A feleségem szerint káros lehet a magzatnak, ha folyton egy pénisz bökdösi, ezért nem hajlandó szeretkezni velem terhesen, csak ha előtte kivesszük a babát. Egy pohár vizet tartunk tehát az éjjeliszekrényen – abba tesszük a magzatot. Mivel a baba pár hetes, kényelmesen megfér benne – úgy fest, mint egy rózsaszín babszem aprócska szemekkel. Még egy ronggyal is lefedjük, hogy ne lássa, mi folyik az ágyban. Az aktus után persze minden alkalommal visszahelyezzük a gyereket: nem hiszem, hogy testen kívül képes lenne növekedni, máskülönben meg hajlamos vagyok éjszaka meginni az éjjeliszekrényre kikészített vizet.
Egy nap azonban bekövetkezik a tragédia: tudtam persze, hogy a reggeli szex nem jó ötlet – hisz akkor csak kapkodás van, és lám tényleg – a feleségemnek mindössze pár perce maradt reggeli előkészületeire, s ahogy elrohant a munkába, az embriót ott felejtette a szekrényen.
Gyorsan kell döntenem, hiszen én sem késhetek el a munkából: csak nem hagyhatom ott a pohárban, talán meg is halna, ha testen kívül lenne estig. Az egyetlen megoldás, ha addig én csinálok neki helyet a testemben. De nincs méhem. A seggembe meg csak nem dughatom fel a szemünk fényét. Le sem nyelhetem. Végső elkeseredésemben letolom a nadrágom, a makkomra teszem az aprócska rózsaszín babot és ráhúzom a fitymám. Tessék, addig is meleg lesz neki és nyirkos – csak meg ne feledkezzek róla és el ne hagyjam valahol, semmi kedvem egy piszoárból kihalászni a gyerekemet. De a félelmem alaptalan: az embrió nem hagyja, hogy megfeledkezzek róla – igazából nagyon is kellemes érzés, ahogy a fitymám alatt mocorog – de ezt még magamnak se akarom bevallani, valószínűleg rossz apává válnék tőle. De hirtelen ismét tinédzserré válok, aki a nádasban letolja a nadrágját és mocorgó csonti kukacokat rejt a fitymája alá. Nincs ezen mit szégyellni – minden horgász fiú ezt csinálja: néhányan az egész gilisztás dobozt az alsójukba borították, kamaszként mindenki rejtegetett a párnája alatt egy konzervdobozt teli ficánkoló légylárvákkal. Reggel száradó féreg-nyálka a takarón… És nagybácsikám hitetlen, kőszobor arca, ahogy azt mondja, kezében a horoggal: – Már megint felborítottad a dobozt, azért nincs egy kukac sem, mi? – Bajszáról izzadtság csepeg a nedves iszapba, összeszűkült szeme gonoszul csillan az üregben, én pedig a legszívesebben máris a föld alá süllyednék: érzem, ahogy az öreg átlát rajtam, ahogy azt üzeni tekintete: tudom én, hogy ott mocorognak a kis rohadékok a gatyádban!
Rémálmaimban aztán újra megismétlődött a jelenet – de olyankor mindig lebuktam: egy ficánkoló féreg utat talált magának és kipottyant a nadrágszáramon, én pedig porig sújtva álltam nagybácsikám előtt. De a valóságban ez sosem történt meg: helyette közölte csak, hogy menjünk haza, hiszen csali nélkül nem lehet pecázni, s nem szólt többet hozzám az úton. A hideg vert ki ezután, valahányszor horgászni hívott. Megfogadtam, hogy leszokok a kukacokról. De ahogy nekikezdtünk horogra tűzni a csalit és megpillantottam a kis mocorgó férgeket, egyből megszólalt bennem a kisördög. Hamarosan ismét a nádasban találtam magam, az apró fehér férget a makkom alá szorítottam és ráhúztam a bőrt: s máris örömkönnyek szöktek a szemembe.
Évek óta először jut ez most eszembe. Nagybácsikám szigorú, mindent tudó arca kifakult az idővel. Házas ember vagyok, így pecázni sem járok már mióta. Eldöntöm hát, hogy kisurranok a munkahelyi vécébe, és kiveszem a magzatot a fitymám alól. Ez mégis csak a gyerekem, a francba is. Majd kerítek egy kávéspoharat, és délutánig el lesz benne valahogy.
A vécébe toppanva a piszoárhoz lépek, mintha csak vizelni készülnék. Lassan hátrahúzom a bőrt a farkamról, és büszke mosoly terül szét az arcomon, ahogy megpillantom az izgő-mozgó kis rózsaszín ebihalat. Óvatosan a két ujjam közé csippentem. Ám ekkor egy súlyos, nehéz kéz hull a vállamra. Rápillantok: a sűrű, kék erekkel beszőtt kérges kéz kényelmetlenül ismerős. Nem, ez lehetetlen, gondolom. De ahogy megfordulok a nagybácsikámat pillantom meg, ott áll a hátam mögött. A kezében pecabot. Szigorú arccal néz rám, szemében megvetés csillan. Kopott, kifakult inget visel, a döglött halak bűze árad pórusaiból.
– Tudtam én, hogy innen fúj a szél! – dörög, bajsza két hízott csápként táncol a dohánytól megsárgult száj körül. – Még hogy meglépett a csali…
A legszívesebben a föld alá süllyednék. Ismét kiskamasz vagyok, pipaszár lábaim reszketnek. Majd belém villan: de hiszen már felnőttem. Az pedig ott nem egy kukac, hanem a gyerekem. Szóra nyitnám a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Csak tátogok, mint egy kifogott hal. Akkor is csak nyöszörgök, amikor a nagybácsikám kicsavarja ujjaim közül a rózsaszín magzatot, és feltűzi a horogra. Az embrió némán vergődik, ahogy beléfúródik a fémkampó – vörös vér buggyan ki gyönge oldalán.
– Soha többé nem viszlek el pecázni! – dörgi s otthagy.