Komor Zoltán Blog

van valami a levegőben
egy öregasszony halott galambokat gereblyézik
az udvaron
szárítókötélre akasztott tűzcsóvák
a készülő apokalipszis legbiztosabb jele
a szomszéd tornácon kitömött isteneket bálványoznak
szurkot csavarnak ki a bibliából
ámulnak-bámulnak
tátott szájukba beköltöznek a denevérek
odabenn töviságból hajtogatott vállfákkal
telipakolt szekrény sikoltozik

és jön máris a négy lovas
elöl vágtat fehér paripán a kinevetett próféta
papírról felfeszített sorait íjazza
az emberek szívébe
szájában kigyulladt toll ami egyenes vonalat húz
a légbe
remek szárítókötél ez amire pucér angyalkák
csipeszelik a bűnösöket
a szájukból kivett arany fogsorokkal

mögötte vörös paripa fújtat
lábai nincsenek lánctalpakon gurul
szemei kipeckelt gránátok
a hátán meztelen kisfiú
játékpisztolyt forgat kövér ujjai
körül
bumm bumm! – mondja
és kihajtanak a tűzrózsák

hátrébb girhes vénasszony rajta
egy csúzlis kövér fickó baktat zsírosakat fingik
miközben az asszony földre potyogtatja
sárgult fogait
a fickó néha lehajol a csúzliba tesz egy-két
fogat és lődözi az emberek nyakába
valami rohadt darázs megcsípett! – mondja egy vak fickó
azzal megkordul a gyomra és megeszi vezető kutyáját

leghátul baktat a legrohadtabb
egy felvágott hasú paripa amiből megállás
nélkül potyognak a belek
férfiak nők és gyermekek érkeznek
elrágják a zsigereket mindenkinek jut
egy jó két méteres darab
majd elbaktatnak vele hogy felkössék maguk
a paripa lovasa egy keselyűcsontváz
karmai közt poroló
azzal üti az akasztottakat
a testből kiszállt bűnök viharfelhőkké csomósodnak az égen

megindul a sáskaeső
miközben füzetszárnyú
angyalok egymás hátát lapozgatják oly vehemensen
hogy szakadnak a lapok s a fecnikből próbálják
rekonstruálni a szöveget
daluk így szól:
„halálos sebek imádák a fenevadat
hét feje és tíz füle vala
párducz a tengerből hatalmassága sátor
az oroszlánok bélyege a bárány hadakozik
a sárkánnyal
káromlás a korona
és cselekedjék hatalom
szarvain tíz az ő szája
halálos sebe szám
halálos sebe szarva korona
a korona sebek!
tüzet adaték néki
halálos a hatalom szarvain tíz néki imádják sebek
imádják őt
hatszázhatvanhat”

a 6alom 6lövetűje 6ástalanul
fityeg lába között
a koronák medvecsapdaként csapódnak
a királyok homlokán
bennszülött törzsfőnökökre dőlnek
ősi istenek kőszobrai
máshol egy fingásra politikai szél kezd fújni
és szavazócédulákra hámozza az elnököket
fecnikként suhannak
az iratmegsemmisítő felé

egy öregasszony
a köd fehér lepedőjéből mossa a vért
ajkáról tócsákba csöpög
a hozsanna
odébb pucér fiú a négy
kikötött paripákat csutakolja
forró szurokkal
a kocsmában a lovasok eközben egy pohár
whiskey-vel koccintanak
erre az indigópapír végítéletre
amelynek a múlt próféciái támaszkodnak
feketére maszatolva a jövőt

vannak
akik istent próbálják engesztelni
(valaki felveti hogyha klónoznák több példányban Krisztust
többször is feláldozhatnák és sokszorosan bocsánatot nyernének
az emberiség bűnei – persze a klónozás nem keresztényi dolog
emiatt rögtön meg is kövezik az ötletgazdát)
a bűnbánók
fehérre mossák a könyveket
televíziókat áldoznak a szenthegyen
vagy időutazásért imádkoznak
hogy még csecsemő korában fojthassák meg Darwint
végül beérik azzal hogy kínozni kezdenek
egy állatkertből szökött csimpánzt
a cél addig pofozni az ostoba majmot
amíg le nem tagadja a rokonsági kapcsolatot az emberrel
eközben
az evolucionisták elölről kezdenének mindent
leborotválják a majmokat és a szőrükben
henteregnek hogy aztán felmásszanak a fára
és szarral dobálják egymást
a pucér makik megvilágosodnak a fa alatt
makogva lebegnek be a nirvanába

durr kicsapódik a pokol ajtaja
és előbújnak odvaikból a szörnyek
ördögfiúk maszturbálnak kénsavat lő farkuk
halott csecsemőket tologatnak egy sakktáblán
a pokol kakasfejű démonjai
kukorikú! – lecsípik az égről a napot
a szoborkrisztusokat nukleáris töltetekhez kötözik
amik gágogva angyal szárnyakon repülnek távoli országok felé
koporsóból kihajt az égő kanóc
lángszirmait tépkedik a gonosz szellemek
nem szeret nem szeret
varangyok ugrálnak egy elpusztult nemzet
sárba áztatott zászlaján
a lobogóra gyűlt döglegyekre vadászva
a lestoppolt villámoktól felforr a koponyákban
őrizgetett szurok
ördöghajcsárok dolgoztatják az élve megnyúzottakat
sóbányákban
máshol
a piranha-pénztárcák lerágják az ember ujjait
lézer sugarakat lő egy óriás imádkozósáska
szeme ahogy régi filmzenére buszokat tapos
a világ köldökébe dobott kavicsok
néhány lehullt meteorit lábat növeszt és üldözni kezdi
a makacs túlélőket

súgólyuk nő benne kopott bilin a próféta kuporog
kezében a végítélet forgatókönyvének lapjai
zsírkrétával készült gyerekrajzok egymásutánja
néha a bilibe nyúl és szaros ujjaival
kiegészíti a rajzokat

a lócsutakoló fiú a vödör szurokba
fojtotta magát
egy öregasszony is lefekvéshez készül
paplanként húzza magára a kiöblített ködöt
párnájában döglött galambok tolla
elalvás előtt még köszönetet rebeg istennek
amiért hagyott időt elfáradni

az űrben már expresszvonatok lebegnek
a kísértetek jegyeiket kutatják
a buddhistáknak van csak bérletük
az utasok
kinézve az ablakon még látják
ahogy megáll forogni a planéta
hatalmas repedés fut végig az oldalán
és egy madárfióka dugja elő belőle a fejét
éhesen csipog a fekete semmibe
várakozóan forgatja fejét

A kispróza megjelent az amerikai Wilderness House Literary Review -ben.
_______________________________

Különös karaván botorkál a sivatagban. Elől köntösben férfi lépked, hosszú szakálla leng a forró szélben. Gyeplő a kezében, a gyeplő végén áldozati bárány kullog, melynek száját bőrszíj szorítja össze. Az állat hátán aprócska fiú ül, a rábízott kés élén meg-megcsillan a sivatagi nap.

Hosszú az út, a próba útja. A fiúnak úgy tűnik, örökkévalóság óta vannak rajta. Szörnyű éhség gyötri. A gyomra megállás nélkül korog, hallja apjának gyomorkorgását is, aki már rég nem törődik ezekkel a böjti kényelmetlenségekkel, gondolataiban most is Istene előtt áldoz.

A gyermek nem bírja tovább, késével vékony szelet húst nyes le a lépkedő állatból. A bárány fájdalmasan nyüszög, de hangosan bégetni képtelen a száját szorító szíj miatt Haladnak tovább a sivatag közepén fekvő lapos, áldozati kő felé. A kisfiú szája vértől vöröslik, patakokban folyik végig soványka felsőtestén, miközben falatokat harap ki a friss, nyers húsból. A bárány egyre bizonytalanabbul lépked, mélyvörös vonalat húz maga után a homokban. A fiú elég nagy már ahhoz, hogy tudja, az életét kockáztatja. Apja kérlelhetetlen, ha isteni áldozatról van szó. Ha az állat nem bírja ki a szikláig, képes lesz őt fektetni az áldozati kőre, hogy az Istennek ígért élő áldozatot felmutathassa. Éhségét mégis képtelen legyűrni, újabb falatokat nyes ki a bárányból, amely talán máris összeroskadna, ha az apa nem rángatná a cél felé.

Talán nem is létezik az a kő – nyugtatja magát a fiú. – Talán ez egy olyan út, amelynek sosem lesz vége. Éhes vagyok. Ki kell elégítenem az éhségem.

A bárányban pislákol még az élet, amikor a fiú úgy érzi, sikerült elűznie az éhségét. De most újabb érzés kínozza. Talán még az előbbi éhségnél is rosszabb, mardosóbb. Ezt az érzést nem tudja semmivel elűzni. Hogy végérvényesen, menthetetlenül elbukta a próbát.

*

Az édesanya elkészül a vacsorával. A sült bárány már az asztalon. Telnek a percek, az asszony csak ül az asztalnál, fél szemmel a nyitott bejárati ajtót figyeli, és arra gondol, hogy férje és fia idejekorán indultak a sivatagi útnak, tehát hamarosan haza is kell térniük. Alighanem farkaséhesek lesznek. Telnek az órák, a bárány lassan kihűl. Fájdalmasan korog a nő gyomra, vágyakozva ránéz az asztalon heverő húsra. Nem tud ellenállni a kísértésnek, aprócska falatokat kezd lecsipegetni a csontokról, épp csak annyit, hogy ne legyen feltűnő a hiány. Hamarosan belefeledkezik a falatozásba, a terítőn halomba gyűlik a lecsupaszított csont. Szeme közben újra és újra a bejárati ajtó felé vándorol, bűntudat csillan meg benne, a szíve ilyenkor gyorsabban és hangosabban ver, de nem törődik vele. Egy idő után azonban képtelen elviselni a nyitott ajtó látványát. Feláll, odasiet és ráfordítja a kulcsot, hogy nyugodtan folytathassa a lakomát.

Az asztalra hajigált csontok egy gyermek csontvázává állnak össze.

Aznap reggel ismét a ház recsegésére-ropogására ébred a lány. Szeme rögtön felpattan, gyorsan körülnéz a hajnali fénnyel kibélelt szobában. Az ágy előtt álló asztalból ki és beugrál a fiók, odakinn az előszobai vitrinben egymásnak koccan sok-sok porcelánangyal: néhány korábbi rengésből született repedés tovább szélesedik rajtuk, végül csilingeléssel hullnak le a hátukról a kis kerámia-szárnyak.

Itt a szomszédfiú! - tudatosul rögtön az ébredőben, az álom poros molylepkeként röppen ki könnycsatornáiból, köröz párat a levegőben, majd elbújik az ágy alá. A lány szíve pedig izgatott verdesésbe kezd bordakalitkájában, hiszen már hallja is az óriáslegény mély, zengő hangját, amint az udvarról kiabál: - Szomszédasszony, szomszédasszony! - dörgi. - Adja elő a lányát most rögtön, hadd vigyem magammal! Ne fordítsa rá a kilincset! A szívemben sáskák tülekednek, hallani szöszmötölésüket! Felzabálnak mindent, amit odabenn találnak, majd kiszöknek belőlem, ha már nincs mit enni, és felfalják a világot!

Talán majd most, talán most - biztatja magát, gyönge kezével a lepedőt gyürkészi. Majd kipattan az ágyból, odaszalad az ablakhoz, és kinéz. Megpillantja a szomszédfiú körvonalait, ahogy magasan a házuk fölé tornyosodik: hatalmas egy legény, annyi szent, a fején kalap, amin antennaként toll meredezik, a toll vége az égen átúszó bárányfelhőket csiklandozza, amitől azok kacagásba kezdenek.

- Úgy mardos a szerelem, szomszédasszony! - veszi immár könyörgőre az óriáslegény. Hangja távoli hegyeket tologat. Marka izgatottan tárul és záródik, mintha csak a valóság abroszát gyürkészné.

Igen. Talán most - mondja ismét magának a lány, de hiú remény, hiszen máris kirohan a házból az anyja egy seprűvel, és ütni kezdi vele a fiú lábujjait, amik akkorák, mint a földre fektetett liszteszsákok. - Nem takarodsz innen, te dióféreg! Mondd, hányszor kell még kiraknom egetverő szűrödet? Mondtam már, hogy nincs eladó sorban még ez a lány, remek hasznát veszem még a háznál! Menj innen, és ne gyere vissza többé! Majd ha a kifordulnak a libák, majd ha lepereg a győzelmi ónmáz álmaimról, akkor viheted őt magaddal! Addig csak söprögessen!A lány saját maga ölelésében az ablakon túl: elfogja a vacogás, amikor anyjára néz. Micsoda hárpia! A szeme két parázsló kő a rút arc ráncszövevényében. A legszívesebben így kiáltana felé: - Maradjon végre csendben! Én most elmegyek ezzel a fiúval, szépen felülök a vállára, és átlépjük együtt a határvonalakat! Átgázolunk mindenen, ő és én!

De nem, nem. Nem szól egy szót sem. A szomszédfiú veri még egy ideig a házat: a lehulló cserepek szerte az udvaron, még a kémény is felborul, a kieső téglák rovarlábakat növesztenek és gyorsan elbujdosnak, akár a fénycsóvába került csótányok. Majd véget ér a felfordulás: a fiú mélyet sóhajt, és méteres lépésekkel elindul haza. A föld reszket alatta, a lány pedig könnyes arccal bújik vissza az ágyba, hogy a fejére húzza a takarót. Pár perc sem telik bele, és már az anyja kopogtat a hálószoba ajtaján: - Megint itt volt az a kurafi! - morogja. - De elkergettem, el én, egy percig se félj! Nem hagyom, hogy elraboljon az a csirkefogó! Alszol még, te lány?

Nem válaszol. Kihúz a párnájából két fehér tollat, és a fülébe dugja. Majd tényleg visszaalszik.
A felhánytorgatott homlokok hullámzása: a libák egy szárítókötélről lehullt kendőn veszekednek odakinn. A házban a lány kezében jár a seprű: ahogy forog, és sepreget, porfelhő kavarog körülötte. Ebben a koszködben olykor a ház fölé magasodó fiú alakját véli felfedezni, amitől kacagni kezd. Ám rögtön áthatol a felhőn testetlen, gonosz szellemként anyja rekedtes hangja is: - Gyorsabban, te lány! Tiszta rumli ez a lakás! Lehullt vakolat mindenhol, törött poharak, tányérszilánkok! Fel fogják sebezni szép talpunkat!

- Igenis édesanya! - mondja. - Máris édesanya! Azonnal édesanya!

- Ha nem lenne ez az átkozott szomszédsuhanc! - morog az öregasszony egy hokedlin kuporogva a sarokban. Az orra és a füle között pókháló fonal feszül. - Könnyebb lenne az életünk, az már hót biztos! Micsoda pózna...

- Könnyebb lenne... édesanya!

- Majd akkor adlak oda neki, amikor az égetett váza lehűti a lakást! Na! Dalolj valamit, te lány, nem bírom már hallgatni, ahogy a seprűszálak kaparják a földet.
- ...egy vonatra száll szívem ezerszer is a szerelemtől... szembejössz az évek során... egy darabig még megdobog... és a végtelenségig... a végtelenségig...

Takarítás. Lassan csörgedez a délután. A kulcslyukakból kihullnak a rég lerágott, szájban megforgatott és kiköpött körmök. Kukacként vergődnek a padlón. A lány később odakinn fekszik az udvaron, a szomszédfiú egyik hatalmas lábnyomában.
- Drága, drága láb az, ami ezt hátul hagyta! - suttogja az égnek, szavaitól felszakadoznak a felhők. De mögöttük már ott tátog az éjszaka. Visszatér hát a házba, és behúzza maga után a fürdőszoba ajtaját. Vizet önt egy kopott szélű lavórba, és előveszi a ruhájában rejtegetett borotvapengét.
- Szép simára, azt szeretik a fiúk... - suttogja magának, és már a hosszú lábait szappanozza. A combján végigcsorog a hab, majd útjára indul a rozsdás penge, le és fel, fel és le, sorra vágja el az aprócska szőrszálakat. A víz tetején úszkáló habfelhőkben ragadt vonalkák. A habpamacsok keringője, ahogy pancsikolnak a lány talpai.

- Szomszédfiú... - Nyalja meg az ajkát a lány, mire a habfoltok apró hattyúkká változnak. Szárnyukkal csapkodnak, hosszú nyakuk kígyóként tekereg, miközben körbeússzák a lány nedvesen csillogó lábait. - Ó, ó, te szomszédfiú.

Behunyja a szemeit, látja maga előtt az udvaron álló óriás körvonalait. Érzi izzadtságának átható szagát. A nap előtt áll, így csak az alakját látni. Sötét domborulatra lesz figyelmes a nadrágján.
(Micsoda pózna.) Ujjai a lába közé csúsznak, és halk sóhajtozásba kezd. A lavórban kavargó hattyúk felröppennek a vállára. Néhány toll kihull szárnyaikból, és megtapadnak a lány combján.
Kirepül az álom molylepkéje az ágy alól. Poros szárnyai az ágyban fekvő lány arcát simítják. A besütő hold kéken csillan a takaró alól kidugott sima lábon. Eláztatja a szőnyeget a szoba vére. A falakból ősi szurok csordogál. A felakasztott csönd görcsei. A lány álmában a szomszédfiú széles vállán ül: puha lábait lógatja, néha megsimítja a legény fülét, és ezt suttogja neki: - Mezők és zátonyok... Érzem, ahogy lelkem a szabadság csiklandozza! Ó, te legény! Még a nevedet sem tudom, a szívem mégis rég a tiéd!

A fiú csak kuncog ezen, és tovább lépked. A lába alatt az úton széthajigált seprűk ropognak. Szilánkokra törnek talpa alatt.
A tükörkép erezete. Tojássárga csorog az ablakon. A ludak elhagyják csőrüket, az éj kéziratából kihullnak a betűk.

Reggel van - ablakokat nyitogatnak: - Gyorsan, gyorsan, a hajnali friss levegővel öblögessük át a szobákat! - utasít az anya, és ravasz, öreg szeme a szomszédos, de azért távoli ház felé fordul. A lány kitárja ablakát, haját táncoltatja homloka körül a szél.

Ó... Hát hol lehetsz, édes szerelmem? - sóhajt belül. - Miért nem jöttél ma reggel félreverni a házunkat? Hát lemondtál rólam, drágám? Örökre? Vagy... Csak nem más házaknál jársz? Csak nem ráuntál a próbálkozásra, és úgy döntöttél, keresel egy másik, eladó sorban lévő lányt magadnak?
Erre a gondolatra könnyek kezdenek folyni a szeméből. A földre hullva apró gyöngyökké változnak. Az anya eközben szó nélkül nézi a lányt, majd hoz egy seprűt és egy lapátot, majd átadja neki.
- Seperd fel őket szépen, és szórd a ludak elé! - mondja, azzal kifordul a szobából.
Délután zivatar kerekedik. Visszazárják hát az ablakokat. A szomszédfiú óriási lábnyomait feltölti az esővíz. Amikor eláll, ludak veszik körül, és itatónak használják. A lány is kimegy, belelógatja fehér kezét. Hűs pocsolya, kellemesen zsibbasztja az ujjait. Odabentről kihallatszik az anya horkolása.

- Bárcsak jönnél, kedvesem - szűri a fogai közt a sóhajt. - Jöjj, és taposd el ezt a házat! Taposd el a boszorkányt, és taposs el a házzal együtt engem is, mert börtön ez, ahonnan csak így szabadulhatok! Taposs el! Mint az édes málna, szétkenődöm majd drága sarkadon, és bármerre mész ezután, ott hagyod az én nyomaimat is!

Hibajavítók potyognak ki a ludakból. A nap átadja a helyét a holdnak. A lány bezárkózik a fürdőszobába, és levetkőzik. Előhúzza a ruhából a rozsdás borotvapengét. Szappannal habozza hosszú lábát, a hónalját, és elkezdi leborotválni testéről a hattyútollakat.
Egyszer csak kopognak a fürdőszoba ajtaján. A lány kezében megáll a penge.
- Nem szabad! - szakad ki rögtön a lányból, de persze hiábavaló a tiltakozás, ezzel csak felkelti az öregasszony kíváncsiságát, aki máris benyit a szobába. Az ajtón természetesen nincs zár, az anyja akkor és oda jut be mindig, ahová épp akar. Összeszűkült tekintettel lép be, és rögtön eltátja a látványtól a száját.

- Hát te meg mégis mit csinálsz? - esik ki a száján a kérdés, amikor megpillantja a lavór tetején lebegő szappanos tollakat.
- Semmit! - feleli a meztelen lány, és a háta mögé dugja a rozsdás pengét. - Én... Igazán semmit!

- Ne hazudj nekem! - emeli fel aszott ujját az anyja, majd közelebb lép a lavórhoz. - Tán tetszeni akarsz valakinek, te kis cafka, azért borotválkozol? - kiált.

A lány szégyenlősen elfordul, az arcát kezébe temeti, és sírni kezd.

- Hát nem csoda, hogy folyton idejár az a hülye! - Rúg a lavórba az öregasszony. A víz kicsap a szélén, néhány tollat is kisodor a fürdőszoba csempére. - Biztosan kelleted magad neki, onnét ez a nagy gerjedelem!

- Még csak nem is találkoztam vele, anyám! - Sír a lány. - Soha...

- Hát ha rajtam múlik, nem is fogsz! - köpi felé a fogatlan száj, mire a lány szívét szörnyű harag önti el.

- De igenis fogok! - kel ki magából.

- Na álljunk csak meg egy... - kezdené az öregasszony, de a lány felpattan, megragadja az anyját, és ellöki. Az öregasszony hátraesik, a dereka élesen roppan, egyetlen, határozott sikkantás hagyja csak el a száját. A lány előhúzza az eddig rejtegetett rozsdás borotvapengét, és a kiterült nő fölé hajol.

- Légy átkozott, te boszorkány! - sír, majd vörös, vigyorgó szájat vés vele a nyakába. Az asszony gurgulázni kezd, a lány pedig gyorsan a lavórba fekteti a fejét, és a víz alá nyomja, ami pár pillanat alatt elsötétül. A lebegő tollak megtapadnak az anya elkékülő arcán.

Molylepkék röpködnek a lakásban. A lány egymás után tárja ki az ablakokat.

- Gyorsan! - mondja magának. - A hajnali friss levegővel öblögessük át a szobákat!

De hát sehol még a hajnal: a hold hatalmas karikája trónol csak az égen. Tükörképe nyugodtan lebeg a kinn lévő pocsolyák felszínén.

- Friss levegő... friss... szembejössz évek során... egy darabig megdobog... és a végtelenségig...
A pocsolyákon lebegő holdtükörképek átváltoznak. Most már hattyúk vergődnek a vájatokban felgyűlt vérben. Fehér szárnyaik szelet kavarnak, ami átcsapja a szobákat. A lány megáll az ablakban, és hagyja, hadd táncoltassa a haját a szellő. Győzedelmesen felsikolt, amitől felrobbannak a szekrényen álló égetett vázák, majd követik a vitrinbe zárt kerámiaangyalok is. Egyetlen pillanat az egész.

Ekkor zümmögés hangjára lesz figyelmes. Felemeli a fejét, az eget nézi, de ott már nem látni a holdat. Valami eltakarta. Ahogy erőlteti a szemét, látja, hogy hatalmas, fekete porfelhő kavarog a ház körül. De a felhő zúg.

Ez nem por! - tudatosul benne, majd eszébe jutnak a szomszédfiú szavai: A szívemben sáskák tülekednek, hallani szöszmötölésüket! Felzabálnak mindent, amit odabenn találnak, majd kiszöknek belőlem, ha már nincs mit enni, és felfalják a világot!

- Felfalják a világot... - suttogja a sötét éjszakába a lány. Gyorsan bezárja hát az ablakot. Majd eszébe jut, hogy az egész házban, mindenhol tárva-nyitva minden ablak. - Úristen!

Szalad, végig a szobákon. De a szétrepült váza és kerámiaszilánkok a talpába fúródnak, ahogy szobáról szobára halad. Véres lábnyomokat hagy maga után. Bezárja az előszoba ablakot, de eszébe jut a konyha is. Nincs idő, tudatosul benne. És járni is alig bír már. Elerednek hát a könnyei.

- Hol a fenében van a papucs? Hol a fenében a seprű? - szakad ki belőle, de szinte már nem is hallja saját szavait a közelgő sáskahad zúgásától. Lekuporodik a sarokba, sorra húzza ki a talpába fúródott szilánkokat.

- Szép... szép simára, azt szeretik a fiúk... - motyog könnyei között, majd átkarolja fehér térdét, és énekelni kezd: - szembejössz az évek során... egy darabig még megdobog... és a végtelenségig...
A házba beözönlenek a sáskák. A sötétben szinte nem is látni őket, csak a hangjukat hallani. Szárnyaik szörnyű zizegését.
- A végtelenségig...

Hullámok mossák át a sziklákat. Egy fiú a parton ül, bánatos tekintetét horogként lógatja a vízbe. A nyár sugarai a nyakát szurkálják. Lábujjaival rugdossa odébb az üresen tátogó kagylókat. Hamarosan apró vízisikló dugja elő a fejét a sziklák közül. Egy ideig nézi a fiút, majd megszólítja:

- Te biztosan unatkozó herceg lehetsz, ha ilyen nagyokat sóhajtozol - kezdi az állat, a fiú pedig ijedten ugrik fel a kövekről. - No nem kell ennyire megijedni, csak egy nyomorult sikló vagyok.

- Ne haragudj! - szabadkozik rögtön a legény. - De én még sosem hallottam siklót beszélni.

http://kulturszalon.hu/sites/default/files/field/image/siklo.jpg- Hát... Rá se ránts! - sziszegi az meg, majd a fiú mellé csusszan. - Én pedig csak ritkán hallok fiatal legényeket ilyen bánatosan sóhajtozni. Miféle szomorúság hintázhat gyermeki lelkedben? Csüggedt tekinteted forgácsot ültet a halak kopoltyúiba.

- Nagy az én bánatom - vallja be a fiú, majd a hatalmas tó másik partjára mutat: - Én ugyan nem vagyok herceg, de szemközti lakik egy csodaszép hercegnő. Van egy bűvös távcsövem, amibe ha belenézek, őt látom a túlparton henteregni a sziklák között. Olykor ledobálja a ruháit és megfürdik a vízben. Szőke hajából születnek a napsugarak, mosolyából legelnek a bégető felhők. Mindent odaadnék, ha én lehetnék egyszer a szeretője!

- Hát akkor miért nem úszod át a tavat, és vallod meg érzéseidet annak a lánynak? - kérdezi a sikló. - Nem olyan hatalmas táv az, hidd el, én naponta négyszer-ötször is megjárom.

- Ó, hát nem is a távval van itt a gond - Biggyen le rögtön a fiú szája. - Én csupán egy szegény pásztorlegény vagyok, aki a hegyeken keresztül kergeti a nyáját. Ugyan mit akarhatna pont éntőlem a hercegkisasszony fényes koronája? Még csak követeim sincsenek, akikkel ajándékokat küldhetnék ennek a lánynak. És ha lennének is, hát ugyan mit küldenék neki?

- Rá se ránts, legény, itt a te nagyköveted, majd én intézem ezután a sorsod! - ajánlja fel rögtön a sikló. - Az ajándékokkal meg ne törődj, majd én megoldok mindent. A te egyetlen feladatod az lesz, hogy fonj koronát a hínárból, és ússz át délben a szerelmedhez, aki addigra a legszebb történeteket hallja majd a tó jóképű, fiatal hercegéről.

A terv persze rögtön megtetszik a legénynek. Nem győz hálálkodni a hüllőnek, aki máris eltűnik a hullámok között és mint a kilőtt nyílvessző, hasít a túlsó part irányába. „A Balaton széles nagyon, de annak is partja vagyon, sejehaj.” Palotából a diadal.

És szemközt valóban ott az a hercegnő: hosszú szőke haját mossa, egyre csak mossa a tó vizében, a szállak közé ragadt halak riadt tátogása gyöngyöket ültet fejbőrébe. Lágyan dúdol, a dallam beköltözik a kavicsokat nyaldosó hullámokba. A sikló nem tétlen, rögtön kimászik a lány mellé a kőre és megszólítja:

- Megállj, megállj pásztorlány! - sziszegi. - Ki adott neked engedélyt, hogy a hercegem tavában mosakodd le magadról a csutakot? Igazán szégyellhetnéd magad!

A lányt persze maga alá gyűri a döbbenet, végül így szól: - Te pimasz, szemtelen kígyó! Hogy merészelsz így beszélni egy hercegnővel? Rögtön betömetem mésszel a szádat, elég hozzá egyet füttyentenem!

- Hercegnő? - játssza a megilletődöttet a sikló. - Ó, elnézést... Hát rögtön rájöhettem volna.

- De ki ez a herceg, akit itt emlegetsz? Nem is tudtam, hogy ennek a hatalmas tónak van saját hercege.

- De van ám! - feleli a sikló, azzal belekezd a legszebb történetekbe, amit csak képes kiötleni aprócska hüllőkoponyájából. Mire a végére ér, delet üt egy közeli falu tornya. A fiú koronát fon a vízinövényekből, a fejére helyezi és elindul átúszni a tavat.

Ámul-bámul a völgytorok. Még az üveghegyeken is túl valaki megissza a koszorút, az ágyékcsigolya nyugtalankodik a szerelemben.

Egyszer volt, hol nem volt. Egy lányt cipelnek most a hullámok. A koronája pezseg, majd lassan feloldódik a vízben. Amikor aztán a szemközti oldalra ér, egy hatalmas birkanyáj várja, amely a kezébe öklendez egy hatalmas, göcsörtös juhászbotot.

Odaát a fiú kilép a tó vizéből: a fején hínárkorona, meztelen vállán palástként pihen a zöld moszat. A szájából vízicsigák esnek a kövek közé. A csigaházak széttörnek, a nap sugara felszárítja a kavicsokon szétkenődött barna belsőségeket.

- Én vagyok a tó hercege! - kezdi, de sehol a lány: csak a vízisikló fekszik egy távoli kövön, felpuffadt hasát az égnek fordítva. A Hetedhét országon is túl ikrákat rak a pulóver.

Tavat varrni egy szőke fejre. Letörnek a sugarak, hintáznak a vitorlások. A lány áthajítja a birkáit a hegyeken és így kántál: - Bölcs a szökellés! Legfőbb minisztereimmé nevezlek ki most titeket, birkák! A világ minden kincsét a bőrötökre vakolom, csak súgjátok meg, hol az a fene bűvös távcső, amivel megpillanthatom a tó hercegét!
Az egyik bárány kirázza magából a combcsontot. A lány rögtön a szeméhez emeli és megpillantja a tó másik végében fürdő meztelen fiút.

- Nohát, nohát, micsoda vitéz! - ujjong a szőke, majd feltépi a földről a fák árnyékait. - Drága minisztereim! Engedjétek meg, hogy levághassalak titeket, és csónakot építsek a csontotokból! Minél előbb a hercegemhez kell jutnom!

Szőke hajával fojtja meg végül az állatokat. A felvágott patásokból vízisiklók kúsznak elő.
Rongyok egy szobában. Hétfejű sárkány párosodik az ítélőszékkel. A félkirályságba dobált fáklyáktól károgásba kezd egy véka kenyér.

- Addig élünk, amíg meg nem halunk! - éljenez a pásztorlány csontbárkáján, amit ide-oda dobál a víz. A vitorla kifeszített birkaprém, sirályok csipegetik róla a száradó vért. - Késhegyből a balzsamot, végszóból az emléket viszem most neked, hercegem! Harcsák vontatta hintód himbálja majd jobbra-balra fenekem, a koronád elülteti majd az aranyat hajamba!

Döglött siklók egy juhászbot köré csavarva. Távcsövek potyognak az égből. Aki nem hiszi, járjon utána.
- Érkezik, érkezik a tó hercege! - súgnak össze a balatoni hegyek, és a vízen egy meztelen fiú lépked. Fején fekete kagylók csillannak, olyanok, akár egy hüllő pikkelyei.

- Takarodj a tavamról, te büdös birkapásztorlány! - dörgi a fiú az érkező felé. - Nem gondolod, hogy pont veled fogom megosztani a királyságomat! A feltételezés messzire röpíti ágyam!

Megszólal a szikratávírás. A fiú hatalmasra nő és szőnyegként rázza a tó felszínét, míg le nem repül róla a lány tutajával együtt. Messzire száll a parti fák fölött, és eltűnik az égen. Utoljára még így kiált a hínár-koronás legény felé: - Alaposan elszúrtad ezt most, hercegem! Az én királyságom a boldogság, amit most már nem fogok megosztani veled! Rúgja ki a lelked egy vörösre vert mostoha! Ó Nap, ó, Hold, jövök, jövök felétek! Az ég tetején űzöm keresztül halott nyájamat! Még most is élnénk, ha meg nem haltunk volna!

Birkabégetéssel gargalizál a táj. A fiú egyedül áll, lábkörmei alá törpeharcsák fészkelik magukat. A fülén vízisiklók potyognak ki, nagy csobbanással esnek a vízbe. sáskoszorúkká változnak és a szemközti partra cipelik őket a hullámok.

a veteményeskertbe ültetett kutyafogak végül rózsát teremnek
morognak és megugatják a kertkapun beszökő szerelmeseket
akiknek világítanak izzadtságcseppjeik a sötétben
könnyeikkel villanykörtéket töltenek meg hajszálaikból neon
feliratokat kötnek például hogy
a délutáni mozimatiné elmarad mivel megszökött a vetítőgép
most a városban kóborol
lányokat vetít a fiúk ágyába

a matinét végül mégis megtartják
a moziba médiumot hívnak és egy szeánsz keretében
próbálják megidézni a látogatóknak a filmet
sikerül kapcsolatba lépni a főhősnővel aki épp a homokban
szeretkezik egy bajszos idegennel miközben
tengerparti sétára vitt kutyája a háttérben
kagylókat ropogtat
az egyikből jegygyűrű gurul elő

hirtelen széksorok tűnnek fel a vízben a hullámok között
a part elhalványul – a médium fáradtan összeroskad
a pattogatott kukoricával teliszórt földre fekszik
s kialszik sóhajától egy gyertya

eközben a városban a meglógott vetítőgép
szárnyakat vetít egy pucér fiú hátára
tör máris az ég felé hogy kitépjen egy darabot a napból
és gyűrűvé hajtogassa a fecnit
amivel megajándékozhatja majd az ágyból kikecmergő lányt
kiknek a vetítősugár örömkönnyeket rajzol arcára

a moziban
már celluloid szalagokkal tömött párnákat adnak körbe
a jegyszedő ígéri ha ezen most elalszik valaki
megjelenik előtte a film
de a nézők hitetlenek és egyre türelmetlenebbek
végül csak ráállnak a dologra

és bizony működik

A kikötőn túl egy világítótorony sirályokat vetít az égre. A bajszos férfi lefújja a homokszemcséket a kagylóból kigurult jegygyűrűről, aztán kacagva a vízbe hajítja.
Távozik, a nő pedig sírva fakad, majd feláll és a habok közé gázol – az ékszert keresi a fenéken. Hiába – telnek az órák, már a nap is a vízben fürdik vele. Közben a kutyája elkóborol, a víz kimosta a nő hüvelyéből a titokzatos szerető spermáját. Fehér fonalak kapaszkodnak egymásba a zöld tengerben, és világító medúzák születnek.
Reményvesztetten indul kifelé a partra a nő, ám egyszer csak valami kerek és kemény szorul lábujjai közé.

a parton csattogó kagylókból a filmnézők kíváncsi szemei csillannak

a mozi előadás során két baleset is történt:
az egyik párna váratlanul kiszakadt majd acsargó kutya mászott elő a mélyéről
hogy megharapjon egy riadt nézőt
az állatot végül retiküllel verte agyon valami behemót asszonyság
a korcs kitört fogait titokban a zsebébe pakolta hobbi kertész férje

a másik balesetben szerencsére egyetlen ember sem sérült meg:
miután a megtalált jegygyűrűt pisztolyába tette a nő
és a homlokához tartva meghúzta a ravaszt
golyó szakított át egy párnát
sebéből csak úgy zúdult a vér a nézőtérre
szétroncsolt belekként csüngtek belőle a szakadt celluloid szalagok
mentőt hívtak hozzá
a párna később a műtőasztalon halt meg

távol
egy fiú rózsát ad a vetített lánynak
a virág eközben megállás nélkül
ugat és morog rá
majd mintha csak elvágták volna
mintha csak kísértet lett volna
eltűnik a szobából a lány
természetesen
a sintérek miatt történt ez
akik pont ekkor fogták el a megszökött vetítőgépet
hogy visszahurcolják a moziba
ahol aztán belé fűzi a vetítőgépész a hullámokat és
falra vetíti az emberek gyönyörűségére a tengert
hömpölygő víz önti el a nézőteret
a vörös széken ülők fuldokolni kezdenek
egyedül a jegyszedő menekül meg miután
szárnyakat ragaszt az elkért fecnikből
s csapkodva tör a nap felé
a nagy vetítőgép fény felé
ami mögül fáradt beesett szemmel néz a kiürült vászonra
az öreg vetítőgépész

a papírsárkányokat összefogdossák és az
éttermekbe szállítják a konyhában csorog vérük
papír-bőrükből készülnek errefelé az étlapok
s ha betévedsz egy ilyen helyre felhőket rendelhetsz
a randevúra hívott lánynak
majd átnyújthatsz neki az asztal fölött egy kagylót
ami unottan gyűrűt ásít az arcába
amit ha elültettek és locsolgattok glóriává növi
ki magát – s akkor már mindenetek van
felhő és glória – a papírsárkány pedig szárny nélkül
is repül – éjszaka rózsaillatot áraszt testetek hisz
egy kiadós dugás után mindenki szent – a nyaraknak
nyarak dőlnek mint a dominókockák és kiültök a kertbe
az égről fogott papírsárkányokat sütögetni
lángokba csöpög belőlük a felhők sercegő zsírja

éttermekbe járnak – a csillár körül röpködnek
az étlapok míg a konyhán bárdokkal nyesik le a
kisgyermekek kezét – csak az ő ujjaik képesek bármit is
rendesen az égbe ültetni – mi már felnőttünk és egyfolytában
várjuk csak a pincért – képzeletben ismét anyu és apu főz
valamit – nekünk csak az a dolgunk hogy üljünk – ezért is
járunk ide – de a bajszos pincér szokás szerint sehol
a tenger mélyére merült bedugdosni a kagylókba
a napsugárból hajtogatott gyűrűket – míg várunk egymásba
tetováljuk sérelmeinket

költő költő egy légy került a versembe
szárnyait hátunkra ragasztjuk és izgatottan körbe dongjuk
a tányért – halott rózsák nyárkörettel – étvágyunkat az se
űzi hogy az asztalok közben a földre szarnak – lesütjük
szemünket s boros poharainkban domboldalakat látunk
gyerekek szaladnak a magasból arcukra vetül a papírsárkányok gyémánt alakú árnyéka
átsuhan rajtuk mint a meg nem élt napok kísértete majd
tovaszállnak s a távolban lelövi őket a pincér gombjaival megtöltött
puskájával – nyitott ruhában áll ott s megígéri hogy holnap is
kapunk tőle ebédet ha jól viselkedünk – de mi olyan rosszak vagyunk
kiülünk hát a kertbe és sírva fakadunk
könnyeinktől kialszanak a lángok arcunkon ott marad a
kerti tűz levakarhatatlan árnyéka ezután fekszünk csak ágyba hol betakar
minket a légylábakból szőtt bajszú pincér – mesét olvas
egy étlapból s csókot lehel homlokunkra – simogatja bőrünket a sok-sok ízelt láb

nyarak nyarak készülnek sülnek – szerelmes párok rohanják meg
az éttermeket s felfalják az asztalokat is – domboldalakat rendelnek
parkokat és padot – arcukon a félre sikerült dugások árnyéka – gyerek
ujjakból görbített gyűrűkkel fizetnek – a konyhába zárkóznak és most is
aprítják egymást – kigombolják a testet – étlapjaikat röptetik hátha
rendel valaki odafentről tőlük – nyarak készülnek itt nyarak készülnek
tovaszállunk az égen s valaki gombokat lő belénk – árnyékunk érintésétől
megöregszenek a gyermekarcok – a régi étlapok kísértetei – napról napra
kisebb a kínálat itt

az étteremben
ülünk a széken pincér jön feltekeri glóriáink izzását
rózsaillatot árasztunk a fickó kigombolja ingét az étlapot
szőrös mellkasára tetoválták
pincér pincér gyermekkori énem ott kering a kihozott levesben
ott úszkál és keresi a felhőgaluskák közt elvesztett papírsárkányt

Megjelent Komor Zoltán második regénye, Az Égi istálló mely a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról ingyenesen letölthető.

Egy isten háta mögötti kis faluban sehogy sem akar véget érni a tél. De ez még csak a kisebbik baj: a falu fölött húzódik egy titokzatos szellemvilág, az Égi istálló, ahonnan ló képében érkeznek a démonok, hogy a legképtelenebb varázslatokkal keserítsék meg az általuk oly nagyon gyűlölt falusiak életét. Komor Zoltán a mágikus realizmustól a vad szürrealizmus felé fordult új kötetével, amely egyszerre olvasható elbeszélésgyűjteményként és kísérleti regényként is. Rémálomszerű vízió egy időn és dimenzión kívül eső helyről, ahol jóslatok miatt kínozzák a malacot, tejvámpír garázdálkodik a tehénistállóban, eldobott rozsdás vödrök hordják ki a gyermeket és semmi jót nem jelent nyerítést hallani az éjszakában.

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

A faluban szekrényt nyitogatnak. Gyászjelentések a nyeregfán, a ház fogai lassan, kényelmesen rágják a lakókat.

Kecskét feszítenek az ablaktáblákra. A távolban falat emel a köd, a muzsikát elnyeli a csönd. Fogasra akasztott koszorúk, a padlón nadrágok pattognak. Az asztal alól kígyó sziszeg az ebédelőkre, akiknek a tányérján tűpárnák fekszenek. Apa. Anya. Kisfiú.

– Édes – így mozog a családfő állkapcsa. Szájpadlásába már tűk szúródtak, a kicsöppenő vér összefröcsköli a terítőt.

Hó a távoli mezőkön. Istállószag derengése. Néhány keményre fagyott, az árokba hajított piszkos kesztyű hullamerevsége.

Imbolygás. A földből kihajtott fiatalok kezében tavirózsa, csapkodnak velük, mint akik repülni készülnek.

Gyomorba hordott trágya. Sebek rángatóznak a ruhák alatt, szájak, amik mondani akarnak valamit. Halott méhek egy mérőeszközön. Féllábú komédiás ugrál végig a földúton. Szájából kilógnak a mondatok: – Palackokba kell zárni a hófelhőket, és elpostázni őket délre. Adjatok ceruzát! Lesatírozom a telet!

Az ökörhajcsár fejét lefújja a nyakáról a szél. A bogártojások mint hangjegyek. Fojtogatásnyom csöpög a földre a családapa tenyeréről, felissza az asztal alatt fészkelődő kövér kígyó.

– Édes – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzak egy kevés sót?

A férfi nem válaszol.

– Némi sót esetleg?

További falatokat harap ki a tűpárnából.

Megsokszorozódó tyúkszemek. A kamrában felakasztott húsok az imakönyv szavait rebegik. Szellemek kotkodácsolnak a padláson. A mosdótál bebújik egy gyermek lelkébe.

Kicsöppenő vér, akár a bor. Dögmadarak körvonalrajzai a szürke, szürke égen. A széktámlán kiterült kígyóként nadrágszíj fekszik. Egy fiú fenekén vöröslenek harapásnyomai. Nehéz így ülni.

– Nem kell só – mondja az apa. – Ezen már a só sem segít.

Elnyelt falatok.

Sóba forgatott kagylók az égen.

Az apa ekkor kinéz a konyha ablakán, és megpillantja saját magát hazatérni az erdő felől a szokásos hétvégi vadászatról. Erekciója támad, ahogy figyeli, miként feszül magán a zöld vadászruha, izmos karja egy kiloccsantott koponyájú őzt húz maga után, végig a havon. Hosszú, vörös vonalat vés a tájba. Hátrébb egy róka követi, rózsaszín nyelve felnyalja a piros szalagot a földről. A rókát hátrébb egy csapat vadászkutya üldözi, fekete orruk a havat szaglássza. A kutyákat egy másik vadász követi, aki maga után húz egy elejtett őzet. Hosszú, egyenes, vörös vonal a hóban, amit egy másik, négykézláb mászó vadász követ, kinyújtott nyelve felnyalja vért a talajról. A vadászt őz kíséri, a nyakában kötél, és döglött kutyákat húz maga után.

– Nem kell só – mondja az apa, majd áttetszővé válik, ahogy belép a konyhába önmaga, és az asztalra löki az elejtett őzet.

– Most aztán megkapjátok a zenét! – Mozog borostás állkapcsa, a feleség rögtön rátapos az asztal alatt hentergő kígyóra, ami egyből méretes vadászkést öklendez fel. Átadja a férjének, és kezdetét veszi a nyúzás. A kamrában így hozsannáznak a kampóra akasztott húsok: – Csak akkor leszünk szabadok, ha megtisztít a penge! Szerenád ül a csontokban, igazi arcunkat a rostok között hordozzuk! Faragj vadász, fedd fel a hús szépségét, locsold szét azt a drága vért!

Az apa az őzből kihalászott csontokból hegedűt rak össze. A húrok vaskos belek, a vonó egy lábszárcsont. A konyhát megtölti a muzsika, amitől egzotikus táncra kél a széktámlán csüngő nadrágszíj, ide-oda tekereg, végül alaposan elveri a fiút. Az anya tapsol, hangszálain hárfázik, néha így kiált: – Halássz még a belsejében, bizonyára akad ott furulya, vagy nagybőgő! Délelőtt a kottalapokat olvasgattam, itt fetreng a fejemben a muzsika lövészversenye!

Táncra kélnek a kampóra húzott húsok is, zsivajuktól megvadulnak a sétapálcák. Az asszony kihalássza a kígyót a konyhaasztal alól, és kifeszíti egy combcsonton, hogy azt pengesse. Vadul sziszeg. A hamutálból kimasírozó csikkek ollókat pörgetnek maguk körül. Az ablaknál már veszett rókák tülekednek, habos nyáluk végigfolyik az üvegen. A kisfiú homloka a zene ütemére horpad és domborodik. A távolban aprítómalomba hordják a vadászkutyákat, kövekkel őrlik ki belőlük az erdei állatok szagát.

Zsoltárének a lépcsőfokok repedéseiben.

Féllábú komédiás táncol a háztetőn, egymás után rúgja a hóba a cserepeket.

Az apa egyszer csak elunja a féktelen muzsikát, az erekciója is alábbhagy. A földre hajítja a hegedűt, és kikapja az asszony kezéből is egyhúros hangszerét. Lemászik árbócfészkéből a csend. Odakinn meghajolnak a rókák, majd visszatérnek az erdőbe. A gyermeket üldöző nadrágszíj élettelenül esik össze a földön.

A család nekiáll összegyűjteni a falba fúródott hangjegyeket. Összeszedegetik, beleszúrják őket a tűpárnáikba. A megnyúzott, kibelezett őzet a kamrába akasztják a többi türelmesen várakozó hús mellé, a kígyó pedig visszamászik az asztal alá.

A konyha még így is tiszta vér, de legalább már férnek. A tányérokra teszik a tűpárnákat, és nyugodtan folytatják az evést.

– Sós – így mozog a családfő állkapcsa.

– Sós – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzak egy kevés cukrot?

A férfi nem válaszol. Kinéz az ablakon, saját magát pillantja meg, amint vadászöltözékben furakszik előre, a távolban derengő végtelen erdő irányába.

Kagylók potyognak az égből.

isten madarakká változtatja a kavicsokat
néhány magányos dzsinn forgolódik ettől a sebben
fehér fiúk köldökét használják cserépnek
a súgólyukba űzött rétek sakktáblák
rajta a bábuk igazmondó kígyók
venyige denevérek
a parázna asztal vérét szívják
hallod
az asztalos lelke még odabenn bolyong ebben
az erkölcstelen bútorban
átszűrődik zokogása az asztallapon:
„én egy tisztességes bútort akartam nevelni
de ez mindenkinek vacsorát ad!”libabőr a homlokon
hálót dobunk az ágakra de hová tűntek a madarak?
kavicsoknak nézték őket a gyermekek
és behajították vele egy bútorbolt kirakatát
majd eltűntek
az éjszaka frakkján hagyták aprócska ujjlenyomatukat

a bolti eladók mind sirályok
csőrükben döglött hal melyet a kezedre pottyantanak fizetéskor
isten képmása pedig ott van minden kavicson
amit gyerekkorodban a tóba hajítottál
(a víztükör szilánkjai mögül előrohan a bútorbolt tulajdonosa
vijjogva
hogy ki törte be azt a kurva kirakatot)

ezentúl a jégszobrokat ott hagyjuk a buszon
meglátjuk
túlélik-e a dolgot

a szerelmesek álló lovak
a magányosok pedig fekvő paripák
amiknek gyári futószalag szállítja testéből csontjait
valami ócska rozsdás szenesvödörbe
nehéz nehéz az a vödör
mint egy madár begye teli kavicsokkal
az út szélén fekszik a kis tollas és csipog az égre
mire isten apró madarakká változtatja a begyében lévő köveket
(sorra repülnek elő a felhasadt madárból az újabb madarak)

az utcai lámpákban sírásók dolgoznak
tenyerük piszkos ringása
messzire űzi most az égő csipkebokrokat
ahogy temetik az éjszakát
az alvó emberek homlokából kigőzölögnek titkaik
füstfonal feszül
a város fölött
gyári ég kirohanó bolti futószalag sakktáblák
sírásók tisztességes égő gyerekkorodban
sebben fehér kavicsok
súgólyukban madarak

kísértetek betűk persze költöznek holnap istenbe
férfisellő terítőben
mozdulatlan illatokkal sebekkel tapétázom a szekrénybe zárt
tükröket
halcsontvázzal megfésülöm az árnyékát egy fekvő lónak
ami a meztelen asztal mellett hever
próbálja elérni a felkínált vacsorát
mindhiába
csont nélkül oly nehéz az élet
adok neked vázat – ígéri a költő és a lóba varrja golyóstollait
a paripa feláll és messzire vágtat
a tollak verseket írnak belül húsára
fekete villámok hullnak ki patáiból
micsoda alkotói viharok dúlnak ebben az állatban

öngyilkos cilinderek ugornak a földre
egy szirén az út szélén melleit mutogatja a járókelőknek
bimbói letörhetőek és sakkbábuként hasznosíthatóak
a továbbiakban
a buszon szerelmes jéglovak ácsorognak
hamar könnytócsákká olvadva

néhány gyerek betörte tegnap este a bútorbolt kirakatát
a székek elszöktek
az asztalok messzire vágtattak nyerítve az éjszakában
az egyik most vacsorát kínálgat mindenkinek
aki csak az útjába akad
halott sirályok fekszenek a tányérokon
teli vannak kavicsokkal

Fejezet Az Égi istálló című kötetből.
_______________________________

A ragasztószalagban vergődnek a fityingek. A faluban felborítja az asztalokat a farsang: az ünnepi készülődés bottal toszogatja odébb az égen a napot. Az ajtók alá szorult árnyékok nyüszítése tölti be a házakat.

– Gyorsan! – biztatják egymást a fiatalok. – Mindjárt kezdődik a muri, nekünk pedig még nincs is jelmezünk!

Izgatott pusmogás: indul a maskaraszüret. Kosarakkal másznak fel a lányok az udvari fára, és leakasztják a kopasz ágakról a megtermett álarcokat.

– Tessék! – vágja hozzá a húgához az egyik a báránymaszkot. – Te úgy is akkora birka vagy!

Majd nevetésbe kezd.

Kitapossa a szívtipró a lelkeket, a testére varrja őket, úgy csillog-villog tőlük, akár a páva. A fiú peckesen jár-kel fel és alá az udvaron: – Semmi sem öltöztet jobban, mint a kislyányok szerelme! Ez ám a pompa!

Tömítőnemez a pillákon. Ködös, téli éjszaka terpeszkedik a házak között, amit lassan megtöltenek az égő fáklyák. Egy férfi meggyújtja magán a ruhát, és úgy rohan végig az utcán: – Én vagyok az égő csipkebokor! Hallgassatok! Ma este belőlem érkeznek Isten szavai!

Bohóccá pingálják a templomi denevéreket. Valaki letöri a kecske szarvát, és a fejébe szögeli, aztán ostorral szalad az égő fickó után: – Nono, mindjárt utolér az ördög, ha lefoglak, kiszurkálom belőled a gázlángot! – kacag.

Idős asszonyokat húznak a főtérre talicskákon: hályogos szemeik lebegnek a sötétben. Fogatlan szájukból kipotyog a rőzse.

Egy lány kitépi a tyúk szárnyait, és a hátára erősíti. A szárny még mindig csapkod, ahogy körbetáncolja a készülő máglyát, angyali üdvözletét az éjszaka torkába dobálja. Az apja követi, a padlásról leakasztott húsok csüngnek róla, a vállán hatalmas puska fityeg, amiből kirázza a golyót, és a meggyújtott tűzre veti. Éles robbanások csalják ki a házaikból a még otthonülőket.

A férj maga előtt tartja a nejét, úgy lépked körbe-körbe a máglya körül: – Én vagyok a ház űrnője! – mondja. – Moslékot csavarok a tányérokba, a koszt a szőnyeg alá dugdosom!

Több se kell a feleségnek, kiszabadítja magát az ura szorításából, pozíciót cserélnek, most a nő tartja maga elé a férjét, és már mondja is: – Én meg vagyok a ház ura! Részeg böfögéseim csomót kötnek a lelkekbe! Szépen meglasszózott már a puhakór, a zászlórudammal már csak a földet sepregetem!

Felkötik hát a farsang farkát. Disznók érkeznek a térre. Röfögve járják körül a tüzet, majd két lábra állnak, és felfedik magukat: a falusi gyerekek azok, a szájukból kiköpik a rothadt almát. Az alma begurul a tűzbe, és felrobban: vörös lángcsóva pörköli le az égről a baglyokat. Az egyik megégett madár egy malacfiú elé pottyan, fejjel fúródik a hóba. Az rögvest beléállítja a bicskát a két lába közé, és körbeszalad vele: – Itt a rézfaszú bagoly, emberek! Szép kis üstje van neki, amiben megfőnek a kislányok! Éles szemei látnak ám titeket, fruskák, hiába is öltöztetek ma férfinak!

Lehullnak hát a bajszok, körbe futkároznak puha talpaikon a lánykák. A kucsma alól kiszabadulnak hosszú tincseik, és beleakadnak a kereplőbe.

Virágminta. Kisatlasz. Hatalmas üstben már a bagoly fő, a felszálló gőzből kitörnek a kísértetek. A falusiak elkapják őket, és mint a pizsamába, úgy bújnak bele őseik lelkébe.

– Én vagyok a dédanyám! – sikkant az egyik, a másik erre rákontráz: – No, én pedig a dédapád vagyok!

– A fene a beledet akkor, te ütöttél agyon a lapáttal! – hallatszik, majd kitör a csetepaté.

Elővánszorog a köcsögduda. A talicskába ültetett öregasszonyok homlokán dörömböl a féktelen muzsika.

– Vigyetek hát táncba minket, ifjak! – adják ki a parancsot ezek az asszonyok, mire fiúk kezdik körbe-körbe tolni a taligát a tűz körül. A felszálló parázs feketére süti a hajukat.

– Gyorsabban, gyorsabban! – könyörögnek nekik a nők, a fiúkat pedig nem kell biztatni. Már olyan gyorsan gurítják őket, hogy a szél lefeszegeti az öregasszonyok arcáról a ráncokat. Mire megállnak, hogy átöblítsék a tüdejüket levegővel, fiatal csitrik pattannak ki a talicskákból: – Nohát! Köszönjük, legények! Ha már így kifárasztottunk titeket, ideje, hogy ti is kifárasszatok minket!

Egy kutyafiú csahol a téren. Láncát húzva maga után szalad az éjszakába, mögötte egy kislány kocog: – Kutyuskám! Ölebecském! Gyere vissza hozzám, pulikám!

Elég az égő csipkebokornak öltözött férfi. Hamvaiban mosakodnak meg a falubeliek, feketék lesznek tőle, akár az ördög.

– Mi vagyunk az éjszaka! – mondják kórusban a besötétültek. – Nyomorult lelkünk álmot masszíroz a homlokokba! Mint a tűzre vetett diafilm, ó, ó, mint a kitépett lábú gyümölcslégy, zizegünk, ó, ó, mint a hascsikarás a zománcedényt, átfestjük, átfestjük mi a világot!

Hullámokat lovagló bójákként koccannak össze a falusiak, cintányérokat dobálnak a falhoz a fiatalok. A talicskákban párok szeretkeznek, a fiúk lökéseitől egyre mélyebbre süllyed a taliga kereke a hóban.

– Meg se álljunk a föld közepéig! – biztatják őket szeretőik, arcuk vörösen reszket a mellettük pattogó tűztől.

Fenékvájatok az éjszakában, akár megannyi mosolyra húzott száj. Herék kongatják a fémet.

A földúton ló érkezik: lábain mágnesből készült patkók, szemei fénylenek. Torkában fetreng a nyihogás: – Az ég lova vagyok! – rázza magából a szavakat. – Gonosz démon, azért jöttem, hogy felfaljalak titeket! Áramgerjesztés mocorog az ereimben, trágyámtól savanyodik a nappal!

Erre mély csend telepszik a farsangolók közé. Összenéznek a maszkok, a tekintetekbe kavicsokat dob a baljóslat. Egyedül a tűz ropogását hallani, szinte már süketítő a fa recsegése.

– Az anyád úristenit! – szakad ki valakiből, erre egy csoport csuklyás férfi felkap néhány perzselő fadarabot a tűz mellől, és ütlegelni kezdi a lovat, ami ettől összecsuklik, a földön hentereg a parázsló sújtások alatt. – Nesze neked villanyszék! Nesze neked ördögszeánsz!

A többi falusi értetlenül nézi a jelenetet. Néhányan kipeckelik a szemükből a csirkecsontot. Egy asszony felkiált: – Őrültek! Hagyjátok abba! Bolondok! Hiszen farsang van! Ez csupán jelmez! Ez csupán egy fiú, egy egészen kicsike! Lónak öltözött az ostoba!

A nő szavait igazolja a lehulló lófej, ami mögül egy ijedt gyermek arca kerül a tűzvilágra. Mondani készülne valamit, de valahányszor szóra nyitja a száját, a csuklyás gyülekezet ismét lesújt rá, amitől félrenyeli a feltörni készülő szavakat. Most már aztán az egész falu kiabál: – Hagyják mán! Vakok talán? A kapa állna a fejükbe! Ez gyerek!

Majd szaladnának, hogy lefogják a bolond csuklyásokat, de azok hirtelen abbahagyják az ütlegelés, és lihegve a falusiak felé fordulnak: – Tudjuk mi azt! – röhögik, a levegőt kapkodva. – Tán csak nem bolondnak néznek itt minket?

Majd hátrahajtják a csuklyájukat, és előkerülnek az igazi lófejek. A tekintetük vörösen izzik, a szájukból hab csorog.

– No, mindjárt kap csihi-puhit az egész alja gyülekezet, meglátjuk akkor, ki a bolond! – nyihognak fel, a sörényüket felgyújtja néhány tűzből kiröppenő pernye. Vörösen lobogó nyakkal kezdenek fel és alá ügetni az emberek körül.

– Viperákat az ágyakba, csonttörést a fülekbe, nyihaha! – szórják az átkaikat, mire a falubeliek között kitör a fejetlenség: fut mindenki, amerre lát, sziréna sikolt a bakancsokból.

– Én nekem jobb ötletem van! – Tapsikol patáival az egyik fellelkesült démon. – Farsangot akarnak? Hát megkapják a farsangot, hogy a fene esne beléjük!

Azzal kiokádja magából a szikrákat, ami a falusiakhoz forrasztja felvett maskarájukat. A lovak egy ideig még köröznek a gyülekezet körül, majd hatalmasat kurjantva az égig ugranak, és eltűnnek a sápatag hold karimája mögött.

Vért eresztenek a biliárdgolyók, beköltözik a forgácsba a műfogsor. A farsangolók jajongásaitól hangos most az éj: – Én már örökre asszony maradok! – sír a női ruhába öltözött fickó, miközben mögötte egy lány a tyúkszárnyakat próbálja letépni a válláról, de azokat már a bőréhez forrasztotta a lóvarázslat. Mások a maszkot próbálják lefeszegetni az arcukról, de az sehogy sem engedi arcbőrüket.

Erre kinyújtják a tésztát a sirámok. A tűz szép lassan kialszik, már csak a parázs dereng a téren. Sír a tűzjáró körmenet: egymás vállára téve a kezeiket szipogva lépkednek a parázson a falusiak, a lecsöppenő könnyek sisteregni kezdenek.

– Ideje hazamenni – látják be végül, amikor rózsaszínen kezd derengeni az ég. A szárnyas lány egy ugrással a baromfiudvaron terem, és befészkeli magát a tyúkok közé, a birkamaszkos lány komótosan döcög be az ólba.

Lepereg az éj vakolata. Kiszáradt vesepecsenyék a tetőn: rózsatövisek kúsznak be az alvó macskák száján.

Az egyik ház udvarán a hatalmas fáról csukott szemű arcok csüngnek, mint az érett gyümölcsök. A falusak igazi, az éjszaka elrabolt arca. Hamarosan kinyitják a szemüket, és összenéznek. Pislognak, próbálják leszakítani magukat az ágról, de hiába. A feltámadt szél lengeti őket balra-jobbra, jobbra-balra. Könnyeikkel öntözik a fát.

Vésett barázdák a tükörben.

Susogás. Körömkefék forgolódnak egy alvó férfi gyomrában.