Az érzelmeim hátráltatnak a karrieremben – elhatározom hát, hogy kiadom albérletbe a limbikus rendszerem megfelelő részét. Csakhamar jelentkezik egy nő, aki jobban akarja szeretni a gyerekeit – elmondása szerint nem sokat kaptak eddig. Két kölyke van mindössze, nem gondolom, hogy túlságosan lelakná a helyet – de ha mégis, kit érdekel, ha végre megkapom az előléptetést, a legkevésbé az érzelmeim fognak hiányozni. Aláírjuk tehát a szerződést és varázsütésre kihűl a lelkem.
Az elkövetkezendő hetekben végre dupla erőt fektetek a munkába – nincs több elkalandozás, nincs több telefon a rokonoknak, nincs több szíveségből végzett segítség, egyedül a pénzre koncentrálok. A hatodik hónapban különös fájdalom kezd kínozni a gyomrom körül. Orvoshoz megyek, aki beutal ultrahangra. – Gratulálok! – lelkendezik a doki. – Önben egy sportkocsi növekszik! Igaz, akkora csak még mint egy matchbox, de szépen fejlődik!
Hazafelé veszek egy üveg pezsgőt. Lám, a sok befektetett munka megérte – csak összejött a luxus autó, amire mindig is vágytam. Már csak ki kell hordanom. Hetente visszajárok ultrahang vizsgálatra. Szépen fejlődik az automata sebességváltó. –Egy lamborghini lesz! – Veregeti meg a vállam a doki.
De ahogy nő bennem az autó, egyre nehezebben mozgok. A szerveim fájdalmasan csusszannak félre, hogy terepet adjanak a kocsinak. A doki szerint előbb-utóbb kifordul belőlem és onnanstól kezdve a testemen kívül fog tovább fejlődni a jármű. Ez néhány nap múlva el is kezdődik: reggel arra ébredek, hogy a lepedő körülöttem tiszta vér, a hasam pedig felszakadt és egy fényes lökhárító nyomakodik elő a sebből. Lágyan cirógatom a hideg fémet, ám hiányérzetem van. Mintha mégsem érezném azt az elégedettséget, ami egy luxus autóhoz automatikusan jár. Majd csakhamar rádöbbenek, mi lehet a gond: nem szeretem a kocsit. Egyáltalán semmiféle komoly érzelem nem fűz hozzá. Persze. Hiszen kiadtam albérletbe a limbikus rendszerem és most az a nő a gyerekeire pazarolja az értékes szeretetem, ami a kocsimat illetné.
Eltántorgok tehát a nő lakására. A gyomromból kiálló növekvő autó elejéről vér csöpög a betonra, ahogy az utcán botladozom. Mikor nagy sokára odaérek és becsengetek, két pirospozsgás képű kisfiú nyitja ki az ajtót. Amikor betessékelnek, egy pénzzel teli borítékot dobok az asztalra az anyjuk elé: – Itt a bérleti díj, plusz egy kis bónusz. Kérem vissza a szeretetem!
– De hát aláírtuk a szerződést! – habog a nő. – És a gyerekek… Még sohasem voltak ilyen boldogok! Csak nézzen rájuk! Tényleg ragyog az arcuk, de cseppet sem hat meg a dolog. Jó ideig elvitázunk hát, de nem jutunk semmire. Végül kiszakad belőlem: – Ha nem adja vissza a szeretetet, elgázolom a kurva kölykeit! Nincsenek érzéseim, képes vagyok rá! – A nő eltátja a száját, de láthatóan nem hisz nekem. Széttárom tehát a ruhám és felfedem a hasamból kiálló véres kis lökhárítót. Majd a motorbőgést kezdem utánozni a számmal és üldözőbe veszem a kölykeit: fel és alá rohangálunk a konyhában, brüm, brüm, hörgök, miközben az anya azt ordítja: – Gyilkos! Gyilkos!
Ám a kurva kölykök túl gyorsak. Sohasem hittem volna, hogy két taknyos pulya képes lehagyni egy lamborghinit. De ekkor remek ötletem támad: benyúlok a gyomor-sebembe, és tapogatózni kezdek. Ujjaim már a vezetőtérben matatnak. Megkönnyebbülök, amikor sikerül kitapintanom a slusszkulcsot – még szerencse, hogy már kifejlődött.
– Most végetek, kis patkányok! – sziszegek, ahogy elfordítom az indítót. A mini-kocsi felberreg, kerekei mélyen bennem felpörögnek és éles fájdalom hasít belém, ahogy a pörgő gumiabroncsok turmixként kezdik pépesíteni a belszerveimet. Majd az autó nekilendül és valósággal kiugrik belőlem, magával szakítva a beleimet és néhány furcsa szervet, amit fel sem ismerek. A világ elhomályosul, de még látom, ahogy a két kölyök félreugrik a kicsapódó kocsi elől – nincs is túl nehéz dolguk, hiszen akkora még csak, mint egy kis műanyag teherautó, amivel a homokot szállítják a parkban a kisgyerekek. Leendő luxuskocsim a falnak csapódik és törötten a padlóra hull. És vele együtt én is meghalok. De ez különösebben nem ráz meg, hiszen a limbikus rendszerem nélkül képtelenség szeretni magam vagy akár az életet.
Mivel teljesen halott vagyok, már nem látom, ahogy délután a gyerekek a hideg konyhakövön térdepelnek és egy felmosóvödörbe pakolják a szerteszét heverő véres cafatokat, miközben anyjuk rezzenéstelen képpel szív egy cigarettát és fújja rájuk a füstöt.
– Gyorsan, gyorsan, különben nem kaptok vacsorát! – dörög. A kölykök most talán azon gondolkoznak, vajon ha elpusztul egy limbikus rendszer a világon, hová párolog belőle a szeretet.