréta kor végén elméletileg kihalt legendás dinoszauruszt fedeznek fel a röntgen-felvételen. Persze amikor a doki elém rakja a felvételt rajta a különös, sötét folttal én egyből daganatra gyanakszom.

– Ugyan, nézze csak meg jobban! – lelkendezik az orvos. – Ez bizony Nessie!
És ekkor ráismerek a hattyúszerű nyakra, amint a szörny kidugja aprócska fejét a hörgőim közül. A média persze egyből ráharap a sztorira: a loch ness-i szörny évek óta nem adott életjelet magáról, megannyi magányos szörnyvadász hiába ácsorgott hosszú napokon át a ködös skót tó partján, erre tessék – ki hitte volna, hogy végül a bestia pont az én tüdőleletemen bukkan fel.
 
Sorban érkeznek a kriptozoológusok – kameráikkal követnek mindenhová, próbálják elkapni a pillanatot, amikor végre a felszínre tör a legendás őshüllő – egyetlen fotó akár milliókat is érhet. Ám én ekkor már vért köhögök és fogy az erőm: attól tartok mégis csak rákos lehetek, de egy orvos sem vesz komolyan. A hivatalos, orvosi álláspont szerint egy a kréta kort túlélt hatalmas plezioszaurusz úszkál a tüdőlebenyeim között, valahányszor kiejtem a számon, hogy daganat, elnyomnak egy mosolyt és legyintenek. Kemoterápiára lenne szükségem, kötöm az ebet a karóhoz, de eszükben sincs engedni nekem: ki tudja, milyen hatással bír a sugárkezelés a skót őshüllőkre.

Végre találok egy onkológust, aki hajlandó hinni nekem, felír néhány pirulát, de amikor hazaérek, kiderül, hogy aprócska tengeralattjárókról van szó – ő is csak fotót akar a szörnyetegről. Reggel arra ébredek, hogy a BBC áll az ágyam mellett, és egy mélytengeri szonárt próbál leerőltetni a torkomon.

– Ööö… Nyugalom. Ez csak tüdőbiopszia… – Motyogják. – Próbáljuk feltérképezni a… tüdőrákját… – Az utolsó szót persze elröhögik. Futóbolond vagyok, akin mindenki csak kacag – egyedül a Hihetetlen magazin hisz nekem, lehoznak egy cikket, amiben arra a néhány évvel ezelőtti sajnálatos esetre hívják fel a figyelmet, amikor az orvosok egy középkorú férfi máján vélték felfedezni a legendás havasi ember lábnyomait, és csak későn derült ki, hogy valójában kóros elváltozásokról van szó.

De minden hiába. Legyengülve, köhögve fekszem az ágyamban, alvadt vér pereg az államról a párnámra. Olykor érkezik néhány vigyorgó turista, lefotózkodik velem – a szobám bejáratánál fényképes ajándéktárgyakat és plüss dinoszauruszokat vásárolnak. Örüljenek csak az őshüllőjüknek. De én hiszek a tüdőrákban. Hiszek benne, hogy valahol a mélyben, távol a kíváncsi, kutakodó szemektől ott él a mellkasom sötét mélységeiben ez a daganat. És ha előbb nem is, de a boncoláskor majd bebizonyosodik az igazam. Már alig várom, hogy pofára essenek! Már csak abban bízok, hogy a boncolási leletemen nem bukkannak a legendás elsüllyedt város, Atlantisz nyomaira.

És a sokat szenvedett, egymástól eltiltott fiatal szerelmes pár végül felkereste a határban a rettegett bőrbiopszia juhászt. Persze mint minden rendes falusi, aki nem csirkezúzában tartotta az eszét, ők is féltek a hámsejt-pásztortól, akinek fekete mágia pattogott olajtól csillogó pórusaiban, ám jól tudták, hogy rajtuk már csak a varázslat segíthet: a lány vagyonos szülei megtiltották, hogy a nincstelen kubikos fiú átlépje a küszöböt.

Azt beszélik, hogy a bőrbiopszia juhászt nem is anya szülte, csupán az agyagos hortobágyi föld repedései izzadták ki sok-sok éve, s azóta széles harcsabajszát pödörve hozza a rontást a környékbéli kosztanyákra: elég egyszer végighúznia kérges ujját a szőrszálakon és a faluban máris elrákosodik egy anyajegy vagy góc keletkezik a tüskéssejtekben. A rontást pedig csak úgy lehet elkerülni, ha áldoznak a vén hámsejtfalónak, a befelé nőtt szőrszálak rémísztő urának: így aztán minden teli hold előtt kiparancsolnak egy szépséges lányt a határba, ahol a bőrbiopszia juhász rozsdás pogácsaszaggatójával kiszakít egy tükörtojásnyi bőrdarabkát a fruska hátából. A megkaparintott hámszövetet aztán napokig duzzasztja – a pórusaiból szivárgó olajjal kenegeti, agyagos öklével ütögeti, s éjszaka azon nyugtatja borzalmas fejét. Így megy ez, míg aztán a bőrcafat szarvasmarha méretűvé nem dagad, s akkor csatlakozhat a juhász átkozott szövet-nyájához. Ott legelnek most is: megannyi sápadt, felpuffadt bőrcsomó, kullancsként hízó bőrtokok – mint tekergő hernyók, kúsznak szőrszálaikon, a juhásznak pedig már azon jár az esze, melyiket fogja ma délután megfejni, hogy csillapítsa szomját.

A juhász arca akár egy reszkető pocsolya, némán ül és mered maga elé, mikor meglepi a két fiatal. Kezében el-vissza jár a pogácsaszaggató, mintha csak hipnotizálni akarná a jövevényeket. Olajos aurája méregként csorog a szomjas földbe.

A kubikos fiú végül előadja jövetelük célját – miközben a lány a háta mögött ropogtatja csontjait, és egy távoli gémkutat bűvöl, hogy ne kelljen tekintetét a rontó szellemre vetnie. A pórus-pásztor sokáig emészti az elhangzott szavakat, majd feláll, egy távoli falunak szegezi fekete szemét, s ahogy megpödri a bajszát, valahol burjánzásnak indul egy daganat. Majd az ifjú párra néz és azt kérdezi: – No és én mit kapok cserébe, ha segítek nektek?

A két fiatal erre zavarba jön. Mit is adhatnának? És ugyan mire vágyhat ez a rém? Végül a bőrbiopszia juhász adja meg a választ saját kérdésére: – Elintézem, hogy együtt lehessetek, cserébe adjátok nekem első szülött gyermeketek árnyékának a bőrét!

A szerelmes pár erre összenéz és megrántja a vállát: ugyan mit számít nekik a gyermekük árnyéka, hát még annak a bőre? Belemennek hát az üzletbe, a bőrbiopszia juhász pedig máris munkához lát: – Az emberről nem lehet leválasztani a saját árnyékát – magyarázza.  – Az árnyékává teszlek tehát, és így mindig együtt lehetsz kedveseddel – intézi szavait a fiúhoz. – Azzal magához vesz egy vödröt és felkeresik nyájának legsötétebb tagját: egy kövérre hízott foltos bőrdaganathoz lépnek, amely békésen görög egyik oldaláról a másikra a perzselő nap alatt. Golyó testén megannyi fekete folt: anyajegyek sehová sem vezető térképe – a szalamandrán nincs annyi pötty, mint ahány szőrös kis pigment-sziget ezen a daganaton duzzad.

– Most pedig szépen megfejjük Sárát – duruzsol a bőrbiopszia juhász. – A teje majd téged is elfeketít! – Azzal repedezett körmével vakarni kezdik a bőrgömböc egyik kiálló anyajegyét. A tömlőlény fájdalmasan nyüsszög körme alatt – majd az anyajegy felfakad, és fekete pigmentsejtektől sűrű olajos vér kezd csordogálni, amit a jó pásztor egyből felfog vödrével. Így telnek aztán az órák: a bőrbiopszia juhász szép sorban elvakarja az összes anyajegyet. Amikor pedig összegyűlik egy jó adag melanóma-olaj, kis bögrébe méri és odanyújtja a fiúnak. Az egy darabig hezitál, de végül felhajtja a fém ízű löttyöt. És láss csodát: máris sötétedni kezd. Bőre akár egy hegedűs cigányé, ám a juhász újabb poharat dug az orra alá: a fiú ezt is kiissza. A bőre pedig tovább sötétül: immár úgy fest, mint egy szerecsen harcos, de a juhász még mindig nem elégedett.

– Fekete leszel, mint dobókockán a pötty, mint az éj nyújtózkodó rostja – mondja, feje ott lebeg a repedezett puszta felett, pupillája egyetlen vérző anyajegy. Most hízott kubikos daganaton duzzasztja tagját s szőrszálaikon sehová mennek. Méregként a szerelem – a lány valódi árnyéka féltékenyen nézi, ahogy a fiú már nála is feketébb, sértettségében fekete hangyákra hull szét és bemászik a föld repedéseibe, hogy magáévá tegye a hortobágyot örökre.

– Íme hát a szeretőd! – Csattognak a bőrbiopszia juhász pórusai és a magasba tartja a legényt, hogy bemutassa az éjnek, ami rögtön szerelembe esik vele. De az indigó bőr alatt a fiú még mindig vörös szíve csak a lányért dobban: nem is tétlenkednek hát, következő a ceremónia záró taktusa, és egy jó erős damillal a sápadt lány bokájához varrja az ében fickó talpát. Vér csöppen a szomjas földre, ahogy a tű a bőr alá szalad – telisziszegik az éj barlangját a szerelem fájdalmaitól a fiatalok: de aztán befejeződik a művelet, a juhásznak pedig büszkeség-könnyek csillognak a szemében, s rögtön el is alszik mindenki. Csak reggel ébred a társaság, a lány sikolyára: – Te jó ég! Haza kell mennem! Megnyúznak otthon, ha megtudják, hogy nem töltöttem az ágyamban az éjszakát!

És már rohanna is, de valami visszahúzza. A szerelme az, ott fekszik a földön, mint egy elfelejtett olajtócsa, fekete, mint a gőte nyálkás bőre, és lába az övéhez van kapcsozva.

– Na gyerünk, gyerünk, mától te húzod a súlyát, jobb ha hozzászoksz mihamarébb – biztatja a pigment-pásztor, a lány pedig nekifeszül, és lassan törni kezd előre, húzva maga után reggeli merevedéses árnyékát. A fiú próbál segíteni, megemeli a testét, kézen jár, de csak ront a dolgokon: végül hagyja, hogy a lány vonszolja csak, és sziszeg, miközben a száraz talaj sebeket súrol a hátába. Ahogy közelednek a falu felé, a juhász szavai hullnak ki minden átrepülő madár tollából: – Előbb-utóbb megszokjátok ezt, sőt, természetes lesz. Lány, a te lábad megerősödik, fiú, a hátad megkeményszik, s nem lesz több seb! És ha lesz is, mit számít ez, ha együtt lehettek?

A két szerelmes most rádöbben csak rá, hogy a juhásznak igaza van: mától elválaszthatatlanok. Örömükben rögtön egymásnak esnek: a lány hátra dől, s a szerelem harangöntője csillogni kezd a szemében, ahogy meglovagolja az árnyékát. A fiú fekete pigmentsejtektől kásás spermát spriccel belé, s ellágyul az indigópapír szélének csücske. Dobószámok. Mint két hatos – elveszni a végesben.

Otthon aztán nem is vették észre a csalafintaságot: annyit láttak csak, hogy nehezebben jár a lányuk a lakásban, és többször zárkózik be a szobába, de belül tapsikolt a család, mert nem szökött már ki otthonról, hogy találkozzon többé azzal az átkozott kubikos ficsúrral. Dagadtak a lány lábikrái, hamarosan egyre könnyebbnek érezte vonszolt párját, s próbált úgy sertepertélni a konyhában, hogy figyelmetlen családtagjai nehogy megtapossák az árnyékát. Evés közben aztán az asztal alá csempészett pár falatott, így etette szerelmét, persze csak keveset, hisz minél többet fogyott a legény, annál könnyebb volt neki a mozgás. Éjszaka aztán egymásra hajoltak: az árnyéka pedig mélyen belé hatolt, s kimeszelte belülről az elhagyott padlások könnyével.

Hanem aztán addig-addig meszelgettek, hogy végül gyerekké csomósodott a lányban a sok-sok belé fecskendezett sperma. Nem is tudta, hogy rejtse dagadó hasát a családja elől, hisz sehogy sem értenék meg, hogy esett teherbe a saját árnyékától. A dolgok állását persze sokáig tagadni nem lehetett: amikor végül kiderült, volt nagy sírás-rívás meg átkozódás, és ki is faggatták rendesen, ugyan ki az apa. Ám a lány nem felelt semmit hónapokon át, kerekedett csak inkább szépen-csöndben, míg nem aztán már nem tudott tovább gömbölyödni.

A szülés rendben folyt: leszámítva, hogy az izgatottan sertepertélő bába többször is megtaposta a lány árnyékát, és még a forró vizet is rácsepegtette, ám a fiú minden fájdalmát feledtette, amikor a szobát betöltötte az újszülött sírása. A gyermek egészséges volt, és még a lány durcás szülei is majd elpityeregték magukat örömükben. El is határozták hát, hogy nem firtatják tovább az apa kilétét, megadnak mindent ezentúl a lányuknak és gyermekének.

Éjszakánként aztán a lány árnyéka szorosan ölelte magához a csecsemőt. Szép családként éltek ezentúl: míg nem aztán a bőrbiopszia juhász nem jelentkezett a jussáért.

Egy éjjel történt: a szobában lebegő sötét olajos pórusain küzdötte fel magát, mint giliszta, amelyik előmászik a földből: befőttes tető arca hidegen gurult el-vissza a recsegő padlón és vérszopóként bajszait a lány homlokához szorította, hogy koponyájába okádja szavait: – Hozzátok el a gyermeket hozzám! Hiszen nekem ígértétek az árnyékának a bőrét! Hozzátok el hozzám a gyermeket!

A rémálmok kitépett szárnya, a félelem szagos vajrétege. A lány aztán hajnalban elmeséli az álmát az árnyékának.

– Menjünk hát – mondja. – Ugyan miért tagadnánk meg ezt az apróságot tőle? Utána élhetünk aztán szabadon.

Nekivágtak hát a pusztának, s hamarosan elérték a bőrbiopszia juhász táborát, ahol a félelmetes varázsló épp egy megsebzett melanómából szopogatta az ördögök anyatejét. Pupillája, mint a folyó felkavart iszapja – mint az iszapba rejtőző nyálkás halak sárral kibélelt üregei – tekintetétől izzadni kezdenek a betegágyak. S már feni is a kését szempilláin: – Tartsátok hát ide a gyermeket! – a lány pedig úgy tesz, ahogy parancsolja, s nagyot dobban a szíve, amikor meglátja a juhász ujjai közt táncoló pengét szeme fénye felé közeledni. De aztán a juhász letérdel az agyagos földre és hegyes kését a kapálózó gyermek árnyékába mélyeszti. Felparázslik a sírás, de nem a gyermek bömböl, hanem az árnyéka, ahogy a hideg fém lassan lehámozza róla a fekete bőrt. Vér csöppen a földre, a pár pedig alig hisz a szemének: az árnyék a lehámozott fekete réteg alatt vörös, mintha csak húsa lenne. Az ordítástól izgatottan remegnek a határban őgyelgő bőrtömlők szőrtüszői.

– Ez lesz mától az új palástom! – Emeli az ég felé a lenyúzott árnyékbőrt a juhász, majd megköti nyaka körül. A pár rá sem bír nézni a földön kapálózó megnyúzott céklaszín árnyék-csecsemőre: – Menjünk, menjünk innen! – sikolt a lány, és rohanni kezd, kezében a gyermekével, húzva maga után árnyék-párját, de bárhogy is szalad, látja, hogy a vörös csecsemő suhan utánuk a földön, hisz senki sem hagyhatja el árnyékát – gyermekének eztán egy megnyúzott emberrel a nyomában kell leélnie életét. Ahová csak lép, ott bömböl majd mögötte, jajongva, ahogy leháncsolt húsához ér a föld pora és a táj kavicsai felsebzik száradó inait. Elkíséri aztán még a koporsóba is, ahol végre nem lesz többé fény és nem lesz több árnyék sem, de addig is nem lesz pillanat, hogy ne emlékeztesse: szülei alkut kötöttek az ördöggel.

Így jár tehát aki sötétre szopja a napkorongnyúlványt, így jár, aki megvacsoráztatja a zsolozsmák potrohát. Hatalmas, hízott bőrtömlő érkezik, az oldalára vérrel felírták, hogy TANULSÁG. Fiatal lányok szopják megduzzadt pórusait, mint fiatal borjak, nyelik a tanulság-tejet, miközben árnyékuk pénisze meredezni kezd és fekete előváladék csöppen a hirtelen öreg tájra. Az olajtól elhagyott lány – távoli ég! az elhalt könnyek hámsejtfalója – árnyékpéniszek húsfogatokban – mind csupa-csupa hatos dobókockát élvez – majd feldagadnak a lányok és elvonulnak a távoli sóbányákba, hogy életet adjanak megnyúzott csecsemőiknek. Ott kúsznak már négykézláb a bőrtelen gyermekek, hatalmas, rákos melanómát húznak maguk után köldökzsinórjaikkal, aminek tetején a bőrbiopszia juhász pöffeszkedik – olykor megpödri a bajszát, amitől meghal a faluban egy-egy árnyék. A halott árnyékot szépen elföldelik aztán, a gazdájának pedig élete végéig ott kell toporognia ezentúl a sír mellett, hisz árnyék nélkül egy tapottat sem léphet – aki pedig egy halott árnyékot cipel, azt a szag miatt hamar kitiltják minden épkézláb pöce-ólból. Hátul óriás gömböcként pörög a TANULSÁG – lányok lovagolják – izzadt göb-pórusai mint aprócska kacs-péniszek, betöltik tanulság-tejtől síkos üregeiket.

– Ez lesz mától az új palástom! – Vigyorog a juhász, ahogy átrepül az égen, dobókocka szemeit forgatva és megköti vastag nyaka körül az éjszakát.

Egész életemben titkoltam, hogy trójai faló vagyok. Volt már jó pár kapcsolatom, de soha egyik barátnőm se jött rá, hogy apró görög katonák bujkálnak bennem. De nem bírom már a titkolózást, regisztrálok egy társkereső oldalon, ahol más trójai falovakkal ismerkedem. Egy fickó pajzán fotókat küld magáról, amin jól látszik, ahogy egy nyitott ajtón keresztül aprócska, kardot és pajzsot szorongató görög vitézek kukucskálnak ki a testéből. Titkos randevút beszélünk meg, de a helyszínen kiderül, hogy a pasi végig hazudott, a képeket az internetről lopta és ő valójában egy súgólyuk, amiben egyetlen ősz hajú fickó görnyedezik és a Rómeó és Júlia szövegét suttogja nekem. A dohos színpadnyílás elborzaszt – a görög katonák sebzett tekintettel reszketnek bennem.

Apró trójaiak érkeznek, köteleket dobnak rám és eltolnak egy közeli kocsmáig. Miközben keserű képpel egy sör fölé hajolok, elhatározom, hogy törlöm magam a trojafalove.com-ról. Ekkor valakinek a tekintetét érzem a hátamon. Megfordulok, egy szakállas fickó az. Bizonytalanul pillantok hátra, ő pedig rám kacsint. Ahogy a jobb szemhéja a szemére csúszik, egy aprócska ajtót pillantok meg a szemöldöke alatt, amiből egy miniatűr katona integet felém.

Hamarosan már a lakásán vagyunk. Levetkőzünk és az ágyra fekszünk. Kinyílnak aprócska csapóajtóink és elözönlik az ágyat és nyugodtan fekvő testünket az izmos görög katonák.

– Támadás! – ordítanak, és egymásnak esnek karjaikkal. Vér spriccel a fehér lepedőre, a forró belek gőzölgő gilisztaként fordulnak ki a felhasított gyomrokból. Valósággal reszketünk a gyönyörtől, miközben beborítanak az aprócska levágott végtagok.

Reggel térünk csak magunkhoz. A zuhanyzóba botorkálunk. A víz lehámozza rólunk a rozsaként ránk száradt vért. Nem szólunk egy szót sem egymáshoz. Hirtelen azt kívánom, bárcsak súgólyuk lehetnék és a számba adná valaki a szavakat.

*

Egész életemben titkoltam, hogy trójai faló társkereső oldal vagyok, pedig már tinédzser koromban regisztrált rám néhány felhasználó. Azóta is folyamatosan képeket cserélgetnek a bőröm mögött a felhasználók – telis-teli üregekből kiözönlő görög katonákról – de erről szerencsére mit sem tud a lány, akit randevúra hívtam. Miközben vörösbort kortyolunk, arra gondolok, hogy a legszívesebben más társkereső oldalakkal randevúznék. Otthon tehát regisztrálok egy társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalon. A findyourlovesexyloversite.com-on aztán a felhasználóink profilképeit cserélgetjük egy másik társkereső oldallal, végül pedig megosztjuk egymás linkjét.

Masszív és hosszú a linkje, de a tartalom elborzaszt: whistlingworkersforwheelchairs.com – az oldalon építőmunkások és kerekesszékes emberek ismerkednek egymással. Borostás, védősisakos, izzadt férfiak mindenhol. A munkások virtuális füttyöt küldhetnek a fogyatékkal élőknek. Ráadásul az oldal teli van spammel: gyanítom, hogy hamar összeszednék ettől az oldaltól valami gusztustalan STD-t.

Már épp készülnék törölni magam a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalról, de akkor kapok egy levelet: Szia, nincs kedved ismerkedni?

Hamarosan cserélgetni kezdjük a szervereinken lévő profilképeket. Ám egyszer csak megkapom a saját profilfotómat. Kiderül, hogy valójában a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldallal levelezem. Bevallja, hogy őt igazából a társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalak izgatják, regisztrált is egy társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalaknak fenntartott társkereső oldalon, de szívesen kipróbálna ezt-azt egy társkereső oldallal is. Így hát hamarosan kikötünk a lakásán. Levetkőzünk és egymásnak esünk. Aprócska, regisztrált profiljaink egymáshoz feszülnek. Szopom a domain nevét, a saját profilképemet nyalom.

Reggel a zuhany lehámozza rólam idegen társkereső oldalak hivatkozásait. Két nap múlva megjelenik rajtam az első spam hirdetés. A whistlingworkersforwheelchairs.com-ot reklámozza.

*

Egész életemben titkoltam, hogy valójában egy trójai falovakról szóló kispróza vagyok, de nem bírom tovább magamban tartani. Hajt a vágy, hogy más trójai falovakról szóló szövegekkel ismerkedjek, így hát feladok egy hirdetést a trojanhorseproseslove.com-on, amire végül jelentkezik Homérosz Iliásza.

Egy étteremben találkozunk. Lassan oldódunk fel, de Iliász végül belejön a beszélgetésbe, én pedig sokat bólogatok, miközben istenekről, félistenekről, meg ki tudja még mi másról csacsog. Igazából nincs sok közös bennünk, de a harmadik pohár bor után mégis úgy döntök, hogy hazakísérem. Ahogy bezárjuk az ajtót, máris egymásnak esünk. Levetkőzünk. Forró bizsergés fut végig rajtam, amikor észreveszem, hogy Homérosz Iliásza fekete bőrtangát visel a nadrág alatt.

– Szopd a huszadik énekem! – nyöszörög, ő viszont nem hajlandó szájba venni az építőmunkásokról és kerekesszékes emberekről írt fejezetemet. Pedig nekem nincs is dohos szagom. Így hát végül felállok, felöltözöm és hazasétálok. Otthon addig-addig ügyeskedem, hogy sikerül leszopni a saját második fejezetem.

Kerülöm a veszélyes helyzeteket, mert az őrangyalomnak glória helyett egy sötét glory hole lebeg a feje felett. Hét éves voltam, amikor először kimentett a folyóból. Édesapám pecázni vitt én pedig úgy gondoltam, megmutatom az öregnek, hogy milyen ügyesen úszok. De aztán elkapott egy örvény és lerántott a víz alá. A következő, amire emlékszem, hogy az őrangyalom a karjában tart és az iszapos part felé cipel. Az arca akár egy mosolygós kerubé, ám miközben nyugtatott, hogy most már minden rendben, molesztálni kezdett a glóriája. Akkor még nem tudtam, hogy mi az a glory hole – a nyilvános WC fülkék falában lévő lyuk, melyen keresztül anonim orális szex bonyolítható; azt hittem, egy egérodú lebeg a feje fölött, amiben egy különösen ronda, szőrtelen patkány él, ami meg akar harapni. Nem győztem törölgetni az arcomról a nyálát.

Ám az őrangyalom mintha észre sem vette volna, hogy egy feltűnően nagy és eres pénisz meredezik a glóriájából. Mikor szájból szájba próbált lélegeztetni, felpattantam és sikoltva szaladtam végig a parton.

*

Azóta is rettegek, hogy ismét meg fog menteni az őrangyalom. Kerülöm tehát a veszélyes helyzeteket, de azok valahogy mindig megtalálnak. Naná, hogy mindig a közelemben keletkezik elektromos tűz, persze, hogy mindig én nyelem félre a vacsoránál a falatot – mintha csak az őrangyalom idézné elő ezeket a helyzeteket. Csoportterápiákra járok, ahol más molesztált emberekkel ismerkedek, az elején kedvesek, de amikor meghallják, hogy engem egy angyal zaklat szexuálisan, átküldenek az ezotériás csoportba, ahol azt mondják, félreértem az egészet, a fénylény csupán a kristálycsakrámat próbálja megpucolni. Ami talán igaz is lehet, csak nem értem, miért pont a farkával teszi. Így hát ott hagyom a csoportot, és online próbálok segítséget keresni, így ismerkedek meg a tizenkét éves Zsuzsikával, aki idegenektől próbál tanácsot kérni, hogy mit tegyen, mivel az apja évek óta molesztálja őt. De mindezidáig még senki sem szolgált hasznos ötlettel, azon túl, hogy folyton kérték csak, küldjön képet magáról, amint az apja ölében ül. Állítólag egyszer a családvédelmist is kihívta, de az is csak megfogdosta a fenekét, aztán hazament. Zsuzsika apja nem egy fénylény, de ettől még elég elkeserítő a helyzete: viszont alaposan felbiztatjuk egymást, s én is erőt kapok. Így aztán amikor legközelebb kelek át a zebrán, és feltűnik a semmiből egy százhússzal robogó autó, és persze megjelenik mögöttem az őrangyalom, hogy elrántson az útból, egyszerűen megfordulok és azt kiáltom: – Nem leszek többé áldozat! – Majd ellököm magamtól a szárnyas, glory hole glóriás fickót.

Majd' szétvet a büszkeség, miközben a kocsi nekem csapódik, és törött csontokkal kibélelt testem tehetetlen rongybabaként a levegőbe repül. 

* 

A túlvilágon aztán egy gyors helyreigazítást és a tűzvédelmi oktatást követően megkapom én is a munkaruhát: fehér lepedő, egy pár fehér szárny (enyhén dohos szagú, angyal társaim szerint idővel még rosszabb lesz az illata), egy aranynak tűnő (de valójában ügyes hamisítvány) hárfa, és persze a glória: egy feneketlennek tűnő sötét lyuk. Gyanakodva biggyesztem a fejem fölé, később pedig felsikoltok, amikor valami nagy és eres mocorogni kezd benne. 

– Itt valami tévedés történt, ez egy glory hole! – Fakadok ki, amikor valami nedvesség csöppen a glóriából a vállamra, a többi erre angyal zavartan néz félre. Most veszem csak észre, hogy az ő glóriájuk sem különbözik az enyémtől: leginkább egy koszos vécé falába fúrt lyukra hasonlít mind.

– Nincs tévedés – motyogja az egyik, de alig hallhatóan.

– Nem értem – vallom be megtörten. Erre az egyikük félrehúz, és elmagyarázza: – Minden angyalnak glory hole a glóriája.

– De… De kinek az izéje… – Erre az angyal keresztet vet, mire kifut a vér az arcomból. – Minket Isten molesztál a glóriánkon át?

Erre persze rögtön lepisszegnek.

– Persze, ezért kerültünk ide, a mennyországba – suttogja az angyal, és a szemem sarkából látom, ahogy a glóriájából hízott gilisztaként kibújik egy eres pénisz, az angyal gyorsan a szájába veszi, nyelvét végigjáratja a húgycsőnyíláson, majd a farok – mint valami riadt erdei egér – visszahúzódik a lyukba.– Azt hittem azért kerültünk ide, mert helyesen éltük az életünket, mert csupa jót cselekedtünk és nem hágtunk át semmilyen kőbe vésett szabályt…

– Ez igaz. – Törölgeti a száját az angyal. – Pont ezért vagyunk mi az Úr esete. Neki az innocent porn jön be. Ezért válogatja ki az ártatlanokat.

Hirtelen szédülni kezdek. Nem akarom elhinni, hogy az élet csupán egy hosszúra nyúlt pornó kaszting.

– Az ördög a másik véglet, de tulajdonképp nincs nagy különbség a pokol és a mennyország között. De itt legalább nincs BDSM. – És akkor az angyalok kórusban zengni kezdik a szentírást: – Mert az egész teremtett világnak az a célja, hogy Istent dicsőítse, Teremtőjét magasztalja, hogy Isten benne kedvét lelje! – Amire persze egyből előbújik a lyukból a Mindenható eres fasza.  

*  

Mint a legtöbb angyal itt én is őrangyali beosztást kapok. Előre látom, hogy nehéz dolgom lesz, mert Isten molesztálni próbálja majd azokat az embereket, akiket próbálok megmenteni. De az angyalok úgy döntenek, megkönnyítik a dolgomat és egy olyan ember mellé jelölnek ki, aki cseppet sem bánja a fejem felett lebegő glory hole-t. Ám csakhamar kiderül, hogy ezzel nem jártam jobban: a meleg srác hetente átvágja az ereit, leugrik egy hídról vagy a kocsik elé lép, csak hogy megjelenjek, megmentsem őt, ő pedig játszadozhasson kicsit a Jóistennel. Azon gondolkodom, az ezotériás csoportterápián mit szólnának vajon, ha megtudnák, hogy a világ teremtője a kristálycsakrámat dörzsölgeti a hímtagjával. 

– Másik ügyfelet kérek! – követelem a HR-es angyaltól, akit az Ősi Istenek termében találok, épp betanít egy új dolgozót. Az Ősi Istenek terme a keresztény idők előttről maradt ránk, az itt dolgozó angyalok tartják távol a régi pogány istenségeket a világtól. Voltaképp egy szoba, mint egérlyukak, sorban glory hole-ok sorakoznak a falon, időről-időre előbújik egyikből-másikból egy ágaskodó pénisz – az itt dolgozók ilyenkor rácsapnak egy kalapáccsal.A HR-es angyal meghallgatja a követelésemet; meglepetésemre nagyot sóhajt, majd bólint: – Rendben. Van esetleg konkrét jelölt?

Hirtelen eszembe jut Zsuzsika, aki valószínűleg ebben a pillanatba is egy chat site-on próbál segítséget kérni erőszakos apja miatt. Bediktálom hát a nevét, és egy gyors adminisztrációs kitérő után kineveznek az őrangyalának.  

* 

Este már a kislány ágyánál állok, és gyönge vállát rázva ébresztgetem. Amikor magához tér, ijedten hőköl hátra.

– Én vagyok az – motyogom, és végre felismer a profilképemről. Átölel, arcát a vállamba és szárnyam büdös tyúktollaiba fúrja.

– Mi ez a szag? – kérdezi. De tudom, hogy nem a dohos szagú szárnyra érti, hanem a benzinre, amivel körbe locsoltam a házat.

– Ideje mennünk – mondom. És felkapom a vállamra. Mielőtt kiérnénk a kertbe, még elejtek egy égő gyufát. A felcsapó lángok végigfutnak a szobákon és hamarosan felfalják az ágyban fekvő apát is. De mi ezt már nem várjuk meg. Törünk csak előre, a szél a tollaimat és a kislány hálóingjét borzolja. Talán megbüntetnek majd odafenn: hisz' Zsuzsika élete nem volt közvetlen életveszélyben, de én tudom, hogy mégis megmentettem az életét.– Imádkoztam a Jóistenhez, hogy segítsen, és lám segített! – Mosolyog rám a kislány. A nevét hallva persze előbújik a mindenható pénisz a glóriámból, és Isten molesztálni kezdi Zsuzsikát. A kislány reszket és sír az ölemben, majd kiugrik a karjaim közül és rohanni kezd az éjszakában.

– Azt hittem, te más vagy! Azt hittem, te más vagy! – kiabál, szavai felszakítják a mellkasom és darabokra törik a kristálycsakrám. Mit tehetnék? Locsoljam végig benzinnel a mennyországot? Nézem csak, ahogy Zsuzsika eltűnik az éjben, mint egy sötét kútba hajított hófehér kavics. És fáj a szívem, mert tudom, hogy Isten fasza előbb-utóbb utoléri. 

Egy kisprózával (Titkos koponyaház) én is bekerültem egy hamarosan megjelenő amerikai antológiába: Suburban Secrets - A Neighborhood of Nightmares (a Wetwork könyvsorozat készülő darabja).


Ez a második antológiás szereplésem a Wetworks-nél, most jött ki a Chunks: A Barfzarro Anthology című könyvük, amibe kizárólag a jóizlés határait feszegető szövegeket válogattak be, köztük két prózámat is.


Másik jó hír: Tegnap kaptam egy levelet Montanából, amiben elkérték a Tea-gyilkos című kisprózám filmjogait.

Titkos koponyaház

Néhány suhanc kölyök a szomszédból kitalálja, hogy titkos klubházat fog berendezni a koponyámban. Engem ugyan nem kérdeznek meg a dologról, de semmi ellenvetésem nincs az ötletükkel kapcsolatban. Így hát minden délután, az iskolából hazatérve megszállják a fejemet. Teli szájjal röhögnek, chipses zacskóikat ropogtatják, és olykor bizony füst száll ki a fülemen, gyanítom, hogy otthonról elcsent cigarettákkal kísérleteznek. Persze én is ilyen voltam, nem fogom beköpni őket, az egyszer biztos, csak legalább ne hagynának akkora rendetlenséget maguk után. Kellemetlen tud lenni, amikor épp beszélgetek valakivel, és egyszer csak kipottyan a fülemen egy gyűröttre lapozgatott pornóújság. De ennyi talán még belefér. Ám csakhamar a szülők megneszelik a dolgot, és egy csontfűrészt lengetve toppannak be hozzám, ragaszkodnak hozzá, hogy a koponyámba nézzenek, elvégre csak joguk van tudni, mit művelnek a csemetéik a hátuk mögött. Most a kölykök is és én is büntetésben vagyok. Őket a szobájukba zárták, én pedig nem kapom vissza a fejtetőmet. A buszon ülve néhány szemtelen gyerek azzal szórakozik, hogy rágót és papírgalacsinokat dugdos az agyredőim közé, amikor nem figyelek. Ebből elég, nekem is vannak jogaim, döntöm el, és becsöngetek ahhoz a szülőhöz, akinél a koponyám felső része van. Áll az ajtóban, bagózik, kezében a koponyám felső része, mint egy félbe vágott, szőrös kókuszdió – abba pöcköli a hamut. Végül rám csapja az ajtót, mi mást tehetnék, kikaparok egy már felhasznált buszjegyet az agyredőim közül, és felszállok a helyi járatra. Mögöttem összesúg egy szerelmes pár. Jelzek a következő megállónál, és leszállok, még mielőtt randevút beszélhetnének meg a nyakszirti lebenyembe.

A falu lelkésze úgy döntött, pucér kisfiúkból fogja felépíteni a templomot. A falusiak gyanakodva figyelték, ahogy a felbérelt kőművesekkel összefogdosta a környékbeli koldusfiúkat és beindultak a munkálatok. A pap kötötte az ebet a karóhoz, hogy Istenhez csak a gyermeki ártatlanság érhet fel. Így aztán egymás vállára állították a sok piheszőrös fiúcskát, és a lábfejekbe vert szegek a vállakba szaladtak – az atya majd' megrészegült a csinos kis stigmáktól.

Azt, hogy mi folyt aztán Isten házában, nem tudta senki: terjengett a szóbeszéd, hogy a lelkész egész nap a templom falát simogatja, de látni nem látta senki, kívülről figyelték csak a fiú-falat, mert lassan elmaradtak a hétvégi misék – bámulták hát a sok-sok fehéren világító pucér fiúsegget, és a belőle vakolatként potyogó megemésztett ostyát. A papot is csak ritkán lehetett megpillantani: egyedül mikor a kimaradt építőanyagból felhúzott budira kóválygott az udvaron – oda aztán órákra bezárkózott, bele sem mert gondolni senki, mennyit mocoroghat az árnyékszék-fiúcskákon trónolva.

Ez így ment egy jó darabig – de aztán beköszöntöttek a nagy viharok, hideg szél libabőrözte a templomfalat és a jég kopogott egy bő héten át a kisfiúk hátán. Az égszakadás persze tönkre tette a közeli szappan ültetvényeket is. A fákon termő szappantéglák habként csorogtak a földbe, a gazdák könnyei pont úgy potyogtak, mint az eső, amikor meglátták a kárt.

– Ez a pap miatt van! – motyogta a polgármester, aki a piszkos cigánylányok leheletében lakott. A falusiak pont emiatt ritkán keresték fel, de vészhelyzetben kénytelenek voltak szembenézni a mosdatlan lányok romlott hús szagú leheletével. – Az Isten nem tűri az efféle paráznaságot! Vasárnapi misét sem tart már az az ördög, arra hivatkozva, hogy a falusiak romlottsága beszennyezné a templom gyermeki ártatlanságát! Én mondom, tegyétek a földdel egyenlővé azt a bűntanyát és újra szép szappan fog nőni a fákon!

Meg is indultak aztán a csürhe, felbőszülve a cigánylányok böfögésétől, és szépen meglocsolták benzinnel, majd egyszerűen rágyújtották a templomot a papra: a völgy aznap több száz fiú ordításától reszketett – az őrjöngő lángok feketére csókolták mind a gyerekbőrt, a sercegő zsír hangja – mintha csak az angyalkák bontogatnák az ajándékaikat, megannyi tiszta lélek lapul a fiatal csomagolás alatt. A tűz lassan, kényelmesen nyújtózkodott, a legfelül álló gyerekek próbálták kirángatni magukat a falból: a beléjük vert szegek nagy cuppanással szakadtak ki némi hússal és az erek vért köpködő gilisztáival a lábakból és a tenyerekből, de egyből le is szédültek a magasságból és meteoritként csapódtak a földbe, a törött nyakak crescendói berúgták a dobhártyákat. Szenesedő gyufaszálként hajoltak végül a papra az égő gyermekek, megakadályozva, hogy kitörjön a templomból, és mielőtt még a pokol belevájta volna méregfogait a lelkészbe, az a maradék lélekjelenlétét összeszedve elátkozta a falut.

Sok hét kellett aztán, hogy az égett hús illata eltűnjön a völgyből – s a fekete kupacot is nehezen hordta szét a szél, hiszen – mintha tényleg csak a pap miatt haragudtak volna az égiek – kellemes, tavaszias idő köszöntött a falura. Hamarosan a szappan-gubók is növekedni kezdtek, az asszonyok már álmukban is a vesszőkosarakat ölelték, készen állva a nagy pillanatra, amikor leszüretelhetik a viaszos téglákat. Férjeik apró szappanforgácsokat szórtak az orrukba, hogy szokják az illatot, a gyermekek pedig a pizsamáikkal fojtogatták magukat izgalmukban.

Azt beszélik, Fecskenyál Hajnalkát háromszor is a fejére ejtette édesanyja gyerekkorában: egyszer egy kőre, egyszer egy dagasztó dézsára, egyszer pedig – és ezt máig nem tudja senki, hogyan sikerült véghezvinnie – egy udvar fölött átrepülő gólya kemény csőrére. A három ütéstől Fecskenyál Hajnalka annak rendje és módja szerint meg is buggyant, így hát nyugodt szívvel adományozták neki a falu bolondja címet, a lány pedig teljesített is mindent, amit a munkája megkövetelt: számolni tanította a szénaboglyát, sakkbábukat rejtett a túrós táskákba és egész nap azzal a péklapátban lakó tündérrel beszélgetett, aki megbarnítja a kemencében a kenyeret. Fecskenyál Hajnalkának hívták, mert a fecskék sárból és nyálból összetapasztott fészkeit hordta ruhaként, szálldosó szőke hajába pedig kukoricacsutka babákat aggatott – azt mondta, ezek a falusi fiúk vudubabái, valahányszor a hajába simított tehát, ujjai nyomán jólesően kezdtek borzongani a helyi kamaszok.

Fecskenyál Hajnalkát azonban egyre ritkábban lehetett látni az istállók körül, ahol ezelőtt egy kis üvegcsével és a nap erejével ehetetlen kalácsot olvasztott az elhagyott lópatkókból. Ehelyett folyton a szappankert körül legyeskedett, és szörnyű jóslatokkal tért vissza a falusiakhoz.

– Vérszomjas gyermekek nőnek a kertjeitekben! – motyogta, de az emberek egy szavát sem hitték. – Halott kisfiúk szellemi költöztek a szappanokba, és ha megnőnek, leigázzák a falut! – De ennyi erővel a péklapátban élő tündérnek is beszélhetett volna. A falusiak melle csak úgy dagadt, amikor látták, miféle bő terméssel kecsegtet a kert: egyik-másik fejlődő szappan már akkora volt, mint egy csecsemő feje. Úgy gondolták, most hogy elfüstölték a papot, a Jóisten triplán megjutalmazza őket. Lebontották hát a fészereket, s a deszkákból nagyobb kosarakat készítettek, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy még ez is kevés lesz: a szappanok csak híztak és híztak, tíz évek kisfiú formára cseperedtek, még az alakjuk is kezdett emberi lenni, végtagocskák nyúltak, karok és lábak fejlődtek a fákról csüngő súlyos szappan-gubókon. Szép lassan kezdték tehát elhinni Fecskenyál Hajnalka szavait, amikor pedig megharapott az egyik termés egy türelmetlen asszonyt, aki hajnalban kiszökött, hogy leszüretelje az első szappant és Mihály arkangyal seggéig verje a habot, már bizonyossággá vált a dolog: ezek itt bizony a tűzvészben elpusztult fiúk kísértetei, akik alig várják, hogy leakasszák magukat az ágról és lúgos mérgüket a falura okádják.

– Ki kell vágni a fákat – javasolta valaki, de ekkor már senki sem mert a kert közelébe menni.

– Talán szerezni kéne egy újabb pedofil papot, attól bepipulna a Jóisten és megint elverné a veteményest! – mondta valaki más, de hát a pedofil pap is olyan, mint a táltos: nem terem minden bokorban, ha van, meg kell becsülni. De hát ők elvesztegették az övéket. Rászabadultak tehát a poros utcákra, és mindenki a maga belátása szerint próbálta felkelteni a Mindenható haragját. Ott jön már egy vén boszorka, seprű helyett Krisztus szobron lovagol, és folyik seggéből a megváltóra a szennylé. Feldugják a kecskének a karácsonykor jászolban kiállított porcelán Jézuskát, hogy az hordja ki, mások hatalmas csúzlit faragnak a diófából és lövik csak a tehénszart az égbe, de hiába, Isten csak nem akar megharagudni rájuk, szórta inkább az áldást, a napfényt és a madárcsicsergést.

Nem marad tehát más megoldás: ismét beledugják a falusiak az arcukat a mosdatlan lányok dögszagú leheletébe és kifaggatják a polgármestert, aki egy ideig hümmög, majd azt mondja:

– Nos, ha nincs több fiú, akiből templomot lehetne építeni, hogy aztán felgyújtsuk, építsetek kerítést a lányokból, az csak megvéd minket!

Egy ideig gargalizálnak koponyájukban az ötlettel, majd felbőszülnek és egybe gyűjtik a lányokat. Szorosan egymás mellé sorakoztatják őket, és karókat vernek a lábukba, ami a földhöz szegezi a sok sikoltozó, vérző fruskát. Ha ez nem állítja meg a fiúkat, akkor semmi. Hazatérnek tehát és bebújnak az ágyba, ahol elsuttogják az esti imát, amiben engesztelni próbálják az urat korábbi cselekedeteik miatt. Az álom fémgyűrűi. Belemélyed az éj a homlokok ráncaiba. Odakinn jajong a lány kerítés, macskák nyalogatják a vért a puha lábakról, a kecske pedig megszüli a porcelán Jézuskát, aminek időközben szarvai nőttek.

Másnap reggel aztán Fecskenyál Hajnalka csörömpölésére ébred mindenki: rohan végig a poros kis utcán és kanalakkal veri a tamtamot. Azt dalolja: megértek vére a lúgos fiúcskák és elindultak satuba fogni a lábakat. És valóban: mint fehér férgek, ott kúsznak már a faluhatárban, négykézláb másznak, a szájukból csorog a habos lé. Micsoda kísértetek! Hörögnek, vergődnek – kavicsokat gyűjtenek és felsorakoztatják őket puha szappanínyükben, ezek lesznek tehát a fogak, amivel átrágják a falusiak torkát.

No de majd a lány-kerítés felfogja őket – veregetik egymás vállát. De a lánybarikád nem tart soká: már ahogy megpillantják a feléjük kúszó fehér halottakat, reszketni kezd vértelen lábuk, amikor pedig féregként nekiállnak rágni lábikráikat kavics-fogaikkal a szörnyszülöttek, többen elájulnak s ahogy kiterülnek ott a földön, máris foghíjas lesz a fal. Szappanlé és vér fröcsög az égig – a fiú-lúg szép lassan feloldja a húst a lányokról.

– Gyorsan, hozzátok a vödröket! – kiált egy falusi, és máris merni kezdik a kutat. Locsolják aztán a feléjük kúszó hófehér rémeket, hátha feloldódnak, de azok csak habzanak a dühtől. A szappanfiúk pénisze megmerevedik, ahogy a kavicsok felszakítják a falusiak ütőerét. Két tizenkét éves forma szappan-szellem már egy öregasszony arcát fosztja: a szemgolyóba csorgó szappanlétől ordít a nő, majd a két vizes golyó kipukkan a kavicsok fogatában. Két ijedt cigány fruska rohan most a szappan elől, leheletükben ott sikoltozik a polgármester. Egy bajszos férfi ásóval aprítja a szappanfiúkat, mások lapáttal verik a viaszként málló gyerekeket, de azok túl sokan vannak – és hiába állítják beléjük a kapát, másznak csak tovább – farkukból szappanlé spriccel a falusiak szemébe, szép lassan mindenki megvakul. életre rágják szappanínyüket – lúgrémek égbe – vértelen álom formára sikálják a felhőt s foghíjas már a foghíjas Isten-kerítés – kivülről hús mindenki belülről porcelán hideg – elegett hízott már szobron ez a csürhe – Hajnalka Szappanlé a völgyből, zsoltárral aprított hús – könnyei a szakadt felhők piheszőre Egy tinédzser fiúról most sikálják le a bőrt és a húst a lúgzombik – Fecskenyál Hajnalka hüppögve figyeli, ahogy sikoltozni kezd a hajában hordott vudubaba. Ám ekkor a falu bolondjának csodás ötlete támad. Odaszalad egy kapával szétvágott, habzó szappankupachoz, és belemarkol a folyós viaszba. Apró fiúcska figurákat gyúr az anyagból, majd kirázza tincsei közül a kukoricacsutkákat és felöltözteti haját az apró szappan-figurákkal. Azok Hajnalka varázslatos tincsei között szinte életre kelnek.

– No most aztán megvagytok! – rikkant a lány, majd átveti magát a kút szélén, és beleugrik a feneketlen lyukba. Hatalmas placcsanással érkezik a vízbe, ahol lassan megtelnek vízzel a ruhaként hordott fecskefészkek, elnehezülnek, s a lány elsüllyed, mint egy kődarab. A víz alá kerülő szappan pedig szép lassan feloldódik a vízben: ezzel együtt a valódi szappan-figurák is mállani kezdenek a falusiak nagy gyönyörűségére. A pezsgő habot beissza végül a föld.

Így történt, hogy a bolond Fecskenyál Hajnalka mentette meg a falut a szappanzombi hadtól – a zsoltár azóta is szőrmét növeszt, és ettől szagos a kátránypapír. A péklapátban élő tündér sokáig gyászolta aztán Hajnalkát: híressé is vált aztán a falu, ahol hiába is tették kemencébe a kenyeret az asszonyok, azok egyszerűen nem sültek meg. A fecskék sem építettek fészket, inkább az emberek sebeibe tojták a tojásokat.

És hogy mi történt még? A falusiak úgy döntöttek, elűzik végleg a polgármestert, aki mindig csak nagy ostobaságokat tudott javasolni a falusiaknak – kimosták tehát szappannal a cigány lánykák száját, és a száj szaggal együtt szép lassan a polgármester is eltűnt örökre.

Nem sokkal ezután döntötték el aztán, hogy építenek egy új, szépséges templomot: a következő szappan-szüretkor leaggatott fehér téglákból így épült meg a szappantemplom. Fecskenyál Hajnalkáról nevezték el, és noha esőben habzott és kopott, ami miatt folyton újra kellett építeni a falait, mégis megérte: valahányszor betoppantak Isten házába, hozzádörgölőztek a hófehér falakhoz – így vedlik azóta is bűnüket. Sülnek a zsoltár-kemencében míg az oltárnál álló kukoricacsutkából tákolt Fecskenyál Hajnalka szobor mosolyog rájuk, kezében tartva a kecskeszarvat viselő porcelán Krisztust.

1

Masszőrhöz megyek, azt mondja, ki tudja masszírozni a torkomból a sikolyt, ami hetek óta növekszik benne; csak azt kéri, terítsem ki az asztalra. Néhány percig eltart, mire felköhögöm – de végül mint egy nyálkás giliszta, kifordul ajkaim közül. Úgy néz ki, mint egy vörös hurka, az erős kezű férfi szakértő mozdulatokkal kezdi gyömöszkölni. Hazafelé sétálva az utcán masszázs olajat krákogok a tenyerembe.

2

Dugni készülünk, de nincs nálam koton, pedig amióta hormonproblémák miatt a feleségem felhagyott a tablettával, be kellett volna spájzolnom belőle. Felköhögöm hát a nyelőcsövemet és végül azt húzzuk a farkamra. Huszonöt centiméter hosszú, így némiképp fityeg rajta, de kellően szűk, így a torkom szépen rásimul a hímtagomra. Némán hörgök, miközben csináljuk. Amikor végzünk, visszapakolom a nyelőcsövem a számba, de észreveszem, hogy az az aktus során kilyukadt.

Hamarosan ki is marad a feleségem vérzése, és duzzadni kezd a hasa. Az ultrahang viszont nem mutat semmit.

– Ezt nem értem – motyogja a doki. – Mintha csak gáz lenne benne.

De én tudom, hogy egy sikoly fejlődik a páromban.

3

Abortuszra viszem hát a masszőrömhöz. Azt kéri, terítsük ki az asztalra a méhét, ő majd szépen kimasszírozza belőle a sikolyt, illetve ha már itt vagyunk, az én torkomat is tegyük szépen mellé. A feleségem felpuffadt méhe nem sokban különbözik az én visszanyelt ordításaimtól ismét lufivá dagadt nyelőcsövemtől. Talán ezért is keverjük össze a kettőt, mikor végzünk és pakoljuk vissza magunkba a masszázstól összeesett belsőségeinket. De ez is csak később derül ki – miután már egy csomó tápanyagot lenyeltem a feleségem méhével és párszor beleélveztem a saját torkomba – akkor, amikor a nejem menstruálni kezd és vér csorog a számból. 

4

Ha tudtuk volna, hogy végig bennem volt a méhe, nem kellett volna újra elkezdenie a fogamzásgátlót, na mindegy.

– Most akkor cseréljük vissza? – kérdezi, miközben egy tampont szopogatok. Végül rájövök, hogy ezzel a módszerrel rengeteg fogamzásgátló tablettát megspórolunk, úgyhogy azt mondom, el tudok viselni havonta egy kis szájvérzést. Később rájövök, hogy az ötletet szabadalmaztatni kéne – mióta kutatják a férfi fogamzásgátló módszereket, miközben a megoldás pofonegyszerű: ha a férfiak végig a torkukban hordanák a nők méhét, szóba sem jöhet egy váratlan terhesség – amíg persze be nem kerül némi ondó a férfi szájába.

5

De persze ez is csak azután derül ki, hogy megfeledkezvén az állapotról egyszer megcsókolom a feleségemet orális szex után.

De nem tartjuk meg a torkomban növekvő babát. A kérdés persze csak az, hogy hová menjek abortuszra. A fül-orr-gégészeten lehet furcsán néznének rám. Nos, a magzat a méh-nyelőcsövemben egészen olyan érzés, mint egy benntartott sikoly. Lehet elmegyek akkor a masszőrömhöz.

A lányt lebbencs-szűznek csúfolták, mert egy idő után már minden legény átlátott a szitán – vagy jelenes esetben a tésztán: Katica – merthogy így hívták – a falu ringyója volt, mégis, valahányszor a dunna alá bújt egy új fiúval, új szűzhártya feszült szerelemcsatornájában, s fogadkozott is alkalmi partnerének, hogy ő az első, ő az egyetlen. Ám egy idő után felettébb gyanússá vált a dolog, végül pedig kiderült, maga Katica készíti alkalmi szűzhártyáit – dolgozott a tű ujjai között esténként, ahogy a levesből és a slambucból kilopott zsíros lebbencs-tésztát kifeszítette hüvelyében. Hogy miért csinálta, csak találgattak az emberek: talán nem akarta, hogy ribancként a szájára vegye a falu, talán így gyászolta elvesztett szüzességét, de az is lehet, hogy csak az aktusnak az a része hozta lázba, amikor végleg oda veszik az ártatlanság – egy biztos csak: ahogy teltek az évek, a fiú-szerszámok egyre több és több tésztát döngöltek Katica táguló méhébe. Így aztán nem is csodálkozott senki, hogy gömbölyödni kezdett a hasa, végül pedig kifordult belőle a tészta-csecsemő. Köldökzsinórként hosszú, spagetti szál kötötte össze anyjával, amit a macskával rágattak el – sápadt puha galacsin-feje nyálkás mócsinggá nyomódott a szülés során, amit az orvosnak kellett úgy-ahogy baba-arccá formáznia. – Gratulálok, fiú! – adta át Katicának a gyereket, akinek egy csőtészta fityegett a lába között.

Szerencsére a gyerek aztán hamar kiszáradt és megkeményedett, így nem kellett folyton újraformázni: egyedül akkor lágyult el, amikor a konyhába totyogott és megcsapta a forró gőz, vagy amikor lisztes vízzel itatta az anyja. Katica egyedül nevelte a tészta-gyerkőcöt – egyetlen legény sem ismerte el sajátjának, pedig mikor csókot lehelt kisfiára az anya, rá-ráismert egy-egy fiú ízére – persze a legvalószínűbb az volt, hogy közös erővel galacsinozták össze benne a tésztát, azért néha mégis próbálkozott: – Biztos, hogy a tiéd, hiszen még szűz voltam, amikor odaadtam magam neked! – De a fiúk csak legyintgettek.

Rohadjanak meg – döntötte el a lány, és távol is maradt tőlük – egy ideig. De ahogy teltek az évek és cseperedett a csiriz-csecsemő, régi énje ismét csak a felszínre sóhajtozta magát. Éjszakánként, amikor már aludt a gyerek, kiszökött otthonról, és bebújt a legények nedves, meleg ágyába. Előtte persze újabb lebbencs-szűzhártyát varrt magának. Amikor pedig nem volt épp levesbevaló otthon, a kisfia ágyához térdepelt, és lefeszített a hátáról egy kemény tésztalapot, hogy aztán a gőz fölött megpuhítsa.

– No ne pityeregj, talán még kistestvéred is lesz. – Simította meg a tészta-fiúcska pikkelyes fejét. A gyerek erre elmosolyodott – tetszett neki az ötlet, és izgatottan kezdett morogni. Beszélni nem tudott – a torkában feszülő tészta-szálak csak artikulálatlan, nedves hangokat bírtak csiholni. De a kistesvér gondolata nagyon tetszett neki: hisz' anyját leszámítva nem voltak barátai. Iskolába nem járhatott, ha csak kimerészkedett a házból, az emberek megdobálták, az utcai kölykök pedig átrendezték laska-fejét.

– Jobb, ha ki sem teszed a lábad – tanácsolta az anyja, miközben újra formázgatta kisfiú arccá a szétdúlt tésztafejet. Nem is ment a gyerek aztán sehová. Ellentétben az anyjával, aki nem győzte magába varrni a tésztaleveleket. Ám az egyik ilyen kiruccanása során összeszedhetett valamit: reggel arra ébredt, hogy tüzel a homloka és képtelen kikecmeregni az ágyából. A tésztafiú tehetetlenül toporzékolt beteg anyja mellett – olykor az arcát kezdte simogatni, de a nőből csorgó forró verítéktől ellágyult csiriz-bőre és cafatokban ott maradt a lázas beteg arcán. A tésztagyerek semmit sem tehetett: se vizes borogatást nem készíthetett, se teát nem főzhetett, hisz el volt tiltva minden nedvességtől. A nő segítségért könyörgött – a gyerek vett hát egy mély levegőt és kilépett a lakásból. Először a szomszédba rohant: de amikor a szemközti bajszos fickó egyszer csak azt látja, hogy a kezeivel salapálva, gurgulázva rohan felé a lebbencs-szörnyszülött, reflexből beléállítja a vasvillát, majd berohan a házába. A gyerek egy darabig ücsörög a belé állított villával, majd kihúzza magából és tántorogva megindul a földúton. A kutyák megugatják – hunyorgó öregasszony arcok villanása az ablakban, s a ráncos kezek, amint elhúzzák a függönyt – hamarosan egy csapat fiú szegődik a nyomába, kővel dobálják, köpködnek felé. A sápadt kölyök nyöszörög és a házuk felé mutogat csőtészta ujjaival, de üldözői elgáncsolják és meghentergetik a földön: egyenest egy pocsolyába, amibe újra és újra beletunkolják a fejét – a tüdejéből felszakadó buborékokon apró liszt-szemcsék keringőznek – a fél arca paszta-moslékká torzul. Eszmélet zúzómalomban. Később arra ébred, hogy az út szélén fekszik és egy kutya száraz lebbencstésztát rág a lábáról – fogai között ropognak a kemény lapok. A fiú elindul haza – potyogó tarhonya könnyeit elhordják a verebek.

Otthon a betegség savanyú gőze lengi be a szobát. Anyja félájultan elvesztett szüzességéről hadovál. Gondolatban ismét kislány, akinek szigorú apja minden este ellenőrzi a szűzhártyáját. Egy ideig persze megtévesztette a lebbencstészta. A tésztafiú befeküdt aztán mellé az ágyba, és hallgatta csak a nő egyre lassuló légzését. Anyja izzadtsága és vizelete lassan átáztatta a lepedőt – a halál előárbóca dagad, savanyú szellők szárítják a szobát, mint rákos sejtek, hullnak a tarhonyakönnyek, s messzire hordják őket a repedésekből kimászó csótányok. A percmutatók piszka, az órák porba hullt, vergődő cinegék. A szívdobbanások lyukas falanxa – a mellkasban pörgő fonográf végül csak a csöndet sistergi: a fiú még szorosabban búj a testhez és tovább telnek a napok. Miközben lebbencs-bőre együtt hűl anyjával, és megmaradt fél arcát felismerhetetlen moslékká áztatatja a halottból csordogáló áporodott pince szagú folyadékok és a libamájpástétom-szerű bűzös iszap, egy merőben új érzés bontja ki csonthártya-szárnyait. A gyerek számára teljesen új és ismeretlen volt a gyűlölet, de hideg lépsejtjei lassan rákövültek a tésztaszívre, és miközben csöndben bomlott mellette anyja, már csak a bosszúra volt képes gondolni. Álmában földúton járt, vörös pocsolyákat kerülgetett, a gödrökben ott fodrozódott a gyűlölt férfiak és nők vére. Madarak az ágakon: csiripelés helyett a falusiak sikolya szakadt ki pihés kis torkukból.

Teltek a hetek, majd eltelt egy hónap is: a faluban hatalmas ünnepségre készültek az emberek. Mint minden évben, idén is a polgármester lovagolt be a főtérre a hatalmas, fekete bogrács hátán, elvégre egy falunap sem telhet el a kiadós slambuc nélkül – a korom lassan pergett az óriás kondér oldaláról, ahogy póklábain megérkezett, a polgármester egy evezőlapát méretű fakanállal verte az oldalát, miközben áldást okádott a házakra, amitől virágok szöktek az ablakba. Szaladtak is a falusiak leszüretelni a zenészeket a fákról. Ott lógtak sorban – némelyikük ugyan még kicsit zöld és fiatal, de a legtöbbnek már kinőtt a harcsa-bajsza és a hegedű a vállából: ezeket aztán leszakították és kiállították egy színpadra, s máris az égig duzzadt a cigánymuzsika vízhólyagja. Légyrajként érkeznek a pálinkás poharak – fél óra múlva már az asszonyok bajsza is pörög a részegségtől, miközben a fiatalok hátraszöknek és meztelenül egymást fojtogatják a szénaboglyába. Még a kondér is táncba kezd, miközben lefeszegetik a sok-sok cserepet a tetőről és mind beléje hajítják, a kőlapok aztán tészta-pikkelyekké változnak és puhulni kezdenek a zsíros vízben – a jó illattól megszülnek még a szüzek is.

– Ej a kutyafáját, egy pillanatot se bírok tovább várni, olyan jó az illatja! – sikolt fel egy részeg férfi, és beleugrik a rotyogó slambucba, főtt húsa egyből leugrik csontvázáról.

micsoda ünnepség pocsolya – slambucban a falusiak vízhólyagja – hátraszöknek koponyájukba – húsuk aztán lovagolt csak a cigánymuzsika-égbe – nem is vette aztán észre senki a tészta-kígyót, ami lassan tekergett végig a földön, egyenest a gőzölgő bogrács felé. Száraz, lebbencs-pikkelyei surrogtak a fűben, szemeiben a harag pallosai vergődtek. A fiú volt az: a hosszú hónapok során mást se csinált, csak forgolódott anyja halotti ágyában, míg hosszú tészta-rúddá majd hízott metélté nem formálódott. Most kígyóként pedig készen áll, hogy mérgét az átkozott falusiakba fecskendezze. Felkúszott hát a bogrács forró oldalán, majd platty, a rotyogó slambucba vetette magát. Ott aztán – mint féreg az almában – ficánkolni kezdett: a szalonnás tészta szép lassan mind hozzá tapadt, és egyre erősebbnek érezte magát, ahogy teste felduzzadt az öreglebbencstől.

Az evezőlapát most koccint a kondérral, a polgármester pedig bejelenti: – Vályúhoz anyaszomorítók! – A falusiak rögtön tányért ragadnak. Akinek nem jut, a saját fejtetőjét kapja le, kiborítja tartalmát a földre és azzal állnak a sorba. Ám mikor a polgármester nekikezdene szedni, a bogrács rázkódni kezd és egy több méteres, sápadt tészta-polipkar nyúl ki a gőzölgő öhön-kupacból, megragadja a kanalat és mint egy fogpiszkálót, kettétöri. Micsoda rém: tapadókorongjai cuppogó kagylótészták. A szétrepülő faszilánkok berepülnek a polgármester tátott száján, akit máris felkap a szörny-csáp és egy vályog-falhoz lapít. A fickó paradicsomként pukkan szét a vakolaton.

– Belzebub bebújt a slambucba! – sikolt fel egy asszony, mire mindenki vetni kezdi a kereszteket a földbe. Ám hasztalan: a méretes démon kikászálódik a forró kondérból és üldözőbe veszi a népet s arra, ahogy kinéz, szavak sincsenek. A dolgot lehetetlenség volt leírni – nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő tésztametélt-csápokkal imbolyogva ide-oda. Körvonalai homályosan emlékeztetnek az emberére. A tészta-gólem legalább öt méteres, a lebbencs-pikkelyes testen húsos fej imbolyog, arca kusza lábasfejű karok zűrzavarából áll. Karját hegyes tészta-karmok ékesítik, azokkal hasítja fel a zavarodott hangyaként rohangáló falusiak gyomrát. A gyümölcsként kiforduló belsőségek egyből hozzáfőnek gőzölgő markához.

– Képtelen vagyok ellenállni, olyan jó az illata! – Egy férfi máris a végzetébe sétál, és többeket megigéz a húsos slambuc bukéja. De előkerülnek a vasvillák is: a lebbencs-démon kutyaként rázza magát, és kirepülnek a testébe állított villák, vele együtt kövér cseppekben terül szét a forró zsír, amely leégeti az arcokat a koponyákról.

– Láttam a rossz torkot, láttam a rossz torkot! – Köpködi a szavakat egy megfőtt fejű kislány, a nedves gőztől összeaszalódott már a pofija (hirtelen megöregedett tészta-polipkar évben). – Láttam a poklot abban a torokban – lassan kelt és duzzadt, mint egy vekni – ott nyújtották a bűnös lelkeket – a szenvedés hullámtörése – az inak nyúltak és elpattantak mint a nyers tészta – cérnametéltként kavarognak valami zavaros lében a sikoltozó hangszálak s azt zabálták a lebbencs-szárnyú angyalok. Láttam a poklot! Soha többé nem hunyom le a szemem!

Azzal a főtt fejű lány a szemhéjához nyúl és egy egyszerű mozdulattal letépi a szeméről. A gigantikus lebbencs-szörny felugrik a templom-toronyra, és kitakarja a napot. Árnyékában a falusiak azt kántálják: – Láttuk a poklot, soha többé nem jön már a szemünkre álom! – Sorban tépik le szemhéjukat és egy bográcsba dobják. A bőrdarabkák egymáshoz tapadnak s lassan főnek a kondérban – később tányérokba szedik a szemhéj-slambuct és tágra nyílt véres szemekkel zabálnak. Könnycsatornájukból mint habarcs csorog a földre a szétfőtt tészta – pillantásuk szakadt, zsíros vitorla.