Elhatározom, hogy építek egy hóembert, csakhogy megöljem. Sosem öltem még hóembert, és tudni akarom, milyen érzés. Délután összegyúrom tehát a hófickót, majd izgatottan várom az estét, hogy meglepjem álmában. A konyhafiókból kihalászott régi szeletelő kést forgatom az ujjaim között. Majd amikor éjfélt üt az óra, kilopózom az udvarra. A hópasi mögé érve szurkálni kezdem. Hideg dara fröccsen az arcomra. Hamarosan nem marad más belőle, csak egy felismerhetetlen fehér kupac. Különös mód nem érzek elégtételt. Visszaosonok a házba. A kést forró víz alatt megmosom, és a kukába hajítom. Majd lefekszem aludni. De nem jön álom a szememre, emészt a bűntudat.
Hajnalban nem bírom már tovább,építek egy újabb hóembert. A rendőrjelvény a mellkasán egy csillogó konzervdoboz tető. Feladom neki magam. Gyorsított az eljárás – fél órán belül már a börtöncellámat építem. Sok hó kell hozzá, még a szemközti udvarról is lopok, aminek nem örülnek a szomszéd gyerekek. De úgy gondolom, a törvénnyel még a szomszéd gyerekek sem szarozhatnak.
Most itt ülök, néha a jégcsap rácsokat nyalogatom és várom a feleségem – akit én építettem még a cellába költözésem előtt –, hátha becsempész néhány gyufát vagy valami. De nem hoz. Áll csak a jégrácsokon túl és gonoszul vigyorog rám korommal festett szájával. Hülye kurva. Építek néhány kemény kötésű hófickót inkább, akik megvernek, amikor az őrök nem figyelnek. Vérem fel nem fedezett kontinenseket rajzol a hóra. A közös zuhanyok után napokon át olvadt jégcsapot szarok. Meleg ételt nem kapok, mert szökésre alkalmas eszköz. Nem bírom ki tavaszig. Többször is megpróbálom felakasztani magam, de a hóból gyúrt kötél hideg porrá foszlik a torkom körül. Mindegy is, talán már építik valahol a villamosszéket nekem. Utálom a telet.