A fél karomat odaadnám egy forró fürdőért, de az utóbbi időben csak langyos víz csordogál a csövekből. A bojlerszerelő jót nevet, amikor meghallja, hogy az elavult Ku-Klux-Klan rendszer fűti a vizet a lakásban. Azért felnyitja a KKK bojlert és belekukkant: első pillantásra minden oké odabenn. Pár centis fehér csuhás fickók toporognak a fűtőtérben, egy fémcső pedig sorban adagolja nekik a hüvelyknyi néger manusokat. A felgyújtott színes bőrűek lassú lángon melegítik a tartályban a vizet.
– Ócska amerikai fejlesztés. Senki sem használ már ilyet. – Legyint a szerelő. – Néhány év alatt csökken bennük a lelkesedés, és romlik a teljesítmény. Magának is valami stabilabb rendszerre lenne szüksége!
Végül megállapodunk, hogy beszerel nekem egy égő csipkebokrot. Az utóbbi időben alaposan ellepték a várost, főként a zsinagógák környékén fogdossák őket össze a sintérek. Az elején nem nagyon tudták, mire lehetne használni őket: elszállították őket a kutyamenhelyre, próbálták tanítgatni őket, hátha átugranak egy vizes karikát vagy valami, de végül belátták, egyedül fűtésre lehet őket használni, arra viszont kiválóan.
– Ég, de sosem hamvad el. Sokat kuruttyol mondjuk valami szent földről, de ezt leszámítva nincs vele baj. – Vakarja meg a hónalját a szerelő. – No és mivel erős megújuló energiaforrás, rákötjük szépen a radiátorokat is és a néger-vezetéket el is felejtheti.
A kukába kerül hát a jó öreg KKK bojler.
– Menj, elküldelek téged a fáraóhoz, hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból! – dörgi a lángoló csipkebokor, miközben a szerelő betuszkolja a bojler fűtőterébe. Néhány perc múlva forró, gőzölgő víz tör elő a csapból. Nem győzök hálálkodni a szerelőnek. Az figyelmeztet, hogy meglépett néhány apró Ku-Klux-Klanos, ezért jobb, ha felállítok a lakásban egy-két egércsapdát. Megfogadom a tanácsát: csalinak a fogóba újságból kivágott afroamerikai embereket teszek. Néhány óra multán csapdába is esik egy: a kis mitugrász egy benzines kannával a kezében vergődik a rácsapódott fém alatt, és összevérzi szép fehér csuháját. Gondolkodom, mihez kezdjek vele, végül eszembe jut, hogy elégetem: kinyitom hát a bojlert. A belső fémajtaján ott díszeleg Mózes szénrajza. (A szerelő szerint a csipkebokor jobban teljesít, ha van kihez beszélnie.)
– Én vagyok a te atyáidnak Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene! – motyogja a csipkebokor, én pedig a tűzbe hajítom az aprócska fickót. Hirtelen felcsapnak a lángok: a radiátorok kétszeres intenzitással kezdenek izzani, valóságos afrikai forróság lengi be a lakást.
Ez már döfi – döntöm el. Próbálkozom aztán mással is – papírral, megmaradt kis négerekkel, de csak a KKK-sok működnek. Mintha a lángoló csipkebokor egyedül a mocskos kis fickóktól izzana. Naná, hisz ez itt a haragos Isten, aki tűzben forgatja a bűnös lelkeket. Az elkövetkezendő órákban valóságos KKK holokausztot rendezek: az összefogdosott aprócska csuhásokat egy laza kézmozdulattal a pokolra küldöm, amitől kellemes nyári forróság köszönt a lakásra. A bojler hangosan kattog – az oldala szinte lángol, de én szeretnék egyet szaunázni az otthonomban. Kivagdosom tehát Martin Luther King fotóját egy régi történelemkönyvből és a rágcsáló csapdába teszem: pár perc múlva már az egérfogóban vergődik három fehér kísértet, azt kiabálják: – A dél újra feltámad!
Szuper – körbecsavarok magamon egy törülközőt, és a haragos csipkebokorba hajítom őket. De talán a jó isten se bír ennyi szarházival. Ebben a pillanatban a bojler valósággal a képembe robban: a forró lökéshullám a hátamra fektet. Füst és fekete korom ölel körbe. Hihetetlen, hogy túléltem. A hajam ugyan megpörkölődött – az égett szőr fanyar illata tölti be az orrom, de legalább élek. Ebben a pillanatban a megmaradt néhány KKK-s előkúszik egy szekrény mögül, kezükben gyufaszál méretű lángoló fáklyák.
– Süssük meg a niggert! – cincognak. Először nem értem, miről beszélnek, aztán rádöbbenek, hogy a korom teljesen sötétre színezte a bőröm.